Vadas

Ez a klíma már egészen megfelel, legalább olyan, ami a szabadsághoz illik. Tegnap el is mentünk Tamival a Vadasparkba. Nem voltunk felkészülve ennyi változásra, mint ami fogadott bennünket, annyira azért nem voltunk régen, de már a bejárat sem volt a helyén. Fényképeket alig készítettem, mert a telefonommal inkább telefonálni lehet, mint fotózni, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, de majd megpróbálok festői leírást adni az állatokról vagy inkább azok hiányáról.
Elsőként a gepárddal szembesültünk, eddig nem volt gepárdunk, most meg van, és tényleg szép, ahogy lustán elnyújtózik egy nagy, körömélesítő farönk mellett. Az oroszlánok meg olyat bömböltek, hogy öröm volt hallgatni.
Az egyik kedvencem a holló. Ketten vannak, gondolom egy fiú, egy lány, de ezt nem erősíti meg semmi, nem úgy a pintyeknél, ahol a hímek olyan gyönyörű tollazatot szednek magukra, hogy nem csoda, ha a szürke kis tojó odáig van érte. Visszatérve a hollókhoz! Most is nagyon kíváncsiak voltak, hogy vajon mit hoztunk nekik és bár tilos az állatokat etetni, és általában be is tartom ezt a szabályt, de a hollók kivételek. Mert ők mások. Mikor bedobtuk nekik a kiflicafatot, az egyik azonnal rávetette magát és lenyelte. Próbáltunk úgy célozni, hogy a másiknak is jusson, de emez mindig elkergette és miután jóllakott a szájába gyűjtögette a falatokat. Gondoltam, majd csak nem fér már a csőrébe sem és akkor jut amannak is, de kitolt velem, mert miután nem bírt többet felemelni, gyorsan ásott egy lyukat, beletette, betemette, mindezt annyi idő alatt, míg letéptem egy kiflivéget, és már várta is az elemózsiát.
Tamival kerestük a farkasokat, mert ők a másik kedvencünk, de a helyükön bárányok voltak. Fordítva hihetőbb lenne a történet, de így?! Mivel a bárányok hallgattak, megkérdeztem egy gondozót, hogy mégis mi történt a kutyák felmenőivel? Hát azok bizony elpusztultak, nagyon öregek voltak – volt a felelet – de majd ismét lesznek, megint egy pár, csak fiatalabb kiadásban. A bárányok már biztos nagyon várják őket.
A harmadik kedvencük, vagyis nekem az első: a gibbon. Nem nagyon szeretem a majmokat, kivéve ezt a fajtát. Talán azért lopták a szívembe magukat, mert mikor a Vadasparkban dolgoztam, reggelente mindig énekeltek. Fantasztikus áriákat adtak elő, de mikor kinyitott a park, elhallgattak és egyszer sem nyitották ki a szájukat a nap további részében. Beszéltem egy ismerősömmel, akinek volt szerencséje egy londoni állatkertben dolgozni, és ő mesélte, hogy ott nem ilyen szégyenlősek a gibbonok. Most viszont csak egy fekete gibbon volt, pedig régebben ketten voltak és két barna is. Szegény fel-le rohangált a kifutójában, maga sem tudta eldönteni, hol jobb kint vagy bent. Tamival letelepedtünk egy padra, hogy megebédeljünk. A szánkból nézte ki az almát, és ha nem lettek volna olyan sokan, dobtam volna neki, de így nem akartam.
Ahogy ott ültünk egy kislány szaladt ki az egyik házból, kezében egy rágcsálóval. Gyorsan feltartóztattuk, hogy megnézzük, ki az és mit csinál? Egy degu volt, vesztére olyan nagyra növesztette a metszőfogait, hogy a saját szájába harapott, és nagyon vérzett.
Ücsörögtünk tovább, egyszer csak egy kenguru sétál arra, na nem a saját lábán, vitték, emberileg gyártott erszényben, de Tami őt is megsimogathatta, mert az a gondozó vitte, akitől a vörös pandákról érdeklődtünk, mert a helyükön őzikék legelésztek. Az egyik panda elpusztult, a másik pedig karanténban van. Mondtam Taminak, hogy dobja be a plüssét, hadd örüljön a közönség, hogy mégis láthat pandát, de nem akarta, szerinte felismernék, hogy ez csak plüss. Ahogy én elnéztem a többséget, szerintem fel sem tűnne nekik.Berci sem produkálta magát, mikor ott jártunk, pedig vele már kezet is fogtam egyszer. Ja, Berci a vadászgörény, tündéri kis jószág, kíváncsibb még a hollónál is.
A Sancer-tó partján is hiába kerestük a gonosz hattyút, aki egyszer majdnem letépte rólam a szandálomat és a fossza sem a régi, vagy pedig kinőtt a negyedik lába, mert hogy szegénykének eddig csak három volt. A szurikáták pedig szintén elbujdostak, nagy sokára elődugta az orrát kettő, az egyik figyelt, nehogy a másikat megtámadják mosdás közben.
Tami bedugta a kezét az igazság szájába – inkább mint a leopárdéba. Először véletlenül angol nyelvre állítottam, úgyhogy meg kellett ismételni, de az igazi meglepetés akkor ért bennünket, mikor összehasonlítva a kettőt, teljesen eltérő jövendőt jósolt ugyanarról a kézről. Ez a bizonyossága annak, hogy a jövő nincs előre megírva, és minden pillanatban változik.
Számomra hihetetlen volt, hogy Tami hogy eljátszott a nyulakkal. Örömmel értesített, mikor megették a számukra tépett levelet, pedig itthon több nyulunk van, mint a Vadasparkban. Idefelé jövet beszéltünk a nyulainkról, hogy le kéne adni őket, mert már nem bírunk el ennyivel. Sírva fakadt. Végül abban maradtunk, hogy megkérdezzük a Parkban, hátha kell nekik nyuszi. Annyi mindent kérdeztünk, hogy végül ezt elfelejtettük.
Öt órai barangolás után kifelé vettük az irányt. Egy kavicsot rugdostunk, az mutatta az utat, de egész jól céloztunk, mert a hópárducig jutottunk. A hópárduc pár nem duci és a két kis kölyök sem, aranyosan játszottak, de ekkor már ideje volt távoznunk, mert Tamira rátört az állatvédő és azt fontolgatta, hogy tudná kiszabadítani szegény állatokat a ketrecből, hogy visszatérhessenek eredeti élőhelyükre. Mondtam, hogy ne a párduccal kezdjük, inkább választhat magának valami ajándékot.
Választott is, egy kék labdát, ami világított, mikor feldobta. Az árus közölte, hogy ha ötszáz forintért megvesszük, ő ezerötszázért ad mellé ajándékot is. Jó, mondtam, ezt kérném – mutattam egy forgóra, ami pont annyiba került. Nem úgy van az – háborgott – ő egy sárkányt ad, na meg edényfogót még a mamának is. Hagytam, hadd tegye, nekünk a labda kellett.
Itthon aztán megnéztem az edényfogónak álcázott rongyot, a sárkánynak titulált celofánt, de nagyon szeretném megtudni, hogy ez mi?Akinek van ötlete, kérem írja meg, mert már ott tartok, hogy visszamegyek az öreghez és hozzávágom az ajándékait, főleg, hogy a labda három villanás után kialudt, szerintem csak ha felgyújtjuk, akkor fog világítani. Tami is nagyon csalódott volt. Inkább ne adott volna semmit, csak amiért fizettünk, de az meg működjön!

Enyém, tiem, sajátom

Végre a saját gépemen írhatok, a megszokott billentyűzeten, a méretes képernyő előtt ülve a kényelmes fotelemben, a cincogó egeremet használva. A tartalom is mentésre került, Petyának sikerült, igaz dvd-re, amit pillanatnyilag nem tudok olvasni, mert nincs a gépben dvd-olvasó, de ez már részletkérdés és jelen pillanatban nem is lényeges, mert már én is elmentettem a dolgaimat CD-re és egyébként is működik a gép.
Tulajdonképpen Anti változtatott szakmát és javította meg a számítógépet, csak azért, hogy a kedvemben járjon, vagy azért, hogy ne használjam az övét, nem tudom... A végeredmény a lényeg.Eleinte nehezen boldogultunk, mivel a képernyőt időközben a másik gép paramétereihez állítottuk, úgyhogy visszatérve az eredeti felálláshoz, csak egy monitornyi mákos tésztából próbáltuk kimazsolázni az adatokat, órákon keresztül. Végül úgy sikerült átállítani, hogy Anti gépével szinkronban vakon nyomkodtuk a Tab, nyíl és Enter billentyűket, nagy figyelmet szentelve a matematikának, mivel nem láttunk semmit, csak abban bízhattunk, hogy jól számolunk. Órák múlva siker koronázta tevékenységünket. Hurrá!Tami közben a levedlett számítógépházból babaházat csinált, a segítségemmel vagdosott bele szőnyegeket, aztán beköltöztette a lakókat. Nagyon kreatív a lány!
Egy kis nyuszi megbetegedett. Nem tudom mi lehet a baja, egyszerűen lebénult. Többféle elmélet született a betegségére, például, hogy egy mérgezett nyíl találta el, amit egy gonosz róka lőtt ki, vagy egy villanyszerelő ismerős szerint áramütés érte, ami részleges bénuláshoz vezetett. Talán egy villám csaphatott bele, mivel a nyúlköztársaságnál nincsen konnektor, amibe a hajszárítójukat beledughatják.Kezdetben csak a hátsó lábát nem tudta mozgatni, aztán a mellsőket sem. Pár órát a lakásban töltött, Tamival megfürdettük, aztán csináltunk neki egy kis fészket, eszegetett zabot, káposztalevelet, kenyérhéjat, aztán inkább kivittük a többiekhez. Csak kézből bírt enni, úgyhogy naponta többször kimentem, hogy megetessem. Ilyenkor jóízűen falatozott, de többször észrevettem, hogy a szája is kezd furcsán mozogni, mert néha csak nyalogatta a répát, aztán hirtelen megint tudott rendesen harapni. Most viszont az örök virágos mezőkre költözött, miután Anti felfedezte, hogy egy lyuk van a hasán. Borzasztó látvány lehetett, én nem mertem megnézni. Anti tette el láb alól, de szörnyű állapotba került utána, egy pohár camparival próbálta feledtetni a történteket.
Egyébként előbújt az újabb alom is, ismét nyolc pici nyúl lófrál a tövig rágott fűben. Tudtam, hogy a nyulak gyorsan szaporodnak, de hogy ennyire!A kiscicák is szépen gyarapodnak, az anyjuk már egeret is hozott nekik. Úgy morgott, mikor közel akartam menni hozzá, mint aki attól fél, vetélytársa vagyok, pedig vegetárius!

Felvillanyozó villanyóra-leolvasó

Már napok óta nem tudok futni menni, mivel nincs fitness szobám, amiben futógép lenne és mivel a héten idáig minden nap esett, na és mert nehezemre esik felkelni reggelente, mielőtt Anti is elindulna a munkába, mivel ő elhalasztotta a szabadságát, több ok miatt is. Tami ugyan esküdözött, hogy eljön velem a töltésre, nem kell azért itthon maradnom, és ha legalább biciklizni tudna, el is vinném magammal, de még ha nem ismerném, akkor is tudnám, hogy hat kilométert egyhuzamban nehezen teljesítene, ráadásul az én tempómban. Szóval marad az itthoni aerobic, felvételről, ahol Béres Alexandra hozzáértő parancsaira teljesítem a „na már csak nyolcszor”, vagyis nyolcszor 16 guggolást!
Tegnap is így tettem, és a teljesítményemre hátrányosan hatott, hogy közben két macska akart mindenáron a hátamra ugrani minden egyes hajolásnál, vagy amikor a súlyzó emelgetése közben kicsit Huncut állát is megemeltem, amitől prüszkölt és nekem lelkiismeret-furdalásom lett, amiért nem figyeltem eléggé. Már a földön fekve lazítgattam, mikor hallottam, hogy dudál egy autó. Kikukucskáltam, láttam, hogy a villanyóra-leolvasó. Na nem baj, majd visszajön máskor, nincs kedvem verejtékben úszva kimenni és jól megfázni miatta. Gyötörtem magam tovább a parkettán, mikor hallom, hogy csapódik a villanyóraszekrény ajtaja. Na ekkor a valaha elfojtott dühöm is az agyamba tódult, mert azonnal összeállt a kép, hogy nem egy betörő akarja leolvasni a számlálót. Kirontottam a házból, mint egy felajzott oroszlán, aki épp egy gazellát akar széttépni. A manusz nagyobb volt egy gazellánál, de a terasz mellett elcsíptem, amint igyekezett a kapu felé. Nem nagyon hagytam szóhoz jutni, bár nem is nagyon akart beszélni, de én folyamatosan azt hajtogattam, hogy mit merészel, magánlaksértést követ el és takarodjon innen. Kérdeztem a nevét is, mivel nem igazolta magát, mire védekezőleg felemelte a kezét, hogy azt bizony hiába kérdezem. Jól van, mondtam, a rendszám alapján úgy is kiderítem és higgye el, hogy nagyon megüti a bokáját. Már egyszer volt itt hívatlanul egy ember, az sem teszi be többet a lábát, de remélem, hogy ez sem, mert ha dühös vagyok, akkor Isten sem menti meg az illetőt, és én azért nagyon dühös tudok lenni, ha valaki engedély nélkül beállít a csukott kapun keresztül az én kis otthonomba.
Menetközben még egy vezetéket is kihúzott a földből, ami a mozgásérzékelő lámpához volt kötve, és amit már végre kezdett volna benőni a fű, azzal a felkiáltással, hogy lopjuk az áramot. Mondtam neki, hogy ha kicsit tovább nézne az orránál, akkor láthatná a vezeték végét is, de tudtam, hogy ezt csak azért mondja, mert legjobb védekezés a támadás, próbált fogást találni rajtam, de onnantól kezdve elbukta ezt a meccset, hogy kinyitotta a bezárt kaput.
Antit értesítettem az esetről, aki szintén felháborodott és mivel én mentem volna tusolni, ő vette kézbe az ügyet. Azonnal telefonált a Démásznak. Az első fordulóban közölték vele, hogy levélben reklamáljon. Anti mondta, hogy a jóindulata miatt telefonált nekik és nem egyből a rendőrségre, mivel azt sem lehet tudni, hogy eltűnt-e valami a teraszról, hisz nagy értékű szerszámok vannak az asztalon, ő pedig vidéken, úgyhogy sürgősen kapcsolja a főnököt. Na ekkor már komolyan vették. Miután eljutott a főnökig és elmondta, hogy miként tört be hozzánk egy villanyóra-leolvasónak álcázott manusz, aki nem volt hajlandó igazolni magát, megígérték neki, hogy kivizsgálják az ügyet és visszaszólnak, hogy mit intéztek.
Anti mondta, hogy akármi lesz is a vége, ezt az embert még egyszer nem akarja a házunk környékén látni, de a legjobb lenne, ha máshol keresne magának munkát, mert ezt a hivatást nem tudja felelősséggel elvégezni, hisz az lett volna az első, hogy igazolja magát, ha pedig nem engedik be, akkor dolgavégezetlenül távozik és nem tör be, arra hivatkozva, hogy biztos itthon van valaki, hisz ott áll egy lezárt autó a kapu előtt.
Ilyenkor sajnálom, hogy nincs kutyánk, aki jól a seggébe harapott volna, de kezdetnek az is megtenné, ha a kapunkon olyan zár lenne, amit normálisan lehet zárni, anélkül, hogy a lakat helyzetéből kiderülne, itthon vagyunk-e, vagy sem, és amit kis ügyesség útján bárki kinyithat.

Szabadság

Szabadságom első hete nem kezdődött valami fényesen. Már a hétvégi előjelzés is elég borús volt, a folytatás pedig inkább viharos, és itt nem kizárólag az időjárásra gondolok, ami még tetézte vagy tépázta idegállapotomat. Egyáltalán nem felemelő, hogy az állandó esőzés és hideg több napra a házba zárt minket Tamival, pedig annyi tervem volt erre a hétre nézve.
Vasárnap viszont elromlott a számítógépem. Még be akartam fejezni a munkámat, de ezt már csak Anti gépén tudtam megtenni, ami igencsak szokatlan volt mind a kezemnek, mind a szememnek. Nekem jó nagy monitorom van, ahol nem kell annyit lapozni, ha sok adat bukkan fel egy-egy oldalon, Antié pedig az a kicsi, rég kidobásra ítéltetett képernyő, ami nélkül viszont most igencsak bajba lettem volna. Arról nem is beszélve, hogy a kényelmes fotelem sem melengette hátsóm, a legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, mikor egy betűt szerettem volna törölni, de a backspace beragadó billentyűje villámgyorsan kitörölt két sort a már elkészült műből.Hétfőn Anti elvitte a gépem – mely már be sem akart kapcsolódni – egyik barátunkhoz, akire mindig lehet számítani, ha informatikai problémánk van, és valószínű, hogy egyébre is, de ezt még nem próbáltuk. Kicserélt benne valami kábelt és el is indult a gép többször egymásután, vagyis a tünetet nem produkálta, egészségesnek nyilváníttatott. Ugyanabban az időben én Tamival a közeli cukrászdában voltam, latte macchiatot kortyolgattam, míg Tami befalt egy Islert és még egy japán tortaszeletnek is nekiesett, de azt már nem bírta teljesen eltüntetni a tányérról (ezt egyébként becsomagoltattam, hogy majd hazahozzuk Antinak, de igencsak megviselte szegényt az út, mert a méretéből annyit vesztett a táskámban szorongva két ásványvizes palack és egy óriási alma társaságában, hogy a végén nem volt sokkal magasabb a papírtálca vastagságánál, de Anti hősiesen lenyalogatta – mondván a szándék a fontos), szóval adott volt az alkalom, hogy hálánk jeléül egy tálca friss süteménnyel „fizessünk” a javításért. Petya mondta, hogy mielőbb mentsem az adatokat a gépemről, hogy ne érjen ilyen váratlanul a műszaki hiba, mint most is.Mielőtt hazamentünk volna Tamival, még felmentünk az összes csiga- vagy annak tűnő lépcsőn, ami az utunkba került. Az Átrium tetszett neki a legjobban, mert az kész labirintus, sosem tudta, hol bukkan elő, főleg, hogy egy lezárt terület is volt benne, amit ponyvákkal takartak el, hogy senkinek se jusson eszébe bemenni oda, de minket ez nem nagyon akadályozott meg, csak mikor a biztonsági őr szólt, hogy oda azért mégsem kéne. Lementünk az összes pincéhez vezető lépcsőfokon is, főleg, ha valami fényes csillogott az aljában. Megmutattam Taminak a városi átjáróházakat, amin igencsak csodálkozott, hogy mennyire le tudjuk rövidíteni így az utat, mert hogy utána a hosszú változaton is végigmentünk természetesen, hogy legyen összehasonlítási alapja, és a játszótéren is jól kijátszottuk magunkat, míg végül a Tiszánál kötöttünk ki.Hazaérve kipróbáltam a gépemet, és örömmel töltött el, hogy megint olvasgathatom kedvenc blogjaimat, törölhetem a számtalan spam-típusú levelet, amit kaptam, feltölthetem a nap folyamán készített képeket a mappákba és hogy egyáltalán újra van gépem. Pár óra múlva viszont megint elhalkult a képernyő és se kép, se hang. Na ekkor jutott eszembe, hogy az olvasgatás helyett inkább menteni kellett volna az adatokat, de már elkéstem. Újra a barátunk vette kezelésbe a gépem, de most már nem készült el vele olyan gyorsan. Másnap telefonált, hogy sajnos a winchester és az alaplap is odavan. Még megpróbálja az adatokat lementeni, de a sikerre annyi az esély, mint macskára búvárruhát húzni.
Szóval elveszni látszik a rengeteg innen-onnan összegyűjtött és féltve őrzött adat, az általam gondosan vezetett táblázatok, na és a számtalan kép, a soha vissza nem hozható pillanatok merev felvételei, melyek minőségéért egyáltalán nem kár, de tartalma utólag pótolhatatlan. Még van bennem egy pici remény, hogy Petyának sikerült megőriznie valamit a múltamból, de fel sem merem hívni ez ügyben, nehogy csak a sajnálatát fejezhesse ki. Mindenesetre olyan kókuszgolyót készítek neki, ha sikerről számol be, hogy megnyalja utána még az én tíz ujjamat is (ha a barátnője és Anti engedi, én igen:).
Hihetetlen, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva néhány tárgynak, persze csak ha hagyja. Én viszont vagyok olyan bolond, hogy hagyom. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi marhaságot írtam én már össze, biztosan zsúfolásig megtöltene egy kétajtós iratszekrényt, arról nem is beszélve, hogy milyen bonyolult lenne előkeresni bármit is, ami a XXI. században csak egy kattintás.

Girnyó

Tegnap szomorúan fejeződött be a nap, mivel Girnyó, a legkisebb szürke cica kilehelte a lelkét. Taminak már kezd sok lenni a macska-temetésekből, látom rajta, de nagyon hősiesen viselkedik. Egy vakond a segítségünkre volt a szertartás véghezvitelében, mert akkora földkupacot ásott, hogy Tami könnyedén bírt lyukat fúrni belé, amibe beletettem a tetemet. Ráfordította a földet, kicsit sírdogált, próbáltam megnyugtatni, hogy jobb ez így neki, nem szenved tovább, de ezt nem nagyon akarta még megérteni, hogy lehet a halálnál rosszabb is.Eljöttem mellőle, de a nyitott erkélyajtóból hallgatóztam, mert valami tündéri volt, ahogy szavakba foglalta a gondolatait, és olyan nekrológot kerekített ki belőle, hogy nekem is könnybe lábadt a szemem. Arra nagyon emlékeszem, mikor azt mondta, hogy ha értette volna a nyelvét, a nyávogását, akkor mindent megtett volna érte.Sajnos sokszor nehéz megérteni mások nyelvét, még akkor is, ha ugyanúgy beszélnek, mint mi, és sokszor a minden is kevés.Most már tényleg úgy érzem, hogy a többi macskának is távoznia kell a háztól, bár nagyon aranyosak, mikor nyivákolva szaladnak utánam, vagy amikor lépni sem lehet tőlük a teraszon, de akkor kevésbé szeretetreméltók, mikor a kakijukat kell lesöpörnöm a lábtörlőről. Végérvényesen is eladósorba értek, szépek, nagyok, már mindent megesznek, úgyhogy mehetnek. És ez a tekintet?!

Töredékek

Lassan elérkezik a szabadságom pillanata, ami Anti szabadságát és az óvoda bezárását is jelenti, úgyhogy Tami is szabadságra megy, na meg az óvónők is, ami biztosan rájuk fér. A múltkor azt találta mondani a gyerekemnek az egyik, hogy jobb lenne, ha nem is menne többet óvodába. Nagyon felháborodtam, hogy ilyet mert neki mondani, úgyhogy másnap megkerestem és számon kértem. Tami igazat mondott, csak azt nem tudtam, hogy ezt a mondatot nem Taminak szánta, hanem egy másik kislánynak, aki iszonyúan rossz, ráadásul mindenki tudja, hogy a szülők otthon vannak, főleg mikor a kerítésen keresztül meg is puszilgatják a porontyukat, mikor az udvaron játszik, hogy még hisztisebb, még elviselhetetlenebb legyen. Szóval ennek a kislánynak mondta az óvó néni a fent említettet, de mivel a lányom ott állt mellette, megkérdezte, hogy ő is elmondja ezt otthon? A gondozónő idegességében rávágta, hogy mondjad. Mondta is. Fel is háborodtam, de már le is nyugodtam. Már csak azért is, mert mikor egyig dolgozom, már egykor ott vagyok Tamiért az óviban és csak hetente kétszer alszik bent, és elég szófogadó ahhoz, hogy ne hozzon rám szégyent.Bár a múltkor elég követelőző és visszautasítást nem tűrő hangon próbálta véghez vinni az akaratát, miszerint: vegyem le a szandálját. Mondtam is neki, hogy nem vagyok én az inasa, aki a királykisasszonyok aranycipellőjét leveszi, de vesztemre, mire ezt kimondtam, a kezem már le is vette a lábbelit. Erre Tami felbátorodott és kuncogva közölte: és utána hagyja az inas, hogy mezítláb járkáljon a királylány, vagy hozza a papucsát? Azt hiszem nem vágtam hozzá, de szerettem volna.Királykisasszony a hajóablakban.

A múltkor arról beszélgettünk Antival az autóban, hogy milyen sokba kerül majd az Opel helyreállítása, köszönhetően nekem. Erre Tami megsajnált minket és azt mondta, hogy arra gondolt, vállal valami munkát az óvodában, hogy be tudjon szállni a költségekbe.
Tündéri lányom van, nem de?!Egy macska is lehet autószerelő!

Egyébként kiderült a hasmenéses vírus mibenléte, mikor kaptam egy levelet az ÁNTSZ-től, hogy másnap jelenjek meg a Járványügyi Csoportnál. Jelentem volna, de csak harmadnap értesültem a levélről, aztán jött a hétvége, úgyhogy hétfőn mentem. Kifaggatott egy manusz, hogy mit evett a lányom és hol és mennyit és mikor, na és arra volt még kíváncsi, hogy a szülei nem dolgoznak-e az élelmiszeriparban, ugyanis szalmonella vírus fészkelte be magát Tami szervezetébe. (Anyukám ezt szarmonellának mondja, amiben van némi igazság, nem is tudom, mért nem így hívják.) Nem estem kétségbe, hisz már jól van a lány, de nem szívesen hallottam, hogy a vírus akár évekig is benne lehet. Konzultáltam a gyermekorvossal, aki ezt az időt lecsökkentette hetekre, úgyhogy van remény.Így néz ki betegen.

Bélflóra-erősítőket kap és két hét múlva kontroll. Remélem hamarosan kimegy belőle, mert már így is le kellett mondanunk egy medencés partit az óvis társakkal. Arra pedig nagyon figyelek, hogy bodegából nem ehet semmit, főleg lángost nem, de a fagyira is nagyon kell vigyázni, úgyhogy inkább én gyártom neki a jégkrémeket. De ott van még ezer veszély, amit ha megfeszülök, akkor sem tudok kivédeni.
Nem rég kérvényt kellett írnom a Parkoló társaságnak, mert pofátlan módon megbüntettek. Tényleg nagyon pofátlanok voltak, iszonyúan felháborodtam, mikor megláttam az ablakban a piros üzenetet. 12:55-kor járt le a parkoló-szelvényem és ugyanebben az időben meg is büntettek, ráadásul pár másodperc múlva már el is küldtem egy sms-t a hosszabbítás végett. Szóval nem túl kedves, de annál célratörőbb levelet írtam nekik, mert csak levélben lehet reklamálni, telefonon nem sokra mentem, csak annyit tudtam meg, hogy biztos nem direkt várták ki az őrök ezt a pillanatot. Á, dehogy! Ilyet nem is feltételeznék!
Kicsit ma megcsípte egy darázs. Szegénykének először a homloka dagadt be, de most már a nyaka is. Remélem nem viszi túlzásba a hízást, mert félő, hogy megfullad.