Erdély IV. - Pisztráng, lapocka és dögi

Aki Erdélybe akar látogatni készüljön fel arra a kellemes csalódásra, hogy ott nincs szúnyog. Mi vittünk riasztót mindenféle formában, konnektorba, krémben, de egyszerűen nincs mit riasztani. Gondolom a sós vizek akadályozzák meg a szúnyoglárvák kialakulását és a gyors sodrású patakok sem kedveznek a kikelésüknek.

Annál inkább jó ez a horgászoknak. Anti már nagyon régóta készült, hogy fogjon egy pisztrángot vacsorára, és végre eljött az ő ideje. Korábban megkérdeztem egy helybélitől, hogy milyen halat lehet itt fogni? Azt mondta, hogy ő fogott már benne balint, lapockát és dögit. Számomra teljesen ismeretlen fajták voltak, én a pontyról, csukáról tudom, hogy vízben él, de Anti szeme felcsillant, mikor meséltem, mit hallottam. Magához vette a botot, és megindultunk a Kis-Küküllő partjára. Tami leginkább a Szent Anna tóba szerette volna bedobni a horgot, hogy kifogja a legendából megismert halakká vált tündéreket és a varangyos békát.

Több legenda is született a Szent Anna tóról, nekünk ez a változat tetszett a legjobban:

A tó vizében tündérek éltek, akik esténként a tó vizén táncolva vigadtak. Mulatozásukban azonban zavarta őket a tó melletti kápolna harangjának kongása. Csalárd módon rávettek egy legényt, hogy lopja el nekik a harangot, busás jutalom ellenében. Jutalom helyett azonban a fiút a tó vizébe fojtották és esténként tovább folytatták csábító táncukat a tó vizén sok-sok székely legényt megölve. Egyszer egy Gergő nevű székely legény megcsókolta az egyik tündérlányt, aki ezáltal elvesztette varázserejét, és feleségül ment Gergőhöz. Az ifjú pár sok kaland után visszaszerezte a harangot a tó fenekén élő tündérkirálytól. Amikor újból megkondult a harang, a tündérsereg hallá, a tündérkirály pedig varangyos békává változott.

Én a legunalmasabb sportnak tartom a horgászatot, főleg ha még sikerélmény sincs. Nem hogy megnyugtató, de inkább káros az idegrendszerre. Míg Anti hadonászott a bottal, addig mi Tamival megmásztuk a közeli hegyet.

A patak fölött olyan híd vezetett át, amit csak kis gondolkodási idő után mertem bevállalni, lévén, hogy a túlsó felét kimosta a víz és így féloldalasan billegett a kövek fölött. Az utolsó pár métert már guggolva kellett megtenni, annyira lejtett, ráadásul a korlát olyan szálkás volt, hogy képtelenség volt benne jóízűen megkapaszkodni. Tami nem volt túl kitartó a hegymászásban, úgyhogy nem mentünk messzire, de azért őt is lenyűgözte a sóhegyek látványa, mondhatni sóbálvánnyá vált.

Mire visszaértünk Anti kifogta az összes halat a vízből! Már ha nem volt benne egy sem. Jó ez csak vicc volt, mert volt ott hal bőven, a csalinak szánt legyes kenyeret mindig megették, de túl picik voltak ahhoz, hogy a horgot is bekapják.

Tami viszont nagyon élvezte a pancsikolást, sárgyúrást a jéghideg vízben. Tartottam is tőle, hogy megfázik, de szerencsére nem kellett másnap hazaindulnunk.

Erdély III. - Rapsóné útja

Sajnos a harmadik napon kiderült, hogy elfelejtettük meghosszabbítani a foglalásunkat, Jutka már úgy jött, hogy jó utat kívánjon nekünk. Mondtuk, hogy mi még maradnánk. Hú, azt nem lehet, mert még ma jön az új vendég, de mindent megtesz, hogy helyet találjon nekünk. Végül visszamentünk az édesanyja házába, ahol volt még egy üres szoba, nem az amit korábban néztünk, hanem egy fürdőszobás. Az egyedüli baj ezzel a hellyel az volt, hogy túl sok román szállt meg. Tulajdonképpen rajtunk és a háziakon kívül nem hallottunk magyar szót, de ez még nem is lett volna baj, csak román szót se hallottunk volna. Őket viszont nem érdekelte, hogy esetleg más is odaülne a teraszra, vagy pihenni szeretne, netán ebédelni. Az a lényeg, hogy ők köpködhessék a tökmagot akkor sem hagyva abba a szócséplést.

Az egyik román igencsak „belopta” magát a szívünkbe. Anti épp a székely furfangot akarta kirakni. Ez egy 6 fakockából álló játék, aminek csak egy jó megoldása van, és akkor nem esik szét, minden oldala egyenlő. Anti már egy órája próbálgatta a számtalan variációt, mikor odament a román, szó nélkül kivette a kezéből és kirakta. Anti rá sem nézett, felállt és bement. Egy másik alkalommal Tamival játszottam az asztalnál a legújabb szerzeményeivel, három különböző méretű szarvassal. Egyszer csak odajön a román ember, kiveszi a kezünkből a szarvast, és elmondja románul a nevüket. Nem akartam hinni a fülemnek. Engem akar románul tanítani, amikor én itthon vagyok! Itt mindenki magyarul beszél, tanuljon meg magyarul, ha akar valamit! Arról nem is beszélve, hogy nem azt mondta el, hogy miként van románul a szarvas, hanem tata, mama és pulya. Hát ez nagyon hiányzott az általános műveltségemből.

A háziasszony látta, hogy nagyon szeretünk olvasni, ezért előkerítette a legszebb és legnagyobb könyveit, hogy kedveskedjen nekünk. A világ minden csodája több ezer oldalon, három kötetben, de én csak fanyalogva lapozgattam, ezt is csak azért, hogy ne sértsem meg. Nem kerülte el a figyelmét a hozzáállásom, de nem szólt semmit. Másnap hozott egy kisebb, de annál értékesebb könyvet. Pataki János: Székelyföld – A legendák világa. Három napon keresztül olvasgattam, nézegettem, Tami pedig legalább tízszer meghallgatta az előadásomban a legendákat. Azonnal el szeretett volna menni a Tündérvölgybe, és fel a mellette lévő hegyre, ahol Tündér Ilona vára áll, hiába mondtam, hogy jó nagyot kéne túráznunk, ekkor még az sem érdekelte. A történetek között szerepelt Rapsóné várának legendája is, mely nem is volt messze tőlünk, de nem mentünk fel, a helyiek elmondták, hogy nem érdemes, csak két fal áll már belőle.

Rapsóné gazdag asszony volt, Parajd és Szováta között állott a vára. Amilyen gazdag, olyan vallásos is volt, és minden vasárnap négylovas hintón hajtatott Kolozsvárra misét hallgatni. De gyakran elkésett, mert rossz volt az út. A szép özvegy megegyezett az ördöggel, hogy jó utat készít neki Kolozsvárig, s fizetség fejében két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kap. Az ördög egy éjszaka olyan sima utat csinált a vártól Kolozsvárig, amilyen eddig még nem volt a világon. Ezen a bűvös úton olyan sebesen haladott Rapsóné hintaja táltos lovaival, hogy még a várban volt midőn elsőt harangoztak, de mikorra beharangoztak, már ott is volt a templomban. Egyszer kocsisa kalapját lefújta a szél, s az le akart szállni, hogy felvegye.
- Ok nélkül szállasz le - mondta az asszonya - mert a kalapod már öt óra járásnyira maradt el.
Az ördög hamarosan jelentkezett a fizetségért. Rapsóné sokáig húzta-halasztotta a fizetést, de végül nem tudott kitérni. Ekkor a ládájából kivett két aranyat és egy ezüstöt. Két mellére tett egy-egy aranyat, a kettő közé egy ezüstöt.
- Itt a két hegy arany és az egy völgy ezüst, viheted! - mondta az ördögnek és nagyot kacagott hozzá.
Az ördög megharagudott, hogy így rászedték, s szét is rombolta a szép utat azon az éjszakán.

Sokat beszélgettünk Vencellel és Júliával, a házigazdáinkkal. Elmesélték az egész életüket, mi meg szájtátva hallgattuk. Hihetetlen, hogy milyen ügyesen – ez egyébként szavajárásuk a székelyeknek – jutottak egyről a kettőre, mindig változtattak, olyanba kezdtek bele, amit más még nem próbált és így jutottak el a vendégfogadásig. Mindeközben ügyelve arra, hogy megtartsák a hagyományokat. Így módomban állt megnézni, hogy készítik a vinettát, ami a padlizsánkrém magyarul és a zakuszka receptjét is megkaparintottam, sőt meg is kóstoltam, leginkább a lecsóra hasonlít az íze. Bár Romániában is lehet kapni szinte mindent, vannak annyira "ügyesek", hogy nem dőlnek be az olcsó és külföldi árunak, a hazait részesítik előnyben. Vencel elmondta, hogy a húspultot messziről kerüli az egészsége megőrzése érdekében. Ismerősöktől vagy a piacról vásárolnak élelmiszert, vagy csak alapanyagot, amit maguk elkészítenek, fagyasztóba tesznek és időnként kimelegítik. Van mit tanulnunk tőlük.

Erdély II. – Gyilkos-tó és Békás-szoros

Körülbelül 16 évvel ezelőtt voltam ezen a környéken utoljára. Akkor a Gyilkos-tó mellett a Kis-Cohárd lábánál volt a szállásom. Természetesen most is ellátogattunk a tóhoz, kicsit borongós időben. Felismertem azt a sziklát, melyről annak idején a vízbe ugrottam. Ma már nem tenném meg, bár akkor az idegenvezető azt mondta, hogy biztos elég mély a víz, de készüljek fel rá, hogy nagyon hideg. A hidegre nem lehet felkészülni, az váratlanul éri az embert, főleg, hogy korábban nem volt lehetőségem megmártózni benne, lesz, ami lesz alapon ugrottam.

Annyira féltem, hogy a hideget meg sem éreztem. A tóból kiálló facsonkok miatt tilos fürdeni vagy úszni a tó vízében, azonban elkerítettek egy helyet, ahol ma már lehet csónakázni, bár nem túl nagy terület van kijelölve erre. Maga a tó egy földcsuszamlás következtében született. A hegyről lezúduló patakok elől elzáródott az út, a fák maradványai azóta kilógnak a vízből jóval a felszín fölött. Állítólag nevét onnan kapta, hogy a Kis- és Nagy-Cohárdra felvezető ösvények nagyon veszélyesek voltak, sok ember lelte ott halálát. Egy másik elképzelés szerint egy hajdan volt gyilkosság emlékét őrzi, de van ennél egy szebb történet is:

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.
Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából az élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.

A Békás-szorosról nem igazán lehet mit írni. Azt látni kell! Nem tudom, hogy a hegyek hány méteresek, utána lehet nézni, ahogy azt sem hány hegymászó zuhant le a mélybe, mire meghódította, erről is lehet olvasni a neten. Én csak azt tudom, hogy törpének éreztem magam az óriások között, hogy Tami rendkívül élvezte a patakok csörgedezését, na és azt, hogy a köveken ugrálhat.

Erdély I. - Parajd

Ha az ember Erdélyben jár, muszáj felidéznie a múltat és akkor eszébe jut Trianon, az ostoba politikusok mind a múltban, mind a jelenben. Nem lehet nem észrevenni, hogy mire megy ki a játék, hogy akár Magyarországon, akár külföldön, tönkre akarják tenni a magyarokat, el akarják venni a jövőjüket. A jelen helyzetben nem érdekel, hogy kik azok, akiknek hosszú távú céljaik vannak az országgal, vannak akik tudják, többen sejtik csak, de mivel én ki nem állhatom a politikát, a kizárólag saját érdekből történő cselekvést, az ostoba emberek semmitmondó beszédét, melyből a legcsekélyebb józan ész is hiányzik, nem kívánok mélyebben belemenni a témába. Nálam okosabbak ezt nagyon jól meg tudják fogalmazni, de még aki nem a szavak embere, az is tökéletesen érzi, hogy nem jó felé megy az ország, nem hogy erősítenék a magyarságot, inkább gyengítik.
Ebből a bekezdésből is jól kivehető, hogy mire gondolok, hogy mennyire fel vagyok háborodva és tehetetlen vagyok, nincs módom, eszközöm, sem tehetségem, hogy változtatni tudjak rajta, így marad a gyötrődés, mit feledtetni tudnak a székely emberek szavai, az, amilyen rugalmasan tudják kezelni a dolgokat, hogy ők nyerjenek, még ha közben sokat vesztenek is.

Most nekik a vendéglátásra kellett ráállniuk, mert így tudnak megélni. A falvakban, községekben gazdálkodó ember már nemigen akad, az állattartás, zöldség-, netán gyümölcstermesztés marad a hegyvidéken élők sok esetben egyetlen megélhetési formájává. Mindenütt faházak nőttek ki a földből, vagy nagyobbacska szállodák, kulcsos házak, melyek komfortosak, többségük zuhanyzóval, közös konyhahasználattal, terasszal, illetve pergolával, televízióval.

A mi főhadiszállásunk Parajd volt. Mivel nem sikerült elég korán elindulnunk (ez azóta sem sikerül), és az 500 km legalább 10 órát vett igénybe, csak késő este értünk Parajdra. Szállást előre nem foglaltunk, mert nem akartunk abba a hibába esni, hogy egy hétig olyan helyen töltsük az időnket, ahol nem érezzük jól magunkat. Végig pöfögtünk egy hosszú utcán, és bár tudtuk, hogy szinte mindegyik házban van kiadó szoba, sajnos senki sem állt kint a kapuban, hogy beinvitáljon. Anti megállt egy pizzériánál. A pultos kérdezte, hogy mit kérünk. Anti sorolta: egy kávét, egy kólát és szállást éjszakára. A hölgy egyáltalán nem jött zavarba, már kiáltott is Attilának, aki telefonált az anyukájának és míg elfogyasztottuk az italokat, addigra lett tető a fejünk felett, igaz csak egy éjszakára, amit reggel már egyáltalán nem bántam, mert olyan kényelmetlen volt az ágy, hogy csak úgy bírtam elaludni, hogy a paplant magam alá terítettem, hogy ne érezzem a kiálló rugókat.

Másnap reggel már korán elindultunk, hogy világosban felkutassuk azt a helyet, ahol majd jól fogjuk magunkat érezni. A nagyobb szállóknál nem is lassítottunk, nem akartunk egy személytelen helyen megszállni, ahol az összes kapcsolat a helybélivel annyi, hogy átadja a kulcsot. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, míg nekem meg nem akadt a szemem egy takaros faházon. Bementem. Egy idősebb hölgy jött elém, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok itt. Megmutatott egy szobát, ahol nem volt bent a fürdőszoba, és ez kizáró oknak bizonyult a szemünkben. Kérdeztük, hogy más lehetőség nincs? Hogyne lenne – felelte, hisz a lányának is van egy felújított parasztháza, közel a főúthoz, ahol még van egy kiadó szoba. Elmentünk oda. Azonnal megtetszett a ház hangulata, a szoba elrendezése is, az árnyékos terasz, ahol már láttam magam, ahogy naplót írok. Kivettük három napra, meghagyva a hölgynek, hogy lehet ebből még több is.

Az udvarra be lehetett állni kocsival, a gyereknek kis játszótér is volt, bár látszódott, hogy még van tennivaló, de nekünk tökéletesen megfelelt, pillanatok alatt berendezkedtünk, sőt még akasztókat is vettünk a fürdőszobába, hogy elférjenek a törölközőink. Azonban mielőtt felkerült volna a csempére, Anti és Tami felragasztották a homlokukra. Tami mint egy unikornis rohangált a verandán. Akkor még nem gondoltuk, hogy ennek a kis játéknak maradandó nyoma lesz, de mikor a lány levette, szép kis véraláfutás csúfította a homlokát. Még egy hét múlva is látszódott a nyoma, úgyhogy ha közeli fotót látunk a lányról, azonnal tudni fogjuk, hol készült.

Az egyik szobában egy román család lakott. Sem köszönni, de még csak ránk nézni sem voltak hajlandók, pedig sokszor, akár mennyire is igyekeztünk, nem bírtuk elkerülni egymást. Ezt a viselkedést későbbiekben is tapasztalhattuk az utunkba kerülő összes románnál, csak egy kivétel akadt, egy idősebb román házaspár, akik nagyon kedvesek voltak, de a többség mind úgy viselkedett, mint ha elvárná, hogy előre köszönjünk nekik és jót nevessünk a sületlenségükön. Egyszerűen udvariatlanok, neveletlenek és felsőbbrendűeknek érzik magukat, pedig ők is csak vendégek voltak Székelyföldön, semmi több.

A másik szobában egy magyar nő lakott a 6 éves lányával, Zsófival. Tami gyorsan összebarátkozott vele, bár az anyukája azt mondta, hogy a lánya nagyon csöndes, akkor sem szól, ha van mondanivalója, a lányom kihozta belőle a rejtett tartalékokat. Zsófi kacagott, be nem állt a szája, produkálta magát, hogy még az anyja sem ismert rá.

Parajd a Sóvidék központja, itt majdnem minden hegy sóból van. A legtöbb látogató a sóbányába, vagy barlangba jön. A helybéliek bányának, a látogatók többnyire barlangnak mondják. A lenti levegőnek nagyon jó immunerősítő hatása van, rengeteg légúti betegségben szenvedő ember veszi igénybe, hogy több órán keresztül lélegezze be a sós levegőt, és állítólag, a kisebb panaszok akár 10 alkalom után meg is szűnhetnek. Nekünk szerencsére nem volt panaszunk, de annál inkább kíváncsiak voltunk. Mikor én utoljára itt voltam, tizenévvel ezelőtt, még nem volt játszótér, kápolna, múzeum, ennyi asztal és pihenőhely. Lenyűgöző volt már a barlang monumentalitása is, kellemes volt sétálgatni a 15 fokban, vagy megpihenni egy padon.

Az itt élők nagyon vallásosak. Bármilyen romos faluba is értünk, a templom vagy új volt, vagy annyira felújított, mintha tegnap fejezték volna be. A barlang kápolnája körül a falak repedéseibe rengeteg üzenetet dugdostak a látogatók, Istennek, Szűz Máriának, hogy adjon gyógyulást és boldogságot. A hit sokszor tényleg átsegíti az embert a nehézségeken, teljesen mindegy miben, vagy kiben hiszel, csak nagyon akarni kell, kétségek nélkül.

A legmeglepőbb, hogy hiába voltunk 120 méter mélyen, voltak, akik interneteztek, mások telefonáltak, térerő mindenütt volt. Kérdezgettük az egyik embert, hogy mi van akkor, ha „véletlenül” bent maradunk zárás után. Azt mondta, hogy lehetetlen, egy őr síppal a kezében mindenkit kihajt, ismeri a legeldugottabb zugokat, aztán jönnek a takarítók és éjfélkor sötétségbe borul minden. Több mint 300 lépcsőn kellett lemenni a barlangba, de egy „emelettel” feljebb volt az étkezőszint. Mi már zárás után értünk oda, amikor a buszhoz igyekeztünk, úgyhogy csak a virsli kellemes illatát érezhettük. A kijárathoz közeledve a busz kipufogógáza annyira elborzasztott, hogy legszívesebben visszafutottam volna a barlangba. Eddig csak a kristálytiszta levegőt éreztem, hozzászokott az orrom, a testem, és annyira bántott ez a büdös busz-szag, hogy inkább maradtam volna odalent. Nem értem, hogy egy ilyen helyen, ahol a levegő az érték, azért jönnek az emberek, hogy gyógyuljanak tőle, hogy felfrissüljenek, miként lehet egy büdös busszal szállítani őket? Mért nem lehet ezt villamosítani, vagy kevésbé szennyező járművel helyettesíteni?

Anti orrát kicsit kimarta a sós levegő, én semmi különöset nem tapasztaltam, hacsak azt nem, hogy innentől kezdve Anti egyszer sem horkolt. Már ezért megérte lemenni.

Magyarázat

Azért nem írtam már jó ideje, mert kicsit kikapcsolódtunk, ismerkedtünk, gyönyörködtünk, játszottunk és pihentünk, kirándultunk, barátkoztunk, a föld alá mentünk és hegyet másztunk, kacagtunk és bosszankodtunk, egyszóval nyaraltunk. Részletekkel majd később, mert egy perc időm sincs, ráadásul kezdődik az iskola is.

Nyakleves szülinapra

Igazi kerti mulatságot rendeztünk a hétvégén. Na nem csak úgy spontán, volt rá ok épp elég, többek között Anti születésnapja.
Már napokkal korábban pedzegettem, hogy sütök neki tortát, olcsóbban kijön, mintha drága pénzért megrendelnénk a cukrászdában, szívesen megtenném érte. Húzódozott, hogy lesz még annyi pénzünk, ne fáradjak, de éreztem, hogy kétségei vannak az eredmény sikeres kimenetele miatt, azért szeretné, ha inkább vennék. Ez kicsit rosszul esett, bár igazságot is találtam benne, éreztem az élcet és a gúnyt a szavaiban, de ekkor már biztos voltam benne, hogy én fogom elkészíteni. Végül két receptnél állapodtam meg: egy málna- és egy epertorta tetszett meg leginkább. Mindkettőnek szezonja van, úgyhogy megvettem a hozzávalókat. A málnatorta keksz alapú volt, nem kellett sütni, csak hűteni, úgyhogy azt még előző nap elkészítettem, de mikor rátettem a díszítést, éreztem, hogy ez nem lesz az igazi. Szerencsére az epertorta meghozta a várva várt sikert, jól is nézett ki, nem volt olyan émelyítő, mint a bolti. Aki megkóstolta, annak ízlett, aki pedig nem evett belőle, mert már nem fért több étel a hasába, az még másnap is mondta, hogy nagyon bánja, hogy kihagyta.

Fantasztikus idő volt, úgyhogy a gyerekek részéről a szülinapi mulatság átváltozott medence partivá. Bár egyszer-kétszer rá kellett szólni a fiúkra, hogy szelídebben játszanak, de ezt leszámítva jól érezték magukat. Mikor már lement a Nap, kivettem Tamit a vízből, nehogy megfázzon. Ez nem tetszett a lánynak, de azért eltűrte az anyai gondoskodást, ám nem bírta sokáig nézni a tovább viháncoló gyerkőcöket. Ekkor gondolt egyet, hogy felmászik a babaházra. Engedélyt is kért, amit megkapott, hiszen máskor is felment egyedül, tudtam, hogy nem fog leesni. Igen ám, csak a drágám kitalálta, hogy a babaházat a terasszal összekötő kötélen - ami a medence fölött is átível -, végigmászik, és majd jól belecsobban a vízbe. A tervben nem is volt hiba, csak hogy az ő kis karja nem elég erős, hogy több méteren keresztül függeszkedjen. Alig tett meg fél métert, nem bírta tovább tartani magát és lehuppant a földre úgy három méter magasról, rá a mérleghintára.

Bár teli volt az udvar emberrel, különösen senki sem figyelt rá, különben is meglepetésre készült, a váratlan fordulatról pedig se ideje, se mersze nem volt szólni. Én a házban szöszmötöltem valamivel, Anti az asztalnál szórakoztatta a vendégeket, csak a fülsértő sírásra rohantunk oda mind a ketten. Olyan ideges lettem, hogy lekevertem Antinak egy fülest. Szép kis szülinapi ajándék! Egyszerűen nem bírtam másként kiadni az ijedtség okozta feszültséget. A lányomat mégsem akartam bántani, Anti ott volt kéznél, és Tami épp azt ecsetelte, hogy apa is végigmászott a kötélen, azért próbálkozott meg ő is, tehát még okot is találtam rá.Szegény Anti azt sem tudta mi van. Átadta a lányomat, aztán sértődötten elvonult. Ettől az igazságtalanságtól én még rosszabbul éreztem magam, de előbb át kellett vizsgálnom a lányt, hogy minden csontja épségben van-e. Szerencsére nem tört el semmije, viszont az egyik lábát rendesen végighorzsolta a mérleghinta. Ha az nem lett volna ott, akkor talán észre sem vesszük, hogy leesett. Mindenesetre elmagyaráztam neki, hogy még egyszer meg ne próbáljon ilyet, és szóljon, ha valami cirkuszi mutatványra készül. Nagy nehezen lenyugodtunk, Anti is megbocsátott, bár egész délután hallgathattam a cikizését, de megérdemeltem. Ezt a kis közjátékot leszámítva remek buli volt, azt hiszem a vendégsereg is jól érezte magát és miután mindenki távozott, mi sem kezdtünk neki a pakolásnak.