Ballagás

Tegnap elballagott a kislányom az óvodából. Nagyon aranyos műsort adtak elő. Mikor megkapták a virágot, és a batyut, akkor a nagyok végigsétáltak a kicsik között, és búcsúzóul megsimogatták az arcukat. Végig Tamit figyeltem, ahogy gyöngéden, érzéssel tette a tenyerét a gyerekek bőrére, míg a többiek minél hamarabb le akarták tudni az eseményt, szinte már szaladtak, addig a lányom komoly arccal, mindegyikőjüknél egy pillanatra megállva és a szemükbe nézve búcsúzott. Ekkor nem bírtam tovább, elsírtam magam. Aztán mi is odaadtuk a virágot, amit még délelőtt titokban készíttettem, hogy igazán olyan legyen, amilyen ő, színes, kék szalagos, különleges és utánozhatatlan, megfűszerezve egy plüss rókával. Repesett a boldogságtól, szerintem csak ezért nem sírta el magát, mert már a műsor közben észrevette a táskámból kilógó rókaorrot.Azután a csoportszobában folytatódott a búcsú. Átadtuk az ajándékokat az óvó néniknek és a lányok elmondták a verset. Ekkor már az óvónők is nyelték a könnyeiket. Én sem nagyon tudtam szólni, de azért annyit mondtam, hogy csak egyet köszönök, hogy a lányom a négy év alatt egyszer sem mondta, hogy nem akar óvodába jönni. Ebben a mondatban benne van minden elismerés szakmai és emberi mivoltukról.

Hogy utáltam, mikor gyerek voltam és számomra idegen emberekkel találkoztam, akik azt mondták: „hogy te mekkorát nőttél! ugye nem emlékszel rám?” Hát nem emlékeztem, és örültem, hogy mekkorát nőttem, de az ő hangjukban nem öröm csengett, hanem szomorúság. És most én is emlékezem, hogy még nem is olyan régen írattam be a lányom az óvodába, és gyötört a kétség, hogy jó helye lesz-e itt, milyenek az óvónők, hisz most láttam őket először, és nem válogathatok közöttük. Azt hiszem kétségeimet az első beszélgetés fújta el, mint a Nap elöl egy bárányfelhőt a gyenge szél, ami az udvaron zajlott az egyik óvónővel, miközben napraforgómagot eszegetett, és ettől olyan közvetlennek tűnt, annyira természetesnek, hogy tudtam, jó helye lesz itt a kislányomnak. Az is megerősített, hogy megengedték, hogy egy hétig minden délelőtt ott lehessek, aztán szépen fokozatosan csökkent ez az idő, míg teljesen egyedül hagyhattam. Bár többször sírt a kezdetekben, de ezt mindketten hamar elfelejtettük.
Tulajdonképpen egyszer sem volt probléma a négy év alatt, ami olyan maradandó sérelmet okozott volna, hogy most fel tudnék hánytorgatni. Mindig meg lehetett az óvónőkkel beszélni mindent, sohasem voltak barátságtalanok, de én még feszültnek, idegesnek, vagy fáradtnak sem láttam őket, még akkor sem, mikor év vége felé közölték, hogy kicsit elfáradtak. Biztos így volt, de mikor a gyerekek között voltak, cseppet sem tűntek kimerültnek. Akármikor hallottam őket beszélgetni a gyerekekkel, mindig olyan türelmesek voltak, hogy el sem hittem, képes az ember ennyi szelídségre, anélkül, hogy megjátszaná magát. Néha még féltékeny is voltam rájuk, olyan szeretettel beszélt róluk Tami, és ha nem örült volna nekem minden nap, mikor mentem érte, ez az érzés biztos el is hatalmasodott volna rajtam, de ilyen nem történt, ami szintén valahol az óvónők érdeme, hogy még a határokat is képesek voltak tartani. Nem hiszem, hogy ezt az óvónőképzőn tanították nekik, egyszerűen a lényükből jött.
És amikor Tami elbújt a kuckóba és sehol sem találták, pedig már vagy húsz perce keresték, Tami közben mindent hallott, nem volt messze, csak észrevétlen, csöndben kuncogott a markába, míg már az összes óvónő őt kereste az egész épületben és annak környékén. Már éppen telefonálni akartak nekem, de nem tudták, hogy mit mondjanak, „kedves anyuka, sehol sem találjuk a lányát”, ezt mégsem lehetett, amikor Tami megmozdult a kutyaólban, mikor épp az egyik felnőtt ment el mellette és lebukott. Még ekkor sem kapott büntetést, csak ölelést és megígértették vele, hogy soha többé nem csinál ilyet.
Bár még van egy hónapja, amit az óvodában eltölthet, de a nevét már levették az öltözőszekrényéről, és beletették a ballagó táskájába, a pogácsa, pár fotó és egy kis füzetecske mellé, mely a négy év változásait örökíti meg.
Én pedig teli vagyok kétséggel, hogy lesz ezután, egy óvodással még elbírtam, de mit kell tennem, ha majd iskolás lesz? Meg tudom-e óvni a kudarcoktól, kellő irányba tudom-e terelni, nem hatalmaskodom-e felette, hisz egyre kevesebbet kér az irányításomból, egyre önfejűbb és akaratosabb lesz, kellően odafigyelek-e majd rá és elég-e a szeretetem és a türelmem hozzá?