Sziámi cicák

Ma lettek 17 naposak a cicák. Pár nappal ezelőtt kinyílt a szemük és a szájuk is egyre sűrűbben van nyitva, ahonnan igencsak hangos és vékony nyavíkolás árad, de még dobozlakók, csak néha vesszük ki őket, például, mikor fotózásra kerül a sor, mint ma. Az előrejelzés szerint, ami már elég megbízható a lányok vannak túlsúlyban, miszerint 1 kandúr és 3 nőstény született ebből az alomból. Csiki továbbra is megbízhatóan gondoskodik róluk: tisztán tartja őket és a hasuk is mindig teli van.

Picasso most előkerült vázlata a kék korszakból

Kb. 1904. április

És te?

Becsuktam a mesekönyvet, lekapcsoltam a villanyt és lefeküdtem. Tami egész közel furakodott hozzám, ahogy szokott. Egy darabig nyugton volt, majd elkezdett fészkelődni. Ide-oda forgolódott, hol a párnám alá tette a kezét, hol kihúzta, éreztem, hogy még nem akar aludni, de nem szóltam, vártam. Egyszer csak felém fordult és megkérdezte:

- Anyu, te mindig szeretni fogsz engem?

- Hát persze, ebben biztos lehetsz – feleltem, hogy megnyugtassam. – És te? – tettem fel neki a kérdést.

- Sajnos nem tudom, mit hoz a jövő – mondta csalódott hangon.

Csodaországban jártam

Tim Burton és Johnny Depp neve Ollókezű Edwardot juttatja eszembe, amit a ’90-es években láttam és akkoriban a kedvenceim közé tartozott. Az Alice Csodaországban c. film védjegye is ez a két név, ezért is ódzkodtam tőle kicsit, be merjek-e ülni egy kiskorúval erre a filmre. Féltettem a lányom Burton látványvilágától, de végül meggyőztem magam, hogy mégiscsak Lewis Carroll meséjéről van szó, talán nem lesz túlontúl rémisztő. Igazam lett.

Nekem nagyon bejött Burton és a Disney találkozása. Mind a ketten visszafogták magukat annyira, hogy egy gyerekfilm kerekedjen belőle. Nem lett olyan félelmetes, mint azt Burtontól elvárhatnánk, és nem is lett annyira csöpögősen giccses, mint azt a Disney ígérte volna.

Bár már régen olvastam Alice történetét, még a lányomnak sem, mert a könyv elejét kicsit rémisztőnek találtam, és féltem, hogy olyan mint Andersen és Grimm meséinek többsége, melyeket a pszichológusok akkora gyerekeknek ajánlnak, akik már maguk el tudják olvasni. Erre a lányom a legjobb példa. Ki nem állhatja a Jancsi és Juliskát, frászt kap a Piroska és a farkas említésétől is, és mikor a Holle anyót kezdtem el neki olvasni, közölte, hogy ő is bele fog ugrani egy kútba, ha az útjába esik, úgyhogy gyorsan becsuktam a könyvet, és úgy eltettem, hogy már meg sem találnám.

Én olyan nyolc éves lehettem, mikor elolvastam ezt a mesét, úgyhogy már csak az alaptörténet maradt meg a fejemben, és hogy nagyon viccesek voltak a párbeszédek. (Sőt, „francia tudásomat” is ebből a meséből merítettem (Ou est ma chatte?), hónapokig vártam arra az alkalomra, hogy találkozzam egy franciával, akinek végre feltehetem ezt a kérdést, de ez a mai napig nem következett be. A remény hal meg utoljára.:)

A filmben mindez megváltozott. Itt nem egy kislány esik bele az üregbe, hanem egy 19 éves úrilány, akinek éppen megkérné a kezét egy előkelő és emésztési gondokkal küszködő, igen csúnyára sikeredett fiatalember. Alice viszont a lázadó korszakában van, nem hajlandó fűzőt felvenni, mint azt elvárja tőle az arisztokrácia, és nem akar engedni a szülői nyomásnak sem, keresi a kibúvót, ami egy nyúl képében jelenik meg.

Mikor leér a gödör aljába, onnantól kezdve egy másvilágban találja magát, ami kicsit ismerős, de inkább félelmetes az ifjú hölgy számára, hiszen visszatérő rémálmaiban már sokat járt itt, amiről karikás szemei is tanúskodnak, de nem hiszi el, hogy 13 évesen tényleg része volt ennek a mesevilágnak. Alice folyamatosan bizonygatja, hogy őt valóban így hívják, de nem járt itt, Csodaország lakói erősködnek, hogy ő nem lehet Alice, mert aki itt járt, másképp viselkedett és nézett ki. Sokáig tart, mire mindenkit meggyőz, hogy ki ő valójában és méltó arra a nemes feladatra, hogy a Vörös Királynő ellen harcba szálljon.

Lewis Caroll szürreális világa kitűnően mutatott a vetítővásznon, a látvány olyan volt, mintha egy színes illusztrációkkal telezsúfolt mesekönyv lapjairól keltek volna életre (jobb mint az Avatarban) mégsem csöpögős, nem csordul túl, mint amennyit a néző képes befogadni. A groteszk, bizarr és izgalmas történet ábrázolása azonban kicsit lagymatag. Alice már nem az a kislány, aki volt, nincs benne kalandvágy, sem kíváncsiság, nem is merész, inkább egy hűvös és távolságtartó hölgy, az eseményekkel sodródó passzív szemlélő, akit bábként mozgatnak, mindig megmondják neki, mit tegyen és hogyan, és ő hajlandó is bábként viselkedni, holott a valódi életében éppen ebből a szerepből próbál kitörni. A néző is külső szemlélővé válik, nem képes azonosul a hőssel, mert nem érzi annak.

A szereplők viszont fantasztikusak! Legjobban a Vörös Királynő (Helena Bonham Carter) tetszett. Élénk arcjátéka felettébb humorossá tette, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a színészi játék és hol végződik a filmtrükk. Kalapos (Johnny Depp) tébolyodott fizimiskája, őrült vigyora egyik pillanatban félelmetesnek hatott, míg a másik percben ártatlan mókázásnak. A Fehér Királynő (Anne Hathaway) affektáló stílusa viszont teljesen hidegen hagyott, akárcsak Alice (Mia Wasikowska) vérszegény mivolta. Természetesen a lányom kedvence Vigyori Úr, a cica volt, aki váratlan megjelenéseivel és humoros szövegeivel felettébb szórakoztatóra sikeredett, de ezen a vonalon nem maradt el Tutyika és Mutyika (Matt Lucas) sem.

A film mondanivalója tulajdonképpen a felnőttéválás problematikája körül mozog, hogy döntéseket kell hozni, és kitartani mellette még akkor is, ha mindenki ellene van, hogy felelősséggel tartozunk tetteinkért és ezt a próbát kiállja Alice: nem megy férjhez a gőgös nemeshez, sőt üzleti vállalkozásba kezd, az apja nyomdokain lépkedve úgy, hogy most már bátran felhagyja a járt utat a járatlanért.

6 naposan

Húsvéti cica

A tavasz az újjászületés időszaka. A fű kizöldült a kertben, a fák rügyeket növesztettek, a természet feléledt téli álmából és az állatok is. Már írtam, hogy tavalyról három nyulunk maradt. A húsvét főszereplői, de nem nyúlsonkát ettünk, sőt az idén elmaradt az asztalunkról a sonka, mert nem akartuk megvenni a boltban árult műhúst. Kicsi nyuszik viszont születtek, már két ízben is az idén. Először kettő dugta ki a fejét az üregből, most pedig öt apróság. Tojást viszont ők sem tojtak, nekem kellett eldugdosnom a kertben a lányom legnagyobb örömére. Húsvétkor elmaradhatatlan a tojásvadászat, ez az ünnep fénypontja. Egész délelőtt kereste Tami a tojásokat, pedig én már tudtam, hogy megtalálta mindet, de ezt nem mondhattam el neki. Úgy tűnik, mintha még mindig kétkedés nélkül elhinné ezt a képtelenséget, mintha egyáltalán nem lenne gyanús számára, hogy a nyúl tojja a tojást, ráadásul csokitojást, de úgy gondolom, hogy tudja ő az igazságot, csak sem az én, sem a maga kedvét nem akarja ezzel elrontani.

Idén először a szabadban főztünk. Már annyira vártuk, hogy eljöjjön ez az idő. Anti bográcsban rotyogtatta a pörköltet, majd tárcsán sütött krumplit, paprikát, tojást, hogy húsmentes étel is kerüljön az asztalra. Vendégeket is hívtunk, hogy még jobban érezzük magunkat és estig folyt a lakoma, na meg az adoma.

Csiki is hozzájárult az ünnepléshez, mert pénteken megszült négy gyönyörű kismacskát. Egész nap körülöttem sertepertélt, állandóan mellettem akart lenni, éreztem, hogy készülődik valamire, de estig nem történt semmi. Este kilenckor érkezett el az idő. Tami most először vett részt bábaként, korábban vagy nem volt itthon, vagy aludt, úgyhogy számára ez is felért egy csodával. Csiki nagyon ügyes volt, csak a köldökzsinórt nem volt hajlandó elrágni, mindannyiszor nekünk kellett kézbe venni az ollót, hogy ne rángassa maga után a kölykét, még jó, hogy a méhlepényt megette. Hihetetlen, hogy a macskáknál is ugyanúgy vannak fájások, összehúzódási és kitolási szakaszok, csak náluk minden fokozott ütemben zajlik, akár a terhesség (2 hónap), akár a felépülés.

Apás szülés.

A második cica kicsit megijesztett minket, mert nagyon sokáig nem vett levegőt, Csiki elfelejtette a fejét nyalogatni, amivel kitisztította volna az orrát. Anti egy fülpiszkáló segítségével próbált segíteni a kiscicán, aki hosszú percek után végre fellélegzett. Negyed tizenkettőkor bújt ki a negyedik macska, tudtam, hogy több már nem lesz, Csiki visszanyerte eredeti alakját is röpke három óra alatt, lenyugodott, mondhatni kiterült, hogy a kölykei nyugodtan fogyasszák el első vacsorájukat.

Csiki ragaszkodása továbbra sem hagy alább. Amint messzebb kerülök a doboztól - ahol még hetekig tartózkodni fognak -, azonnal hiányozni kezdek neki. Másnap mikor lefeküdtünk, szaladt hozzám, hogy a közelembe legyen. Igen ám, de akkor a kölykei kezdtek hiányozni neki, tehát mit tehetett mást, mint hogy odahordta az ágyba őket. Na, az első ilyen költözés után én jobbat találtam ki, behoztam dobozostól őket és az ágyam mellé állítottam. Így mindenki jól járt, nyugodtan telt az éjszaka.

Quimby

Amikor ajándékot veszek valakinek, és nem igazán tudom, hogy minek örülne, akkor olyan szempont szerint választok, hogy vajon én örülnék-e neki. Ez általában be szokott jönni, szinte kivétel nélkül az illetőnek is tetszik a választásom (én meg irigykedem:). Ebből a megfontolásból leptem meg Antit két Quimby jeggyel, mert én nagyon el szerettem volna menni.

Nem olyan régóta ismerem a zenekart, legalábbis ahhoz képest, hogy már húsz éves múltra tekintenek vissza, de mióta hallottam tőlük pár számot, az egész repertoárt szerettem volna megismerni (bár a you tube-on elég sok fent van, de csak néhány jó minőségben).

Hihetetlenül tetszik Kiss Tibor orgánuma, a mélyen zengő, kicsit melankolikus, tiszta hang, melyekhez a számok tökéletesen alkalmazkodnak és fordítva. Mivel nem egy egyszerű rock koncertre készültünk, hanem egy színházi előadásra, el sem tudtam képzelni, hogy mi vár ránk. A programajánló azt írta, hogy az előadás gerincét Quimby dalok alkotják, megspékelve groteszk jelenetekkel, helyzetkomikummal, stand up comedy-vel, történetmeséléssel, színházi elemekkel, füzérszerűen szerkesztve egésszé. A fejemben olyasmi kép alakult ki, hogy a zene csak aláfestésként szolgál majd, hogy fellépnek vendégszereplők, akik jobbnál jobb poénokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Hát nem! Az előadás vezérszálát szerencsére a zene adta.

Ez egy majdnem igazi rock-koncert volt, azzal a különbséggel, hogy ülve kellett végighallgatni. Már a kezdőszámnál eldőlt, hogy én szeretem ezt az együttest, ahogy a sötét színpadon megszólalt az első hang, ahogy kivilágosodott, majd a két kedvenc színem a lámpák segítségével teret nyert és éteri magasságokba emelte a szememben a dallamokat, láttam a kék eget, a zöld füvet, de azt is, ami közötte van.

A zene egy pillanatra sem állt meg, hol simogatott, hol durván a fülembe üvöltött, elringatott, vagy szirénázott, de mindkét megoldás helyénvaló volt, egy esetet leszámítva, mikor annyira hosszan és hangosan húzták a tust, hogy képtelen voltam ép ésszel elviselni. Nem szeretem a se füle, se farka befejezéseket, amikor már csak arra várok, hogy legyen vége és nem is jellemző a zenekarra, hogy elhúznák a számok végét, mindig pontosan és határozottan le tudják zárni, vagy finálé nélkül egy újat indítani, ez egyszer nem sikerült.

Kiváló hangszerelés jellemzi az együttest. Voltam már jó néhány koncerten, ahol vagy a gitárt, vagy az éneket, vagy egyiket sem lehetett hallani, de itt minden jól szólt: a zongora futamai (Balanyi Szilárd), a trombita (Kárpáti József) élesen vonyító hangja, a gitárok csilingelése (Mikuli Ferenc és Kiss Tibor), a dob (Gerdesits Ferenc) és a kongák (Varga Líviusz) ritmusa, na és az ének (Kiss Tibi). Szeretem, ha a zenének humora van - nevét meghazudtolva a komolyzenében van szerintem a legtöbb -, és a Quimby zenéjében rengeteg van, akárcsak irónia és önirónia és egy csipetnyi eszelősség. A váratlan modulációk és virtuóz ritmusok tömkelege teszi színessé az egyébként sem egyszerű, sematikus dallamokat, a hangszóróba beszélés pedig egy másfajta színt kölcsönöz a mondanivalónak. Gondolom a színházi közegnek tudható be, hogy elég sok lassú szám szerepelt a repertoárban, mely elrepített a valóságtól, arra késztetett, hogy egy angyal legyek a saját álmomban, hogy aztán egy sziréna vágjon képen és hozzon vissza a földre.

Mint az idáig kiderült, elég elfogult vagyok a zenekarral szemben, úgyhogy ideje rátérnem a negatívumokra. A legelső szám előtt Dódi, a trombitás monológja adta meg a kezdőlökést az együttesnek. Mi kicsit késve érkeztünk, éppen a helyet kerestem, nem nagyon tudtam figyelni és mire kényelembe helyeztem magam, vége is lett. Később viszont újra megnézhettük a zenekar fúvósának magánszámát. Páran hahotáztak rajta, kicsit színpadiasan, inkább csak azért, hogy legyen kin nevetni, mert Dódin nem sikerült. Lehet, hogy volt valami mondanivalója a szótlan monológnak, de az egyáltalán nem jött át, csak bámultam, hogy hátha találok benne valamit, ami mosolyt csal az arcomra, sikertelenül. Ezek után egyáltalán nem bántam, hogy az elején elmulasztottam a produkcióját. Ezzel szemben Líviusz története nagyon frappánsra és viccesre sikeredett és, ha már stand-up comedy, akkor nem értettem, hogy miért csak egyszer szólalt meg. Biztos volt még a tarsolyában pár elmesélnivaló, akár a gyerekkoráról, akár másról, hiszen érződött rajta, hogy nem először csinálja, gördülékenyen beszélt a mikrofonba, kihegyezve a poénokat, jó helyen alkalmazva a hatásszüneteket. Mint már említettem a fények fantasztikusak voltak, csak… Mivel az erkélyen ültünk, nem egyszer, hanem sokszor be kellett csuknom a szemem, mert olyan erősen világított a szemembe a reflektor, hogy képtelen voltam nyitva tartani. Szerencsére ez egy-két számnál fordult elő, úgyhogy nem hőzöngök, minek vettem az erkélyre jegyet?!

Hogy milyen egy rock koncertet végigülni? Hát nem könnyű, de nem is olyan nehéz. Ha választani lehet, hogy egy kényelmes fotelben ülök, vagy pedig sörösüveggel a kezükben izzadt emberek ugrálnak mellettem és rám, a színpad pedig olyan messze van, hogy semmit sem látok, akkor én inkább ezt választom. Persze a lábtaposásnak is van feelingje, én is néha felálltam volna, hogy ne csak a láb- és a kézfejem fáradjon ki a dobolásban, de úgy érzem, hogy így sokkal jobban tudtam figyelni nem csak a zenére, de a szövegre, a mondanivalóra is. Mert ezeknek a dalszövegeknek olyanjuk is van! Nem közhelyeket sorolnak egymás után, nem önmagukat ismétlik öncélúan, hanem közölnek valamit a hallgatóval, mélyebb igazságokat hoznak felszínre, finoman, nem szájbarágóan, néha első hallásra nem is egyértelműen, dallamosan és változatosan, teljes harmóniában a harmóniával. A zene teli volt improvizációval, vagy csak annak látszódott, nem tudom, ennek ellenére nyoma sem volt a mesterkéltségnek, életre kelt minden hang, másképp szólt az általam unásig hallgatott kedvenc szám most, mint amit megszoktam, újszerűen, mintha most hallanám először, pedig nem. Bár az énekes kissé meg volt fázva, de a hangja így is karakteres volt, ha nem fújta volna az orrát minden szám között, észre sem veszem, hogy influenzás. Líviusz is kezébe vette a mikrofont egy-két szám erejéig, és azokban a számokban tényleg az ő hangja kellett, hogy érvényesüljön, bár inkább rappnek nevezném az előadását, mint éneknek.

A végére hagytam az est csúcspontját, mikor mindnyájan a színpad közepére jöttek, kikapcsolták a hangosítást, és egy szál gitárral, trombitával és marokzongorával adtak elő pár számot. Fantasztikus volt a hatás. Mintha beszabadultam volna a főpróbára, ahol még nem akarják bekapcsolni a drága technikát, de már minden készen áll a megmérettetésre. A két felvonásos, majdnem három órás előadáson egyszer sem unatkoztam, egyszer sem akartam hazamenni, sőt még maradtam volna, amit a közönség próbált is kiharcolni, de két ráadás után már ők is belátták, hogy vége lett. Sajnos.