-5 fok van. Nem baj, legalább nem esik, amitől csúszóssá válnak az utak, hogy rettegve kelljen vezetnem. Kimegyek az autóhoz, hogy még indulás előtt fél órával beindítsam a hősugárzót, amitől szépen leolvadnak az ablakok, kellemes hőmérséklet lesz, és a zord időjárás ellenére sem érzem annyira fagyott hangulatban magam. A terv remek, de a kivitelezés akadozik. Befagytak az autó ajtói, több perces küzdelem után sikerül egyet felfeszítenem. Ekkor döbbenek rá, hogy előző nap a hősugárzót a csomagtartóba tettem. Persze az már végképp nem nyílik. Nincs minden veszve, mert van egy másik melegítő is a teraszon, aminek csak az a baja, hogy el sem érve a beállított hőfokot, leáll, pihen, majd amikor ő jónak találja, újra működik. Beüzemelem azt. Fél óra alatt sikerül leolvasztania a szélvédőt, és még két ajtó nyithatóvá válik, csak a vezető felöli nem. Eltelik még öt perc, mire sikerül az utolsó ajtót is kinyitni, most már beszállhatok, amit késlekedés nélkül meg is teszek, hiszen már nyolc óra, a gyereknek már rég az iskolában lenne a helye.
Eltekerem az indító kulcsot. Najnajnaj. Elengedem a kulcsot. Újra megpróbálom. Najnaj…naj! Ez nem volt túl biztató. Megint pihentetem. Ismét. Najnaj…na! Nem indul. Az akkumulátor lemerült. Ekkor már Antin a sor. Az ő autója gond nélkül beindul, de azért megkér, hogy a motornál húzogassak valami kart, miközben ő visszahúzza a pedálnál. A gáz fagyott be. Nem számít, a lényeg, hogy a motor berreg. Összekötjük a két autót és elindulunk. Kettesbe kapcsolok, próbálom beindítani, de nem megy. Autót cserélünk. Anti mondja, hogy a gázt ne nyomjam be, anélkül induljak. Beülök, adok neki egy gázfröccsöt. Bocsi. A motor üvölt, én meg felhúzom a jobb lábamat a nyakamba, így indulok. Nagy nehezen beindul az Opelem. Újból helyet cserélünk és bár próbálok sietni, az autó rángat, minden pillanatban le akar állni, gondolom mókásan néz ki kívülről, ahogy fulladozik negyvennél, bent ülve viszont borzasztó idegesítő. Már rég elillant a reggeli meleg az autóból, bekapcsolom a fűtést. Meleg helyett artikulálatlan üvöltés jön mindenfelől. Kikapcsolom. Újra próbálkozom. Fülsiketítő hang. Kikapcsolom. Mire az iskolához érünk, belülről jégvirágos a szélvédő. Negyed kilenc. Jól indul az év.
II.
Másnap reggel, mikor kinézek az ablakon, eszembe jutnak Faludy szavai: Nem a globális felmelegedés teszi tönkre a Földet. Előbb jégkorszak lesz és csak utána forrósodik fel a bolygó annyira, hogy eltűnik róla minden élet.
Hatalmas pelyhekben hull a hó. Nem számít, egész éjjel töltőn volt az akkumulátor, biztos beindul, ráadásul Anti automatikára kötötte a hősugárzót, úgyhogy az ablakok már indulás előtt fél órával izzadnak a melegtől. Ma viszont futni szeretnék, Anti viszi a lányt iskolába. Nyolc óra magasságában beszállok az autóba, hogy a töltésig kocsikázzak. Akku teli, de az autó nem indul. Újból indítózok. Berreg a motor, néha puffan egyet, de nem indul. Na még egyszer. A töltés kezd merülni, abbahagyom. Mindegy, hogy az akkumulátor miatt, vagy egyéb okból, de maradok. Felhívom Antit, hátha van valami ötlete. Mi az hogy?! A gyereket már leadta, jön. Pár perc múlva meg is érkezik. Ő is próbálkozik. Kicsit tölt az aksin, kezdetben neki sem indul, de aztán nagy pufogások közepett mégis meggondolja magát a kocsi. Le sem állítjuk. Igen ám, de nem merek vele menni. Most nem csak a csúszós út miatt, hanem mert mi van, ha egy óra múlva nem indul, Anti már vidéken van, nem bír a segítségemre sietni, én meg ott fagyok meg a töltésen.
Tanakodunk pár percet, majd a szerelőnél döntünk. Az autó most működik, addig vigyük, amíg meleg. Az út csúszik, órák alatt leesett húsz centi hó, kettesnél feljebb nem kapcsolok. Az autómat letesszük a szerelőnél, mert nem tudja, mikor kerül rá sor, bár két autót két szerelő bütyköl, de mit lehessen tudni. Anti hazahoz, és megy a dolgára, én is mennék futni. Egyetlen lehetőségem marad, hogy a szántóföldek felé veszem az irányt. Kicsit aggódom, mivel tudom, hogy iszonyúan egyenetlen az út arrafelé, még szép időben is elég körülményes kerülgetni a kátyúkat, nem hogy most, de inkább ezt választom, mint, hogy betonon fussak másfél kilométert a töltésig, aztán meg már futhatok is vissza. Kalandra fel!
Egy darabig sima az út, fejből is tudom. Aztán viszont kezd egyenetlenné válni a talaj, ami nem látszik, tapasztalom. Az első tíz percben kétszer bicsaklik ki a bokám. Kemény vagyok, futok tovább. A következő öt percben belelépek egy gödörbe, amit csak vékony jég és vastag hó borított. Persze, hogy átszakítom, térdig vizes lesz a jobb lábam. Nem baj, gyerünk tovább! Gödör nincs, de traktornyom annál több, a bokám hol erre, hol arra bicsaklik, érzem, hogy nem bírom sokáig. A kezdeti szélcsendet szembeszél váltja fel, csurog a hó az arcomon… és a jobb lábamból, de az gyorsan megfagy. Ennyi. Visszafordulok. Feladom. Aztán az jut eszembe, hogy a kiskertekben még sosem futottam, hátha ott jó a talaj. Még kétszáz méter és lefordulhatok az első utcába. Már előre látom a saras lábnyomom, ahol felcsaptam a jeges vizet. Kikerülöm. Sajnos nem elég nagy ívben, újra beletoccsanok. Azért sem adom fel! A Tücsök utcáról lefordulok a Cserebogárra. Enyhe lejtő és sima föld! Most először emelem fel a tekintetem az előttem lévő útról. Gyönyörű hóesésben kocogok, jobbról-balról zúzmarás és hópihés fák övezte allén, kutyák sem őrjöngnek a kerítések mögött, amitől pedig tartottam. Lefordulok a Szúnyog utcába, a hideg sem csíp, végre jól érzem magam. Egyedül vagyok, csak a hóesésben, néha kacsalábon forgó ház mellett kocogok el, néha egy kis mesébe illő vityillón akad meg a szemem. Már kezdem lefutni a szokott távot, hazafelé veszem az irányt. Ha a bogárutcákon megyek keresztül, akkor megint visszajutok a kezdetekhez. Inkább a főúton teszem meg az egy buszmegállónyi távot hazáig. Még lekanyarodok a Fátyolka utcába, aztán vissza az útra. A beton olyan jeges, mintha futópadon kocognék, úgyhogy kicsit beljebb megyek, az árok mellett egész sima a talaj, csak olyan mélyre süppedek a hóba, mint aki direkt szökdécselve fut. A küzdelmes 15 perc után még 25-öt futottam kényelmesen, mire a kapuba érkezem. Megúsztam sérülés nélkül és legyőztem a természetet. Ez boldogsággal tölt el. Kinyitom a kaput. Sprint a házig – hívom ki magam egy utolsó küzdelemre, de olyan hirtelen, hogy fordulásból indulok, a lábaim nem bírják követni a gondolataimat, szóval nem mondhatnám, hogy gyorsabban futok, mint a gondolat és hatalmasat bucskázom a csúszós talajon.
Itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése