Szabadság

Szabadságom első hete nem kezdődött valami fényesen. Már a hétvégi előjelzés is elég borús volt, a folytatás pedig inkább viharos, és itt nem kizárólag az időjárásra gondolok, ami még tetézte vagy tépázta idegállapotomat. Egyáltalán nem felemelő, hogy az állandó esőzés és hideg több napra a házba zárt minket Tamival, pedig annyi tervem volt erre a hétre nézve.
Vasárnap viszont elromlott a számítógépem. Még be akartam fejezni a munkámat, de ezt már csak Anti gépén tudtam megtenni, ami igencsak szokatlan volt mind a kezemnek, mind a szememnek. Nekem jó nagy monitorom van, ahol nem kell annyit lapozni, ha sok adat bukkan fel egy-egy oldalon, Antié pedig az a kicsi, rég kidobásra ítéltetett képernyő, ami nélkül viszont most igencsak bajba lettem volna. Arról nem is beszélve, hogy a kényelmes fotelem sem melengette hátsóm, a legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, mikor egy betűt szerettem volna törölni, de a backspace beragadó billentyűje villámgyorsan kitörölt két sort a már elkészült műből.Hétfőn Anti elvitte a gépem – mely már be sem akart kapcsolódni – egyik barátunkhoz, akire mindig lehet számítani, ha informatikai problémánk van, és valószínű, hogy egyébre is, de ezt még nem próbáltuk. Kicserélt benne valami kábelt és el is indult a gép többször egymásután, vagyis a tünetet nem produkálta, egészségesnek nyilváníttatott. Ugyanabban az időben én Tamival a közeli cukrászdában voltam, latte macchiatot kortyolgattam, míg Tami befalt egy Islert és még egy japán tortaszeletnek is nekiesett, de azt már nem bírta teljesen eltüntetni a tányérról (ezt egyébként becsomagoltattam, hogy majd hazahozzuk Antinak, de igencsak megviselte szegényt az út, mert a méretéből annyit vesztett a táskámban szorongva két ásványvizes palack és egy óriási alma társaságában, hogy a végén nem volt sokkal magasabb a papírtálca vastagságánál, de Anti hősiesen lenyalogatta – mondván a szándék a fontos), szóval adott volt az alkalom, hogy hálánk jeléül egy tálca friss süteménnyel „fizessünk” a javításért. Petya mondta, hogy mielőbb mentsem az adatokat a gépemről, hogy ne érjen ilyen váratlanul a műszaki hiba, mint most is.Mielőtt hazamentünk volna Tamival, még felmentünk az összes csiga- vagy annak tűnő lépcsőn, ami az utunkba került. Az Átrium tetszett neki a legjobban, mert az kész labirintus, sosem tudta, hol bukkan elő, főleg, hogy egy lezárt terület is volt benne, amit ponyvákkal takartak el, hogy senkinek se jusson eszébe bemenni oda, de minket ez nem nagyon akadályozott meg, csak mikor a biztonsági őr szólt, hogy oda azért mégsem kéne. Lementünk az összes pincéhez vezető lépcsőfokon is, főleg, ha valami fényes csillogott az aljában. Megmutattam Taminak a városi átjáróházakat, amin igencsak csodálkozott, hogy mennyire le tudjuk rövidíteni így az utat, mert hogy utána a hosszú változaton is végigmentünk természetesen, hogy legyen összehasonlítási alapja, és a játszótéren is jól kijátszottuk magunkat, míg végül a Tiszánál kötöttünk ki.Hazaérve kipróbáltam a gépemet, és örömmel töltött el, hogy megint olvasgathatom kedvenc blogjaimat, törölhetem a számtalan spam-típusú levelet, amit kaptam, feltölthetem a nap folyamán készített képeket a mappákba és hogy egyáltalán újra van gépem. Pár óra múlva viszont megint elhalkult a képernyő és se kép, se hang. Na ekkor jutott eszembe, hogy az olvasgatás helyett inkább menteni kellett volna az adatokat, de már elkéstem. Újra a barátunk vette kezelésbe a gépem, de most már nem készült el vele olyan gyorsan. Másnap telefonált, hogy sajnos a winchester és az alaplap is odavan. Még megpróbálja az adatokat lementeni, de a sikerre annyi az esély, mint macskára búvárruhát húzni.
Szóval elveszni látszik a rengeteg innen-onnan összegyűjtött és féltve őrzött adat, az általam gondosan vezetett táblázatok, na és a számtalan kép, a soha vissza nem hozható pillanatok merev felvételei, melyek minőségéért egyáltalán nem kár, de tartalma utólag pótolhatatlan. Még van bennem egy pici remény, hogy Petyának sikerült megőriznie valamit a múltamból, de fel sem merem hívni ez ügyben, nehogy csak a sajnálatát fejezhesse ki. Mindenesetre olyan kókuszgolyót készítek neki, ha sikerről számol be, hogy megnyalja utána még az én tíz ujjamat is (ha a barátnője és Anti engedi, én igen:).
Hihetetlen, hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva néhány tárgynak, persze csak ha hagyja. Én viszont vagyok olyan bolond, hogy hagyom. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi marhaságot írtam én már össze, biztosan zsúfolásig megtöltene egy kétajtós iratszekrényt, arról nem is beszélve, hogy milyen bonyolult lenne előkeresni bármit is, ami a XXI. században csak egy kattintás.