Koccanás

Nem, nem én koccantam és miattam sem más, a Koccanás itt nagy betűvel írandó, mert Török Ferenc filmjéről van szó, melyet Spiró György művéből készített. Ezért szeretem a nem túl nagy népszerűségnek örvendő alkotásokat, mert többet mond egy óra alatt, mint ha kétszer megnéztem volna egy több órás sikerfilmet.

A film teli volt poénnal, hol harsányan, hol csak bújtatva, és ami nem mellékes magyar humorral, olyannal, amit hiába magyaráznánk egy Lordnak, vagy egy cowboynak, soha az életben nem értené meg, mert nem élt a nyolcvanas években Magyarországon.

(Most szólok, hogy a következő sorokban, lehet, hogy lelövöm a poént, ezért, aki még nem látta és szándékszik megnézni a filmet, ne olvassa tovább a bejegyzést, mert nem éri akkora katarzis a vetítővászon előtt, mint engem, aki korábban nem hallott a filmről, csak annyit, hogy jó.)

A film érdekessége már maga a megjelenés. A rendező állóképekkel dolgozik, ami majdnem szó szerint értendő, mivel a szereplők tényleg nem mozdulnak, mégis fújja a szél a hajukat, vagy száll a füst a kipufogóból. Az ellentmondás már itt elkezdődik, hiszen egy baleset nem lehet ennyire mozdulatlan, de a pillanatok megmerevednek, viszont a dialógusok a normális kerékvágásban folynak. Gondolom – mint ez is magyar sajátosság – kis költségvetésből kellett dolgozni, és itt tényleg nem kellett milliós összegeket költeni a háttérre. A szereplőkön múlt, hogy át tudják-e adni a mondanivalót az arcjátékukkal és a hangsúlyokkal. Szerintem sikerült.

A történet tulajdonképpen végig egy helyszínen játszódik, egy kereszteződésben, ahol összekoccan jó pár autó, több órára, talán egy napra is elzárva az utat. Abszurd komédia ez, ahol a kezdeti idegességet felváltja a „hozzuk ki a legjobbat a jelenlegi helyzetünkből” hozzáállás, ahol az összetalálkozott emberek egyre őszintébbé, nyíltabbá válnak, ahogy lenyugszanak. Kezdik megismerni a sorstársakat, kezdenek összekuszálódni a különböző életek szálai.

Furcsa, hogy a szereplők nevét nem ismerjük, csak a foglalkozásukat, ami azt a képzetet kelti, hogy nem is magáról az emberről van itt szó, csupán magatartásformákról, hogy a különböző természetű emberek, hogyan viselkednek ugyanabban a helyzetben, ki miképpen próbál helytállni, ügyeskedni, vagy belenyugodni a sorsába. Az egyre reménytelenebb jelen a kezdeti küzdelem után beletörődést hoz, a paprikás, sokszor kétségbeesett hangulatot felváltja a jókedv, nem a múlton töprengés, hanem a jövőbenézés.

A központi figurák mellett újabbak jelennek meg, akik ha csak pillanatokra is, de bekapcsolódnak az eseményekbe, csak hogy színt vigyenek a színtelenségbe, hogy a mozdulatlanság gördülékenyebbé váljon, akár csak az ott élő öreg házaspár, akik még örülnek is, hogy végre történik valami az utcában, amit kilátástalanul néznek az ablakból nap, mint nap.

Jelen van itt mindenféle ember, ami egy szituációs játékhoz szükséges, a vállalkozótól kezdve a menedzserig, a gyerekét egyedül nevelő anyukától a rendőrig, a tőzsdén éppen milliókat nyerő üzletembertől a hajléktalanig.

Fel lehet fogni egy szociográfiának is a XX. század magyar társadalmáról, feketén-fehéren, a lekenyerezhető rendőröktől, a gátlástalanul hasznot csiholó vállalkozó ügyeskedésein keresztül, a kissé félénk, férfiakból kiábrándult anyáig, akit végül a munkájától megcsömörlött menedzser vigasztal meg. Ebben a társadalomban megfér egy padon a laptoppal és márkás autóval közlekedő tőzsdeügynök a hajléktalannal, akár a csemetéjét kólával itató „modern” anyuka és az indulatoktól nem mentes, fáradt kamionos. A foglalkozások mögött különböző jellemű emberek bújnak meg és ahhoz, hogy megismerjük sorsukat, elég egy pillanatra megállni, lelassítani, és nem csukott szemmel elsétálni mellettük.