Hogyan kerüljük el a rendőrségi igazoltatást

Délután fél négykor végeztem a munkámmal. Gondoltam mielőtt a lányért mennék az iskolába, beugrom a bevásárlóközpontba pár apróságért. Beindítottam az autóm, amiben már új akkumulátor biztosítja az idegeskedés nélküli indulást. A körforgalom előtti benzinkúttól egy rendőrautó hajtott ki. Nem adtam neki elsőbbséget, mert nem járt neki, úgyhogy a szokásos tempóban behajtottam a körforgalomba. Utánam jött. Ügyeltem, hogy indexeljek kihajtáskor, bár nem szoktam elfelejteni. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok bekötve. Most már mindegy, nem kezdek el kapálózni. A jobbratartás szabályát betartva a padka mellett haladtam, bár elég széles volt a sáv. Ebben a pillanatban megelőzött a rendőrautó, bekapcsolta a villogóját úgy ment előttem, de nem lassított. Nézelődtem, hogy vajon nekem szól-e a jelzés, de amikor a jobb oldalon ülő rendőr kidugta a kezét az ablakon és a padka felé mutatott, már értettem, hogy bizony nekem szól. Szépen lassítottam, ahogy kell, kitettem az irányjelzőt, és végiggondoltam, hogy nem szívesen engedelmeskedem, mivel nem csak a biztonsági öv nincs bekötve, de a biztosítás sem befizetve - bár nem az én hibámból, mivel még mindig nem küldték a csekket.

Míg a különböző bírságok lebegtek a szemem előtt, meg hogy mivel tudnám elterelni a rendőrök figyelmét a feledékenységemről (téli kabátban???), hirtelen megállt előttem a rendőrautó és egy halk puffanást hallottam. Én még mindig nem álltam, tehát nem mehettem neki, bár ez is megfordult a fejemben. Az történt, hogy a rendőrautó előtti jármű is azt hitte, hogy őt akarják megállítani és nem lacafacázott, azonnal lefékezett. Mivel a rendőrök engem figyeltek a visszapillantó tükörben, hogy végrehajtom-e az utasítást, nem látták az előttük haladót, így nekiütköztek a hátuljának.

Na, gondoltam széles vigyorral az arcomon, itt az alkalom, hogy elillanjak, de azért ezt mégsem mertem, úgyhogy kikerültem őket, a sofőr mellett megálltam, ránéztem, kérdőn felhúztam a szemöldökömet – a széles vigyort képtelen voltam letörölni az arcomról –, hogy akkor most mi legyen? Ő kevésbé volt ilyen jókedvű, intett lemondóan, hogy menjek. Biztonságos távolból, már hangosan kacagtam, de a lámpánál azért bekötöttem magam.

Na'vik helyett bokszoló detektív

Miközben az M1-en egy animációról szóló dokumentumfilmet néztem, ahol neves grafikusok és képregény rajzolók igyekeztek a mesevilág alkotófolyamatába bevezetni a hozzá nem értő érdeklődőt, szóba került az Avatar. Nem akartam megnézni, mert nem igazán vonz a közönségfilm, a nagy siker, sokkal jobban szórakozom egy kevésbé látványos, de több mondanivalóval bíró alkotáson, mint egy unásig ismételt, közhelyekkel teli, már az elején tudom a végét, megszokott történeten. Viszont ebben a műsorban azt mondta az egyik neves grafikus, hogy az Avatar egy mérföldkő a mozizásban. Olyan, mint amikor a fekete-fehér képernyő színesre váltott. Ez a mondat felcsigázott és elgondolkodtatott. Mégis látni akarom ezt a filmet. Ha másért nem, a technikai újdonságaiért, amit nem tudtam előre elképzelni, bár láttam már jó pár 3D-s előadást, de egyik sem nyűgözött le, hátha ez.

Antit nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, úgyhogy egyedül indultam. A jegypénztárnál kígyózó sor állt, de gyorsan fogytak előlem az emberek, ami gyanút keltett bennem, és odaérve a pénztároshoz, sejtésem be is igazolódott. Elkelt minden jegy a sikerfilmre, sőt már a következő előadásra is. Kicsit meglepődtem, hiszen már több hete játsszák két moziban is Szegeden, de gyorsan döntöttem, akkor megnézem Sherlock Holmes kalandjait.

Régen sűrűn adta a közszolgálati televízió a különös detektív történeteit, ha módomban állt, mindig megnéztem, mert nagyon tetszett a nyomozó tiszta logikája, amivel néha a szobájából ki sem mozdulva oldott meg ügyeket, sokszor csak annyi információból kiindulva, amit az újságban olvasott. Utólag párszor a homlokomra csaptam, hogy persze, hogy lehettem ennyire figyelmetlen, akár én is kitalálhattam volna, de többségében, olyan kuszák voltak a szálak, hogy csak irigykedtem Sherlock kíméletlen éleslátására, amivel a mozaikokat összerakta.

A moziba is úgy ültem be, hogy vártam ezt a logikai parádét, a kimért, szűkszavú mondatokat, az elegáns, angolos megjelenést. Kár volt. Ennek a filmnek nem sok köze van a Scotland Yard volt nyomozójához. Bár volt benne némi logikai csavar, mégis nyilvánvaló volt a tettes, tehát őt már nem is kellett keresni, csupán azt megfejteni, hogy miként követi el a gyilkosságokat. Ezt a - túl fiatal – detektív villámgyorsan meg is tette és a villámot most szó szerint értem, mert tényleg olyan gyorsan jött rá a különböző kemikáliák megfejtésére, és a gyilkosságokkal való összefüggésekre, hogy nem az elkövetőt „bélyegeztem” volna meg mágikus tehetséggel – ahogy sokakat félre tudott vezetni –, hanem a nyomozót. Bár a könyv szerinti Sherlocknak is jelentősek a kémiai ismeretei, de inkább csak az ópium és a mérgek területén. Nem valószínű, hogy az illatáról bárki is felismerné, még ha egy ilyen fifikás nyomozóról is van szó, a különböző robbanóanyagok összetételét.

Hogy miért kellett Sherlock Holmes-nak akcióhősnek is lenni, fogalmam sincs. Bár a könyvekben is megjelenik, hogy kiváló bokszoló és kardforgató, mégsem erővel oldja meg az ügyeit. Az „okosok” szerint a fiatalabb generáció becsalogatása miatt erősítették fel ezt a vonalat, mert ez a világ már így érzi jól magát, ha egy filmen verekedést lát, ha robbantgatnak, meg ijesztgetnek, miattuk bújt ki a bőréből a detektív. Ugyanezek még azt is mondják, hogy szintén e korosztály miatt az ópium-vonalat pedig nem akarták felerősíteni. Így már minden világos! Példát akartak mutatni a kiskorúaknak, hogy csak tiszta fejjel robbantgassanak, ne betépve. Csak azon töröm a fejem, hogy akkor most ez a film Sherlock Holmes-ról szólt, vagy nem?

Néha tényleg hasonlított a könyvben szereplő nyomozóra, aki gyönyörűen hegedült, Robert Downey Jr. is néha megpengette a húrokat. A pipa sem maradt el a szájából, bár meggyújtani csak egyszer láttam, mégis azt mondom, hogy ez a történet nem Sherlock Holmes nyomozásáról szólt, inkább egy némileg logikai tudással bíró bokszolóról, aki akkor is ura marad a helyzetnek és győztesen lép ki a viadalból, ha nálánál három fejjel magasabb, izmos együgyű püflegeli. Persze ott van még Dr. Watson is (Jude Law), aki bár el akar költözni a közösen bérelt lakásból, hogy új életet kezdjen, megházasodjon, de mindig barátja segítségére siet, mert nem akar kimaradni a kalandból, mert fél a házasság jelentette kötöttségektől és talán úgy érzi, hogy nélküle baja esnék a főfőnyomozónak.

Hát ebben a filmben nem eshet baja, még ha az akkor épülő Tower tetején kell harcolnia a gaz ellenséggel, még ha mellékesen a szeretett nőt is meg kell mentenie, mert ő a Hős.

Csak éppen semmi köze Sir Arthur Conan Doyle által megformált Sherlock Holmes detektívéhez.

Két délelőtt

I.

-5 fok van. Nem baj, legalább nem esik, amitől csúszóssá válnak az utak, hogy rettegve kelljen vezetnem. Kimegyek az autóhoz, hogy még indulás előtt fél órával beindítsam a hősugárzót, amitől szépen leolvadnak az ablakok, kellemes hőmérséklet lesz, és a zord időjárás ellenére sem érzem annyira fagyott hangulatban magam. A terv remek, de a kivitelezés akadozik. Befagytak az autó ajtói, több perces küzdelem után sikerül egyet felfeszítenem. Ekkor döbbenek rá, hogy előző nap a hősugárzót a csomagtartóba tettem. Persze az már végképp nem nyílik. Nincs minden veszve, mert van egy másik melegítő is a teraszon, aminek csak az a baja, hogy el sem érve a beállított hőfokot, leáll, pihen, majd amikor ő jónak találja, újra működik. Beüzemelem azt. Fél óra alatt sikerül leolvasztania a szélvédőt, és még két ajtó nyithatóvá válik, csak a vezető felöli nem. Eltelik még öt perc, mire sikerül az utolsó ajtót is kinyitni, most már beszállhatok, amit késlekedés nélkül meg is teszek, hiszen már nyolc óra, a gyereknek már rég az iskolában lenne a helye.

Eltekerem az indító kulcsot. Najnajnaj. Elengedem a kulcsot. Újra megpróbálom. Najnaj…naj! Ez nem volt túl biztató. Megint pihentetem. Ismét. Najnaj…na! Nem indul. Az akkumulátor lemerült. Ekkor már Antin a sor. Az ő autója gond nélkül beindul, de azért megkér, hogy a motornál húzogassak valami kart, miközben ő visszahúzza a pedálnál. A gáz fagyott be. Nem számít, a lényeg, hogy a motor berreg. Összekötjük a két autót és elindulunk. Kettesbe kapcsolok, próbálom beindítani, de nem megy. Autót cserélünk. Anti mondja, hogy a gázt ne nyomjam be, anélkül induljak. Beülök, adok neki egy gázfröccsöt. Bocsi. A motor üvölt, én meg felhúzom a jobb lábamat a nyakamba, így indulok. Nagy nehezen beindul az Opelem. Újból helyet cserélünk és bár próbálok sietni, az autó rángat, minden pillanatban le akar állni, gondolom mókásan néz ki kívülről, ahogy fulladozik negyvennél, bent ülve viszont borzasztó idegesítő. Már rég elillant a reggeli meleg az autóból, bekapcsolom a fűtést. Meleg helyett artikulálatlan üvöltés jön mindenfelől. Kikapcsolom. Újra próbálkozom. Fülsiketítő hang. Kikapcsolom. Mire az iskolához érünk, belülről jégvirágos a szélvédő. Negyed kilenc. Jól indul az év.

II.

Másnap reggel, mikor kinézek az ablakon, eszembe jutnak Faludy szavai: Nem a globális felmelegedés teszi tönkre a Földet. Előbb jégkorszak lesz és csak utána forrósodik fel a bolygó annyira, hogy eltűnik róla minden élet.

Hatalmas pelyhekben hull a hó. Nem számít, egész éjjel töltőn volt az akkumulátor, biztos beindul, ráadásul Anti automatikára kötötte a hősugárzót, úgyhogy az ablakok már indulás előtt fél órával izzadnak a melegtől. Ma viszont futni szeretnék, Anti viszi a lányt iskolába. Nyolc óra magasságában beszállok az autóba, hogy a töltésig kocsikázzak. Akku teli, de az autó nem indul. Újból indítózok. Berreg a motor, néha puffan egyet, de nem indul. Na még egyszer. A töltés kezd merülni, abbahagyom. Mindegy, hogy az akkumulátor miatt, vagy egyéb okból, de maradok. Felhívom Antit, hátha van valami ötlete. Mi az hogy?! A gyereket már leadta, jön. Pár perc múlva meg is érkezik. Ő is próbálkozik. Kicsit tölt az aksin, kezdetben neki sem indul, de aztán nagy pufogások közepett mégis meggondolja magát a kocsi. Le sem állítjuk. Igen ám, de nem merek vele menni. Most nem csak a csúszós út miatt, hanem mert mi van, ha egy óra múlva nem indul, Anti már vidéken van, nem bír a segítségemre sietni, én meg ott fagyok meg a töltésen.

Tanakodunk pár percet, majd a szerelőnél döntünk. Az autó most működik, addig vigyük, amíg meleg. Az út csúszik, órák alatt leesett húsz centi hó, kettesnél feljebb nem kapcsolok. Az autómat letesszük a szerelőnél, mert nem tudja, mikor kerül rá sor, bár két autót két szerelő bütyköl, de mit lehessen tudni. Anti hazahoz, és megy a dolgára, én is mennék futni. Egyetlen lehetőségem marad, hogy a szántóföldek felé veszem az irányt. Kicsit aggódom, mivel tudom, hogy iszonyúan egyenetlen az út arrafelé, még szép időben is elég körülményes kerülgetni a kátyúkat, nem hogy most, de inkább ezt választom, mint, hogy betonon fussak másfél kilométert a töltésig, aztán meg már futhatok is vissza. Kalandra fel!

Egy darabig sima az út, fejből is tudom. Aztán viszont kezd egyenetlenné válni a talaj, ami nem látszik, tapasztalom. Az első tíz percben kétszer bicsaklik ki a bokám. Kemény vagyok, futok tovább. A következő öt percben belelépek egy gödörbe, amit csak vékony jég és vastag hó borított. Persze, hogy átszakítom, térdig vizes lesz a jobb lábam. Nem baj, gyerünk tovább! Gödör nincs, de traktornyom annál több, a bokám hol erre, hol arra bicsaklik, érzem, hogy nem bírom sokáig. A kezdeti szélcsendet szembeszél váltja fel, csurog a hó az arcomon… és a jobb lábamból, de az gyorsan megfagy. Ennyi. Visszafordulok. Feladom. Aztán az jut eszembe, hogy a kiskertekben még sosem futottam, hátha ott jó a talaj. Még kétszáz méter és lefordulhatok az első utcába. Már előre látom a saras lábnyomom, ahol felcsaptam a jeges vizet. Kikerülöm. Sajnos nem elég nagy ívben, újra beletoccsanok. Azért sem adom fel! A Tücsök utcáról lefordulok a Cserebogárra. Enyhe lejtő és sima föld! Most először emelem fel a tekintetem az előttem lévő útról. Gyönyörű hóesésben kocogok, jobbról-balról zúzmarás és hópihés fák övezte allén, kutyák sem őrjöngnek a kerítések mögött, amitől pedig tartottam. Lefordulok a Szúnyog utcába, a hideg sem csíp, végre jól érzem magam. Egyedül vagyok, csak a hóesésben, néha kacsalábon forgó ház mellett kocogok el, néha egy kis mesébe illő vityillón akad meg a szemem. Már kezdem lefutni a szokott távot, hazafelé veszem az irányt. Ha a bogárutcákon megyek keresztül, akkor megint visszajutok a kezdetekhez. Inkább a főúton teszem meg az egy buszmegállónyi távot hazáig. Még lekanyarodok a Fátyolka utcába, aztán vissza az útra. A beton olyan jeges, mintha futópadon kocognék, úgyhogy kicsit beljebb megyek, az árok mellett egész sima a talaj, csak olyan mélyre süppedek a hóba, mint aki direkt szökdécselve fut. A küzdelmes 15 perc után még 25-öt futottam kényelmesen, mire a kapuba érkezem. Megúsztam sérülés nélkül és legyőztem a természetet. Ez boldogsággal tölt el. Kinyitom a kaput. Sprint a házig – hívom ki magam egy utolsó küzdelemre, de olyan hirtelen, hogy fordulásból indulok, a lábaim nem bírják követni a gondolataimat, szóval nem mondhatnám, hogy gyorsabban futok, mint a gondolat és hatalmasat bucskázom a csúszós talajon.

Itt a vége, fuss el véle!

Poligamy

Mint azt az előző bejegyzésemben jeleztem, amit az év első napján csinál az ember, gyakran fogja megtenni egész évben. Hát én írtam elsején és már megint írok, aztán majd megint és így tovább.

Ám nem csak írtam, de moziban is voltam. Nem vagyok egy nagy filmszakértő, de az feltűnik, hogy egyre több magyar film kerül forgalmazásra, aminek nagyon örülök, mert szeretem a hazai alkotásokat. („Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk”.) Gondolom nagyban köszönhető ez annak, hogy az utóbbi években olyan színészek kerültek ki a főiskoláról, akik megállják a helyüket a filmiparban, el tudják adni az alkotásokat, sármosak, karakteresek.

A Poligamy című filmben ez a hiteles szereplő András, azaz Csányi Sándor volt. Nagyon jól játszotta a kapuzárási pánikkal küszködő középkorú férfi szerepét – meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban, mint a szívtipróét -, aki fél az életfogytig tartó elkötelezettségtől, akár csak attól - hanem még jobban -, ha nem „raboskodhat” a szeretett nő oldalán. Nincsenek nagy vágyai, egyik napról a másikra él, mint a szappanoperákban, és ez neki megfelel, mondhatni ez a vágya. Nem akar túl messzire gondolni, főleg nem a házasság és gyerek témakörében.

Képzeletének játékaként bújik mindig más bőrbe - más foglalkozásba, más felmenőkkel – Lilla (Tompos Kátya), a barátnő, aki csak az ő szemében másmilyen, a környezete mindig ugyanannak látja. Ekkor már lehetne pszichiátriai eset, de ez a vonal nem erősödik fel kellőképpen. A pszichológusnő (Péterfy Bori) csak mint egy odahelyezett bábu ül az irodában, és tulajdonképpen semmi értelme és jelentősége a filmben, kivéve mikor ő is Lillává változik, de ez is egy elszalasztott poén marad. (Végül is András fogalmazza meg ezt a közjátékot a legjobban, mikor azt mondja, hogy azért jár pszichológushoz, mert forgatókönyvíró. Ennél több jelentősége tényleg nincs.) Ilyen logikátlanságokkal teli van a film. Egy darabig próbáltam megfejteni, de aztán rájöttem, hogy akkor elszalasztom magát az alkotást, úgyhogy nem agyaltam, inkább figyeltem a főszereplő hétköznapi attitűdjeit, melyek nagyon jól álltak neki, akár a cinkos mosoly, akár a tétova vizslatekintet (mint mikor a kopó nem találja a vadász által lelőtt zsákmányt, és nem tudja eldönteni, hogy még keresse, vagy behúzott farokkal visszasomfordáljon a gazdájához).

A történet 9 hónapot ölel át, egy gyermek kihordásának idejét, és ez nem véletlen. A filmben mindig minden változik. Lillából akadt hét is – ebből kettő az, akire emlékszem és ez sajnos minősíti a másik öt játékát, bár mentségükre legyen mondva, hogy az állandó szereplőváltozás nem sok időt adott a kibontakozásra, de a kettő közül az egyik szintén csak pár perces epizódszereplő volt, mégis jobban kihasználta az idejét, mint akinek több idő jutott – ezt hívják azt hiszem tehetségnek. Változnak az életkörülmények is, a bútorok, a berendezési tárgyak a különböző Lillákhoz igazodnak, egyedüli biztos pont egy kis faszobor, ami hol egy kedvenc, sok emléket idéző dísztárgyként, hol fotellábként jelenik meg.

Mivel vígjátékról beszélünk, nem elhanyagolható a poénok száma sem. Volt egy pár, de nem sok. Számos le nem ütött labda maradt a levegőben. Nagyon jó vonalként indult, hogy két Lillának megismerhettük a szüleit. Sajnos nem volt folytatás, pedig rengeteg helyzetkomikumra adott volna lehetőséget, amivel a főszereplő komikus karaktere tudott volna mit kezdeni, kár hogy nem volt belőle több. Az a jelenet is többet sejtetett, mikor a néző azt gondolta, hogy András a bulin nem Lillával, hanem egy idegen nővel ismerkedik meg, csak mikor hazaértek, akkor derült ki, hogy mégis Lilla, de ezt még lehetett volna fokozni, sajnos ez is elmaradt. Nagyon tetszett az a jelenet, mikor a terhestornán találkozik az igazi Lillával, akit immár Irmának hívnak. Jók voltak a dialógusok, nem voltak erőltetettek, csak maga az epizód sehogy sem illett a filmbe. Azt sem igazán értettem, hogy mikor ugyanezen a helyszínen András bevesz egy marék altatót, egyértelmű öngyilkossági szándékkal, mert már nem bírja elviselni, hogy a tornán csak az ő Lillái vesznek részt, el is kezdi az agóniát, amit a gyógyszer hatása okoz, de aztán mint aki hirtelen meggondolja magát, vagy mint aki felfedi magát a nézők előtt, „csak színészkedtem, ugye nem gondoltátok komolyan, hogy bevettem?”, felkel és odamegy Irmához beszélgetni.

András először ellenkezett és értetlenkedett az új Lillák felbukkanásán, aztán behódolt a váratlan lehetőségeknek, míg rá nem jött, hogy tulajdonképpen a barátnőjét az élettársával csalja, miközben a menyasszonyát keresi.

A film mondanivalója tulajdonképpen annyi, hogy a férfi vegye már észre, hogy a Nő, aki a legfontosabb számára, aki a legbiztosabb pont az életében ott van tőle karnyújtásnyira!

Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!

A babona szerint, amit az év első napján csinál az ember, azt rendszeresen fogja egész évben. Nagy a felelősség emberek! Én kitettem magamért, hogy minél több minden beleférjen ebbe a napba, kezdve az alvással és olvasással, folytatva mozival és finom étkek elfogyasztásával, de szigorúan kihagyva a takarítást, és már eleve a munkát kerülve, csak a szórakozásra fektetve a hangsúlyt, amibe belecsempésztem még egy kis aktív pihenést is, csak hogy teljes legyen a kép.

Mindenki kezében ott van a sorsa,
úgy alakítja az életét,
ahogy akarja,
vagy ahogy tudja!

Előszilveszter

Egy nappal az új év beköszönte előtt, úgy döntöttünk, hogy családi program gyanánt, vagyis a gyerekkel karöltve, és nem éjszakába nyúlóan ünnepeljük meg az év végét. Erre a legalkalmasabb helyszín az Anna-fürdő bizonyult.

Már gyerekkoromban is létezett ez a fürdő a város szívében, sőt gyógyvize eléggé ismert, de akkoriban kizárólag beutalókkal, gyógykezelés céljából csak beteg emberek látogathatták. Azt nem tudom, hogy mióta van nyitva a nagyközönség számára (is), mert soha nem jutott eszembe, hogy igénybe vegyem a hozzánk legközelebb eső fürdőt, az előző mondatból kifolyólag, de most mikor felmerült, hogy vízhiányunk van, eszembe ötlött ez a megoldás.

Tami az érzékeire hagyatkozva viccelődött, hogy ő csukott szemmel is eltalál a kapuhoz, mert érzi a fürdő illatát, aztán ezt a stílust folytatva a pénztárnál is heves kézlendítésekkel jelezte a pénztárosnak, hogy övé a gyerekjegy. A megérdemelt mosoly nem maradt el a hölgy részéről, úgyhogy beléphettünk Anna szentélyébe.

Már az öltöző is furcsa volt. Koedukált, vagyis nők és férfiak egy helységben intézték a kabátok le- s felvételét. Aztán rájöttünk, hogy itt kabinok vannak, vagyis ki oda belép felöltözve, fürdőruhában jön ki. Ezután teszi a holmiját a kulccsal zárható szekrénybe. Az öltözködési procedúrán hamar túlestünk, nem akartuk húzni az időt tollászkodással.

Elindultunk a medencék felé. Igen ám, de merre menjünk? Annyit tudtunk, hogy a főbejárattól jobbra van a termál részleg, balra a welness és hátul félkörívben átjárható. Elindultunk balra. Mindenütt boltívek bukkantak elő, melyeken beljebb lépve egy-egy medence tárult elénk. Furcsa alakúak, kicsik és nagyok, barnás színűek és áttetsző kékek. Nem tudtuk melyiket válasszuk. Az egyik medence közepén egy apuka sakkozott a fiával. Egy másiknál idősebbek dögönyöztették a hátukat az erős vízsugárral. Mi csak járkáltunk egyik helységből a másikba, míg végre fel nem fedeztünk egy mélyebbnek és hidegebbnek tűnő úszómedencét. Beleugrottunk. Kellemes volt a víz hőfoka, bár hosszú úszásokhoz túl meleg, de nem is volt olyan hosszú, maximum egy levegővétellel át lehetett úszni hosszában, inkább csak lassú, kényelmes tempózáshoz készült. Mint később kiderült ez volt a legnagyobb medence.Mikor ebben már kellőképpen kilubickoltuk magunkat és már nyomot hagyott az úszószemüveg az arcomon, elindultunk. Először rossz irányba mentünk, egyre hidegebb lett. Visszafordultunk. Akkor megint mentünk egy jó darabig, míg meg nem álltunk egy dögönyözős fajta medencénél, ami mellett pancsoló is volt. Tami már kinőtt ugyan belőle, de a két medence közötti kerek rácsos ablak kitűnő szórakozást biztosított a gyereknek a hirtelen lefröcskölés c. játékból – szabályok nélkül.Aztán megint kódorogtunk, az öltözők között eltévedtünk, de aztán felfedeztünk egy nyitott kabint, amin átjárás volt és így tovább keresgéltük a kiutat. Minden bemélyedésben egy-egy medence biztosította a nyugalmat, vagy az aktív pihenést, úgy éreztük sohasem jártunk még abban a helységben, melybe éppen beléptünk, pedig de, csak más útvonalon közelítettük meg, másik boltíven mentünk be és így később jött a felismerés, hogy itt már jártunk. Nekem nagyon tetszett ez a zegzugos rendszer, biztos csak első alkalomra tűnik labirintusnak, ha majd többször eljövünk, jobban kiismerjük magunkat a kanyarokban. Azt is nagyon szépnek találtam, hogy több medence fölött homályos üveg szolgáltatta a tetőt, ami szép időben biztos gyönyörű látvány, így esőben és esteledve már nem okozott túl nagy katarzist. Egyedül az nem tetszett, hogy sokszor túl hosszan kellett menni egyik medencétől a másikig, és közben hol nagyon meleg volt, hol meg nagyon hideg, ami a vizes bőrön még jobban felerősíti a hőmérsékletkülönbségeket, bár lehet, hogy ha nem rossz irányba megyünk, és azonnal rátalálunk a helyes útra, akkor csak a meleg levegőt érintve eljutunk oda, ahová szeretnénk, csak mi még azt sem tudtuk, hová szeretnénk.

Tami még nem tud úszni. Nem elég kitartó, hogy elfogadja az útmutatásunkat, azt gondolja, hogy ha egyszer sikerült jól végezni a kar- és lábmozdulatot, akkor már tud is úszni. Tavasszal mindenképp időt kell szakítani rá, hogy elvégezzen egy úszótanfolyamot, ezt a mai nappal el is határoztam, nyomós okom volt, addig marad a karúszó használata, amivel biztonságban érzi magát, és én sem aggódom annyira.

Az élményfürdőknél az szokott gondot okozni, hogy sosem tudjuk mikor kezdődik az „élmény”. Most is ültem egy csempével kirakott padon, a Római élménymedencében, hátamat nekitámasztva három lyuknak, hogy majd csak megindul a vízsugár és kellemes perceket okoz. Anti az öltözőbe ment, Tami már kezdett unatkozni mellettem, levette a karúszóját, hogy kényelmesebben tudjon bohóckodni a pad támláján. Aztán elém jött, hogy kitapogassa a lábával a lépcsőket, melyek idáig vezettek. Egyre mélyült a víz. Mondja nekem, hogy „anya, nem ér le a lábam”. Jól van – felelem – akkor gyere vissza. „De nem bírok. Elsüllyedek”. És tényleg. Vett egy nagy levegőt és süllyedt. Néztem, ahogy már a feje búbját is kezdi ellepni a víz, tudtam, hogy már leér a lába, hisz egy lépcsőfokot ment lejjebb, egyel feljebb pedig vállig ért neki a víz, de semmi ellenállást nem tanúsított, hogy változtasson a helyzetén, még a szemét is becsukta, és csak arra várt, hogy én kihúzom. Mielőtt valaki nagyon elítélne, hogy miért hagyom megfulladni a gyerekem, megnyugtatom, hogy nem lett semmi baja. Egy karnyújtásnyira volt tőlem, azonnal tudtam cselekedni, azt is láttam, hogy vett levegőt, és úgy gondoltam, ha már leér a lába, felrúgja magát. Kíváncsi voltam, hogy használja-e a karját, lábát, vagy kutyaúszásban, vagy amire tanítottuk, de nem csinált semmit. Teljes közönyben hagyta, hogy ellepje a víz. Persze azt már nem vártam meg, hogy elfogyjon a levegője is, megfogtam a karját és kiemeltem, aztán csak néztem rá kérdőn, hogy ez most mi volt. „Anya, én szóltam, hogy elsüllyedek”- mondta kicsit kétségbeesett hangon, de azért nem rémülten. Tényleg szólt. A gyerekeket mindig komolyan kell venni.

A program zárásaként kipróbáltuk az összes szaunát, ami csak volt. Tami ebben sem bizonyult kitartónak, amit mondjuk nem csodálok, a finn-szaunát én is csak addig bírtam, amíg a fülbevalóm hozzá nem ért a bőrömhöz, égető érzést okozva. A különböző bio- és aromaszaunák, legyenek azok gőzösek, vagy szárazak viszont nagyon bejöttek. Az egyikben sikerült kicsit több időt eltöltenem, mert a lány Antival volt. Így végighallgathattam két menedzser keserű hányattatásait a nem kielégítő fizetésről, bezzeg Pesten...! felkiáltásokkal. Szerencsére a konklúzió levonása után, hogy Szegednek még egy pár évet fejlődnie kell, hogy meg tudja fizetni a szaktudásukat, távoztak, így még énekelhettem is a párás levegőben.

Tami pedig hajszárítás közben tette ugyanezt, egy könyörgő áriát, hogy nem vizes már a haja, hagyjam már abba, de úgy látszik mégis van olyan, mikor a gyereket nem kell komolyan venni.