Elmúltam 30Y

A könnyűzenei koncertek sosem kezdődnek időben. Szerencsére, mert akkor elkéstünk volna. Csodálkoztam is, hogy ilyen kevesen vannak, de aztán úgy egy óra múlva már lépni sem lehetett az emberektől.
Addig leültünk iszogatni, beszélgetni. Ha egyedül vagyok, nagyon szeretem figyelni a körülöttem lévő embereket, az idegeneket. Találgatom kifélék-mifélék, mért vannak most ott, ahol én stb. Vagy a másik véglet, hogy könyvbe temetkezem és megszűnik a külvilág. Most többnyire tudtam, hogy mért vannak itt és egyedül sem voltam, de azért feltűnt néhány említésre méltó arc.
Például az a srác, aki a hosszú sorban állás után két korsó sörrel tanácstalanul álldogált és kereste a szemével a másik sör tulajdonosát. Mindhiába. Eloldalgott, de aztán újra a szemem elé került, az egyik sört kortyolgatta és már nem tűnt olyan elveszettnek, mint az imént, még reménykedett, legalábbis a másik sört érintetlenül hagyta.
Vagy az a lány, aki annyira ki akart öltözni, hogy mindenki rá figyeljen, de most mintha megbánta volna merészségét, szégyenlősen forgatta a fejét, közben meg majd' meggyulladt a vastag kardigánban, mely alá eldugta csillogó blúzát. Sajnos egyre többen jöttek, egyre melegebb lett, már rákvörös volt az arca, érezte, hogy valamit tennie kell, míg az asztaltársaságából valaki meg nem szólja. Minden bátorságát összeszedve, felállt és levette a kabátját. Aranyszínű, nagy dekoltázsú ujjatlan bukkant elő. A fiúk hirtelen elhallgattak, mikor hátat fordított nekik a lány, szerintem kicsit tovább is bíbelődött a felső rögzítésével a széktámlán, mint azt kellett volna, de aztán, mintha mi sem történt volna folyt medrében tovább a beszélgetés. Láthatólag a lány is feloldódott, lehet, ott is felejtette az este ezt a kardigánt.

Amikor asztalunkhoz ült egy idősebb pár, Anti szóba elegyedett velük. Kicsit kilógtak az egyetemista korosztály sorából és ezt ők is érezték, úgyhogy minden bátorítást kedvesen fogadtak, néha szabadkoztak, néha vállat rándítottak. Ha dátum szerint vesszük az életet, akkor már nekünk sem lett volna semmi keresnivalónk ezen a helyen. Sokszor engem is elkeserít a tény, hogy minden nappal egyre öregebb leszek. Hiába küzdök az öregedés ellen, a végén úgy is én veszítek. Nem azt mondom, hogy túlzásba viszem az álcázást, mert a sminket sosem szerettem, az ősz hajszálaim is csak másokat zavarnak, de ők már engem is zavarnak. A sportolás ugyan fiatalít, a lelkemet is ápolja, de már az sem esik olyan jól, mint régen. Érzem, hogy már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam. És ez a felismerés kicsit megriaszt. Hogy már nem kell szemüveget felvennem, hogy komolyan vegyenek, hogy egyre többször magáznak ismeretlenek, mint tegeznének, hogy nehezebben lépek ki a valóságból, mikor Tamival játszom, hogy túl fáradt vagyok sokszor a szórakozáshoz is. Hogy egyre kritikusabb vagyok magammal, egyre szomorúbbá tesz bármilyen rajtam észlelhető apró változás. És ez már az öregség jele.

A 30 Y-nak viszont most sikerült visszahoznia a fiatal éveim egy-két szeletét. Ugyanúgy csápoltam, táncoltam, rekedtre kiabáltam magam és együtt éltem a zenével, mint a körülöttem lévők, na jó nem az első pár sorra gondolok, ahol vég nélkül hullámzottak a fejek. A számok hatására felrémlett a múltamból jó pár fontos részlet, amit magammal hordozok, míg élek. Ez egy időutazás volt számomra, néha a szöveg végig, néha csak egy-két jó helyen elhelyezett szó, máshol csak a dallam, vagy ezek együtt váltották ki belőlem az érzéseket. Pár szilánkot jegyzek fel csak, bár ennél sokkal több eszembe jutott, de talán ezek megörökítése számomra is lényeges, hogy megmaradjon, mert így, vagy úgy, de hozzám tartoznak.

Eszembe jutott egy tábor, a Balatonnál. Tizenegy-két éves lehettem, még furcsálltam, hogy mért sikongatnak a lányok a tusolóban, miközben fiúk kukucskálnak az ablakon. Egyik alkalommal a társalgó foteljében ültem és olvastam. A szemem sarkából láttam, hogy mellém telepszik egy fiú. Felfigyeltem már rá korábban is, nagyon helyes volt. Elkezdtem a szék karfáján dobolni az ujjammal. Nem zavaromban, hanem inkább szokásom volt ez akkoriban, hogy akkor is zongoráztam, ha nem volt hangszer a közelemben. A fiú nézte az ujjaim táncát, majd egyszer csak rátette a tenyerét a kezemre. Felnéztem és egymásra mosolyogtunk. Nem húztam el a kezem. Amikor nem voltak kötelező programok mi a tábor melletti parkban sétáltunk, hatalmas fák árnyékában. Rengeteget beszélgettünk és nevetgéltünk, ma már nem tudnám megmondani miről, de egyikünk sem akart túl sokáig távol lenni a másiktól. Olyankor szép volt minden. Aztán eljött a búcsú ideje és ez a fiú először - és utoljára - megcsókolt. Soha többé nem láttam.

A másik helyszín, ahová gondolatban elrepültem, mikor első alkalommal kimaradtam otthonról, és csak azután értem haza, miután apám már elment dolgozni. (Mindig is túl korán járt.) Anyukám mondta, hogy nagyon mérges volt, amiért még nem voltam itthon. Hiszen betöltöttem a 18-at, vetettem oda foghegyről. Akkor is hívd fel, hogy megnyugodjon – javasolta anyám. Lesétáltam a fülkéig, mert még nem hogy mobil, de vezetékes telefonunk sem volt. Felhívtam, tudtam, hogy nekem már nem fog hőbörögni, anyámnak már minden mérgét kiadta, de azért próbált szigorú hangot mímelni. Jó, de máskor azért szóljál – dörögte.
Ennyit a lázadásról.

Felrémlett egy történet, mikor angol nyelvű nyári táborban voltam. Tulajdonképpen ugyanúgy zajlott ez is, mint az iskola, csak hosszabb szünetek voltak az órák közt és az amerikai tanárok a fejükbe vették, hogy megtanítják szegény magyar gyerekeket krikettezni. Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Még tartott az óra, ha jól emlékszem Elvisről beszélgettünk, mikor az ajtóban megjelent egy srác, hatalmas csokor vörös rózsával a kezében, hasonló színű arcát takargatva vele. Mindenki felhördült, ahogy kell, csak én nem, mert tudtam: hozzám jött. Elnézést kértem angolul – tulajdonképpen csak ennyit tanultam a két hét intenzív oktatás alatt – és kimentem az ajtón. Nagyon szépeket mondott nekem, hogy a szíve úgy izzik, mikor lát, mint a fahasábok. Sajnálom – mondtam a fiúnak. Azonnal porrá égett minden.

Eszembe ötlött egy tanárom is. Egy időben a konziban azzal a kérdéssel zaklattam a tanáraimat, hogy miért hívják a komoly zenét komolynak, hisz rengeteg vidám, pörgős, játékos klasszikus is van. Mindenki mást mondott, de nem elégítettek ki a válaszok, míg Huszár tanár úrnak nem szegeztem ezt a kérdést, aki jellegzetes kézmozdulatával, ami abból állt, hogy bal karját a hasa előtt keresztbe tette, míg a jobbjával rákönyökölt, és tenyerével az arcát birizgálta, hosszú perceken keresztül nézett rám, majd azt mondta: azért komoly a komolyzene, mert hallgatni csak fül kell hozzá, de megérteni csak szívvel lehet. Ezen aztán nagyon sokáig gondolkodtam és nem kérdeztem meg senki mást. Mert ez olyan szép volt. Akkor még azt hitték híres zongoraművész leszek, de aztán annyi lett a szülői terveknek.

Sok romantikus csalódásban volt részem, akárcsak a korombelieknek, melyek után annyira jó volt telesírni a százas csomag papír zsebkendőt és elpanaszolni a legjobb barátnőnek vagy beleírni a Naplóba, elhatároztam, hogy nem veszem komolyan a fiúkat. Ekkor jött Ő. Sokáig ismerkedtünk egymással, ennyit szerintem egy lánynak sem udvarolt, mint nekem, és én értékeltem a kitartását, egyre vonzóbbá tette a szememben, mire észbe kaptam, fülig szerelmes lettem belé, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán vele jó lenne egyszer. Még azért egy darabig titkoltam az érzéseimet, de végül már nem volt hozzá erőm.

Az öregségben csak az a jó, hogy sok mindenre vissza lehet emlékezni, például erre a koncertre is, majd egyszer.

Sajnos nem mindegyik történethez találtam meg a neten a hozzáillő zeneszámot. Próbáltam valami hasonlóval pótolni.

Napok

A kiscicák tegnap voltak egy hetesek és már kezd sötétedni a fülük, farkuk, lábuk, na meg az orruk. Szépen gömbölyödnek, mondjuk nem csak három óránként szopnak. Anti szerint mind fiú, de ezt nehezen tudom elképzelni. Még nincs velük probléma, úgy nyávognak mintha egy rozsdás ajtót nyitogatnának és kezdenek már dorombolni is, ami úgy hangzik, mintha egy hordó belsejét vakargatnák, de többnyire alszanak. Csak az anyjuk kelti fel őket állandóan és minket is, mert még mindig nem adta fel, hogy az ágyunkban lenne a legjobb helyük. Huncutot teljesen hidegen hagyja a fiai jelenléte, néha bekukucskál a dobozba, aztán továbbáll, bár egyik nap meggyanúsítottam, mert mikor hazaértünk az összes kismacska eltűnt a dobozból. Huncut is, Csiki is bent tartózkodtak. Gyorsan és óvatosan felemeltem a paplanokat és ott voltak az egyik alatt. Megkönnyebbültem.Tami pedig ma lett 6 éves 8 hónapos és 13 napos. Kezd szemtelenkedni, de még mindig az én kicsi lányom, főleg amikor olyanokat mond, hogy ő kizárólag a mi barátainkat szeretné megismerni, meg hogy állatorvos lesz, de csak és kizárólag macskákat gyógyít és már meg is egyezett Vilmossal, hogy ő fogja a kutyákat ellátni. Annak ellenére belement a doki, hogy éppen egy óriási kötés díszelgett a kezén, amit egy uszkár harapása okozott.

Kölykök

Alig hogy vége lett a múlt hétvégén tartott névnapi bulinak, már tervezgettük is a következőt. Tami már nagyon vágyott egy szülinapi partira, amikor csak az ő barátait hívjuk meg. Gondoltam változtatunk a hagyományon, mivel az óvodás társakat a szülinapjára nem tudjuk meghívni, mert akkor már iskolás lesz, ezennel névnapi bulit rendezünk. Meg is vettem a meghívókat, Tami alá is írta őket és kiakasztottuk az óvodai faliújságra. Szombat délutánra hívtuk a vendégeket, mivel délelőttre már programunk volt. Kicsit tartottam attól, hogy túl sűrű lesz a nap és még poénkodtunk, hogy biztos Csiki is akkor fog szülni, hogy még több dolgunk legyen. Hát nem akkor szült…, hanem hajnalban.Hajnali egykor éktelen nyávogásra, kaparászásra, szaladgálásra ébredtem. Csiki követte el mindezt, bújt a takaróm alá, de ekkor még nem arra gondoltam, hogy a szüléshez keresi a helyet, csak mikor átfordultam a másik oldalamra, pont bele a magzatvízbe. Rádöbbentem, hogy ennek a fele sem tréfa. Gyorsan felkeltem, kikísértem a szülésre kijelölt dobozhoz, amiben persze nem akart maradni, minden áron az ágyban, paplan alatt szeretett volna szülni. Szerencsére egész jó a macskameggyőző képességem, végül sikerült a dobozban tartanom. Hamarosan kipottyant belőle az első kiscica. A baj csak az volt, hogy fogalma sem volt, hogy most mit kéne tennie. Szegény kiscica lógott a köldökzsinór végén, és mikor elnyikkantotta magát, Csiki kereste a hang forrását, maga alatt vonszolva kölykét. Nekem sem sok ötletem volt ilyen hajnali időpontban, de összeszedtem magam, fogtam egy ollót és elvágtam a köldökzsinórt. Ekkor már tudta mit kell tennie. Alig, hogy végig nyalogatta csemetéjét, megjelent a következő kiscica. Anti is felébredt a különös éjszakai zajokra és együtt vártuk a harmadik kölyök érkezését. Anti közben megnézte a neten, hogy miként kellett volna szakszerűen elvágnom a köldökzsinórt: madzaggal elkötni és másfél centire a hasfaltól. Ha én még méricskélek, meg madzagolok, szegény kiscica össze-vissza veri a fejét, mire az anyja megtalálja a lába közt. Szerencsére a többi kölyöknél már Csiki tudta mit kell tenni, lehet, hogy tőlem leste el, bár ollót nem adtam a mancsába. Hajnali háromkor már nem bírtam tovább fent maradni. Addig 3 kölyök született meg, de reggel már négyen voltak.
Én lemondtam a délelőtti programról, teljesen kikészültem, úgyhogy csak Anti és Tami ment el bögrét készíteni a lány új iskolájába. Ahogy elnéztem a képeket, mégis mennem kellett volna, mert azt találták ki, hogy zenei jelekkel díszítik a bögrét. Ez nem is lett volna baj, csak hogy a basszuskulcs pontjait pont a másik oldalra kellett volna tenni. Szerencsére még két bögre hátra van, ahol lehet javítani, a díszítést átvállalom.Délután kicsit beborult, majd a meghirdetett időpont előtt fél órával elkezdett esni az eső. Na, gondoltam elúszik a kerti parti, hogy fogok én elhelyezni 10 gyereket a pici lakásban, főleg 4 kiscica mellett. Szerencsére megkönyörültek rajtam az égiek, az eső gyorsan elállt, a Nap pedig kisütött, mire megérkezett az első a vendég. Csak egy kisfiú nem jött el, akivel Tami sosem szokott játszani, én sem ismertem igazán. Tami tulajdonképpen csak azért hívta meg, hogy egy másik kisfiú – aki mellesleg a szerelme - jól érezze magát. Ilyen előrelátó az én lányom, de szerencsére a kisfiúnak segítség nélkül is sikerült feloldódnia, remekül érezte magát az ismerős arcok között. Több játék szerepelt a tarsolyomban, direkt vettem egy könyvet, melynek címe a Cserkészek játékoskönyve. Nagyon jó csoportos foglalkozások vannak benne, de a lurkók maguk is ki tudták találni, hogy mit szeretnének, nem kellett ötleteket adnom. Azért az agyagot elővettük és örömmel ütlek le az asztal köré. Arra a kérdésre, hogy mit kéne megformázni nagyon szellemes válaszok hangzottak el, mint nyakatlan zsiráf, leveletlen fa, ormány nélküli elefánt, meztelen csiga, de a megvalósítás már nehezebben született meg. Az egyik kisfiú párnát készített agyagból és rá is feküdt, hogy kipróbálja. Ezen felbuzdulva a másik gyerek is formázott egy párnát, azzal a szándékkal, hogy kezdődhet a párnacsata, de ezt azért nem engedtem.Tartottam mesedélutánt, miközben a szendvicsek és kókuszgolyók a pocakokba menekültek, a nyulak is bírták a kiképzést, csak a ketrec sérült egy kissé, mikor az egyik gyerek nekiszaladt, és még a szülők is szívesen maradtak egy darabig, ami pozitív visszajelzés volt számomra.Teljesült a lányom kívánsága, ami bennünk, szülőkben is jó érzést keltett, főleg, hogy nem buktunk meg az óvó néni/bácsi szerepben, de Tami is nagyon boldog volt, a sok cicás ajándék pedig csak hab volt a torkán. Már lefekvéshez készülődtünk, mikor mondta a lány, hogy én még ma nem is játszottam vele. Hát ez igaz, mindenkivel játszottam, vele külön nem és ezt minden alkalommal észreveszi, számon tartja, majd pedig számon kéri. Be is készített az ágyba két bögrét, két macskát, hogy majd ezekkel fogjuk álomba játszani magunkat, de mire beértem, elaludt.
A kiscicák viszont nem akarnak aludni, Csiki hiába szoptatja őket, hihetetlen hangerővel nyávog a doboz.

Névnapi Anyák Napja

Vasárnapra esett a névnapok, vagyis Tamara és Zita neve napjának megünneplése. Reméltük, hogy jó idő lesz, de annyira nem is volt rossz, csak a végére romlott el, egy kis eső fűszerezte a levegőt, ahogy Anti a marhapörköltet. Az én napom már elmúlt (27-én), Tamiét pedig 6-án kellett volna megtartani, de legjobb út a középút. Tami már előző nap lelkesen fújta a lufikat, hogy feldíszítse velük a kertet, aki arra jár, tudja, itt bizony ünnep lesz.Azt hiszem mindenki jól érezte magát, az én szememnek legalábbis úgy tűnt, mert nagyon finom likőrt vettünk, kürtöskalács ízűt, ami magában hordozott egy kis kesernyés ízt, ami elvette az émelyítő édes zamatot, szóval itatta magát. Velem.
A zöldséges fasírtom viszont nem nagyon fogyott, úgyhogy én főként azt ebédeltem, de volt még mellette mindenféle finomság, senki sem maradt éhen, bár a vajajjám kevésnek bizonyult, talán az aratta az én készítésemben a legnagyobb sikert – biztos az újdonság erejével hatott, és többeknél felidézte a gyerekkori emlékeket.
Az ínyencek egérpörköltet is ehettek, amit délelőtt Csiki szerzett be, Tami pedig a gondjaiba vette.A gyerekek vizes lufikkal dobálóztak, szép nagyokat loccsantak a fűben, nem győztek elugrálni előle – ami sokkal kellemesebb volt, mint a sírásba fúló cseresznyemaggal kihirdetett célzó verseny -, persze a lufizás is csak addig bizonyult jó mókának, míg sütött a Nap, mert amikor közeledtek az esőfellegek, a vizes ruha ledermesztette viselőjét.
Muszáj elmondanom, hogy a sok ajándék mellett, Anti megint kitalálta a gondolatomat. Nem tudom, honnan jött rá, hisz nem beszéltem róla, hogy nagyon szeretném elolvasni a Karotont, aminek a magyar kézirata elveszett, úgy kellett újra fordítani angolból, talán éppen ezért gondoltam, hogy nem is lehet kapni. De nekem most már megvan, csak még időm nincs, hogy belelapozzak, mert tudom, hogy akkor nem bírom majd letenni. Tapasztalatból mondom, mert eddig az összes Faludy könyvvel így jártam.
Most az anyukák házhoz jöttek az anyák napi köszöntésekért, de én kaptam a legszebbet:Tami elmondása szerint rendkívül nehéz volt a képkeretre felragasztani a tojáshéjat, a macskák és az én portrémat már sokkal könnyebben elkészítette. Gyönyörű verset és éneket is kaptam mellé, tündér volt a lányom, ahogy próbálta egyenletesen venni a levegőt, de annyira izgult, hogy néha elcsuklott a hangja, de folytatta, nem jött zavarba. Olyan sokáig mondta, hogy elzsibbadt a lábam a guggolásban, de a lelkem felfrissült és megtelt szeretettel, ha még egyáltalán fér belé több a lányom iránt.

Rúzsai vásár

Még a múlt vasárnap voltunk a rúzsai vásárban, de csak most van időm, hogy meg is írjam. Természetesen itt is voltak állatok, úgyhogy csak egy sort sikerült végignéznem, de egyáltalán nem bántam, mert én is szeretem a lovakat és most abból volt a legtöbb. Úgy is elég későn érkeztünk, az árusok már pakoltak és bár tudom, hogy ilyenkor a legjobb vásárolni, mert potom pénzért odaadják portékájukat, csak hogy ne kelljen visszacsomagolniuk, mégsem volt kedvem alkudozni.
Pitypangot ugyan nem találtunk, de a fűnek is nagyon örültek a kis csikók. Az egyik úgy be is lakott, hogy lefeküdt az anyja mellé a földre és mély álomba zuhant. Persze előtte szopott is egy keveset, hogy még édesebb legyen az álma. Egy virágos mezőn szaladgálhatott álmában, a rángatózásából erre következtettünk.Tami kinézett magának egy pónit. Én először azt hittem, hogy ez is egy kiscsikó, még szerencse, hogy Noémi velünk volt, aki nagyon ért a lovakhoz. Ő mondta meg, hogy ez már nem fog nagyobbra nőni. Szép göndör sörénye olyan volt, mint Tami egyik plüss lovának, az ember legszívesebben azonnal fésülgetné, befonná, persze csak ha hagyná.A kupec nem adta olcsón, pedig sokáig gondolkodott az áron, miközben jól végigmért minket. Nem tudom, mi járhatott a fejében, az hogy direkt magas árat mond, nehogy megvegyük, mert nem nézte ki belőlünk, hogy értünk hozzá. Vagy kinézte belőlünk, hogy ennyit kapásból kifizetünk érte. Netán azért tartotta ilyen magasan az orrát, hogy nyugodtan engedhessen az árból, ha alkudozni kezdünk.
Hát nem alkudtunk, Noémi közölte, hogy ennyit nem ér és csikóugrásban visszamentünk az alvó csikóhoz, hogy az anyukáját is megetessük.

Majális

És most vissza a jelenbe, de maradjunk a lovaknál.Tami már a forgón kiválasztott egy pacit és felpattant a hátára, de a majális tetőpontja az igazi, vagyis élő ló vontatta kocsikázás volt! Az adrenalin szintem az egekbe szökött, miközben erősen kapaszkodtam a recsegő háttámlába. Azt hittem, hogy a lovaskocsizás felüdülés és nem attól való rettegés, hogy mikor borulunk az árokba. Baba, vagyis a ló engedelmeskedett a gazdájának, kanyarodott, ha azt kellett, megállt, amikor meg kellett, bár csak az utolsó pillanatban, és szedte a lábát, mikor az ostor erre kérte. Ő biztos nem esett volna bele az árokba, de azt már kevésbé sikerült felmérnie, hogy amit húz, szélesebb nála, ráadásul teli van gyerekkel.Hogy legyőzzem félénkségem, vállalkoztam egy második körre is. A biztonság kedvéért azért maradtam a lánnyal az út belseje felé eső oldalon, biztos, ami biztos, viszont felszállt egy nagymama a lányával és az unokájával. Ők az árok felöli oldalt választották, és már az első kanyarnál előreszóltak a kocsisnak, hogy úristen lemegy a padkára (ami mellett ott a mély árok), ők leszállnak, de aztán mégis maradtak és szörnyülködtek tovább, ami cseppet sem volt megnyugtató. Én az út szélére nem mertem nézni, csak előre tekintgettem, még azt is vállalva, hogy az erős szélben a ló farka is igen sűrűn fellebbent, szabad utat engedve a szeleknek. (Lehet, hogy kár volt szőlőcukorral kínálni.) Közben Tamit fogtam, amikor hagyta és próbáltam kellemes dolgokra gondolni, de sajnos nehezemre esett másra gondolni, mint hogy merre kéne ugrani, hogy ne dőljön ránk a kocsi, mikor belecsúszik az árokba. Hogy elég gyors leszek-e, hogy legalább Tamit kimenekítsem és hasonlók jártak a fejemben.Mint azt olvasóim már tudják: megmenekültünk, különben ez a bejegyzés nem született volna meg, de azt hiszem egy darabig nem ülök fel lovaskocsira, még ha fizetnének érte, akkor sem.
Tami kipróbált minden játékot, amit a kis téren felállítottak. Kihorgászott egy kínai leopárdot is a sárga tengerből, ami csak színében hasonlított a vadállatra. Én valahogy úgy vagyok vele, hogyha elefántot akarnék készíteni, akkor előbb megnézném, hogy miként is néz ki. Hegyes a füle, vagy lapát, bojtos a farka, vagy hosszú stb. Ez a kínai kisiparos sajnos ezt elmulasztotta, bár mentségére legyen mondva, hogy a bundája szerencsére leopárd-foltos, de ebben ki is merül minden hasonlóság ezzel a macskafélével. Lehet, hogy valami kimaradt anyagot talált és felkiáltott, "ebből csakis leopárd lehet, bár nem tudom, hogy néz ki".
Záróakkordként még fagyiztunk egyet egy husky kutya társaságában.