Szomorú szerelmes gibbon

Tegnap a Vadasparkban jártunk. Szeretek idejönni, mert békés, nyugodt, nem túl zsúfolt, ha nincs sok látogató. Persze jobb lenne egy rezervátum, ahol az állatok felügyelet mellett, mégis természetes környezetükben élhetnek, de ez nem igazán megvalósítható városi körülmények között, így is a szegedi Vadaspark országos viszonylatban a legnagyobb területen helyezkedik el, ami magával vonzza, hogy az állatok élettere is jóval a minimum fölött helyezkedik el.
Tami a megelőző napon születésnapi zsúron volt, ahol olyan arcfestést kapott, mintha a vadonból szökött volna ki egy gepárd. Sajnos mikor a parkba értünk, már nem hasonlított egy vadállatra, este muszáj volt lemosni, amit mindketten nagyon bántunk, de mondtam, hogy így legalább nem akarják befogni.Délben értünk a bejárathoz, az állatok többsége sziesztázott. A gepárdok hűsöltek a fák alatt, a tigris a vízben tette ugyanezt, a szurikáták a föld alá bújtak az erős napsütés elöl.Félúton mi is megpihentünk a büfében, hogy együnk maciszeletet bundában (csak a formája volt maci, egyébként pulykahúsból készült, micsoda csalódás!), forró kutyát majommézzel, jégkrémet és hasonlókat, aztán mentünk a gibbonhoz. Ő az én kedvencem. Imádom nézni, ahogy hihetetlen akrobata mutatványokkal könnyedén szökken ágról ágra, csak a kezét használva, ami szintén gibbon-sajátosság. Bár a lába is elég hosszú, de ritkán veszi igénybe ugrás közben, akárcsak a farkát, ami nincs is neki. Szinte röpül a levegőben. A bóbitás gibbonok (Nomascus concolor) egy életre választanak párt maguknak és ha az egyik elpusztul, nincs mód, hogy a megmaradt majom magányát enyhítsék.
Vonzalmam a gibbonok iránt elég régre nyúlik vissza, akkor még ketten voltak, férj és feleség és módom volt már nyitás előtt bejönni, mivel itt dolgoztam. Csak és kizárólag ekkor hallottam őket énekelni. Mintha az operaházban lettem volna. Fantasztikus hangon, tisztán és dallamosan daloltak, ráadásul nem összevissza, mindig mást, hanem mindegyik a saját szólamát ismételve, megunhatatlanul. Ahogy megérkezett az első látogató, elhallgattak és egész nap nem szóltak egy szót sem. Mikor a nőstény elpusztult – emberi számítás szerint 100 éves korában -, a hím pár napig az ő szólamát énekelte. Megható lehetett. Sajnos az egyedüllétet elég rosszul tűri a hím, egyre agresszívebbé vált, amit a látogató is megtapasztalhat, ha van olyan elővigyázatlan, hogy az üvegablak előtt a férfi átkarolja a nőt. Szegény gibbon azonnal támadásba lendül, tulajdonképpen féltékeny a férfira, nem bírja elviselni, hogy másnak legyen párja, neki pedig nem.Később kifaggattam egy állatgondozót – mindig ezt csinálom, mert nem csak a felszín érdekel -, aki elmondta, hogy női gondozó már be sem mehet hozzá, de a férfiaknak is vigyázniuk kell a testi épségükre. Mikor még ketten voltak, a gibbon ketrecében volt az új dolgozók beavatási szertartása is. Ez úgy zajlott, hogy a területére betolakodó ismeretlen gondozónak adott két nyaklevest, de tiszta erőből. Ha ezen túl volt és legközelebb találkoztak, már csak egyet kapott, az is csak jelzésértékű volt. Sajnos hamarosan ettől az egytől is el kell válniuk a szegedieknek, viszont egy pár költözik a helyükre.
Olyan szerencsés időpontban voltunk, hogy épp látványetetést szerveztek pár európai állat között. Így végignézhettük, ahogy a gólyák percek alatt eltüntetik az apró halakat, vagy ahogy a holló előbb a bébipatkányokat, majd a tojást, végül a gyümölcsöt falja be. Ő is egyedül maradt, pedig volt idő, mikor hárman voltak. Ritka pillanatok egyike, mikor az állatok nem kiszöknek, hanem beszöknek a ketrecbe. Ez történt a hollóknál is. A fölső rácsot kibontotta egy holló és szó nélkül beköltözött. Persze nem maradhatott, meggyűrűzték és útjára bocsátották.
Lenyűgöző volt a vadmacskák etetése is. Garfild (a hím) bár hasonlít egy házimacskára, de csak addig, míg fel nem kel és fel nem mérgesedik, akkor inkább egy hiúz tekintetével és egy gepárd gyorsaságával lép a tettek mezejére. A nőstény nem zavartatta magát, azonnal munkához látott, hogy leszedje a felfüggesztett patkányt, pedig elvileg éjszakai állatok, ilyenkor pihenniük kéne. Ők is veszélyben vannak, de furcsa mód nem azért, mert bárki is veszélyeztetné, hanem mert túlságosan szeretik őket. Mégpedig a házimacskák, akikkel párosodnak és az utódokat már nem lehet vadmacskának nevezni.Imádom a vadállatokat, kifelé menet meg is szelídítettem egy vad pillangót.