Rubicon

Tami egyik nap nagyon rosszkedvűen ébredt. Az adventi gyertyagyújtáskor összetűzésbe keveredett egyik osztálytársával is, gondoltam csak fáradt, a hétfő lehet az oka. A tanító néni megértően mosolygott rá, jelezve felém is, hogy minden rendben lesz.

Mikor mentem érte délután, a korábbi letargikus hangulatát mintha a szél fújta volna el. Boldogan ugrált körbe, és meg is magyarázta, hogy azért örül ennyire, mert nem csak a tanító néni mondta, hogy jó volt, de ő is érezte. Sikerült mindenre figyelnie, élvezte a tanítást és úgy érzi okosabb lett.

Ennek örömére – és egyébként is – elmentünk csizmát vásárolni. Még bóklásztunk a boltokban, fogócskáztunk a fogasok között, aztán hazamentünk.

Tami leült rajzolni, míg én kimentem begyújtani. Mikor bejöttem, a lányom a földön feküdt és keservesen zokogott. Pár célirányos kérdés után kiderült, hogy nekem akart meglepetést készíteni, de nem sikerült, ki is dobta. Próbáltam vigasztalni, de mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Közben kidobtam a mellette heverő selyempapírokat, melyek a csizma dobozából kerültek elő. Akkor újabb hiszti következett, mert az egyik papír kellett volna még neki. Mondtam, hogy előkotrom, ezen ne múljon.

A szelektív hulladékgyűjtésnek köszönhetően nem kellett összemaszatolnom a kezem, de mivel gombóccá gyűrtem, közölte, hogy azt akár ki se vegyem a kukából. Tény, hogy ez volt a legvékonyabb selyempapír, amit feltalált az emberiség, de egy jó szülő mindent elkövet, hogy mosolyogni lássa gyermekét, úgyhogy már hoztam is a vasalót, közben biztattam, hogy szebb lesz, mint újkorában. Az ágyon hasalva kiabált vissza, hogy az már úgy sem lesz jó. Alig bírtam kiimádkozni a szobából, hogy legalább nézze meg, már nem gyűrött a papír.

Nem hogy megnyugodott volna, azonnal felfedezett rajta egy apró lyukat, amit a vasaló hegyes vége és ügyetlenségem okozott. Láttam, hogy itt már nem tehetek semmit. Fáradt voltam az egész napos munka után, a vásárlástól és tudtam, hogy itt többről van szó, mint egy átlátszó papírfecniről. A hisztijén pedig teljesen meglepődtem, hiszen Tami még sosem csinált ilyet.

A lányom 9 éves, vagyis úgy tűnik, beleléptünk az előserdülő-korba, amit Rudolf Steiner Rubiconnak hív, utalva Julius Caesarra, aki átlépve a Rubicon folyót visszafordíthatatlanul megváltoztatta mind a maga, mind Róma sorsát. Arra emlékszem mások elmondásából, hogy ilyenkor a gyerek befelé fordulóvá válik, megkérdőjelezi a szülők tetteit, sőt felszínre kerülnek olyan kérdések is, mint hogy biztos, hogy mi vagyunk egyáltalán a szülei? A világot kívülről szemlélik, mintha nem is tartoznának oda, a mese már nem varázslat, a valóság pedig elfogadhatatlan, de ilyenfajta dühkitörésről nem hallottam. Van még mit tanulnom a lányomtól.

Eva A. Frommer így ír a 9 évesek válságáról:

„…A gyermek benső életében eljut ahhoz a ponthoz, ahol a fantázia, és a realitás, a belső és a külső elválnak egymástól. Megtörik a kommunikáció egyértelműen közvetlen vonala a gyermek belső világa és a között, amit testi érzékei közvetítenek számára, s úgy érzi magát, mint Crusoe a szigeten saját szubjektív érzései és az objektív külvilág között. Ez az első alkalom, amikor a varázslat segítsége nélkül kell szembenéznie a világgal. Megszűnik a varázslat, a titkos, mindenható varázsköpeny, amely mindent olyanná alakított, hogy beilleszkedjék a csodás gyermeki világba. Érzelmei most már leplezetlenül konfrontálják őt képzeleti világával, életében először kételkedni kezd, kétségei magára s egyszersmind a felnőttvilágra is irányulnak. Felvetődik benne a kérdés, hogy mi végre is van ő a világban."

Ez az időszak elég hosszadalmas, persze egyéne válogatja, de nem biztató, hogy Tami másnap is hétfői hangulatban ébredt, folytatódnak a szülői megpróbáltatások. Ezután minden nap hétfő lesz? Igyekszem megszeretni a hét első napját.

Baleset

Nehezemre esik írni erről a témáról, de fontosnak tartom, hogy legalább pár szóban megörökítsem az eseményt, hisz ezért írom a blogom.

Munka után siettem a lányomért az iskolába. Általában ugyanazt az útvonalat teszem meg ilyenkor, a jól beváltat, a legrövidebbet. Bár lendületesen vezetek, nem szeretek poroszkálni, mint egy csiga, hisz célom van, feladatom, hogy eljussak oda, ahová igyekszem, de mindig ügyelek arra, hogy betartsam a szabályokat, elsőbbséget adjak ott, ahol kell, ne lépjem át túlságosan a sebességhatárt stb.

Az egyik kereszteződésben meg kellett állnom, mert a szembejövők miatt nem tudtam balra kanyarodni. Jobbról mellettem rendőrautó villogott, éppen igazoltattak valakit, nem törődtem velük, arra vártam, hogy elmenjen az utolsó autó is és folytathassam utam.

A mögöttem lévő viszont ezt nem akarta megvárni. Csak arra emlékszem, hogy bár nem nyomom a gázt, mégis elindulok, olyan sebességgel, hogy az üléssel együtt hátravetődöm, a jobb lábam önálló életet kezd élni, valahol a kesztyűtartónál nyugszik meg, mikor a szembejövő feltartóztat.

Pár másodpercig nem tudom, hogy mi történt, csak arra eszmélek, hogy egy rendőr kérdezi, hogy jól vagyok-e, ki tudok-e szállni az autóból, hívjon-e mentőt, volt-e velem gyerek? Ennyi kérdésre csak lassan tudom megadni a választ, lévén, hogy azt sem tudom, mi történt. Aztán kitisztul az agyam, minden kivilágosodik.

Annyi történt, hogy a mögöttem jövő taxis nem azt nézte, hogy én állok, indexelek, hanem a rendőröket, hogy miért villognak, így ötvennel, fékezés nélkül belém hajtott, ezzel a lendülettel átlökött a szembe sávba, ahol egy újabb ütést kapott a kocsim eleje.

Ezek a tények. Én kívülállóként figyeltem a soron következő eseményeket, mint aki nem is oda tartozik, de azért nem távolodtam el az autómtól. A rendőrök terelték a forgalmat, hamarosan Anti is megjelent, hogy oltalmába vegyen.

A taxis kérte az elnézést, nekem sajgott a térdem, akárcsak a másik áldozatnak. Az autóm ripityára tört, még hazahúzni is bajos volt, annyira összeroncsolódott a hátulja, de örültünk, hogy élek, kisebb zúzódások a lábamon, de más bajom nincs.

Másnap reggel viszont nem bírtam felkelni az ágyamból. A nyakam annyira fájt, hogy csak úgy voltam képes megemelni a fejem, ha a kezemmel segítek. Elmentem orvoshoz, ahol megröntgenezték, szerencsére nem tört el a csigolyám, de annyira megrándult, hogy sánc-gallért kell viselnem. A sokk miatt jött ki rajtam csak másnap ez a tünet.

Az autómat dobhatom ki, használhatatlan, rendbe se lehet hozni, napokig rémálmaim voltak, de most már képes vagyok írni róla. Sőt, ez nálam terápia, ha kiírhatom magamból, könnyebben fel tudom dolgozni az eseményeket.

Pár napi buszozás után rájöttem, hogy nem nekem találták ki a tömegközlekedést. Az őrületbe kerget, hogy várnom kell a buszra, akárcsak a tömeg a járatokon, az meg végképp kétségbe ejt, hogy nem ott áll meg, ahol én szeretném. Szerencsére kaptam kölcsön egy Fiat Uno-t, most ezzel nyargalok, (sűrűn tekingetve a visszapillantó tükörbe), míg nem veszünk valamit, valamiből, mert a biztosító alig akar fizetni egy öreg autóra, hiába vigyáztam rá több éven keresztül.

Éjfélkor Párizsban

-->

Minden várost a múltja tesz naggyá, gondoljunk csak Rómára, Velencére… vagy Párizsra. A házak, melyek szinte beszélnek az érzékeny fülűekhez, és a bennük alkotó emberek, művészek, múzsák, akik sokszor csak haláluk után válnak naggyá. Az Éjfélkor Párizsban című film látta után úgy érzem közelebb kerültem a városhoz és a bennük élőkhöz.

Párizsról már az első pár percben olyan intenzitással kaptam az érzelmi benyomásokat, mintha a Louvreban járkáltam volna teremről teremre. Nem az útikönyvekből ismert képsorok gyönyörűbbnél gyönyörűbb fotográfiáit láttam, az Eiffel-toronnyal és a Diadalívvel, hanem az igazi Párizst. A hétköznapi utcaképek, pompás épületek, zöldellő parkok, kávéházak és siető emberek hívogattak ebbe a gyönyörű és izgalmas városba, ahol a múlt és a jelen egy időben tárul a szemünk elé.

Bár Woody Allen rendezte a filmet, teljesen mást kaptam a mozi nézőterén ülve, mint a szokványos woodys koreográfia, legalábbis korábbi filmélményeim alapján. A főszereplő esetlensége ugyan sokszor eszembe juttatta Woody megszokott színészi játékát, de ez egyáltalán nem volt tolakodó.

A film két síkon mozog: a jelenben és a múltban. Gil, a meg nem értett író, aki le akar térni a hollywoodi mézes-mázas forgatókönyvek túlfizetett tévútjáról, hogy egy igazi regényt írjon, Párizstól várja azt az ihletet, ami előrébb viszi terve megvalósításában. A környezetében nem talál méltó kritikust, akinek megmutathatja majdnem kész művét, így visszajelzése sincs, hogy jó úton halad-e.

A menyasszonya egy másik világban él, olyanban, amilyet a családja diktál és amiből Gil menekülne. Kettőjük kapcsolata egyáltalán nem harmonikus, ez az első megalázó jelenetnél kiderül, ahol még ugyan nevet a közönség, de mikor ez többször megismétlődik, már fagyos marad a hangulat. Gil sem tudja sokáig, hogy nevessen, behódoljon, vagy pedig a sarkára álljon, de mikor éjfélkor megáll előtte egy fiáker, hogy a múltba fuvarozza, egyre tisztábban látja, hogy mit szeretne az élettől és az mit vár el tőle.

Hemingway, Zelda és Fitzgerald világában már nem tétovázik. Rendkívül hiteles számomra ez a világ, ahol Dalí, Bunuel és Picasso jelenik meg, nem csak mint művész, hanem mint ember. Ahol a szerelem, a féltékenység, az öngyilkossági kísérlet, a hajnalig tartó mulatozás emberivé teszik a halhatatlan művészeket. Ezáltal sokkal közelebb érezzük magunkhoz őket, sokkal jobban megértjük az indokaikat, a tragédiáikat, az örömüket, a műveiket.

A múlt azért kell, hogy megértsük a jelent és annak megfelelően viselkedjünk, cselekedjünk a jövőben. Közhely, hogy sokszor a saját korunkban nem érezzük jól magunkat. Arra vágyunk, hogy máshol, máskor legyünk, ahol szerintünk jobb lenne nekünk, persze ez egyáltalán nem biztos. Gil az aranykorba csöppen, azok közé az emberek közé, akikre felnéz, akik nem alázzák meg, hanem ismeretlenül is befogadják és érdeklődnek iránta, és ahonnan ugyanúgy elvágyódnak az ott élők.

Az álmok jók, azok viszik előre az embert, de csak akkor ha képesek vagyunk a jelenben is megalkotni, különben csak fikció, egy felhő, amit a Nap szerteszór.

Míg a jelent nem értjük, magunkat sem értjük, csak toporgunk, nem vagyunk képesek átlépni saját magunk árnyékán – a jövőbe. Ahhoz viszont, hogy megértsük a jelent, ismernünk kell a múltunkat, a sajátunkat és a számunkra fontos emberekét, mert ha nem, akkor sem mi, sem ők nem fontosak eléggé nekünk. A jelent kell olyanná tenni, amilyennek szeretnénk. Kihozni belőle a legjobbat. A gyerekünket kell úgy nevelni-szeretni, hogy a saját bőrében jól érezze magát. Ha kámpicsorodva közli, hogy felesleges megtanulni kötni, zongorázni vagy lúdtollal írni, akkor világítsunk rá, hogy ha megtanulja ezeket a dolgokat, akkor más akadályokat is könnyebben le tud majd győzni. Mindenféle tudással gazdagabbak és értékesebbek leszünk és ha már van rá lehetőség, akkor miért ne fordítsuk a hasznunkra? Miért ne tegyük a magunkévá annyira, amennyire saját egyéniségünk, természetünk, képességünk engedi? A középszer a középszerű embernek sem célja. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy ébred az egyik napos reggelen, hogy nyújtózkodás közben ezt kiáltja: ha a fene fenét eszik is, én középszerű ember leszek! Nem gondolom, hogy erre törekszik valaki, csak útközben elfelejti, hogy miért is csinálja az egészet, amit életnek hívnak! Önmagáért? Valaki másért? Vagy valakikért? Azért, hogy elismerjék, hogy megértsék, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék? Ám ezt csak akkor veszik észre rajtuk, ha már ők is elhiszik, hogy figyelemreméltó és szeretnivaló emberek.

Nincs annál jobb, mintha megtaláljuk az igaz szerelmet. Aki miatt vagy mellett jobbak, szebbek, okosabbak lehetünk – még ha nem is vagyunk azok. Ha nem találjuk meg a jelenben azt az embert, akivel sétálni lehet az esőben, akkor nem sok értelme van annak a jelennek. Az ember mindig bizonyítani akar, Woody Allen is, mikor megalkotta ezt a filmet.

Tökös őszi szünet

Ezen a héten szabadságon voltam, mert volt rá lehetőségem és így egybeesett az őszi szünettel, hogy csak Tamival tudjak foglalkozni.

Minden napra kitaláltunk valami érdekességet, hogy egymással lehessünk és jól szórakozzunk. A legelső az volt, hogy levettem róla a gipszet. Ezt nem önkényesen tettem, hanem az orvos utasítását hajtottam végre, bár én szerettem volna, ha meg is röntgenezik, de látatlanban közölte a doki, hogy biztos meggyógyult. Én ebben nem voltam olyan biztos, de reménykedem. Nagyon felelőtlennek tartottam ezt a hozzáállást, amit szóvá is tettem, minden hatás nélkül. Legalább már azt nem hányták a szemünkre, hogy koszos a kötése, amin a harmadik kötözés után már csak nevetni tudtam. Tami eleinte nem tudott mit kezdeni a ”könnyű” karjával, könnybe lábadt szemmel mondta, hogy legalább kössük föl. Így is járt még pár napig.

Másnap a Vadasparkot vettük célba, mivel az idő kitűnő volt a sétálgatáshoz és mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Talán még sosem töltöttünk el ilyen sok időt a parkban, mint most. Egyszerűen alig akartunk hazamenni, csak a sötétedés vetett véget a mókának.

Több változás is történt, bár nem túl látványosak, csak néhány állat került át más helyre és elkészült a pingvinek kifutója, vagyis egy medence tiszta üvegből, hogy le lehessen látni a víz alá is. Sajnos a pingvinek nem az északi-sarkról jöttek, hanem Afrikából, ők a pápaszemes pingvinek, így a hűvös időt nem szeretik, és még a környezet is szokatlan számukra, ezért csak tavasszal tekintheti meg a közönség.

Az izgalmak a gibbonoknál kezdődtek. Arról már írtam, hogy az özvegy gibbon elköltözött a parkból és a helyére egy új pár került. Egy fekete és egy barna. Egyszerűen lenyűgöz engem a mozgásuk, a fürgeségük és az okos szemük! Tamit is magával ragadta a látvány, főleg mikor bedobtunk nekik két fél almát. A barna kaparintotta meg mindkettőt és akkor sem adta oda a párjának, mikor már jól lakott, inkább a lábaival fogta, miközben ugrándozott egyik ágról a másikra. A feketének már csak makk jutott, de miután elkapott egyet és meggyőződött róla, hogy nem a kedvence, visszadobta.

Tovább sétálva egy elszabadult vadmacskát találtunk. Elég barátságos volt, úgyhogy Tami felkapta és addig cipelte, amíg csak el nem fáradt a karja. Aztán törtünk egy nádat és a lány azzal szórakozott, hogy hol a farkasokat, hol a leopárdmacskát birizgálta velük. A szurikátáknál aratta a legnagyobb sikert, mert az egyik kicsi úgy játszott vele, mint macska az egérrel.

Harmadnap moziba mentünk. A Delfines kalandot néztük meg, ami nem volt számomra túl érdekfeszítő, de éppen belefért még a családifilm kategóriába. A legjobban az tetszett, hogy pontosan kezdték a filmet és egy reklám sem volt előtte. A történet maga nem túl bonyolult, a kidolgozása csak annyiban szokatlan, hogy lépten-nyomon valamilyen tragédia történik, amin persze könnyedén túl teszik magukat a szereplők és a vége egy nagy happy end, ami pedig elvárható egy gyerekfilmnél. A humor rendkívül hiányzott nekem belőle. Volt ugyan egy szerencsétlen pelikán, aki próbálkozott mosolyt csalni a néző arcára, de egyedül kevésnek bizonyult, pedig annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle, de az alkotók inkább a könnyes szemeket szerették volna látni.

A negyedik napon már az ötödik napra készültünk, vagyis a tökpéntökre. Tami halloweent szeretett volna, de mondtam, hogy az amerikai szokás, nálunk tökpéntöknek hívják és nem kell cukorkáért kuncsorogni, hiába is menne, senki sem várná. Beleegyezett, hogy akkor hozzánk hívunk vendégeket és sütünk valami odaillőt.

Kinéztünk a netről mindenféle finomságot, melyeknek megjelenése illik a tökös ünnephez, így készült el a sajtos tökfej, a szellem-csók és a boszorkányujj. Nagyon élveztem a főzőcskézést, Tami is boldogan segített, bár ezt a szót mindig összekeveri a kóstolással. Attól sem riadtam vissza, hogy kimerült a mérlegben az elem és csak becslés alapján tudtam a hozzávalókat egybevegyíteni, nem vagyok egy őstehetség sajnos, mégis sikerült.

Sütés közben különböző játékokon agyaltam, hogy mivel is kössem le a gyerekeket egy estére, ami kicsit félelmetes, kicsit izgalmas, mégsem kapnak frászt és talán örülnek is. A neten erre semmilyen segítséget sem kaptam, csak on-line játékok szerepelnek a repertoárban.

Másnapra hagytam az utolsó fogást, mert az csak frissen az igazi, ez pedig a virslis múmia. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meleg vízben próbáltam felengedni a fagyasztott leveles tésztát, de egy lyukon valahogy befolyt a víz, tönkre tette az egész alapanyagot. Anti elrohant egy másikért, aminél már megvártam, hogy kiengedjen magától, de ez a márka, amit használtam, eleve kezelhetetlennek bizonyult, nagy küzdelmek árán sikerült a leveleket szétszedni és a virslikre tekerni.

Tami szépen feldíszítette a lakást, készített étlapot, melyen csont és hasonló nyalánkságok szerepeltek, beöltözött boszorkánynak, ami alatt egy macska jelmez is volt, hogy átváltozhasson és felfújta a denevéres lufikat, melyekkel a belépő vendégeket fogadta.

Anti készített egy nagy máglyát, amit szépen körbeültünk és azon morfondíroztunk kit süssünk meg először. Minden gyerek kapott egy-egy lámpást, és elmondtam a játékszabályokat: ha valahol meglátnak egy fénycsóvát felvillanni, akkor be kell csukniuk a szemüket, elszámolni tízig (addig én is visszaérek), és utána a fényforrás felé menni és keresni. Ez nagyban hasonlít a húsvéti tojáskereséshez, csak sötétben.

Tami az első csoki megtalálásakor olyan csalódott arcot vágott, hogy elment a kedvem a folytatástól, de már nem volt mit tenni. Amikor szellem alakú csatot találtak és külön-külön kellett megkeresniük, már egy kicsit vidámabb lett. Zárásként pedig beöltöztem én szellemnek és üvöltve ugrottam ki a sötétből, ők pedig visítva szaladtak a tábortűz felé. Ennyi gonoszságot tudtam felmutatni.

Később mondta a lány, hogy azért kámpicsorodott el, mert igazi szellemekre számított és boszorkányokra, ahogy röpködnek a tűz körül, meg térképre, ami után elindulnak valahová messzire. Bocs kicsikém, erre alkalmatlan vagyok.

Anti viszont olyanokat talált ki, ami már a kínzással is vetekszik. Mézzel bekent háló, amibe gyanútlanul belesétálnak, avarral letakart verem, amibe beleesnek, korommal kikent kötél, melyen kapaszkodnak, és fáról lelógó csirkelábak, melyeknek nekimennek. Nem rossz, de nem tudom, mit szólt volna az a szülő, akinek a gyerekek mézesen, kormosan vagy törött lábbal érkezik haza.

Az az igazság, hogy talán én élveztem legjobban ezt a mókát, csak elrontotta Tami fancsali képe az örömömet. Viszont az ételek nagyon finomak lettek, alig maradt belőlük pár falat és Tami másnapra is múmiát kért ebédre.

Utóirat: A bejegyzés megszületése után még tartozom annyi kiegészítéssel, hogy a hétvége sem telt el minden esemény nélkül. A szombati napon szülinapi zsúron volt a lány. Mi ezen nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tartozik a közös programokhoz, de szeretném feljegyezni, hogy míg a lányunk bulizott, addig mi egy kávéházban végre meg tudtuk rajzolni a felső szint beépítésének tervrajzát. Nagyon szeretném már, ha arról írhatnék, hogy halad az építkezés, de még ott azért nem tartunk.

A szünet utolsó napján pedig a Borbála fürdőben voltunk, ahol teljesen kikapcsolódtunk, jókat lubickoltunk, bújócskáztunk és áztattuk magunkat a klóros vízben, amitől mindig kicsit megfájdul a szemem.