A téli sportok nem tartoznak a kedvenceim közé. Persze, ha módomban állna többet gyakorolni, akkor lehetséges, hogy nagyobb kedvem lenne hozzájuk, de akkor is: télen hideg van, és leginkább ez zavar minden téli sportban. Hiába melegedek ki a tempótól, az arcom, a fülem így is, úgy is meg akar fagyni.
Tami viszont nagyon szeret korcsolyázni. A meleg évszakokban sokat görkorizott, már azon gondolkodtam, hogy magamnak is veszek egyet, hogy ne kelljen futkosnom utána, és hogy már a tél közeledik, megnyílt a jégpálya, számára természetes volt, hogy újra csúszkáljunk egyet. Tavaly voltunk utoljára, akkor sem túl sűrűn, de most mind a hárman vettük a bátorságot, hogy megpróbáljunk állva maradni a jégen.Anti még sosem csatlakozott hozzánk, örültem, hogy sikerült neki is időt szakítani, mindenkire ráfér egy kis sport. Mivel nem sűrűn merészkedünk a jégpályára, nincs is korcsolyánk, úgyhogy kölcsönöznünk kellett. Taminak is, mert kiderült, hogy kinőtte a tavalyit. Tamira hosszú, puha kabátot adtam, hogy az eséseket tompítsa, természetesen kesztyű is volt rajtunk, anélkül nem is lehetne jégre menni, persze a vagányak ezt nem így gondolják.Kicsit tartottam attól, hogy már teljesen elfelejtettem a mozdulatokat, de úgy látszik a korcsolyázás is olyan, mint az úszás, vagy biciklizés, az alapok nem tűnnek el nyomtalanul. Azért egyszer elestem én is, mert Tami megkért, hogy próbáljam ki az általa kitalált alakzatot, és nekem nem ment olyan könnyen, pedig nem volt bonyolult, de amennyire biztosan tudtam előrehaladni a fagyos közegen, annyira nehezemre esett megfordulni, arról nem is beszélve, hogy megállni is csak úgy tudtam, hogy a falhoz kanyarodtam. Végig a fal mellett haladtunk, mert Tami néha lehuppant a földre, biztonságosabb volt a szélén közlekedni, mert ott kevesebb volt az ember is és könnyebben feltápászkodhatott a falba kapaszkodva, bár egy kis idő múltán már én is álltam annyira a lábamon, hogy fel bírtam húzni. Többször kérdezte, hogy bemehet-e a pálya közepére, de nem engedtem. Sokan voltunk és legtöbbjük nagyon gyorsan csúszott, nem mertem keresztül vágni a tömegen.Anti is nagyon ügyesen teljesített, eleinte látszott rajta, hogy mennyire koncentrál, de a végére egészen belejött. A megengedett idő felé közeledve, egyre jobban felolvadt a jég, Tami legnagyobb örömére, mert így csak lehajolt egy kis jégdaráért, amit aztán hozzánk vághatott. Mikor vége lett a két órás edzésnek, és már csak lézengtek a pályán, gyorsan becsúsztunk középre, a tiltott zónába, mert amit nem szabad, az izgalmas. Láttam a lányon, hogy nagyon boldoggá tettem, csúszkált még párat a jég alatt látszódó piros és kék vonalakon, aztán kimentünk.Igencsak kifáradtunk, furcsa volt újra a földön járni, de itthon éreztük leginkább, hogy mennyire más volt ez a mozgás, mint amit megszoktunk. Még nekem is zsibogott a vádlim, pedig én edzésben tartom a futással, de ez most valami új volt és egész kellemes. (Persze, mert még nincs olyan hideg.)
2010. november 21., vasárnap
2010. november 20., szombat
Dobogó kövek
A minap volt egy kis időnk moziba menni és megint magyar filmet választottunk, Dobogó kövek címmel. A magyar filmek mindig is előnyt élveznek nálunk, egyéb sikerfilmekkel szemben és bennem már eleve bizalmat gerjesztett a címe. Míg meg nem tudtam, hogy vígjáték, addig inkább romantikus filmre gyanakodtam, helyszín természetesen Dobogókő, de teljesen rossz nyomon haladtam.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.
A film egy debreceni társaságról szól, nagyon mai karakterű alakokról, fiatalokról, akik próbálnak boldogulni az életben, több-kevesebb sikerrel.
A szereplőgárda számomra teljesen ismeretlen volt, leszámítva Pindroch Csabát, alias Ricsit, aki a számító rokon szerepét öltötte magára és még néhány mellékszereplőt. Muszáj volt kicsit utánanéznem a filmnek, mert megtekintése után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez egy amatőrökből álló csapat első szárnypróbálgatása, akiktől nem telik többre, vagy pedig nagyon is tudják, hogy mit miért és hogyan tesznek, mondanak az adott szituációban és inkább paródiáról van szó, mint dilettáns kóklerekről. Némileg kaptam rá választ a kritikákból, de még ezek után is az amatőr vonalat tartom igaznak.
Azt tudtam meg, hogy a Dobogó kövek egy debreceni baráti társaság alkotása, debreceni helyszíneken játszódik, debreceni színészekkel és debreceni zenekarok zenéivel – utóbbi egész színvonalas volt. Azt is megtudtam Martin Csaba rendező-forgatókönyvíró-producer-főszereplő interjújából, hogy ez a film egy kliséparódia akar lenni, amelyben még a művészfilmeket is kifigurázzák és önerőből, vagyis nagyon kevés pénzből sikerült összehozni.
Utóbbi erőteljesen érződik is, de legkevésbé ez zavart. Szimpatikus volt számomra, Czupi Kála, vagyis Fanni nyelvészeti vonala, ahogy bevezeti a helyi gengszterfigurát a magyar nyelv rejtelmeibe, mint például nem teszünk névelőt a nevek elé, és amikor kioktatja az ikes igék megfelelő használatáról. A baj csak az volt, hogy ugyanebben a jelenetben a saját csapdájába esik, mikor a könyörgök helyett azt mondja, hogy könyörgöm, holott ez az ige nem ikes. Próbáltam úgy felfogni, hogy direkt így volt a forgatókönyvben, és ki akarta figurázni Kocsor Ferit (Harna Péter). Ám ha ez igaz, akkor kicsit egyértelműbbé kellett volna tenni (ha a viccen már agyalni kell, vagy magyarázni, akkor nem valószínű, hogy jó a poén), bár akkor is elég szánalmasan hangzik és inkább ront a helyzeten, mint használ, ha pedig nem, akkor nagyon durva hiba.
A film címe még azért is tetszett, mert hangulata volt, ritmusa (dobogás, kopogás), amely tulajdonképpen teljesen szinkronban volt a mondanivalóval. Ritkán volt üresjárat, pörgős volt és lendületes, parádés párbeszédek, vicces jelenetek fűszerezték az eseményeket, csak az volt a baj, hogy a fele vagy nem volt érthető, mert a másik színész belebeszélt, vagy mert annyira rosszul készítették az utószinkronizálást, hogy sokszor artikulálatlan hápogásnak tűnt, vagy ha mégis hallatszott, akkor nem sikerült a színésznek úgy átadni, ahogy azt a poén megérdemelte volna. Ebből következik, hogy sokszor az sem volt világos, hogy mikor viccelnek és mikor nem, mert a színészek sajnos ritkán tudták kifejezni azt, amit kellett volna, teljesen egyszínű volt a hanghordozásuk, hiányzott belőle minden természetesség, az hogy elhiggyem a szereplőknek, hogy ez valóban megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Pedig tényleg remek ötletekkel volt teli a száz perc, egy jelenet pedig olyan hangos kacagásra késztetett, hogy alig bírtam abbahagyni. Harsány nevetésemmel azonban nem zavartam senkit, mert rajtunk kívül még három ember ült a kamarateremben, ami számomra egy fokkal vonzóbbá tette a filmet.
Címkék:
amatőr,
Debrecen,
Dobogó kövek,
filmkritika,
humor,
Martin Csaba,
paródia
2010. november 16., kedd
Mártonka-nap
Az ünnepekben az a jó, hogy minden évben újra megjelennek. Vannak, melyeket várunk, vannak olyanok, amelyek mellett elsétálunk, olyan is, melyet elfeledünk. Már egyszer volt szerencsénk részt venni ilyen ünnepségen, mikor a lányom első osztályos volt, amiről írtam is egy évvel ezelőtt a kellő időben, aki gondolja, olvassa el.
Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.
Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.
A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.
Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.
Tami már nagyon várta az újabb Márton-napi ünnepséget, mert kellemes élmények érték a tavalyi év kapcsán, amire jó érzés számára visszaemlékezni. Azok a gyerekek, akik még hisznek az igazi mesékben, nem olyanokban, melyeket a televízió sugároz, akik nincsenek napi kapcsolatban a reklámokból áradó ostobaságokkal, számukra még nem olyan természetellenes a csoda, még ha sejtik is, hogy ez nem a valóság, de képesek belemenni a játékba, mert használják a fantáziájukat. Tami már napokkal korábban énekelgette a Márton-napi éneket, melyet az iskolában tanult. Sajnos kevés volt rá az idő, nem tudta teljesen elsajátítani, de ez nem az ő hibája. Készített nekünk is itthon lámpást, kisebb üvegből, hogy majd együtt gyújtsuk meg bennük a mécsest. Anti mondta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy az idén nem papírból készül, túlságosan balesetveszélyes. Én nem találtam annyira tragikusnak az ötletet, elég vastagfalúnak tituláltam a gyertya házát, de sajnos neki lett igaza.
Tami már elindult a csoporttal a közeli templom parkjába, mikor mi az iskolához értünk. Leparkoltam és siettünk a csoport után. Mi is vittünk lámpást, de nem azt, amit a lányunk félig elkészített, hanem bányászlámpát. Mikor utolértük a csoportot, Tami kétségbeesetten szorította az üvegét és nyújtotta felém, hogy vigyázzak rá, mert már több gyereknek összetört, ő nem szeretne így járni, majd kivette a kezemből a lámpásomat és azzal boldogan elrohant. Mire a helyszínre értünk, többször felcsendült a törékeny üveg megsemmisülésének hangja.A tavalyi év kapcsán az egyik legnagyobb boldogság a gyerekeknek az volt, hogy a sötétben a lámpással rohangálva ijesztgették a szülőket, vagy egymást, fogócskáztak. Ez az idén elmaradt, pedig elég hűvös volt, kellett volna a mozgás. Minden gyerek állt, nem nagyon mozdult, vagy csak lassan sétálgatott, óvatosan mozgatva a kezét, nehogy a hirtelen mozdulattól valami baja essen az általuk készített fényforrásnak. Volt olyan osztály, akik ugyan papírból készítették az ünnep fényét, de rajtuk sem láttam azt az önfeledt játékosságot, melyet pedig az esemény valahol megkíván.
Nem sok időt töltöttünk a téren, elindultunk visszafelé az iskolába, ahol folytatódott az ünnepség. Útközben néhányan énekeltek, dúdoltak Márton-napi dalokat, a felsőbb osztályok már átköltött szöveggel. Korábban, mikor leparkoltam a sulinál, feltűnt, hogy sötét van a termekben. Gondoltam készül a meglepetés. Egész úton visszafelé az járt a fejemben, hogy vajon mit találtak ki, milyen váratlan esemény fogja izgalomba tartani a diákokat és szüleiket. Tavaly élőképeket mutattak be a nagyobbak, fáradtságot nem kímélve álltak a hidegben, jelmezben, és néhányuk még magyarázatot is fűzött a jelenet megértéséhez. Az iskolához közeledve eszembe jutott, hogy talán libát sütnek az udvaron, vagy liba alakú süteményt nyomnak mindenki kezébe a bejáratnál.Egész elől voltunk a sorban és mikor beléptünk a kapun, azonnal meg is kellett állnunk. Mindenki csitított mindenkit, még az is, aki nem hangoskodott. Szépen elhallgattak a gyerekek és vártak. Igaz a többség odakint volt, a sor egész a sarokig nyújtózott, de türelmesek voltak. A türelem rózsát terem, de most nem nyílt – ki a kapu. Arra számítottam, hogy felhangzik majd valami hangos, hogy mindenki hallja, de nem történt semmi. Álltunk és vártunk és nem történt semmi. Néhányan azt üzengették, hogy elől valaki furulyázott, de ennek valóságtartalmáról csak kevesen győződhettek meg. Több percnyi toporgás után végre megindult a sor. A lépcsők szélén lévő mécsesek mutatták az utat az első emeletre, nem volt nyoma, hogy bármi is történt volna még az imént. Mikor nagyjából mindenki feljutott, és megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a rengeteg ruhától, amely kint szükséges volt, gitárzenét és énekszót hallottunk. Már akinek jó a füle. Nekem jó, ezért hallottam, és talán akik közelebb álltak, még láthattak is valamit, de pár perc után figyelmem lankadt, majd minden érdeklődésemet elvesztettem a muzsika iránt, amire úgy kellett összpontosítani, hogy egyáltalán eljusson a fülem pereméig.
A körülbelül nyolc perces „műsor” után minden osztály bevonult a saját termébe. A másik, ehhez az alkalomhoz tartozó, a gyerekek számára nagyon fontos esemény: a manókeresés. Ez idén elmaradt. Bocs gyerekek. A manók az évszakasztal alatt foglaltak helyet egy kupacban, mindenki szeme láttára. A gyerekek azonnal odacsődültek, de biztatás nélkül nem mertek hozzájuk nyúlni, csak fennhangon közölték, hogy ki milyen színű manóra vágyik. A lányom volt a legfifikásabb. Odament a tanító nénihez, és megkérdezte, hogy elvehet-e egy manót. A tanító néni bólintott, mire Tami visszament a bámészkodókhoz, közölte velük, hogy szabad a vásár, de míg beszélt már le is guggolt, hogy a többiek lába alatt bekúszva, kihalássza a kék, vízmanót, amelyiket szerette volna, míg a többiek lökdösődve, dulakodva felkapkodták a maradékot.Ezek után következett a harmadik, inkább a felnőtteknek fontos esemény: a kenyértörés, vagyis, hogy a számunkra kedves emberekkel megosztjuk, elfelezzük a kis cipókat. Nem tudom, hogy sikerült-e mindenkinek maradéktalanul elosztani a falatokat, nekem csak egy morzsa maradt a kezemben.
Ezzel véget is ért az ünnep. Hallottam, hogy más osztályban teával várták a szülőket, meg körbe ültek a földön és beszélgettek. Az idei ünnepségen azt éreztem, hogy a lépcsőkön lévő mécsesek meggyújtásánál nagyobb energiát nem fektettek bele a szervezők, inkább áthárították az osztályokra, ahol volt, aki élt vele, volt aki nem, de itt az lett volna a lényeg, hogy az egész iskola együtt legyen, hogy a gyerekek számára dugják el a manókat, mert nincs annál érdekesebb, mint megkeresni őket, és hogy szaladgálhassanak a lámpással a kezükben.
Mint mindig, most is megkérdeztem Tamit, hogy érezte magát. Azt felelte, hogy remekül, hiszen egyedül neki volt olyan lámpása az osztályból, amelyik nem törhetett el, és megszerezte a vízmanót is, amire vágyott. Ennek örültem.
2010. november 15., hétfő
Sárga rózsa
Hihetelen, de ma, mikor kimentem a kertbe ezt tapasztaltam. Muszáj volt lefotóznom, hogy november közepén, +22 fokos melegben, amikor már nincs levél a fákon, kihajtott a rózsám. Nem vagyok nagy kertész, nincs is időm foglalkozni a kerttel, tehát nem valami növényvédőszerrel és hasonlókkal kezelt virág ez, csak egy mezei - vagyis kerti - sárga rózsa.
Szép!
Szép!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)