Kalamajka 2.

Az Etna már megint kitört. Brutális pusztítást végez, 60 kilométerre lövi ki a köveket a gócpontból, Úristen, mint ide Félegyháza. Nem semmi! Hihetetlen! Mi lenne, ha a mi közelünkben is lenne egy hasonló vulkán, biztos, hogy elköltöznénk, sőt még 60 kilométernél is távolabb laknánk, ha ilyen veszély fenyegethet…

1659-ben több várost eltiport egy kitörésekor, sőt a lávafolyam áttörte Catania városfalát is. Még szerencse, hogy volt ideje a lakosságnak elmenekülni, mert a láva lassan folyik, így senkinek sem esett bántódása, de az otthonuk, az addigi életük teljesen felégett, hová mehettek? miből élhettek ezután? Vajon a város vezetése, az ország meg tudta segíteni a hajlék nélkül maradókat, vagy földönfutóvá, nincstelenné váltak? Szerencsére most…

- Semmi…t – azt hiszem így jó a válasz a kérdésre. Nem mondtam semmit. Mondanom kellett volna valamit? Lehet, hogy bajban vagyok, mert mikor azt hittem abbahagyta a monológját, mégsem… folytatta, valóban rémlik is néhány szófoszlány, mik is voltak azok?

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre… - mondta kicsit szemrehányóan.

Hogy mi a véleményem? Az, hogy ne költözzünk működő vulkán közelébe…, de ezt nem mondhatom, mert biztos nem ezt a témát vetette fel, milyen jó lenne, ha mégis, de hát ő híreket is ritkán olvas, nem nagyon érdekli, hogy mi történik a nagyvilágban, bár azért Olaszország más, az itt zajló események fontosak számára, sőt! Szívesen élne ott, persze velem együtt, de hogy ez bekövetkezhessen a jövőben, most ki kell vágnom magam valahogy.

Úristen – nézem az arcát -, hogy tudja ilyen magasra emelni a szemöldökét, már majdnem eléri a haját! A tekintetében pedig ott van a „rajtakaptalak és most nem menekülsz”, a „markomban vagy”, amiből egy könnyen nem fogok tudni szabadulni.

A mosoly mindig beválik, attól meg szokott enyhülni. Kivéve most, mert átlát rajtam, már túlságosan jól ismer, én meg még mindig nem igazodok ki rajta, állandóan meglep, amit imádok is benne, de erősen el is bizonytalanít. Gyerünk gyorsan a tudatalattiba, hátha előbukkan valami szófoszlány, ami túlment a hallójáratomból az agyamig. A francba, csak az Etna jár az eszemben, talán megoszthatnám vele ezt a hírt, elterelhetné a gondolatait… Istenem, milyen felelőtlen vagyok! Ha ezt szóba hozom, felér egy beismerő vallomással, hogy idáig nem rá figyeltem. Mi a fenét csináljak? Átölelhetném, de ahhoz le kéne guggolnom, vagy térdelnem, ami még rosszabb, hiszen ő is ül, közöttünk az asztal és egyébként is fáj a térdem…

- Annyira szép vagy – ez talán beválik, egy kis hízelgés, mert azért igaza van na, figyelnem kellett volna, de nem hiszem el, hogy nem látta, hogy éppen olvasok és ő zavart meg. Mindig ezt csinálja, mintha direkt akkor kezdene el mesélni valamit, amikor én belefeledkezem egy érdekfeszítő olvasmányba. Vagy csak azért csinálja, hogy bűntudatom legyen és megbocsáthasson nekem? Már ha megbocsát, mert azért ez sem törvényszerű, bár túl sokáig nem tud rám haragudni, mert szeret. Ez a szerencsém.

De nincs is oka haragudni! Hisz olvastam, az más, hogy ő egyszerre tud beszélni, olvasni és zongorázni, mert nem is tudom milyen rekeszek lehetnek az agyában, hogy képes ezeket a tevékenységeket egyszerre kivitelezni? Sokszor viszont azt sem veszi észre, ami az orra előtt van, a tájékozódási képességéről már nem is beszélve! Mindegy is, fogalmam sincs miről beszélt…

- Mi volt a kérdés? – tettem fel félve, de azért elég határozottan, mert enélkül nem jutunk közelebb a megoldáshoz.

- Te nem figyeltél! – vádaskodott azonnal, persze kérdésnek álcázva, de ez kijelentés volt a javából!

- Dehogynem! – kértem ki magamnak, hisz már hosszú ideje csak rá figyelek. Az összes mimikáját megfigyeltem az arcán, hisz olyan repertoárja van, ami szavak nélkül is kifejez mindent, amit csak akar. Így tehát nem hazudtam, de lássuk be szívesebben folytatnám Sicilia történelmének múltbéli kutatását, mert lehetetlen, hogy mennyire tudtak alkalmazkodni az ott élő emberek a földrajzi adottságokhoz, melyek többször katasztrófát okoztak.

- Te nem veszel engem komolyan – mondta és felugrott, hogy a konyhába siessen, ahol semmi dolga, még a villany sincs felkapcsolva. Ezzel egyértelműen azt üzente, hogy nekem is mennem kell és nem vacsorát készíteni, hanem őt megvigasztalni, holott az a vétkem, hogy ő félbeszakította az olvasásom… Most látom, hogy még videó is van a mostani kitörésről…

Azért nem esett nehezemre a közelébe menni, bár éreztem, hogy az egész testtartása pillanatnyilag elutasít, de miután a csípőjére tettem a tenyerem, nem kellett sok idő, hogy lazuljanak az izmok és kicsit még rám is dőlt, bár még mindig háttal állt, de könnyedén meg tudtam fordítani. Megsimogattam az arcát, ami még mindig annyira sima volt, mint évtizedekkel ezelőtt, mintha úgy telnének az évek, hogy őt elkerüli az öregedés. Mélyen a szemébe néztem, mely élénk és tüzes volt, de már melegség áradt a barna árnyalatból, amit lassan becsukott, miközben megcsókoltam.

- Akkor igen? – kérdezte mosolyogva azzal a reménnyel a szája szegletében, hogy én beleegyezem, mert nélkülem ő nem vág bele semmibe, mindenhez kell az én jóváhagyásom, hisz így vagyunk egyek, így tudtuk leélni egymással ezeket az éveket, hogy mindent megbeszéltünk.

- Hát persze – mondtam megkönnyebbülve, bármiről is legyen szó, hisz ami neki jó, az jó nekem is. A lényeg, hogy nem egy vulkán közelében lakunk, amiből olyan füstfelhő száll fel órákon keresztül, mely az embert megfojtaná.

Kalamajka 1.

- Mit mondtál? – kérdeztem nyomatékosan, mint akit nagyon meglep az, amit hall, pedig egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján.

- Semmit – felelte logikusan, mégis bizonytalanul, tétován tekintve rám, mert most jutott el a tudatáig, hogy én idáig hozzá beszéltem, ő pedig nem figyelt rám, persze ezt nem merte bevallani.

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre. – Tényleg az voltam, mert a felvetésemet jobb lett volna mielőbb tisztázni, valamilyen álláspontra jutni, de tisztában voltam vele, hogy az idáig mondottakat valószínű meg sem hallotta, vagy legalábbis a tudatáig nem jutott el, viszont semmiképpen sem akartam megkönnyíteni a helyzetét.

Láttam az arcán a tanácstalanságot, valamint az agytekervények heves forgását, hogy megpróbálja kitalálni, kikövetkeztetni abból a kevés információból, amire emlékszik, hogy miről is beszéltem idáig, mert ahhoz nagy bátorság kellett, hogy bevallja, fogalma sincs mi a téma, mert ő az egyik levegővételemkor újra elkezdett olvasni és mivel férfi, nem volt képes megosztani a figyelmét és az olvasmány jobban lekötötte, mint az én mondanivalóm, ami persze nem annyira fontos, bár az én véleményem szerint sokkal fontosabb, mondhatni az életünk folyását befolyásoló kérdésekkel teli, amit, ha nem tisztázunk, akkor talán a föld sem forog úgy tovább, ahogy idáig és minden megváltozik körülöttünk.

Húzta az időt, hátha mondok valamit, amivel utalok az előző monológomra, majd bevetette a következő fegyverét. Rám mosolygott. Imádtam ezt a fesztültséget feloldó mosolyát, de nem adhattam meg számára a feloldást, hisz a tét nagy volt: bebizonyítani, hogy nem figyelt rám! Rám, aki fontos gondok megoldásában kérem a segítségét, a bizalmamba avatom és kikérem a véleményt, mert számítok rá, ő pedig úgy hálálja meg, hogy nem is figyel?

Az arcomat fürkészve rájött, hogy a mosoly nem segít. Most nem. Taktikát kell váltania. Ha közelebb lettünk volna egymáshoz, még megpróbálkozhatott volna az öleléssel, hogy gyöngéden magához húz, megsimogatja a fejemet. Ilyenkor nagyobb az esély arra, hogy ha nem is ismétlem meg, de folytatom a mondandóm, ami megint csak biztosíthat számára annyi információ-morzsát, amiből esetleg összegyúrhat egy gombócnyi gondolatot. Ám volt köztünk egy egész asztal, ami ezt lehetetlenné tette, arra pedig nem volt ok, hogy felálljon és letérdelve elém átkaroljon, mert ezzel esetleg beismerte volna, hogy egy apró problémának túl nagy feneket kerít. Mert ugye fogalma sincs, hogy egy apró vagy egy hatalmas valamiről van szó, lehet, hogy csak a holnapi vacsoráról, hogy tészta legyen vagy krumpli, vagy egy ruha vásárlásáról, persze az sincs kizárva, hogy most akarom eladni a házat, amelyben élünk és elköltözni egy szigetre.

Most két dolgot tehet. Blöfföl vagy beismer. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy melyiket választja. Beharapta az ajkát, de csak annyira, hogy alig lehetett észrevenni, akárcsak azt a sóhajt, amit ekkor vett, szinte nem is ért le a tüdejéig a levegő. Meredten néztünk egymásra, a szemöldökömet úgy felhúztam, hogy már a homlokom közepén volt, de tudtam, hogy hamarosan meg kell szólalnia, különben szavak nélkül ismeri be, hogy nem figyelt.

- Annyira szép vagy – mosolygott rám most már teli szájjal. Én viszont erre a váratlan fordulatra tán még magasabbra vontam a szemöldököm úgy, hogy közben hunyorogtam, amit elvileg kivitelezhetetlen létrehozni az arcizmok normális működése közben, de ezzel az arckifejezéssel elértem, hogy most már komolyan vegyen és felismerje, hogy ennek a fele sem tréfa, itt most már valamit fel kell mutatnia.

- Mi volt a kérdés? – tette fel oly ártatlanul, mint akinek kiment a fejéből, mert annyira elbűvölte a szépségem.

- Te nem figyeltél? – válaszoltam egy újabb kérdéssel, amit egyébként teljesen felesleges volt feltennem, hisz ez nyilvánvaló volt, de most már kínozni akartam, ha már olyan tapintatlan volt, hogy a monológom közben fontosabb volt neki folytatni az olvasást. Persze az cseppet sem érdekelt, hogy tulajdonképpen én szakítottam félbe az olvasását, hisz a család mindennél többre való, majd visszatér a félbehagyott mondatokhoz később, amit meg is tett, csak éppen túl korán.

- Dehogynem – védekezett színpadiasan, magasra emelve mindkét karját, hogy ezzel is elhessegesse még a gondolat látszatát is, hogy bármi más elvonta volna a figyelmét, viszont közben a szája sarkában megint ott volt egy apró mosoly, ami azt üzente: csak vicceltem…

- Te nem veszel engem komolyan – feleltem sértődötten és abban a pillanatban felálltam a székről, hátra is rúgtam kissé, hogy karcolódjon a padlón, amitől csúnya, vészjósló hangot adott és a konyhába siettem, mintha épp most vettem volna észre, hogy kifutott a tej. Ez kívülről nézve elég nevetségesen hatott, hisz három lépést kellett odáig megtennem, tehát sietségre semmi ok nem volt, a tűzhelyen sem forrt semmi, viszont az üzenete annál élesebb és határozottabb volt, hogy mielőbb hátat fordítsak annak az embernek, aki nem figyel rám, akinek hiába is beszélek, aki semmibe veszi teljes emberi mivoltomat, akinek kiönthetem a lelkem, de minek?

Persze így ő is magasabb szintre emelkedhetett, hisz felálltam, nem kellett meghunyászkodnia, méretben egyenrangú felek lettünk és közel kerülhetett hozzám, amit azonnal meg is tett, csak ő halkabban.

Háttal álltam neki, gondoltam, hogy elkezdhetnék szipogni is, hogy még szánalomra méltóbb legyek, neki pedig még jobban lelkiismeret furdalása legyen, hogy vajon, mi is hangzott le, amit azonnal meg kell oldani, ebben a minutumban. Nem kezdtem el pityeregni, mert azért ezt már én is túlzásnak éreztem, azért ekkora baj nem történt, de örültem, hogy utánam jött, ráadásul azonnal és megfogta a derekam két oldalát, magához húzott és ahogy érezte, hogy enged a merevségem, megfordított és megcsókolt, miközben az arcomat simogatta puhán.

- Akkor igen? – kérdeztem, mintha tudná, hogy mi igen, láttam megint, hogy erősen gondolkodik, majd megenyhül az arca, hogy tök mindegy, úgy is nekem lesz igazam, bármit is mond, hisz ő is azt szeretné, amit én, ha boldog lennék, úgyhogy tulajdonképpen nincs is vesztenivalója.

- Hát persze – felelte megadóan a tudatlanság birtokában, mert jobb a bizonytalan ám örömteli békesség, mint a feszültséggel teli bizonytalanság.

Fülig szaladt a szám, hogy belegyezett, pedig tudtam, hogy fogalma sincs, mibe, ettől talán még inkább megbocsátottam, szorosan magamhoz húztam és nagyon szerettem volna látni most az arcát, amint végigfut rajta a kétségbeesés, hogy vajon mibe is egyezett bele, aminek én ennyire örülök.

De már késő!

Sütemény

A társaság már itt volt, mire mi is megérkeztünk. Mindenki máshonnan jött és más időpontba indult, tehát egyszerre semmiképpen sem tudtunk volna ideérni, de ez nem is volt elvárás, sőt egy olyan „szigetre” érkeztünk, ahol semmilyen elvárás, megfelelési kényszer, alakoskodás nem kellett ahhoz, hogy elfogadják az embert. Legyünk természetesek, ha már a természetben vagyunk.

Hosszú utat tettünk meg, mire ideértünk. Nem tudom, miért kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy az ember eltávolodjon a megszokásaitól, a mindennapi feladataitól, hogy elfelejtse a munkáját, az otthoni gondokat. De muszáj több száz kilométerre elutazni, hogy elhiggyük, a napi rutin ténylegesen a távolba vész, így tudjuk kiventilálni a fejünkből, a reflexeinkből. Talán azért, mert innen nincs lehetőség hazaszaladni, hogy a hirtelen felmerülő problémát a nyakunkba vegyük, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy senki más nem tudja megoldani, nélkülünk nem működik semmi úgy, ahogy kellene, pedig dehogynem! Lehet, még jobban is…

Én a kakukktojás voltam ebben a csapatban, minden szempontból. Az egyedüli nő, az egyetlen, aki nem szokott horgászni, az egyedüli, aki nem ismeri a társaság minden tagját, így a szokásaikat sem. Sosem feszélyezett az új közeg, sőt felkeltette a kíváncsiságomat, bár az ismeretlen dolgokat csak úgy szeretem, ha van rá időm felkészülni, de most volt. Bíztam magamban annyira, hogy bármilyen helyzetben feltalálom magam, nem esik nehezemre beilleszkedni, vagy ha nem tetszik a közeg, amibe kerültem, el tudok különülni, elmélyedni a belső világomban, amire annyira kevés időm jut. Megfigyelő típus vagyok, bár szeretem lecsapni a feldobott labdát, de azt is tudtam, hogy itt vendég vagyok, inkább attól féltem, hogy majd én feszélyezem a többieket.

Természetesen ezen a hosszú úton én vezettem az autót, amit örömmel vállaltam, hisz én voltam – ebben is - az egyetlen, aki nem szokott inni és tudtam, hogy ilyenkor a csapatnál a poháremelgetés megszokott. Az úton jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, egyszer megálltunk kávézni, többször pisilni, hisz útitársaim bőven fogyasztottak. Több alkalommal elhangzott az „Isten, Isten”, a „fenékig” és hasonló felkiáltás, de nem estek túlzásba, akkor még csak szórakoztatóra itták magukat. Az autó teli volt horgászbottal, szákkal, etetőanyaggal, némi élelmiszerrel és rengeteg alkohollal. Én a laptopomat hoztam és a ruháimat, ami férfiszemmel túl soknak bizonyult a három napra.

Ökröstónira mentünk, egy horgásztóhoz egy picinyke faluba. Nagyon vártam, hogy kiszálljak az autóból, mert vágytam a kikapcsolódásra, arra készültem, hogy itt végre kipihenem magam, nem kell törődnöm semmivel, csak amivel én szeretnék, nincsenek teljesítésre váró feladatok, csak vagyok és azt csinálok, amit akarok. És ez be is jött.

Egy picike tó mellé érkeztünk, frissen nyírt füvön hajtottunk az emeletes faházig, ami pár méterre volt a víztől, közte borostyánnal futtatott terasz, sütögetőhely, kemence, párnázott padok, egyik oldalon lépcsőről, másik oldalon feljárón lehetett megközelíteni a tavat.

Mint mondtam, már mindenki a parton volt és egymás szavába vágva újságolták, hogy mennyi halat fogtak, folyton kapás van és kárászok, pontyok ugrálnak a szákba. Annyira szép és csöndes volt a hely, hogy nem győztem betelni vele. A Nap is kisütött, őszies melegséggel futott végig az arcomon, bár estére igencsak lehűlt a levegő így október elején, de akkor a sűrűn csillagzott ég feledtette a hideg fuvallatokat.

Minden nap futottam és írtam, mikor nem éltem társasági életet. Számomra ezt jelenti a kikapcsolódást. Közben gyönyörködtem a tájban, élveztem az egyre gyengülő napsugarakat, hallgattam a kifogyhatatlan történeteket, ettem a gasztronómiai csodákból és úgy döntöttem, hogy most én is sütök egy tortát. Legalábbis írott formában.

A társaság olyan volt, mint egy torta, melynek hozzávalóit különböző receptekből szedték össze, de a végeredmény egész finom lett. Ebben a süteményben volt marcipán, rumaroma, szódabikarbóna, mazsola, eper, mandula és a tetején hab.

Marcipán egy jól megtermett, nagypocakú jóindulat, mosolygós szemekkel, karcos, erőteljes, de nem hangos tónusú orgánummal. Ő volt a csöndes, a megtestesült nyugalom a társaságban, de azért szívesen beszélt, ha hagyták szóhoz jutni, vagy pedig már többet ivott a kelleténél. Mint minden marcipánnak, volt benne némi kesernyés utóíz is, ami az előítéleteiből és a tapasztalataiból táplálkozott. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel igyekezett palástolni. Gyakorta összekacsintottunk, ha kicsit távolabb kerültünk egymástól, integettem neki és ő szélesre húzott szájjal visszaintegetett.

A süteménybe nagyon jól illett egy kis édes rumaroma is. Ő volt a társaság egyik mozgatórugója. Folyamatosan pörgött, mindig azt leste és kereste, hogy járhat az ember kedvében, miben segíthetne, mivel teheti jobbá az ittlétét, ami többnyire az étkezésre, ivászatra irányult, hisz itt kicsi volt a repertoárja. A beszéde is rendkívül gyors volt, akárcsak a gondolkodása, figyelt és azonnal kitalálta, mire lehet szüksége a másiknak, akárki is legyen az, mert nem csak irányomban volt előzékeny, hanem mindenkivel. Mindezt szívesen tette, nem esett nehezére, teli volt jobbnál jobb történetekkel, melyek megerősítették bennem, hogy mennyire odaadó és figyelmes akár a családjáról, akár a barátairól, akár a beosztottjáról van szó. Ha munkát keresnék, nála szeretnék dolgozni, szerintem minden ember ilyen főnökről álmodik.

Indián neve többször előkerült az adomázások közepette, aki az ő alkalmazottja volt, és akit elragadott az ital. Őt is magukkal szokták vinni egy-egy ilyen túrára, de most Rumaroma direkt megkérte, hogy maradjon otthon pihenni, mert mindenét fájlalta. Olyan hihetetlen dolgok történetek vele, melyeknek sajnálom, hogy nem lehettem részese. Volt egyszer, hogy nagyon berúgott, vagyis ez nem egyszer volt, hanem szinte mindig. Akkor is horgászni mentek és ő nem hozott sátorfedelet, amit a szellőzőre kell tenni, hogy ne essen be az eső. Talált egy műanyag zsákot, szétszakította és azt tette a lyukra. Kiderült, hogy az a zsák, amit picit elfújt a szél, Marcipán sátorzsákja volt. Természetesen Marcipán mindezt nevetve mesélte.

Akárcsak azt a történetet, mikor Indián sok szerencsétlenkedés után elesett a vízparton és nem bírt felállni. Mindezt azután tette, hogy a botjával átdobott Marcipán botjai fölött, melyek természetesen összegabalyodtak. Indiánt úgy kellett kihúzni a vízből, mert a lába már belelógott, az eső is eleredt, míg ő feküdt hanyatt és némi jajveszékelés után beletörődött sorsába, hogy esélye sincs szárazon maradni.

De Marcipánnal is történtek dolgok, mint például, mikor nem talált haza a víztől kicsit messzebb lévő szállásra. Időközben besötétedett és nem ismerte fel azt az utcát, amit egy ott álló kocsiról jegyzett meg, merthogy az autó időközben máshová állt. Elvesztette az egyetlen támpontot, amit balga mód kiválasztott. Fel-alá járkált a környéken, a szemétből felvett egy matracot, maga sem tudja miért, de azt ölelve baktatott oda-vissza, míg össze nem futott a többiekkel, akik hazafelé tartottak, így sikerült biztonságba kerülnie.

A süteménybe mindig kell egy kis szódabikarbóna is, de nagyon vigyázni kell az arányra, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert akkor elveszíti funkcióját és nem teljesíti az elvárt kötelességét, hanem megböfögtet. Szódabikarbóna mindig kész volt, hogy keresztbe tegyen a másiknak, vagy félrevezesse, persze csak a poén kedvéért, azzal viszont nem törődve, hogy ez a másiknak lehet, hogy nem annyira vicces. Az volt a lényeg, hogy ő jót szórakozzon rajta. Hihetetlen önuralommal rendelkezett, póker arccal volt képes előadni a hihetetlen történeteket, melyeknek igazságtartalma hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt már nem lehetett tudni, hogy ő ezzel mennyire van tisztában. Véleménye mellett akkor is kitartott, mikor már ő is tudta, hogy nincs igaza, de ezt képtelen volt beismerni. Mindezek mellett, a logikus gondolkodása és előrelátása nem maradhatott ki a társaságból.

Van a süteményünkben mazsola is, mégpedig nem akármilyen fajta! Tud nagyon édes lenni, félénkségét palástolva előzékeny és őszintén kedves mindenkihez. Kifelé rendkívül erősnek és magabiztosnak mutatja magát, de azért belülről inkább egy szeretetéhes kisgyerek. Remek mesélő és nagyon viccesen adja elő a történeteket, még akkor is talál benne poént, ha nincs is benne és rengeteg sztorit ismer. Nagyon figyel és kitalálja a ki sem mondott titkokat, pillanatok alatt összerakja a puzzle-t, ha kell saját maga rajzolja meg hozzá a hiányzó elemeket. Roppant mód kíváncsi, de az emberek szívesen osztják meg vele a gondolataikat, ha nem, akkor igyekszik a kérdéseivel kipuhatolni. Mazsola nem gondol a távoli jövőre, a mának él, ő egy Carpe diem fajta.

Gyümölcs sem hiányozhat a süteményből, mert tőle lesz üde és könnyen emészthető és ő adja meg az ízét, a jellegét az egész tortának. Ebben a tortában eper van, mely roppanósra érett, tűzpiros és mézédes. Eper az, aki kerüli a konfliktust, de ha mégis kialakul, akkor igyekszik elsimítani, de nem úgy, hogy ebből bárkinek is hátránya származzon. A környezete alakítja olyanná, amilyen az íze lesz, nagyon fontos, hogy megkapja a szeretettel teli tápanyagot, a melegséget, a napsütést, mert különben nem érik meg mosolygós pirosra, hanem fanyar lesz az íze vagy még rosszabb, íztelen. Vidámsága mindenkit magával ragad, mellette nem lehetsz rosszkedvű vagy bánatos, mindenre van egy jó ötlete, ha nincs, akkor pedig képes úgy elterelni a fájó gondolatokat, hogy szinte észre sem veszed és már vele nevetsz.

Kell egy kis mandula is ebbe a különleges süteménybe, hogy még eredetibb legyen. Nem volt benne sok, csak néhány szem, de éppen ezért még nagyobb feltűnést keltett a hozzávalók között. Mandula keményen tartotta magát, hisz tudta, hogy egyedül is megold bármit, amit szeretne. Keveset beszélt, főleg nagy társaságban, de négyszemközt megnyílt, levetette héját, de azért még így sem lett csupasz. Szívesen hallgatott vagy beszélt, attól függően, hogy mit kívánt a szituáció. Ha nem léptek az intim szférájába, akkor boldogan alakította közössé a történeteket, de ezért nem tett erőfeszítéseket.

Na és kell hab is a tortára, vagyis ez már fakultatív, csak külsőség, elhanyagolható, mert lehet, hogy tőle már túl émelyítő lesz. Tulajdonképpen nem tesz hozzá a süteményhez semmi fontosat, leginkább csak elfedi a lényeget, eltakarja a gyönyörű tortát, ami nélküle is kerek egész. De mivel van, rákenjük a tetejére. Hab csak önmagát szereti, nem nagyon érdekli a környezete, csak annyiban, hogy a környezete őt csodálja. Hangja mély és erőteljes, amit szeret is használni, pedig keveset mond. Nem esik nehezére megjátszani magát, se nem eltúlozni az érdemeit, nincs tekintettel a másikra, de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdekli. Legjobban a tortadobálási játékot szereti, mikor szétloccsanhat valaki arcán, még akkor is, ha ezért megutálják.

A novella helyszíne és cselekménye kitalált történeten alapul, bár van némi valóságalapja. A képek illusztrációk, a történet szereplői elképzelt alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve lehet.