Három férfi a padon

Már megint rágyújtott. Mást sem csinál, csak füstöl ész nélkül. Nincs tekintettel senkire. Most legalább szabadtéren vagyunk, de ha a kávézóban lennénk, akkor is meggyújtaná. Egyiket a másik után. Ami a legrosszabb benne, hogy ilyenkor meg sem szólal és hozzászólni sem érdemes, mert annyira élvezi a kátrány ízét és a füst szagát, hogy másra sem tud figyelni, csak erre koncentrál. Ezen már mások is kiakadtak, de ő is tudja, csak egy dologra tud egyszerre figyelni. Azért nem láncdohányos, mert ha befejezi a cigizést és hozzákezd valamihez, akkor azt is addig csinálja, míg be nem fejezi. Ráadásul állandóan mozgásban van, kész csoda, hogy bírja a tüdeje, meg a szíve a megerőltetéseket ennyi nikotin mellett.

A múltkor mesélte, hogy próbálta cigivel a szájában megkötni a nyakkendőjét, de egyszerűen képtelen volt rá. De miközben a nyakkendőt sem sikerült megkötnie, cigizni sem tudott, minduntalan kiesett a szájából, a nyakkendő meg csomóban lógott a nyakán, mint egy görcs. A felesége meg is fogta a végét, mikor meglátta, mit művel és felemelte, mintha felakasztaná. Jót röhögtünk. Van humora Annácskának.

Egyébként ez a másik szenvedélye, ha annak lehet nevezni. Nyakkendő nélkül nem megy sehová, se sétálni – mert szeret mozogni, mondjuk nincs is rajta túl sok felesleg -, se boltba, bár oda inkább a felesége jár, ő maximum az újságoshoz ugrik le, de otthon sincs szívesen e ruhadarab nélkül. A múltkor, mikor felugrottam hozzá, köntösben nyitott ajtót, korán volt még, de a nyakkendő már tökéletesen megkötve bukkant ki a mellén a köntös alól.

Hármunk közül Guszti a művészi alkat. Zongorázni is tud, bár sosem mélyedt el benne, de mint műkedvelő nagyon ügyes. Hegedűt is láttam a lakásában, bár használni még nem hallottam, de biztos nem véletlen, hogy ott van, majd megkérdezem.

És a tollat is jól forgatja, mert ha nem cigizik, akkor figyel, figyeli a körülötte lévő dolgokat és remekül meg is tudja örökíteni az írásaiban.

Pocok az igazi mesélő, de ő csak szóban, képtelenség lenne annyi történetet lejegyezni, mint amennyit előad. Andersennek is hívják az ismerősei, meglehet, hogy sokszor azért annyira hihetetlenek ezek a históriák, mert csak mesék, kitalációk, gondolom a Pocok becenév sem véletlen. Mindegy is, hogy mi az igazságalapja a sztorijainak, mert a többségük rendkívül szórakoztató és vicces. Már ha először hallja az ember, mert sajnos sokszor ismétli önmagát, de akárhányszor is mondja el ugyanazt a történetet, mindig ugyanúgy fogalmaz a legapróbb részletekig, ami ambivalens, hogyha ennyire jó a memóriája, hogy felejtheti el, hogy már előadta?

Guszti mondta is, hogy le fogja jegyezni őket, de képtelen olyan gyorsan írni, mint ahogy Pocok beszél, márpedig ezt szóról szóra kell lejegyezni, mert maga a történet váza semmitmondó lenne Pocok szóhasználatai, különleges mondatszerkezetei nélkül. A legviccesebb az, hogy leginkább őt szórakoztatja a cselekmény, és ez a derű úgy magával tudja ragadni a közönségét, hogy aki belehallgat, biztos megvárja a végét. Érdemes is, mert minden eszmefuttatásának van némi tanulsága is.

Hármunk közül szerintem ő a legbölcsebb közöttünk, rengeteg kalandon átesett, még ha nem is voltak ezek a kalandok annyira szórakoztatóak és magával ragadóak, mint azt utólag tálalja, de mindig leszűrhetünk belőle valami mély konklúziót, amin a későbbiekben elrágódhatunk.

Tényleg csak akkor hallgat el, amikor eszik, mert azt nagyon szeret. Imádja a zsíros ételeket, amitől Guszti és az én gyomrom is felfordul, na jó az illatuk nem rossz, tán még meg is kóstolnánk, de akkora mennyiségben fogyasztva, ahogy ő teszi, nem csoda, hogy így elhízott. Már a szeme sem látszódik, mikor nevet, csak egy vékony csík, mint mikor rosszul húzzuk le a redőnyt, és bevilágít a résen a kinti napsütés. És persze, mert mindig nehéz a gyomra, a mozgás sem esik jól neki, így ő is elzsírosodott, amit már a lába sem tolerál. Kellett is neki egy harmadik pótláb, amiről szintén órákig mesélt, hogy honnan szerezte, milyen nagy becsben tartja és sosem akar megválni tőle, mert ülés közben is jó támaszkodni rá. De ugyanilyen eszmefuttatást folytatott a bőrszíjas karórájának történetéről is, szóval a végtelenségig tudja fokozni a szócséplést.

Guszti feleségét mindketten imádtuk, de ha nem volt jelen, azért őt is illettük csípős szavakkal, főleg, mikor felfedeztük, hogy Guszti egyik inggombja ugyan leszakadt, de a cérnát valaki átkötötte a gomblyukon, hogy ne nyíljon szét. Biztosak voltunk benne, hogy Guszti egyedül, egy kézzel nem tehette meg ezt a bravúrt és aztán bevallotta, hogy Panka volt, mert a férjecskéje elhagyta azt a gombot és hirtelen, indulás előtt tíz perccel már nem találtak az inghez és öltönyhöz illő darabot.

Ebből a szempontból vagyis az öltözködés aspektusából én lógok ki leginkább a sorból. Lehet, hogy azért is lettem igénytelenebb a megjelenésemmel kapcsolatban, mert már nincs mellettem az a társ, aki erre mindig figyelt, vagy figyelmeztetett, ha valami nem stimmelt. Arra azért ügyelek, hogy mindig tiszta ruhában jelenjek meg, például ma reggel nem is vettem fel a zakómat, mert láttam rajta egy foltot, amit valószínűleg a tegnap esti étkezésnél szereztem a Kisüsti vendéglőben.

Gyorsan magamra kaptam ezt a kabátot, ami teljesen megfelelt a kényelmemnek és a hűvösebb hőmérsékletnek, bár lehet, hogy nem annyira elegáns, mint a pecsétes zakóm. Az ingem viszont elég gyűrötten került rám, de már nem bajlódtam vele, inkább nem gombolom ki a kabátot. Ami viszont nem maradhat el, az a kalapom. Jucikámtól kaptam a 30. házassági évfordulónkra. Még ha hétágra is süt a Nap, akkor is magammal hozom, fogom a kezemben, ha már túl meleg a fejemen, bár haj már nem sok van rajta, ami még melegíthetne.

Jól megöregedtünk mindhárman. Őszen, dekoncentráltan vagy szószátyárul túlvezérelve, de barátok maradtunk. Mindig is elfogadtuk a másikat olyannak, amilyen és bár az évek során mindenki sokat változott, a sok csapás, ami ért bennünket, megváltoztatott, de sosem róttuk fel egymásnak. Kicsit beletörődve, elnézően, sokszor röhögve a másikon, de elfogadtuk, hogy állandóan változunk, és nincs ebben semmi baj, senkinek sem esik nehezére elviselni a másikat.

Örülünk, ha heti három alkalommal sikerül kiülni a parkba, főleg, ha a kedvenc padunkra, ahonnan jól belátható a környék, vagy együtt elmenni vacsorázni, vagy csak egy fröccsöt meginni a közeli Kiskakasban.

Szívesen hallgatjuk Pocok meséit, ha Guszti nem cigarettázik, akkor kifejti kritikus megjegyzéseit mindennel kapcsolatban. Én pedig igyekszem elengedni a múltat, hogy ne egy komor vénember legyen belőlem.

1965. július

Egy szabad lelkű bengáli cica

Óriás nem egy ismeretlen helyről érkezett hozzánk – nálunk született. Mi láttuk, sőt figyeltük, mikor nyitja ki a szemét először, hogy rácsodálkozzon az általunk nyújtott világra. Az anyukája is féltőn vigyázta, nevelte, tanította, akárcsak a testvéreit, de tudta, hogy míg itt van velünk, addig nem érheti baj. Vigyáztunk rá, ahogy csak tudtunk és megtanítottuk bízni az emberben, akitől nem csak ennivalót kap, hanem szeretetet, gondoskodást és szabadságot, amire rendkívül nagy igénye volt.

Sokáig csak mellettünk mozgott, de ahogy nőtt, úgy nőtt az igénye a térre is. Ekkor megmutattuk neki a kinti világot, a hatalmas udvart, ami egy darabig elégnek bizonyult. Mindent elkövettünk, hogy ne kívánkozzon messzebb, de a macskák természetét nem lehet kordában tartani, főleg ha az bengáli.

A négy cica közül Óriással sikerült egy olyan köteléket kialakítanom, ami különleges volt és csak a miénk. Kereste a társaságom, akár csak én az övét. Ez a kapcsolat közöttünk nagyon erős volt, amit nem tudott elszakítani a játék hevében kapott mély karmolás, vagy amikor hiába könyörögtem neki, hogy ugorjon fel az ölembe, hogy megsimogathassam, ő pedig úgy nézett rám, mintha most látna először.

Nem tudtam rá haragudni. Hisz szabad volt, szabadon tehetett bármit, amit csak akart és én csak örültem, mikor találkozott a kívánságunk. Szerencsére nem ritkán.

Óriást nem véletlenül hívták Óriásnak. Nem csak termetében vagy küllemében volt nagy – hanem abban is, ahogyan betöltötte melegséggel az otthont, az udvart, az egész teret, a mindennapokat. Ő nem "csak" egy cica volt. Ő társ volt, aki szabadságra született, de mindig hazatalált.

Minden nap, amikor munka után hazaérkeztem, ő ott volt. Sejtette, mikor érkezem, mikor kezdek már aggódni és hallotta is, ha hívom, többnyire a közelben tartózkodott. A saját ritmusa szerint járt-kelt a környéken, de mindig tudta, hol az otthona és vagy már kicsit korábban vagy nem sokkal utánam megérkezett, mert érezte, hogy én akkor vagyok boldog, ha ő is ott van és együtt lehetünk, még ha nem is egymással foglalkozunk.

Este már nem engedtem ki. Nem is igényelte, elfáradt az egész napos kóborlás után, jóllakott a vacsorával és sokszor feljött a hálószobába és az ágyamban aludta végig az éjszakát. Na jó, néha jött egy kis simogatásért, mikor érezte, hogy nem vagyok REM fázisban, de ez nekem is jól esett, hogy megbizonyosodhattam róla, ott van a közelemben. Reggel mikor felébredtem és felültem az ágyban, első dolga volt az ölembe telepedni. Alig fért el, lelógott mindenfelé, mégsem esett le, biztonságban érezte magát, kapaszkodnia sem kellett. Ilyenkor szerettem a nyakát simogatni, hogy érezzem dorombol, mert hallani nem lehetett. Nagyon halkan dorombolt, sokáig azt hittem, hogy nem is tud, de aztán egyszer megéreztem a nyakán, hogy dehogynem, de ezt sem veri nagy dobra.

Ha nem velem aludt, akkor odalent az ablakban a neki készített párnán helyezkedett el. Hanyatt, lábait szétdobva, amit ha észrevettünk, képtelenség volt érintés nélkül elmenni mellette, meg kellett simogatni a hasát.

Sokszor sétált velem az udvaron, hűséges társként, mint egy kutyus, csendes jelenlétével emlékeztetve arra, hogy a legfontosabb dolgok nem harsányak. Többször találkoztam vele a kukoricaföldön, mikor a kutyát sétáltattam, hogy aztán a kibővült csapat együtt jöjjön haza. Féltettem ilyenkor nagyon. Nehogy megijedjen valamitől, valakitől és elszaladjon, de bíztam benne, hogy tudja mit csinál, ahogy ő is bízott bennem.

Aztán jött egy nap, amikor nem jött haza. Hívtam. Kerestem. Vártam. Végigjártam az útszélét, ha baleset érte, mihamarabb megtaláljam, de nem volt sehol. Ekkor már arra gondoltam, hogy felkapta valaki és erőszakkal elvitte, de tudtam jól, hogy az utcán még nekem sem engedi, hogy felvegyem és nagyon veszélyes tud lenni, ha kiereszti a karmait.

Próbáltam hinni, hogy csak kalandozik még egy kicsit, és reggel újra ott lesz a megszokott helyén az ablakban. De nem volt.

Egész nap ő járt a fejemben és szuggeráltam, hogy ha hazaérek, már otthon lesz. Nem volt. Megint körbejártam a környéket és késő este a szomszéd szólt, hogy ő látott egy cicát heverni nem messze tőlünk. Éreztem, hogy ő az, de meg kellett bizonyosodnom róla.

Hazahoztam az élettelen testét. Már jóideje ott feküdhetett, közben az eső is esett, vizes volt a bundája és nagyon puha a szőre, mikor felemeltem. Nem tudom, mi történt vele, de mindegy is.

A világ egyik legszerethetőbb lénye nem mozdult, nem nézett rám azzal a kihívó tekintetével, végképp elcsendesedett. A dorombolása már csak emlék, a puha tappancsai nyoma már csak a szívemben hagy lenyomatot.

Óriás szabad volt, mint a szél, de míg a szél nyomtalanul tovaillan, ő, a mindennapi jelenléte, ragaszkodása, önállósága és gyengédsége mindörökre a velem marad. Ő nem "csak egy macska" volt. Ő egy barát volt, aki ha kellett megnevettetett, akiről gondoskodhattam, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalt, ha erre nekem volt szükségem. Vagy, aki csak ott volt az óriási szívével a közelemben, hogy ne hiányozzon semmi más.

Most viszont hiányzik. Nagyon.

2025.07.08-2023.04.10

Osteria

Az osteria magyarul kocsmát jelent, bár Olaszországban a nálunk ismeretes kocsma fogalma egyáltalán nem ugyanaz, mondhatni semmi köze a kettőnek egymáshoz. Mikor elindultunk kirándulni bárhová, akkor mindig egy körforgalomnál választottuk ki, hogy melyik útra kell ráhajtani, hogy elérjünk a kigondolt látnivalóhoz. Ebben a körforgalomban volt egy osteria, ami egy helyi étterem. Napközben egy bácsika ült ott teljesen egyedül, akinek már a többszöri találkozás után integettünk és ő is vissza. Gondoltuk, ide mindenképp be kell ugranunk, hiszen azt is láttuk, hogy estére megtelik élettel.

Ma is strandnapot terveztünk, de útközben beugrottunk ebbe az étterembe, hogy foglaljunk egy asztalt. Kérdeztük, hogy választhatunk-e. Persze – volt a válasz, így kiválasztottunk egy asztalt estére. Én ahhoz is ragaszkodtam, hogy felírják a nevemet, nehogy végül letagadják, hogy itt jártunk.

Ezek után elmentünk egy nagyon szuper tengerpartra, ahol kristálytiszta volt a víz, bár sajnos halakat nem láttam benne és tulajdonképpen csak hosszú gyaloglás után tudtuk megközelíteni, ezért nem sokan vállalkoztak arra, hogy itt töltsék el a délutánjukat. Azt hiszem öregszünk és már utáljuk a tömeget, vagy nem, mert fiatalon sem szerettük túlzottan.

Mi voltunk olyan elvetemültek, hogy gyalogoljunk, vigyük a napernyőt és utána élvezzük a gyönyörű tengert a kevés résztvevővel.

Volt a közelben egy másik hasonló helyszín is, ahol viszont 200 főben maximálták az érkezést és regisztrálni kellett, hogy sikerüljön bejutni, de erről késve értesültünk, így le is maradtunk.

Miután hazaértünk, letusoltunk, felöltöztünk csinosba és robogtunk vissza az étterembe, ahol 20 órára szólt a foglalásunk. Az első meglepetés akkor ért minket, mikor szerettünk volna leülni az előre lefoglalt asztalhoz. A pincér nem engedte, mondta, hogy válasszunk másikat, mert azt az asztalt összetolta a mellette lévővel, egy nagyobb társaság részére és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi mit akarunk. Anti és Tamara nagyon dühösek lettek, én inkább éhes és bár megfordult a fejünkben, hogy továbbállunk, de akkor eszünkbe jutott, mikor legutóbb pizzeriát kerestünk csak valahol nagyon messze találtunk, mert vagy aznap zárva volt, vagy épp nem sütöttek pizzát, szóval igen nehézkesen jutottunk ennivalóhoz.

Így maradtunk, de már rossz szájízzel kezdtünk neki az étlap tanulmányozásának. Viszont, amit rendeltem egész ízletesnek bizonyult. Természetesen polipot kértem, mint ahogy ezt az utolsó vacsorán mindig is teszem, de most nem igazán laktam jól, így még egy rakott padlizsánt is elfogyasztottam. Utóbbi azért meglepett, hogy hideg volt, de arra gondoltam, hogy itt biztos így szokás. Anti tengeri herkentyűi is finomak voltak, a fiataloknak viszont nem ízlett a lasagna.

Gondoltuk, hogy ebből elég is ennyi, itt hagyjuk a beszédhibás pincért, és távozunk, kértem a számlát. Ekkor jött az újabb döbbenet. A számlát hiába vártuk, nem érkezett meg. 10 perc után bementem és újra kifejeztem az igényemet, hogy nem fizetés nélkül szeretnénk távozni. A pincér csak ekkor szólt az öregnek, hogy számla kéne. A papi elkezdett számolni és elém tolt egy 8000-es nem tudom, milyen valutában kiszámolt fecnit. Kérdem, hogy ez most mi? Válasz helyett elkezdett csapkodni, érthetetlenül morgott a bajusza alatt és forgatta a szemét, majd beütötte a pénztárgépbe és akkor kijött 80 euró. Erre már azt mondtam, hogy oké, bár a szememet ekkor már én is forgattam, de az öreg hátat fordított és elhagyta a helyiséget. Ledobtam a pultra az összeget, természetesen borravaló nélkül és feldúltan, köszönés nélkül távoztam.

Sohasem volt még ilyen rossz tapasztalatom egy éttermi kiszolgálás kapcsán, mint most. Ezzel nagyon lelomboztak és meg is fogadtuk, hogy befejeztük a Toscán létet, inkább délre megyünk legközelebb.

Ám ekkor jött az, hogy a kis falunkba érve épp egy július utolsó pénteke című falunap közepébe csöppentünk, helyi carbonárával és limoncelloval. Közben az egyik hölgy szülinapja is volt, így még őt is ünnepelték és természetesen mi is felköszöntöttük.

Végre mindenki jóllakott, mi Antival elég sokat ittunk is, úgyhogy pillanatok alatt beilleszkedtünk a helyi közösségbe és a DJ-nek fizetett ital után már vonatozni tanítottuk a helyieket. A kislányok irultak-pirultak a kék szemű férfiak közvetlensége láttán és már egyáltalán nem tűntek szégyenlősnek, ők is csatlakoztak a táncolókhoz.

Sajnos másnap már indultunk haza, de még délelőtt találkoztunk a helybéliekkel, akik valószínűleg kevesebbet ittak, mint mi, mert emlékeztek ránk, messziről integettek és ballerinának szólítottak, miközben elhaladtak mellettem. Így elfeledtettek minden rossz élményt, ami csak egy hülye étterem volt a körforgalom közepén. Valamiért ezt is meg kellett tapasztalnunk, hogy ne legyen minden annyira szép és kedves.

Nem írom meg az étterem nevét, mert senkit sem akarok lebeszélni arról, hogy kipróbálja, hisz az ételek többsége finom volt, bár nem frissen sült, hanem valószínűleg mikrózott vagy az sem, „csak” a kiszolgálás, az idegen lenézése volt felháborító, úgyhogy senkinek sem ajánlom, hogy betérjen ide. Kerüljétek a körforgalom közepén lévő vendéglátó egységeket!

Sasso Pisano

Bármennyire is pici ez a városka, teli van látnivalóval. A falunak van egy uszodája is, amelyet hideg víz táplál és központi geotermikus forrásból fűtenek. Persze a környező falvakból is érkeznek ide fürdőzni vágyók, de sosincs tumultus. Ez a hely híres a termálvizes fürdőiről is, amit tulajdonképpen nem neveznék kimondottan fürdőnek, mert csak kőhalmazok között megbúvó medencék, vagy régen egyéb szolgálatot teljesítő melegvízes közösségi hely.

Teljesen véletlenül fedeztünk fel egy táblát, mely a fenyőerdőbe vezetett és a feliratnak semmi köze sem volt ahhoz a jelentéshez, hogy termálvizes fürdőhely jobbra. Pedig egy keskeny fahídon, az erdő közepén egy fantasztikus melegvízű medencére bukkantunk. Tulajdonképpen ez a hely régen egy mosoda lehetett, de ma már romantikus pároknak ad némi kikapcsolódási lehetőséget. Mi sem készültünk fürdőruhával, ettől függetlenül nem fosztottuk meg magunkat a kellemes klímájú víz élményétől.

A térképen láttuk, hogy több ilyen helyszín is létezik, kíváncsiak lettünk. A gyerekek elvitték a kocsit, ők Volterrába mentek, de egyébként sem szerettünk volna autóval kirándulni, így kényelmes cipőt húztunk és elindultunk. Csak 6 km-re volt a másik, félreeső fürdő, viszont olyan vadregényes tájon, hogy sokkal többnek éreztük. Mielőtt odaértünk volna, összefutottunk egy fiatal párral, akik egy lakókocsiban ejtőztek. Megkérdeztük tőlük, hogy tudják-e hol van ez a hely és persze, hogy tudták, a közelben, még vizes volt a hajuk.

A kavicsok gurultak a talpunk alatt, ahogy caplattunk felfelé, de hamarosan megérkeztünk egy több „medencés” termálvízhez. A medencéket kövek választották szét egymástól és mindhárom területen másmilyen hőmérsékletű volt a víz. Az egyik annyira forró, hogy bele sem bírtam menni. Ezen a helyen még nyomokban látszik, hogy valamikor a hellenisztikus időszak idején etruszk fürdő lehetett, tartozott hozzá több épület is. Sajnos nem tudtuk kinyitni a csarnok ajtajait, így csak képzeletben időztünk el egy korabeli közösségi tér képe felett.

Miután felfrissültünk, visszafelé vettük az irányt. Már odafelé kinéztük azt a sörfőzdét, ahol a geotermikus hőforrás segítségével állítják elő a söröket. Természetesen ez volt a végállomás és bár én a sört nem szeretem, de annál jobban a limoncellot. Itt összefutottunk a fiatal párral is és kellemesen elbeszélgettünk. Kiderült, hogy egy kommunában élnek Toscánában, teljesen szabadok és önfenntartók. Teheneket, kecskéket tenyésztenek és zöldségeket termesztenek. A srác egy kaszálás során elvágta a térdét és nyaranta jön egy kéthetes kúrára a termálvizes fürdőkbe. Nem is tudott róla, hogy Sasso Pisanóban is van egy ilyen hely, nagyon büszke voltam magamra, hogy én voltam a helyi idegenvezető. Készült rólunk fotó is, de a fiatalok nagyon technikaellenes voltak, így nem oszthatom meg a neten vagy a közösségi oldalon talán csak valamilyen szűrő segítségével.

Follonica

Szeretünk új dolgokat felfedezni, de azért ezen a nyaraláson elég sok minden ismétlődött, de így sem volt baj, mert most más arcát mutatta. Follonica strandja új volt, akárcsak az, hogy nem szabadstrandra mentünk, hanem béreltünk nyugágyat. Bár elég rosszul éreztem magam, mert az istennek sem sikerült megértetnem velük, hogy egy napernyőhöz és 2 nyugágyhoz kérnék még plusz két széket. A végén gondolom rám hagyták, hogy oké, de persze széket nem adtak.

Végülis nem volt probléma, mert mire a fiatalok odaértek, addig felfedeztem egy fekete nőt, aki éppen hajfonást vállalt. Meg is kérdeztem a tarifáját, miután a lányom az egész délutánját a kezei között töltötte, hogy gyönyörű és megismételhetetlen fonatjai legyenek.

Már lement a Nap, mire sikerült hazaindulnunk.

Siena

Ha Toscanaban járunk, nem hagyhatjuk ki Sienát a programból. Egyszerűen ezt a várost, főleg a kagyló vagy legyező alakú terével, nem lehet elégszer látni. Nekem mindig az jut az eszembe, mikor megállok a Piazza del Campo valamelyik szélén és előttem tornyosul a Torre del Mangia, hogy mennyire kicsi vagyok és jelentéktelen. De ettől a felismeréstől nem érzem rosszul magam, hanem inkább lenyűgöz és elvarázsol ez a kontraszt.

A város Rómával egy időben épült, de míg Róma számomra egy lusta, gyűjtögető, kicsit zsugori öregúr, addig Siena, hiába egy nagyon régi középkori városról beszélünk, egy nyüzsgő, kecses és fiatalos ficsúr, aki folyamatosan meg akar hódítani és virágot szór a lábaim elé. Az egyik oldalról a Torre del Mangia hívogat, hogy másszam meg a 400 lépcsőfokot és 88 méterről nézzem meg felülről is Sienát, a másik oldalon pedig az eredeti 1342-ben készült szökőkút kéri, hogy hajoljak le hozzá és simogassam meg hűs habjait. Sajnos már nem lehet megközelíteni, idén bekerítették a látogatók elől.

Most több szemszögből is megvizsgáltuk a teret, mert séta közben előbukkantunk a bal és a jobb oldalán, vagy a torony felől már felfelé nézve szemléltük a tér csodálatos kidolgozását. Július 2-án tartották itt a Palio-t, melyen hihetetlen élmény lehet részt venni, de eddig nem vettük a bátorságot, hogy olyankor érkezzünk, amikor a tömegtől lépni sem lehet, pedig páratlan élmény lehet.

A Palio egy lovasverseny, ami szintén évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza és a város kerületei, a contradák versengenek a győzelemért. A Piazza del Campot rendezik be úgy, hogy a tér közepére szorítják be a nézőket, akik innentől kezdve sehová sem mehetnek. A 17 kerületből minden évben kétszer 10-10 contrada indul a versenyen. Maga a futam nem tart sokáig, mert csak 3 kört kell megtenniük a 10 kerület színeiben versengő lovasoknak, melynek mindegyike egy fantázianevet visel és akik között valós vagy valótlan ellentét húzódik. Például a Csiga és a Teknősbéka évszázadok óta viszálykodik egymással, míg a Bagoly és az Unikornis ellenérzése csak az 50-es évekre tehető. Tavaly a Sárkány győzött és a győzelem akkor is érvényes, ha lovas nélkül ér a célba a paripa.

A lovak idegesek, mert szűk a hely, hangos a tömeg, arról nem is beszélve, hogy a zsokék is idegesek, hiszen szőrén ülik meg a lovakat és ezek nem versenylovak, pár hónappal korábban kerülnek csak a versenyzőhöz. Kevés szabálynak kell itt megfelelni, akár egymást is üthetik az ostorral, ha szeretnék. Számos baleset is előfordul, mert sok helyen szűk a kanyar, nehéz ekkora sebességgel bevenni, viszont csak a győzelem lebeg a szemük előtt, mely hatalmas elismerést jelent számukra, az éljenző tömeg a fejük fölé emelve dobálja a zsokét, valószínű, hogy örömükben a lóval is megtennék ugyanezt.

Itt vásároltam szuveníreket, mind házszámtáblát, ami gyönyörű és kézzel festett, mind borosüveg dugót, aminek a teteje Siénát ábrázolja. Talán így egy kicsit haza tudom vinni ennek a helynek a hangulatát, bár Lambrusco is kell hozzá, ami a toszkán habzó vörösbor és valami isteni. Már az első nap vettünk két üveggel, és az olaszok nem aprózzák el, nem 7 dl-es palackokban kínálják, hanem 2 literesben.

A limoncellóról nem is beszélve, ami szerencsére itthon is kapható limoncino néven.

Saturnia

A faluban van egy élelmiszerbolt és egy mindenes. Az élelmiszerboltban az alapvető dolgok megtalálhatók, de lehet rendelni is, ha szeretnénk valami egyebet. Én csak normális péksüteményt szerettem volna – kenyér, zsemle -, de sajnos Toscanaban sós pékáruból nagyon szegényes a választék. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Az érthető, hogy egy ilyen kis helyen nem számítanak plusz négy főre, de azért lehetne legalább két féle kenyér vagy kifli. Na mindegy, vettünk, amit kaptunk, majd kényelmesen megreggeliztünk és elterveztük az elkövetkezendő napokat.

Sajnos olyan sokáig tartott a tervezgetés, hogy már csak egy program fért bele ebbe a napba, ez pedig Saturnia kénes vízesésének meglátogatása volt. Ez a helyszín cseppet sem múlta alul a neten látható gyönyörű szűrővel készült légi- és egyéb felvételeket. Ez a fürdő tényleg olyan csodálatosan nézett ki, mint ahogy a fényképeken.

Az internet azt írta, hogy ingyenes a belépés, ami igaz is volt, de azért a parkolóért fizetni kellett, de minimális összeget, egyáltalán nem lépte túl a fürdő nyújtotta kényelmi fokozatot. Sőt! Állítólag ez a kénes víz rendkívül hatékony az ízületi betegségek gyógyításában, de jó hatással van a bőrbetegségekre és belső szervi megbetegedésekre is. Nekem a vállam, karom kicsit fájt, így miután be tudtam csukni a számat az első csodálkozástól, amit a fürdő látványa váltott ki belőlem, leültem az egyik sziklakőre és verettem magam a kellemesen meleg, 37 fokos vízzel.

Órákig elücsörögtem volna itt, de állítólag nem tanácsos túl sok időt sem tölteni a vízben, mert erősen kiszárítja a bőrt. Volt még a sziklák legtetején egy bambuszliget, ahol árnyékba lehetett vonulni. Életem kockáztatásával felmásztam a sziklákon, bár meg is kerülhettem volna, de így izgalmasabb volt. Odafent is elidőztem egy jódarabig és csodáltam a kék minden árnyalatát, ami a szemem elé tárult. Bár túl nagy hőség nem volt, ám a páratartalom sokkal magasabb, mint a megszokott. Amire fel kell készülnie az idelátogatónak, az a zárt fürdőcipő, mely meg tudja könnyíteni a közlekedést a néhol göcsörtös, kavicsos, néhol csúszós köveken és a papucs sem megoldás, mert néha olyan erős a sodrás, hogy pillanatok alatt lekapja az ember lábáról.

Én kicsit megijedtem, mikor megláttam az ezüst gyűrűimet feketén, de szerencsére nem színeződött el tartósan, tán egy nap alatt ismét a régi fényükben tündököltek.

A strandhoz tartozó bárban egy pohár "limonádé" mellett még átbeszéltük ezt a szép napot, mely tökéletesnek bizonyult.

Fumarole

Miközben autóval közeledtünk Sasso Pisano felé, rengeteg fehéren füstölő kéményt láttunk és vascsöveket az út fölött, mint egy csúszdaparkban. Még otthon utánanéztünk, hogy mik lehetnek ezek, mert tulajdonképpen nem voltak túl bizalomgerjesztők, de azért ijesztőek sem.

A talajból feltörő forrásban lévő víz táplálta a régi etruszk és római termálmedencéket. Gondolom a környező települések geotermikus hőforrásaiból állítják elő az energiát, amit a háztartásokban, a környék üzemeiben felhasználnak. Emellett élnek még a szél- és a napenergia hasznosításával is, de ezen a részen inkább a gőzt használják.

El is indultunk, hogy megnézzük a fumarolékat, amiről én azt gondoltam, hogy odamegyünk, megnézzük és már fordulunk is vissza. Hát nem így történt, mert egy több kilométeres túraútvonal volt kiépítve, amit szandálban és szűk miniszoknyában kellett teljesítenem. Kicsit megnehezítette a helyzetem, de túléltem. Tamara viszont az asztmájával küszködve, a hidrogén-szulfát kitöréseket nem részesítette előnyben, melyek mi tagadás, eléggé büdösek voltak.

Az Ördög völgyében jártunk (Biancane), egy holdbéli tájon. Követtük a kijelölt túraútvonalat, hegynek fel, majd le, majd megint fel, már egyre kevesebb fumarole volt és egyre több ösvényt temetett be a lehullott faág, mely nehezítette az átjárást, de mentünk szakadatlan, mert már visszafordulni nem lett volna ésszerű.

Végül a „Ne menj tovább, mert belehalsz” táblákon átjutva, néhány kerítésen átmászva kilyukadtunk egy ismerős műútra, és majdnem a helységnév táblánál találtuk magunkat.

Nagyon szeretjük az ilyen spontán kiruccanásokat, mert sosem tudjuk, hogy végül hogy alakul a történet.