Brühühü...

Elfogytak a kiscicák. Kicsit hiányzik, hogy nincs aki hajnalban trappoljon rajtam, hogy nem rohangálnak a lakásban bukfencet hányva, nem pisilnek többé az ágyba, nem másznak fel a zoknimon, majd a csupasz bőrömön, hogy a vérem kiserken. Csiki nem sokáig kereste őket, ezen csodálkoztam is, azt hittem majd kétségbeesik, de csak kétszer bújt a konyhaszekrénybe, hogy esetleg odadugtam őket. A cicák viszont jól érzik magukat bárhol is vannak, hiszen a "macskák egyedül járnak sétálni, és nekik minden hely egyforma jó."A hétvégén meglátogattam az első kiscicát, aki elhagyta az otthonunk, és akit már Rezsőnek hívnak. Bár senki sem hiszi el, de szerintem megismert, amikor megsimogattam. Azonnal az ölembe bújt, a fehér pólómba dörgölte macskaeledeltől maszatos fejét és úgy nézett rám, mint aki azt mondja: "szia, örülök, hogy újra látlak”, majd elaludt. Biztos nem képzelődtem.

Eladó sziámi cica

Igyekezzen mindenki, aki még sziámi cicát szeretne, mert lassan elfogynak. Egyik délután arra értem haza, hogy a kis csenevész elpusztult. Némán, mozdulatlanul feküdt a dobozában, miközben a testvérei ugráltak rajta. Gyorsan cselekedtem és megadtam neki a végtisztességet: eltemettem Szaffi mellé. A kert végében lassan kialakul egy macska-temető - kedvencek temetője, de mintha az valami horrorfilm lett volna.Itt még megvoltak mind a négyen.
A három megmaradt cica nagyon hasonlít egymásra, de már sikerült eldönteni, hogy két fiú és egy lány. Anti a lányt meg is jelölte piros filctollal, Csiki nem győzte nyalogatni a kölyke fejét, hogy eltüntesse. Rengeteget esznek, kedvencük a szaftos macskaeledel, minél drágább, annál finomabb, de még szopiznak is mellette, ha az anyjuk engedi. Most már használják a macskavécét is, bár egy ideig nagyon jól megfelelt nekik a tűzhely mögötti rész, míg a réseket el nem dugaszoltam ásványvizes palackokkal. Sajnos a konyhaszekrény oldalát már nem bírtam kellőképpen elbarikádozni, a hűtő felöl mindig bejutnak, de annyira nem gond, csak hálószobának használják a fazekakat (én még annak sem).Nem rég még hárman voltak.
Hétvégén az egyik kandúr is gazdára lelt, úgyhogy már csak egy pár van, de közülük is van már egynek gazdája, viszont az illetőnek mindegy, hogy milyen nemű, így még lehet válogatni.
Szóval egy cica van már csak, de az kérésre lehet fiú, avagy lány.A végén csak egy marad.

Ugatás

Beesteledett, ilyenkor már mindenki alszik, de a Férfi és a Nő sajnálja az időt az alvásra, hiszen olyan keveset vannak együtt, nem lenne elég a nap 24 órája sem. Kint komor éjszaka, csillag nem tarkítja az eget, sötét van, nagyon sötét, a város fénye már nem látszik ide, csak a buszmegállóban álló lámpaoszlop világít gyér fénnyel. Hűvös van odakint, az időjárás meghazudtolja a naptári hónapot, mit sem törődik vele, hányadikát írunk, ha neki borongós a hangulata.
A ház viszont barátságos melegével szinte átöleli a benne lévőket, az ott élő emberek hője és lehelete fűtötte be, akaratlan. Halkan beszélgetnek, vagyis inkább a Férfi beszél, sok mondanivalója van, a Nő nem szól, mert éppen hallgatni van kedve, jól esik a Férfi mély hangján ringatózni, ahogy erőlködés nélkül próbálja jobb kedvre deríteni kedvesét. Hirtelen a Férfi félbeszakítja saját magát.
- Valami beszédet hallok odakintről – mondja, miközben az ajtó felé billenti fejét. A Nő is odanéz, mintha látni akarná a hangokat. Egy pillanatig mindketten fülelnek.
- Csak a kutyák ugatnak – mondja a Nő vállát rándítva és visszafordul a Férfihez.
- Te jó ég! Értem a kutyák nyelvét! – feleli a Férfi és olyan hangosan nevetnek, hogy az ugatás a semmibe vész.

Cica-család

A kiscicák most egy hónaposak. Huncut is szokott már játszani velük, de nem sokáig engedjük, mert nincs tisztában az erejével. Már csak éjszakára teszem őket a dobozba, nappal fel-alá járkálhatnak, kedvük szerint. Főleg a lábfejünkön szeretnek ücsörögni, de ha lefekszünk, azonnal ott vannak, nehogy véletlenül aludhassunk is.

Ballagás

Tegnap elballagott a kislányom az óvodából. Nagyon aranyos műsort adtak elő. Mikor megkapták a virágot, és a batyut, akkor a nagyok végigsétáltak a kicsik között, és búcsúzóul megsimogatták az arcukat. Végig Tamit figyeltem, ahogy gyöngéden, érzéssel tette a tenyerét a gyerekek bőrére, míg a többiek minél hamarabb le akarták tudni az eseményt, szinte már szaladtak, addig a lányom komoly arccal, mindegyikőjüknél egy pillanatra megállva és a szemükbe nézve búcsúzott. Ekkor nem bírtam tovább, elsírtam magam. Aztán mi is odaadtuk a virágot, amit még délelőtt titokban készíttettem, hogy igazán olyan legyen, amilyen ő, színes, kék szalagos, különleges és utánozhatatlan, megfűszerezve egy plüss rókával. Repesett a boldogságtól, szerintem csak ezért nem sírta el magát, mert már a műsor közben észrevette a táskámból kilógó rókaorrot.Azután a csoportszobában folytatódott a búcsú. Átadtuk az ajándékokat az óvó néniknek és a lányok elmondták a verset. Ekkor már az óvónők is nyelték a könnyeiket. Én sem nagyon tudtam szólni, de azért annyit mondtam, hogy csak egyet köszönök, hogy a lányom a négy év alatt egyszer sem mondta, hogy nem akar óvodába jönni. Ebben a mondatban benne van minden elismerés szakmai és emberi mivoltukról.

Hogy utáltam, mikor gyerek voltam és számomra idegen emberekkel találkoztam, akik azt mondták: „hogy te mekkorát nőttél! ugye nem emlékszel rám?” Hát nem emlékeztem, és örültem, hogy mekkorát nőttem, de az ő hangjukban nem öröm csengett, hanem szomorúság. És most én is emlékezem, hogy még nem is olyan régen írattam be a lányom az óvodába, és gyötört a kétség, hogy jó helye lesz-e itt, milyenek az óvónők, hisz most láttam őket először, és nem válogathatok közöttük. Azt hiszem kétségeimet az első beszélgetés fújta el, mint a Nap elöl egy bárányfelhőt a gyenge szél, ami az udvaron zajlott az egyik óvónővel, miközben napraforgómagot eszegetett, és ettől olyan közvetlennek tűnt, annyira természetesnek, hogy tudtam, jó helye lesz itt a kislányomnak. Az is megerősített, hogy megengedték, hogy egy hétig minden délelőtt ott lehessek, aztán szépen fokozatosan csökkent ez az idő, míg teljesen egyedül hagyhattam. Bár többször sírt a kezdetekben, de ezt mindketten hamar elfelejtettük.
Tulajdonképpen egyszer sem volt probléma a négy év alatt, ami olyan maradandó sérelmet okozott volna, hogy most fel tudnék hánytorgatni. Mindig meg lehetett az óvónőkkel beszélni mindent, sohasem voltak barátságtalanok, de én még feszültnek, idegesnek, vagy fáradtnak sem láttam őket, még akkor sem, mikor év vége felé közölték, hogy kicsit elfáradtak. Biztos így volt, de mikor a gyerekek között voltak, cseppet sem tűntek kimerültnek. Akármikor hallottam őket beszélgetni a gyerekekkel, mindig olyan türelmesek voltak, hogy el sem hittem, képes az ember ennyi szelídségre, anélkül, hogy megjátszaná magát. Néha még féltékeny is voltam rájuk, olyan szeretettel beszélt róluk Tami, és ha nem örült volna nekem minden nap, mikor mentem érte, ez az érzés biztos el is hatalmasodott volna rajtam, de ilyen nem történt, ami szintén valahol az óvónők érdeme, hogy még a határokat is képesek voltak tartani. Nem hiszem, hogy ezt az óvónőképzőn tanították nekik, egyszerűen a lényükből jött.
És amikor Tami elbújt a kuckóba és sehol sem találták, pedig már vagy húsz perce keresték, Tami közben mindent hallott, nem volt messze, csak észrevétlen, csöndben kuncogott a markába, míg már az összes óvónő őt kereste az egész épületben és annak környékén. Már éppen telefonálni akartak nekem, de nem tudták, hogy mit mondjanak, „kedves anyuka, sehol sem találjuk a lányát”, ezt mégsem lehetett, amikor Tami megmozdult a kutyaólban, mikor épp az egyik felnőtt ment el mellette és lebukott. Még ekkor sem kapott büntetést, csak ölelést és megígértették vele, hogy soha többé nem csinál ilyet.
Bár még van egy hónapja, amit az óvodában eltölthet, de a nevét már levették az öltözőszekrényéről, és beletették a ballagó táskájába, a pogácsa, pár fotó és egy kis füzetecske mellé, mely a négy év változásait örökíti meg.
Én pedig teli vagyok kétséggel, hogy lesz ezután, egy óvodással még elbírtam, de mit kell tennem, ha majd iskolás lesz? Meg tudom-e óvni a kudarcoktól, kellő irányba tudom-e terelni, nem hatalmaskodom-e felette, hisz egyre kevesebbet kér az irányításomból, egyre önfejűbb és akaratosabb lesz, kellően odafigyelek-e majd rá és elég-e a szeretetem és a türelmem hozzá?

Pünkösd

A hosszú hétvégét úgy telezsúfoltuk programmal, hogy írni már nem is jutott időm. Tami már pénteken rókává változott, hiszen akkor volt az óvodában a gyereknap. Gondoltam is rá sokat, mikor elkezdett szakadni az eső, hogy az ugráló vár vízi várrá változik, de szerencsére nem volt olyan jelentős az égi permet, lehet, hogy csak a munkahelyem fölött volt esőfelhő, az óvodát elkerülte.A legfontosabb esemény számomra, Balázska eperfájának a meglátogatása volt. Imádom a faepret, nálunk is van a kertben, pontosabban a kerítés mellett, kívülről, de teljes mértékben a sajátomnak érzem. Csak az a baj, hogy nehezen hozzáférhető, a behajló ágait ugyan megdézsmálom, de a tetején lévőket már nem érem el, az utcára pedig lusta vagyok kiskosárral kibattyogni, a kerítés miatt a fólia leterítése is bajos.De Balázska eperfája a fő helyen áll a kapu és a ház között, képtelenség elkerülni. Persze a fő attrakció maga Balázska volt az édes, mosolygós arcocskájával.
A Waldorf iskola sem hagyott minket punnyadni. Vasárnapra virradóra vártak bennünket újabb bögre készítésre, mivel az elmúlt alkalommal csak egy készült, de háromra van szükség a fogyóeszközből. (Még akkor is, hogy Tami kijelentette, ő ugyan nem fog inni belőle, legalábbis vizet nem, amitől én is ódzkodom.) Mivel a múltkor nem vettem részt eme nemes eseményen, most kétszer akkora lendülettel vetettem bele magam az agyagozásba. Körülbelül öt perc alatt elkészítettem Tami bögréjét, immár jól felrajzolva rá a basszuskulcsot. Nem tudom mekkora előnyt jelentett, hogy évekkel ezelőtt Jani mellett készítettem húsvétra agyag-nyulakat és kerámia tojásházakat, bár bögrét azt hiszem nem alkottam, és vagyok annyira őszinte magamhoz, hogy kijelentsem: nem sok kézügyességgel bírok ezen a területen.
A csupor elkészítése után, hogy ne tétlenkedjem meg lábatlankodjam, fonalat tekergettem, közben figyeltem a nemezelőket, bár már csak a végét láttam az alkotásnak, de azért én is kedvet kaptam egy nemezpárna elkészítéséhez, már csak azért is, mert egyet muszáj csinálni, hisz ezen fog ülni Tami 8 évig.
Egy nemez párna elkészítése nem gyerekjáték, bár a szappanozás mégis az, csak a gyerek hamar feladja. Én is meguntam, de folytatni kellet, hogy legalább szállítható állapotba kerüljön a gyapjú, és az sem lett volna hátrány, ha hasonlít egy párnára. Bevallom a végén már nem a kezemmel facsartam a szappant, hanem jól megáztattam a vízben, aztán a vizet fröcsköltem rá, elvetemült módon, de titokban. Mikor már jól átvizesedett, akkor kezdtem tekerni, meg facsarni, nyomkodni és préselni belőle a folyadékot. Ez kicsit sziszifuszi munkának tűnt, hogy eddig locsoltam, most meg el kell belőle távolítani, de hát különben nem állt volna úgy össze a gyapjú, ahogy. Tényleg jól összetapadt, sőt túlságosan is, mert szerintem vékony lett, úgyhogy ezt a pár órás masszírozást gyakorlásnak fogom fel és legközelebb majd készítek egy emeletes párnát, ami talán puha is lesz. Ja és itthon még ki kellett volna belőle öblíteni a szappant, de ennek már tényleg semmi értelmét nem láttam, úgyhogy nem is tettem meg. Egyébként volt szakmai segítség is egy keramikus személyében, aki nagyon sokat segített is, például nekem, mikor a szétázott kezemmel nyomkodtam a nemezt, közölte, hogy még ötvenszer. De figyelt mindenre, majdnem le is buktam, mikor felkiáltott mellettem: szappan a vízben! - és kimentette.
A kertben Anti felállította a májusfát, Tami legnagyobb örömére. Természetesen EU szabvány szerint készült, a gyereknek nem eshet semmi baja, ha kapaszkodik és nem dől ki a fa, de leginkább akkor, ha nem mászik fel. Engem a frász kerülgetett, mikor tette egyik lábát a másik után és a csonkokra.A hétvégén Tami megtanulta az óvodás verset is, amit majd a ballagásán fog előadni két barátnőjével. Ez az én ötletem volt, hogy ezzel lepjék meg az óvónőket, mert hogy hamarosan elballag az óvodából, bár nagyon nem szeretne.
A kiscicák is sok örömet okoznak, főleg mikor hajnali ötkor arra ébredek, hogy próbálnak felkapaszkodni a csupasz bőrömön, mintha hegyre másznának, csákánnyal a mancsukban, az anyjuk pedig hajókürthöz hasonló hangot hallat, hogy segítséget kérjen, a fülemtől két milliméterre.Egyébként nagyon aranyosak, egyre bátrabban hagyják el a biztonságot nyújtó dobozt, Csiki legnagyobb bánatára, aki ilyenkor kétségbeesetten rohangál, hogy visszaterelje őket. Sajnos a négy közül egy viszont nem akar fejlődni, sőt egyre kisebb, hiába etetem külön tápszerrel, hiába a dupla adag féreghajtó, nem jut egyről a kettőre. Míg a többiek már játszanak, felfedezik szűkebb környezetüket, addig ő csak gubbaszt és már nem is nagyon nyávog. Annyira sajnálom, de tehetetlen vagyok.Ja és persze a kerti munkával is haladni kellett, ami főként a cseresznyeszedésre vonatkozik, mivel szépen beértek a piros bogyók, csak nem tudom hová tenni a rengeteg gyümölcsöt, a mélyhűtőn a megtelt tábla, a hasamban szintén, rigó meg kevés, bár most jönnek a seregélyek, egy fát már birtokukba is vettek. Azt mondják, hogy a seregély bármilyen hangot képes utánozni, úgyhogy most várom, mikor mondják emberi hangon: Boldog szülinapot Zita!
Sokszor érzem így magam az életem folyamán, mintha esőben locsolnék.