Mi van akkor, ha egyik nap arra ébredünk, hogy nem bírunk megszólalni? Valaki ellopta a hangunk! Felettébb megrázó lehet, főleg, ha operaénekes a hivatásunk, vagy terror-terrier kutyák vagyunk, netán színészek.
Ez a
Mr. A., avagy a Hang-villa titka című detektív mesejáték tömör lényege, amit a minap néztünk meg a színházban. Szeretem az olyan gyerek-előadásokat, meséket, melyek nem csak és kizárólag a gyereknek szólnak, hiszen általában a szülő is ott van a gyermek közelében, és ő is jól akar szórakozni. Ilyen a
Grimm-busz bábszínház, ahol a szereplők mindig belecsempésznek egy-két „felnőttes” poént, vagy kétértelmű megjegyzést, amit a kiskorú így, a felnőtt úgy értelmez, ezáltal mindenkit szórakoztatnak. És ilyen volt Alan Ayckburn színdarabja is, ahol sokszor hangosan kacagtam, akárcsak a lurkók. Ám most kicsit kritikusabb leszek, mert górcső alá veszem a szereplőket.
Székhelyi Józseffel, azaz Tántor úrral történt meg az első bekezdésben leírt epizód, akinek még szerencséje volt, mert az ellopott hangért cserébe kapott egy érdes, borízűt. Ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen én éppen úgy szeretem a(z eredeti) hangszínét, ahogy van: rekedtesen, a szavak végét kicsit dallamosan elnyújtva, de még azon a határon belül, hogy ne legyen idegesítő. Sokszor vagyok úgy, hogy beleszeretek emberek hangjába. Nem tudom, mért van ez, de van jó pár kedvenc orgánumom és most itt nem az énekesekre gondolok. (Für Anikó is ilyen, vagy Benedek Miklós, de Eszenyi Enikőt és Gregor Józsefet is említhetném.)
Bár kicsit elfogult vagyok az elismert színésszel szemben, hiszen egyik kedvencem, de talán nem ezért tetszett az ő játéka a legjobban. Leírhatatlan például az a többször is megismétlődő jelenet, mikor részegen lebotorkál a lépcsőn, közben artikulálatlanul, mégis érthetően énekel. Egyszerűen önmagát adja, utánozhatatlanul, könnyedén, rutinból, mégis megismételhetetlenül. Úgy beleéli magát a szerepbe, hogy észre sem vesszük, hogy ez nem a valóság, de ez is a lényeg egy színházban. Aki tehetséges, annak mindegy, milyen darabban lép fel, drámában vagy mesejátékban, a tálentum mindenütt tetten érhető.
Albert, vagyis Savanyu Gergely, a pici óriáskutyát alakította, méghozzá kitűnően. A szerep megformálása nagyon élethűre sikeredett, és itt nem csak az ugatásokra gondolok, bár azok is nagyon a helyükön voltak, nem volt se sok, se kevés. Az is nagyon tetszett, mikor a történettől kicsit távol eső slágereket énekelt, vagyis tátogott, tette mindezt olyan váratlanul, hogy mosolyt csalt az ember szájára.
A narrátorok: Melkvi Bea és Járai Máté poénos szövegét fűszerező szintén vicces mozgásvilággal egyedivé tették produkciójukat, bár hangjuk néha enyhén monoton volt, mintha magnóról szólna, de kellően kiegészítették a többi szereplő játékát.
Az anyát alakító Szilágyi Annamária is megtett mindent a szerep kedvéért, bár ha nem csempészett volna bele a szerző egy-két dadogást, lehet, hogy nem érezném megfelelőnek.
Mr. Akusztikusz, vagyis Janik László, a gaz hang-tolvaj szerepéhez mérten kimért és könyörtelen volt, nem nagyon lehetett volna többet hozzátenni, mert ha kegyetlenebb, a gyerekek frászt kapnak a nézőtéren, ha meg kedvesebb, akkor nem adja vissza a fő mondanivalót. (Zárójelben itt említeném meg, hogy mikor a jegyet vásároltam, mondtam, hogy három jegyet kérek Mr. A. - így a-val - című előadásra, mire a "kisasszony" pikírt hangon kijavított - a hangokra már akkor is érzékeny voltam -, hogy azt Miszter é-nek kell ejteni. Közöltem, hogy ne haragudjon tudatlanságomért, de a misztert sem javította misztörre. A darabból viszont kiderült, hogy nekem volt igazam, mivel nem Mr. Ékusztikusztnak ejtették a címben szereplőt.)
A végére hagytam a főszereplőt: Suzyt, azaz Erdélyi Tímeát. Tudom, hogy régen a Barátok közt-ben játszogatott, majd - nagyon helyesen felismerve - kitört ebből a világból és terveit a Színművészeti Főiskolán folytatta, de mindez nem is számít. Úgy néztem, mint akiről még nem hallottam, vagy mint akit még nem láttam színpadon, és ez utóbbi meg is felel a valóságnak. Nemrégiben - teljesen véletlenül, fél füllel - hallottam vele egy interjút. Itt elmondta, hogy ő mennyire boldog, hogy Szegeden játszhat és milyen nagy lehetőséget kapott és maximálisan meg is felel ennek, még valami olyasmit is megfogalmazott, hogy szinte ráöntötték ezt a szerepet, és kiváló benne. Akkor még nem tudtam, hogy melyik színdarabról beszél, de most láthattam és egyáltalán nem voltam elragadtatva. Úgy játszott, mintha ez lenne az 500. előadása. Nem csak az arca volt unott, de a hangja is, nem csak a hangja volt színtelen, de a mimikája, gesztusai is. (Titkon reméltem, hogy az ő hangját lopják el legelőször, de sajnos nem.) Az alakítása visszarepített egy iskolai színházkör próbájára. Lehet, hogy rossz napja volt, nem tudom, lehet, hogy tud ennél jobb is lenni, de ezek után én már nem nagyon hiszek neki.
Szerencsére a többiek mindenért kárpótoltak, és csak azért nem említem meg az apa, Kiszely Zoltán alakítását, mert nem tudott kibontakozni, hiszen annyira epizódjellegű volt a megjelenése.
Tami is nagyon élvezte az előadást. Izgult, nevetett, drukkolt és két kézzel jelentkezett, mikor szavazásra került a sor, hogy merre menjenek tovább a főszereplők (néha mindkét választási lehetőségnél).
Mindent összevetve nagyon kellemesen kikapcsolódtunk két órára.
Úgy látszik Huncut többszöri próbálkozását siker koronázza, mert Csiki elkezdett gömbölyödni. Ez azt jelenti, hogy pici sziámi cicáink fognak születni.
Azért még mindig nagyon fürge és imád Huncuttal a fákon huncutkodni:
Amennyire bandzsi Huncut, olyan éles tekintete van Csikinek.
Mire végeztünk, Anti majdnem az összes sort végignézte. Ekkor jutott Tami eszébe, hogy tulajdonképpen nem vett magának semmit sem. Ezt gyorsan korrigálni kellett. Kérdezte, hogy akármit is vesz, az vásárfia? Persze – feleltem, bármit is néz ki, ha megveszem, akkor az már vásárfia. A félfülű, szúrós szőrű kutyáról nagy nehezen sikerült lebeszélnem, akárcsak a giccses porcelán delfinről és az üvegmacskáról, melyek talán a haza utat sem bírták volna ki, arról nem is beszélve, hogy a macskának farka nem volt, a delfin meg piros színben pompázott - élethűen. Végül egy plüss nyuszinál állapodott meg, mert annyira selymes volt a bundája. Az árus kérdezte, hogy mégis mért a nyuszi, mikor már vége van a húsvétnak? Nem nagyon tudtam megfelelő válasszal szolgálni, de elég egyértelmű volt, hogy azért mert valami kell és hirtelen ez volt kéznél.
Míg Anti visszament a vásárfiájáért, addig mi hallgattuk az indiánok muzsikálását. Tami már kicsinek is nagyon szerette a zenéjüket, többször megálltunk a díszes pompába öltözött rézbőrűek előtt, sőt még egy kazettát is vásároltunk tőlük, amit kizárólag az autóban hallgattunk, míg nem lett rádióm. Tami először a nagy tollú indián mögé lopózott, hogy kihúzzon egy tollat a fejdíszéből, de hiába biztattam, nem sikerült rábeszélnem a rosszaságra, győzött a jólneveltség. Szívesen vettem volna Taminak valami hangszert, többféle csörgő, sípoló, csengő-bongó hangképzőt árultak, melyek fület melengetően szóltak, de a lány inkább a kardfogú tigris fogából, vagy kardszárnyú delfin szárnyából – már nem emlékszem - készült nyakláncot választotta. Szerencsére a farkasos pólók még túl nagyok voltak rá, pedig majd’ megőrült az egyikért. Miközben az indiánokról faggatott és én elővettem minden tudásomat Amerika felfedezéséről és őslakosainak kiirtásáról, az egyik indián levette a fejdíszét. Tami rökönyödve nézte az immár megskalpolt kobakot, mivel a tollakkal együtt a parókáját is lekapta. Ekkor jöttek az olyan kérdések, hogy de mégis, miért nincs hosszú haja, hisz minden indiánnak az van, neki meg göndör és rövid – még jó, hogy nem szőke – és egyébként is ha már nincs, akkor mért nem növeszti meg? Végre Anti is megérkezett, hazafelé vettük az irányt.
Útközben még megálltunk, hogy megcsodáljuk a bivalyokat. Nem messze Mórahalomtól bivalyrezervátumot létesítettek. Szegénykéket a kihalás fenyegeti, ezért kell villanypásztorral körbe zárni őket, hogy legalább a kihalásukat nézhesse az arra vetődő idegen. Jó, ez csak vicc, de az információs tábla szerint tényleg veszély leselkedik rájuk, mert míg 1911-ben 155.000 bivaly legelészett a nádasokban, addig mára csak néhány száz őrzi a hatalmas állomány emlékét. (Arról nem szól a fáma, vagyis a tábla, hogy mennyi nádas, vagyis élőhely maradt a részükre.) Pedig állítólag egyáltalán nem agresszívek, inkább félénk állatok, gondozójukkal jóindulatúak, (az idegenekkel rosszindulatúak?), bár kevesebb veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalynál, igaz csak akkor támad, ha sarokba szorítják.
Hát mi nem akartuk volna felbőszíteni őket, mert a kis híd, amin közelebb mehettünk hozzájuk, így is inogott a talpunk alatt, szerintem egy bika fél szarvval összetörte volna alattunk, ha kedve szottyan rá, de inkább visszahúzódóan viselkedtek. Ahogy megérkeztünk, azonnal átúsztak a túlpartra, majd annyival messzebb mentek, hogy még éppen kivehető volt, ahogy fürdőznek, hancúroznak, egymást spriccelik a vízben és nagyokat kacagnak, bár lehet, hogy a viháncolás hangja a békákból jött. Kár, hogy nem árultak a vásárban bivalyt, lehet, hogy vettünk volna, a nyulakkal osztozhattak volna a területen.
Tojásvadászat indul! A Húsvétban a lányom kedvence a nyúltojás-hajsza. Tudtam, hogy nem fogok korábban ébredni, mint Tami, úgyhogy még tegnap éjfélkor egy zseblámpa és 16 csokitojás társaságában tébláboltam a kertben, mint egy holdkóros, hogy minél frappánsabb és eldugottabb rejteket keressek. Mikor a nyúlketrec környékén járkáltam, a nyulak kíváncsian néztek rám, követtek és közben arra a következtetésre jutottak, hogy ugyan mi mást akarhatnék éjnek évadján, mint nekik füvet szedni. Mikor végeztem a dugdosással, megkapták a füvüket is, de beletelt fél órába, mire mindegyik tojás a helyére került. Reméltem, hogy éjjel nem tör az udvarunkba egy csokitojást kívánó jószág, hogy elpusztítsa a meglepetéseket.
Tami reggel hihetetlen sebességgel öltözött fel és már fogta is a tojásszedő kosarát, hogy lecsapjon a rémületükben megmerevedett áldozatokra. A macskák kitartóan segítettek a vadászatban, de ők egyet sem találtak, végül kénytelenek voltak feladni és lustán elnyújtózni a hintaágy tetején.
Tami viszont – egy kis segítséggel – az összeset meglelte. A baj csak az volt, hogy csak én tudtam, hogy nincs több, ő még ebben nem lehetett biztos, így kitartóan kutatott tovább, miközben várta az instrukcióimat, hogy hol nézze még meg. Miután a postaládába is bekukkantott, belátta, hogy nincs több. Így is teli lett a kosara. A locsolkodóknak bőven jutott belőle.
Ünnepi ebédet is készítettem, reszelt-sült-zöldség-fasírt formájában. Nagyon finom lett, pedig most csináltam először és nem is igazán receptből, csak hallomásból és ami nem jutott eszembe, azt kiegészítettem a hűtő tartalmából. Így került bele reszelt krumpli, cukkini, répa és spárga, amiből fasírtot gyúrtam, majd lepény formájában megsütöttem.
A szél egész hétvégén kitartóan fújt, kivéve akkor, mikor Anték sárkányt eregettek. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy Anti új vásári szerzeményével, egy óriási nagyítóval felgyújtják a nyulaknak szánt szalmát. Remélem nem ez volt az utolsó írásom ebben a házban.
Ez a kép korábban készült, de az arckifejezése a mostani lelkiállapotát tükrözi, pedig itt csak a nyalókája pottyant a földre.
Ez nem az a csúszka, amin most voltunk, de hasonló. Most nem volt időm fényképezni.
