Elsőként a gepárddal szembesültünk, eddig nem volt gepárdunk, most meg van, és tényleg szép, ahogy lustán elnyújtózik egy nagy, körömélesítő farönk mellett. Az oroszlánok meg olyat bömböltek, hogy öröm volt hallgatni.
Az egyik kedvencem a holló. Ketten vannak, gondolom egy fiú, egy lány, de ezt nem erősíti meg semmi, nem úgy a pintyeknél, ahol a hímek olyan gyönyörű tollazatot szednek magukra, hogy nem csoda, ha a szürke kis tojó odáig van érte. Visszatérve a hollókhoz! Most is nagyon kíváncsiak voltak, hogy vajon mit hoztunk nekik és bár tilos az állatokat etetni, és általában be is tartom ezt a szabályt, de a hollók kivételek. Mert ők mások. Mikor bedobtuk nekik a kiflicafatot, az egyik azonnal rávetette magát és lenyelte. Próbáltunk úgy célozni, hogy a másiknak is jusson, de emez mindig elkergette és miután jóllakott a szájába gyűjtögette a falatokat. Gondoltam, majd csak nem fér már a csőrébe sem és akkor jut amannak is, de kitolt velem, mert miután nem bírt többet felemelni, gyorsan ásott egy lyukat, beletette, betemette, mindezt annyi idő alatt, míg letéptem egy kiflivéget, és már várta is az elemózsiát.
Tamival kerestük a farkasokat, mert ők a másik kedvencünk, de a helyükön bárányok voltak. Fordítva hihetőbb lenne a történet, de így?! Mivel a bárányok hallgattak, megkérdeztem egy gondozót, hogy mégis mi történt a kutyák felmenőivel? Hát azok bizony elpusztultak, nagyon öregek voltak – volt a felelet – de majd ismét lesznek, megint egy pár, csak fiatalabb kiadásban. A bárányok már biztos nagyon várják őket.
A harmadik kedvencük, vagyis nekem az első: a gibbon. Nem nagyon szeretem a majmokat, kivéve ezt a fajtát. Talán azért lopták a szívembe magukat, mert mikor a Vadasparkban dolgoztam, reggelente mindig énekeltek. Fantasztikus áriákat adtak elő, de mikor kinyitott a park, elhallgattak és egyszer sem nyitották ki a szájukat a nap további részében. Beszéltem egy ismerősömmel, akinek volt szerencséje egy londoni állatkertben dolgozni, és ő mesélte, hogy ott nem ilyen szégyenlősek a gibbonok. Most viszont csak egy fekete gibbon volt, pedig régebben ketten voltak és két barna is. Szegény fel-le rohangált a kifutójában, maga sem tudta eldönteni, hol jobb kint vagy bent. Tamival letelepedtünk egy padra, hogy megebédeljünk. A szánkból nézte ki az almát, és ha nem lettek volna olyan sokan, dobtam volna neki, de így nem akartam.
Ahogy ott ültünk egy kislány szaladt ki az egyik házból, kezében egy rágcsálóval. Gyorsan feltartóztattuk, hogy megnézzük, ki az és mit csinál? Egy degu volt, vesztére olyan nagyra növesztette a metszőfogait, hogy a saját szájába harapott, és nagyon vérzett.
Ücsörögtünk tovább, egyszer csak egy kenguru sétál arra, na nem a saját lábán, vitték, emberileg gyártott erszényben, de Tami őt is megsimogathatta, mert az a gondozó vitte, akitől a vörös pandákról érdeklődtünk, mert a helyükön őzikék legelésztek. Az egyik panda elpusztult, a másik pedig karanténban van. Mondtam Taminak, hogy dobja be a plüssét, hadd örüljön a közönség, hogy mégis láthat pandát, de nem akarta, szerinte felismernék, hogy ez csak plüss. Ahogy én elnéztem a többséget, szerintem fel sem tűnne nekik.
Berci sem produkálta magát, mikor ott jártunk, pedig vele már kezet is fogtam egyszer. Ja, Berci a vadászgörény, tündéri kis jószág, kíváncsibb még a hollónál is.A Sancer-tó partján is hiába kerestük a gonosz hattyút, aki egyszer majdnem letépte rólam a szandálomat és a fossza sem a régi, vagy pedig kinőtt a negyedik lába, mert hogy szegénykének eddig csak három volt. A szurikáták pedig szintén elbujdostak, nagy sokára elődugta az orrát kettő, az egyik figyelt, nehogy a másikat megtámadják mosdás közben.
Tami bedugta a kezét az igazság szájába – inkább mint a leopárdéba. Először véletlenül angol nyelvre állítottam, úgyhogy meg kellett ismételni, de az igazi meglepetés akkor ért bennünket, mikor összehasonlítva a kettőt, teljesen eltérő jövendőt jósolt ugyanarról a kézről. Ez a bizonyossága annak, hogy a jövő nincs előre megírva, és minden pillanatban változik.Számomra hihetetlen volt, hogy Tami hogy eljátszott a nyulakkal. Örömmel értesített, mikor megették a számukra tépett levelet, pedig itthon több nyulunk van, mint a Vadasparkban. Idefelé jövet beszéltünk a nyulainkról, hogy le kéne adni őket, mert már nem bírunk el ennyivel. Sírva fakadt. Végül abban maradtunk, hogy megkérdezzük a Parkban, hátha kell nekik nyuszi. Annyi mindent kérdeztünk, hogy végül ezt elfelejtettük.
Öt órai barangolás után kifelé vettük az irányt. Egy kavicsot rugdostunk, az mutatta az utat, de egész jól céloztunk, mert a hópárducig jutottunk. A hópárduc pár nem duci és a két kis kölyök sem, aranyosan játszottak, de ekkor már ideje volt távoznunk, mert Tamira rátört az állatvédő és azt fontolgatta, hogy tudná kiszabadítani szegény állatokat a ketrecből, hogy visszatérhessenek eredeti élőhelyükre. Mondtam, hogy ne a párduccal kezdjük, inkább választhat magának valami ajándékot.
Választott is, egy kék labdát, ami világított, mikor feldobta. Az árus közölte, hogy ha ötszáz forintért megvesszük, ő ezerötszázért ad mellé ajándékot is. Jó, mondtam, ezt kérném – mutattam egy forgóra, ami pont annyiba került. Nem úgy van az – háborgott – ő egy sárkányt ad, na meg edényfogót még a mamának is. Hagytam, hadd tegye, nekünk a labda kellett.
Itthon aztán megnéztem az edényfogónak álcázott rongyot,
a sárkánynak titulált celofánt,
de nagyon szeretném megtudni, hogy ez mi?
Akinek van ötlete, kérem írja meg, mert már ott tartok, hogy visszamegyek az öreghez és hozzávágom az ajándékait, főleg, hogy a labda három villanás után kialudt, szerintem csak ha felgyújtjuk, akkor fog világítani. Tami is nagyon csalódott volt. Inkább ne adott volna semmit, csak amiért fizettünk, de az meg működjön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése