Már gyerekkoromban is létezett ez a fürdő a város szívében, sőt gyógyvize eléggé ismert, de akkoriban kizárólag beutalókkal, gyógykezelés céljából csak beteg emberek látogathatták. Azt nem tudom, hogy mióta van nyitva a nagyközönség számára (is), mert soha nem jutott eszembe, hogy igénybe vegyem a hozzánk legközelebb eső fürdőt, az előző mondatból kifolyólag, de most mikor felmerült, hogy vízhiányunk van, eszembe ötlött ez a megoldás.
Tami az érzékeire hagyatkozva viccelődött, hogy ő csukott szemmel is eltalál a kapuhoz, mert érzi a fürdő illatát, aztán ezt a stílust folytatva a pénztárnál is heves kézlendítésekkel jelezte a pénztárosnak, hogy övé a gyerekjegy. A megérdemelt mosoly nem maradt el a hölgy részéről, úgyhogy beléphettünk Anna szentélyébe.
Már az öltöző is furcsa volt. Koedukált, vagyis nők és férfiak egy helységben intézték a kabátok le- s felvételét. Aztán rájöttünk, hogy itt kabinok vannak, vagyis ki oda belép felöltözve, fürdőruhában jön ki. Ezután teszi a holmiját a kulccsal zárható szekrénybe. Az öltözködési procedúrán hamar túlestünk, nem akartuk húzni az időt tollászkodással.
Elindultunk a medencék felé. Igen ám, de merre menjünk? Annyit tudtunk, hogy a főbejárattól jobbra van a termál részleg, balra a welness és hátul félkörívben átjárható. Elindultunk balra. Mindenütt boltívek bukkantak elő, melyeken beljebb lépve egy-egy medence tárult elénk. Furcsa alakúak, kicsik és nagyok, barnás színűek és áttetsző kékek. Nem tudtuk melyiket válasszuk. Az egyik medence közepén egy apuka sakkozott a fiával. Egy másiknál idősebbek dögönyöztették a hátukat az erős vízsugárral. Mi csak járkáltunk egyik helységből a másikba, míg végre fel nem fedeztünk egy mélyebbnek és hidegebbnek tűnő úszómedencét. Beleugrottunk. Kellemes volt a víz hőfoka, bár hosszú úszásokhoz túl meleg, de nem is volt olyan hosszú, maximum egy levegővétellel át lehetett úszni hosszában, inkább csak lassú, kényelmes tempózáshoz készült. Mint később kiderült ez volt a legnagyobb medence.
Mikor ebben már kellőképpen kilubickoltuk magunkat és már nyomot hagyott az úszószemüveg az arcomon, elindultunk. Először rossz irányba mentünk, egyre hidegebb lett. Visszafordultunk. Akkor megint mentünk egy jó darabig, míg meg nem álltunk egy dögönyözős fajta medencénél, ami mellett pancsoló is volt. Tami már kinőtt ugyan belőle, de a két medence közötti kerek rácsos ablak kitűnő szórakozást biztosított a gyereknek a hirtelen lefröcskölés c. játékból – szabályok nélkül.
Aztán megint kódorogtunk, az öltözők között eltévedtünk, de aztán felfedeztünk egy nyitott kabint, amin átjárás volt és így tovább keresgéltük a kiutat. Minden bemélyedésben egy-egy medence biztosította a nyugalmat, vagy az aktív pihenést, úgy éreztük sohasem jártunk még abban a helységben, melybe éppen beléptünk, pedig de, csak más útvonalon közelítettük meg, másik boltíven mentünk be és így később jött a felismerés, hogy itt már jártunk. Nekem nagyon tetszett ez a zegzugos rendszer, biztos csak első alkalomra tűnik labirintusnak, ha majd többször eljövünk, jobban kiismerjük magunkat a kanyarokban. Azt is nagyon szépnek találtam, hogy több medence fölött homályos üveg szolgáltatta a tetőt, ami szép időben biztos gyönyörű látvány, így esőben és esteledve már nem okozott túl nagy katarzist. Egyedül az nem tetszett, hogy sokszor túl hosszan kellett menni egyik medencétől a másikig, és közben hol nagyon meleg volt, hol meg nagyon hideg, ami a vizes bőrön még jobban felerősíti a hőmérsékletkülönbségeket, bár lehet, hogy ha nem rossz irányba megyünk, és azonnal rátalálunk a helyes útra, akkor csak a meleg levegőt érintve eljutunk oda, ahová szeretnénk, csak mi még azt sem tudtuk, hová szeretnénk.
Tami még nem tud úszni. Nem elég kitartó, hogy elfogadja az útmutatásunkat, azt gondolja, hogy ha egyszer sikerült jól végezni a kar- és lábmozdulatot, akkor már tud is úszni. Tavasszal mindenképp időt kell szakítani rá, hogy elvégezzen egy úszótanfolyamot, ezt a mai nappal el is határoztam, nyomós okom volt, addig marad a karúszó használata, amivel biztonságban érzi magát, és én sem aggódom annyira.
Az élményfürdőknél az szokott gondot okozni, hogy sosem tudjuk mikor kezdődik az „élmény”. Most is ültem egy csempével kirakott padon, a Római élménymedencében, hátamat nekitámasztva három lyuknak, hogy majd csak megindul a vízsugár és kellemes perceket okoz. Anti az öltözőbe ment, Tami már kezdett unatkozni mellettem, levette a karúszóját, hogy kényelmesebben tudjon bohóckodni a pad támláján. Aztán elém jött, hogy kitapogassa a lábával a lépcsőket, melyek idáig vezettek. Egyre mélyült a víz. Mondja nekem, hogy „anya, nem ér le a lábam”. Jól van – felelem – akkor gyere vissza. „De nem bírok. Elsüllyedek”. És tényleg. Vett egy nagy levegőt és süllyedt. Néztem, ahogy már a feje búbját is kezdi ellepni a víz, tudtam, hogy már leér a lába, hisz egy lépcsőfokot ment lejjebb, egyel feljebb pedig vállig ért neki a víz, de semmi ellenállást nem tanúsított, hogy változtasson a helyzetén, még a szemét is becsukta, és csak arra várt, hogy én kihúzom. Mielőtt valaki nagyon elítélne, hogy miért hagyom megfulladni a gyerekem, megnyugtatom, hogy nem lett semmi baja. Egy karnyújtásnyira volt tőlem, azonnal tudtam cselekedni, azt is láttam, hogy vett levegőt, és úgy gondoltam, ha már leér a lába, felrúgja magát. Kíváncsi voltam, hogy használja-e a karját, lábát, vagy kutyaúszásban, vagy amire tanítottuk, de nem csinált semmit. Teljes közönyben hagyta, hogy ellepje a víz. Persze azt már nem vártam meg, hogy elfogyjon a levegője is, megfogtam a karját és kiemeltem, aztán csak néztem rá kérdőn, hogy ez most mi volt. „Anya, én szóltam, hogy elsüllyedek”- mondta kicsit kétségbeesett hangon, de azért nem rémülten. Tényleg szólt. A gyerekeket mindig komolyan kell venni.
A program zárásaként kipróbáltuk az összes szaunát, ami csak volt. Tami ebben sem bizonyult kitartónak, amit mondjuk nem csodálok, a finn-szaunát én is csak addig bírtam, amíg a fülbevalóm hozzá nem ért a bőrömhöz, égető érzést okozva. A különböző bio- és aromaszaunák, legyenek azok gőzösek, vagy szárazak viszont nagyon bejöttek. Az egyikben sikerült kicsit több időt eltöltenem, mert a lány Antival volt. Így végighallgathattam két menedzser keserű hányattatásait a nem kielégítő fizetésről, bezzeg Pesten...! felkiáltásokkal. Szerencsére a konklúzió levonása után, hogy Szegednek még egy pár évet fejlődnie kell, hogy meg tudja fizetni a szaktudásukat, távoztak, így még énekelhettem is a párás levegőben.
Tami pedig hajszárítás közben tette ugyanezt, egy könyörgő áriát, hogy nem vizes már a haja, hagyjam már abba, de úgy látszik mégis van olyan, mikor a gyereket nem kell komolyan venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése