Sziámik és egyéb állatfajták

Kezdem a sort a nyuszikkal. Mert hogy ők vannak a legkevesebben, pedig nemrég még rengetegen voltak, de aztán jöttek a szúnyogok és ők még többen voltak és vadabbak. Mikor egy ismerősömnek meséltem, hogy képzeld, alig van már nyulunk, visszakérdezett, hogy ’tán sas vitte el? Nem! – mondom – szúnyog! Pár másodpercnyi döbbent csend és meredt tekintet után kibuggyant belőlem a nevetés, mert rájöttem, hogy ő a szúnyogot úgy képzelte el, mint ahogy a sas repül el az áldozatával, nekem sem kellett több, hogy megelevenedjen szemem előtt ez a képtelen ötlet, ahogy negyvennyolc rovar a levegőbe emeli szegény nyulat. Akárhogy is történt a vesztük, a vége az lett, hogy mindössze három nyuszink maradt. Az ősapa is elpusztult, csak az anya és két kölyke maradt meg. Még jó, hogy a föld alatt laknak, így csak egy részüket kellett nekünk eltemetni, a járatukban biztos van temető is, mert sokan nem jöttek elő onnan. Az az igazság, hogy én már nem szeretném ezt a hármat sem. Elegem lett belőlük, a nyúlhúst sem szereti senki a családban, arról nem is beszélve, hogy túl nehéz megfogni őket, hogy esetleg eljussanak a vágóhídra. Tojást sem tojnak, csak húsvétkor, és eluntam a nézegetésüket is. A Nyúl Köztársaságnak végleg befellegzett.

Viszont a cicáink annál jobban érzik magukat. Most már reggelente alig lehet lépni a nyávogó apróságoktól. Kezdetben nagyon hangosak voltak, ha túl messzire keveredtek a biztonságot nyújtó doboztól, két percnél tovább nem lehetett ép ésszel kibírni a fülsértő ordításukat, ilyenkor muszáj volt előkeríteni és visszaterelni őket a helyükre.

Most már viszont egész otthonosan mozognak a csúszós parkettán, kezdik kiismerni magukat a helyiségekben, nem félnek. Mondjuk az a veszély nem fenyegeti őket, hogy eltévedjenek ebben az óriási házban.

Most, hogy bejött a hűvös idő, és mi begyújtottunk, néha sikerült olyan meleget csinálni, hogy Huncut a kádba menekült hűsölni.

Ja és Tami is gyönyörű macskákat rajzol mostanában. Ő a koszorúslány cica:

Indi

Megvettem életem első mosógépét. Nem mintha idáig koszos ruhákban jártunk volna, és kézzel sem mostam, csak az eddigi példányok, szám szerint kettő, mind használtan érkeztek hozzám, kívülről meggyötört, de működő állapotban. Már egy ideje azt mondogattam, hogy soha többet nem akarok második – vagy még több - tulajdonos lenni, leszámítva a hűtőnket, amiről nem tudtam, hogy másodkézből való, csak mikor beköltözött a konyhámba, de ezt nem bántam meg. Neki köszönhető, hogy kedvenc márkám az Indesit lett, először is azért, mert olasz cég, másodszor pedig, mert mostanában eluralkodott a gépeken a világoskék árnyalat, amit imádok, bár nekem még régebbi típusú a hűtőm, tehát fehér.

Már nagyon időszerű volt egy új mosógép a háztartásomba, mert az eddigi öregségén és korszerűtlenségén (nem lehetett vele 30 fokon mosni például) túl az utóbbi hetekben azt az új szokást vette fel, hogy centrifugálás közben a maradék víztől úgy szabadul meg, hogy a réseken a fürdőszobába fröcsköli. Nem bírtam megszokni, sőt egyre jobban idegesített, hogy amint meghallottam, hogy eljött a facsarás ideje, amit akár a kertben is észleltem, pattannom kellett, hogy törölközőkkel párnázzam ki a környékét, ami legalább a táncolását is korlátozta egy cseppet.

Sokat tépelődtünk, hogy melyik mosógépet vásároljuk meg, és az akciókat is figyeltük, amiből éppen most volt bőven, mert nem igazán akartunk iszonyú összeget szánni egy „egyszerű” gépre, de a legolcsóbbat sem akartuk, hogy három nap után felmondja a szolgálatot (bár a középkategóriáról is kiderült, hogy nem mindig lehet hosszú távú reményeket fűzni hozzá).

Először a Corába mentünk, mert ott egy Indesit volt leértékelve, viszont annyira alapgép volt, hogy se időzítő, se ruhamérés, ami azt jelenti, hogy a ruha mennyiségétől függően adagolja a vizet, nem volt benne. Megnéztünk egy Candyt is, ami ugyan drágább volt, de nagyobb tudású. Szerencsére egy őszinte eladót fogtunk ki, aki lebeszélt minket róla, főleg, hogy a mintapéldány is úgy érkezett, hogy be voltak esve a gombjai, de megtudtuk, hogy aminek látszólag semmi baja, az sem bírja sokáig, ráadásul a szervizelése még garancia időben is macerás.

A következő akció a Media Markt-ban volt. Az üzlet 9-kor nyitott, de a tíz perces késésem elég volt ahhoz, hogy elfogyjon a kiszemelt márka. Volt ugyan még ugyanabban az árban egy másfajta is, de azzal az volt a gond, hogy 45 centinél szélesebb volt, pont annyira, hogy ne férjen el a fürdőnkben, nekünk csak a keskeny gép jöhetett számításba.

Egyszer csak felfedeztem egy keskeny, ráadásul Indesit típusú elöltöltős gépet, (mert az ablak is fontos szempont volt számomra, látni akartam a ruhákat mosás közben – főleg a színeseket -, hogy legalább szemmel felügyeljem). Vártam az eladót, hogy hozzám érjen. Nem sokára meg is jelent, de rám sem nézve felkapta az akciós, barátságos árat tartalmazó táblát és elrohant vele. Kiabálok utána, hogy ne vigye el, nekem pont megfelel, mire futtában közli, hogy rossz helyre tették, ennél drágább lesz. Na nem baj, én akkor már beleszerettem a formájába, a programtáblájába, a kapcsolójába, akartam azt a gépet – már csak azért is, mert a maradék nem volt megfelelő. Hamarosan minden információt megtudtam róla, hogy van benne ruhamérés, késleltetett indítás, csöndes és 16 program közül lehet választani, akár hideg vizes mosást is tud, én határozhatom meg a hőfokot, a centrifuga fordulatszámát, eco program is van rajta, menet közben is hozzárendelhetek különböző funkciókat, persze, mint ezt a tájékoztatóból itthon kiolvashattuk, nem csak úgy ukk-mukk-fukk. A gép teljes neve: Indesit IWSC 4105, de én csak Indinek hívom.

Kifizettem és bár nem fért be az autómba, már éreztem, hogy az enyém. Anti másnap elment az áruházba és hazahozta. Beállítottuk a fürdőszobába és nagyon szépen néz ki ott. Az első próbamosást ugyan elvétettük, a hab orrán-száján folyt, mivel elfelejtettek magyar nyelvű tájékoztatót adni a szerelvényhez, de miután ezt is beszereztük, kipróbáltuk élesben.

Lekuporodtam a gép elé és figyeltem, ahogy pörgeti a szemem előtt a színes ruhákat, miközben halkan duruzsol a fülembe. Órákig el tudtam volna nézni, amit akár meg is tehettem volna, mert a teljes mosás több mint két és fél óráig tartott. A furcsa az volt, hogy alig használt vizet. Azt hittem, hogy majd úsznak a ruhák a dobban, de nem, épp csak annyit engedett magának, amennyi kellett (vagyis remélem). Direkt vettünk Ariel mosószert, nehogy valami pacsmaggal összekoszoljuk a belsejét, de igazán nem láttam, hogy hab is képződött volna. A centrifugálásnál nagyon visszafogottan viselkedett, amiről olvastunk is, hogy ha nincsenek kiegyenlítődve a ruhák, akkor nem forog annyira, nehogy az egész gép rázkódjon, inkább megáll, újra rendezi a ruhadarabokat, majd újból megpróbálja. Nem túlzok, de volt olyan ruha, amit szinte szárazon emeltem ki. A legnagyobb meglepetést viszont az jelentette, hogy mindössze 360.- forintba került ez a két és fél óra. Ennyiért akár naponta is moshatok. Mondjuk a késleltetett indítást csak akkor tudom majd használni, ha a kút megjavul, mert pillanatnyilag ha hosszabb ideig nem nyitjuk meg a csapot, akkor lelevegősödik és csak úgy tudunk vizet fakasztani, ha odakint megpumpáljuk. A múltkor is Tami kezet akart mosni, de alig csöpögött valami a csapból. Kiabálja nekem: „alig van víz… - ekkor tüsszentett egy óriásit -, de megoldottam, letüsszentettem a kezem”.

Hát ennyi ömlengést rég írtam egy háztartási eszközről, de most tényleg örülök neki, és remélem az örömöm jóval tovább tart, mint a garanciaidő.

Évforduló

Éppen két éve, hogy elindítottam a blogomat. Akkoriban még Antival együtt írtam, de nem sokkal később külön felületet béreltem, mert úgy éreztem én mindent megírok előle és jobb lesz, ha párhuzamosan fogalmazunk meg akár ugyanarról a dologról két különböző nézőpontból, szemszögből véleményt. Hogy ez nem jött be igazán, az nem az én hibám.

Kezdetben nem tudtam, mi lesz belőle, csak azt éreztem, hogy szeretném megosztani másokkal a véleményemet, a velem történt eseményeket, a hozzám tartozó érzéseket. Hogy mért blogolok? Tulajdonképpen saját magam megnyugtatására, kifejezésére kezdtem bele, illetve, hogy a fontosabb események, érzések megmaradjanak az utókor számára, netán derűt keltsek egy-két mondatommal. Nem érintek társadalmi jellegű kérdéseket, nem politizálok, nagy nyilvánosságra sem vágyom, csak éppen annyi szót írok le, amennyi számomra szükséges. Ez nem azért van, mert nem érdekel a környezetem, a városom, az országom, mert nem érintenek nap mint nap a különböző megszorító, többször értelmetlen intézkedések, de ezeket nálam sokkal jobban meg tudják fogalmazni mások, sokkal szívesebben olvasom ezeket az írásokat, mint hogy én írjam. Én inkább olyat írok, amit más nem tud.

Többnyire az érzéseimről beszélek, a szűkebb környezetem, a családom mindennapjairól, arról, ami az első helyen szerepel az életemben, a többi csak mellékes, még ha sokszor erősen befolyásol is.

Az olvasói mag maximum 10 emberből tevődik össze, de ezt nem keveslem, ezek közül is csak a felét tudom, hogy kicsoda, de nem is érdekel, maradjanak inkognitóban, ha úgy akarják, bár nem értek vele egyet, hisz egy nicknév sem fedné fel kilétüket. Én, ha rendszeres olvasója vagyok egy blognak, szeretem megszólítani az írót, hogy ne csak egy ipcím legyek a statisztikájában, hiszen azért olvasom, mert érzéseket vált ki belőlem, mért hallgassam el? Kevesen veszik a fáradtságot, hogy esetleg hozzászóljanak a bejegyzéseimhez, pedig nem hiszem, hogy nem alakul ki bennük valami érzés, valami, amit esetleg megoszthatna velem, akár mi legyen is az. Ezt az is cáfolja, hogy a véletlen látogatók többsége is tovább marad, mint az szükséges egy félrekattintás miatt, sőt néha felfedezem, hogy vissza is jön, de ezeket nem nevezem rendszeres látogatóknak, csak akik megszólítottak, vagy személyesen elmondták, hogy olvasnak. Nem tudom, hogy ez mért alakult így, pedig nem írok mindig annyira személyes posztot, de még akkor is inkább levelet küldenek, minthogy a megjegyzésre kattintsanak.

A fő csapásirány, amiért véletlenül hozzám látogatnak a sziámi cicák iránti vonzalom, de nagyon sokan póni és szamár képeket keresnek, vagy idézeteket, esetleg filmcímeket.

Álljon itt egy lista, hogy leginkább milyen keresőkifejezések után olvasnak bele a blogomba:

1. sziámi cica

2. vannak még csodák film

3. csirke kopasztó

4. aú

5. vajajja

6. Medve-tó

7. parajdi fürdő

8. szomorú szerelmes

Ezek pedig a legérdekesebb kifejezések, néha egész mondatok, melyek segítségével rám találtak, és amelyek nem mindig vagy csak szavanként, külön-külön posztban áll össze:

1. nevetve az igazat latin mondások

2. húsz kicsi bocs elindul és kezet mos

3. mit mondjunk el a szülőértekezleten?

4. szép szőrös fiatal lányok (???)

5. 1 évesen tud párzani a kecske

6. sajtból túró

7. cigány legény beleszeret egy magyar lányba

8. milyen legendák szólnak az ember és a barlangi medve találkozásáról?

Hát érdekes világ ez a blogolás.

Mindig ezek a fiúk!

Nem szoktam ennyire személyes dolgokról írni, mint azt most teszem, de mostanában sűrűn visszatérő és engem nagyon foglalkoztató gondolatokról van szó, és ha kiírom magamból, sokszor a megoldás is szem elé kerül, még ha nem is mindig feketén-fehéren.
Teli vagyok félelemmel. Mindig attól rettegek, hogy nem szeret a lányom. Főleg, mikor megbántom, mert valami rossz fát tesz a tűzre, és nekem kötelességem megbüntetni, megszidni, de legalábbis hangot adni nemtetszésemnek. Ilyenkor annyira rosszul érzem magam és elfog a kétségbeesés, hogy elveszítem a szeretetét, hogy nem lesz már az én kicsi lányom. Tudom, hogy eltúlzom, hogy nem ilyen egyoldalú a dolog, hisz sokkal több jót kap tőlem, mint rosszat (legalábbis remélem így érzi), mégis belülről emésztem magam emiatt. Egyszer valakitől hallottam, amikor megpofozta a gyerekét, hogy neki jobban fájt. Akkor ezt nem értettem, de anyaként most már nagyon is. Szerencsére pofont még nem kellett adnom, de a szóbeli fegyelmezés is ugyanúgy fáj, illetve nem is az, amit ki kell mondanom, hanem ahogy ő hallgatja, ahogy megéli, ahogy a szomorú őzike szemeivel néz és nem igazán tudom, mi játszódik le benne, mert ilyenkor nem beszél, hiába kérdezem. Úgy érzem egyre többször kell szidnom, mint ahogy szeretném és nem igazán tudom, hogy miként kerülhetném el. Biztos mások is így vannak ezzel, de nem ismerem a mások álláspontját, csak az enyémet. Azt érzem.

Az iskoláról elég nehezen tudom belőle kihúzni az információkat. Mesél ő, de konkrét dolgot nagyon keveset. Csak a végeredményt mondja el, de hogy miként jut el odáig, vagy mi az előzménye, arról már képtelen beszámolni. Mivel nincs támpontom, vagyis elég kevés, ezért kérdezni is nehéz.

Maszatosan

A múltkor beszélgettünk a tanító nénivel. Azt tudtam a lányomról, hogy mindig kiáll az igaza mellett, nem kell félteni, hogy szembeszálljon bárkivel, legyen az hasonló korosztály, vagy felnőtt. Engem már többször kijavított, mikor nem pontosan idéztem a szavait, hiába volt a lényege ugyanaz, kikérte magának, mert ő nem így mondta. Sosem haragudtam rá emiatt, sőt büszke voltam, hogy nem engedi, hogy akár kicsit is eltérjek az igazságtól, még ha többször kellemetlen helyzetbe is hozott. Azt viszont meglepve hallottam, hogy inkább fizikai konfliktusba keveredik az osztálytársaival, vagyis visszaüt, ha bántják. El sem tudtam képzelni.

Természetesen a fiúk, illetve három fiú áll az összetűzések hátterében. A kiváltó ok, amivel ennyire fel lehet dühíteni, hogy kiszedik a tornazsákjából a holmiját és szétdobálják. Ennek a tettnek mindig következménye lesz. Én sem hagynám szó nélkül, de én biztos hogy csak szó nélkül nem hagynám. Gondolom a lány kezdetben próbálta verbálisan elintézni az ügyet, de mivel nem volt eredménye, nem maradt más lehetősége, mint hogy nekimenjen, akár a nála erősebbnek is.

Ennek a tudásnak a fényében már könnyebb volt elbeszélgetnem a lányommal, és kiderült, hogy csak az ő holmiját piszkálják a fiúk, a többi lányét nem. Megvilágítottam előtte, hogy talán benne van valami hiba, hogy mindenkit békén hagynak, csak őt nem. Közösen elkezdtük keresni az okokat. Hamarosan meg is találtuk: a dühe. Az hajtja a srácokat, hogy látják, mennyire könnyen fel lehet bőszíteni. Azt tanácsoltam Taminak, hogy tegyen úgy, mint akit nem érdekel. Rándítsa meg a vállát, ha így könnyebb elhinnie, de ne adja alájuk a lovat, mert akkor sosem lesz vége a froclizásnak.

És megfogadta a tanácsom! Elővigyázatosságból még reggel kivettem a dresszét a tornazsákból, hogy legalább azt ne hajigálják szét. Kérdeztem délután a lányt, hogy ma mit találtak ki a fiúk? A krétatartóját vették el. És – kérdem kíváncsian – úgy tettél, ahogy tanácsoltam? Igen, nem törődtem velük, sőt még oda is nyújtottam a krétatartót, hadd vigyék. És mi lett a vége? Elvitték, de rögtön vissza is hozták.

Ébredés után

Ezt egy apró sikernek éltem meg, hogy bevált a terv, jól kitolt a fiúkkal, és talán a többi konfliktust is el tudja kerülni ezzel a hozzáállással, bár most már látom, hogy azért ez sem mindig jó. Más dolgokban nem biztos, hogy jó ha enged, inkább álljon ki az igaza mellett, de ő még nem tudja megítélni, hogy mi az amiben így, és mi az, amiben amúgy kell tennie. Nyilvánvaló, hogy számára már a holmija piszkálása is elég fontos volt, és erre bevált ez a terv, más esetben viszont másként kell viselkedni. Nem könnyű.

A tanító néni azt is elmesélte, hogy Tami inkább kivonja magát a foglalkozások alól. Ezt szomorúan hallottam, hiszen az lenne a lényege az iskolának, hogy ott tanuljon, okosodjon, ügyesedjen. Ezt csak úgy tudja elérni, ha figyel, és részt vesz az órákon, nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. A Waldorf iskola ezen munkálkodik, nem kényszerít senkit semmire, a tanár "csak" igyekszik rávezetni a gyereket, hogy magától akarjon tanulni és ezt nem szigorral, kötelező jelleggel próbálja elérni, hanem a kedvét igyekszik megnyerni, játékosan, észrevétlenül. Tami számára jelenleg a barátnő, a fecsegés fontosabb, mint a tanulás. Elmagyaráztam a lányomnak, hogy miért járunk iskolába, hogy nem kell lemondania barátnőről, a szórakozásról, csak a szünetre, vagy a délutáni napközire időzíteni. Úgy érzem megértette, de még nem nagyon tapasztalom az eredményt. Egyik nap sikerül, másik nap nem, de azért látom, hogy igyekszik.

Kiscicák

Épp hogy csak egy hetesek lettek a kis sziámik és máris kinyílt a csipájuk. Egyre többet mászkálnak, főleg egy nagyon aktív és a hangját is próbálgatja a fülsértés határáig erőltetni. Egyébként tündériek, Csiki nagyon szépen gondoskodik róluk, úgy lefogyott szegénykém, hogy a hasa lóg, van hogy egész nap mellettük fekszik, de azért már egyre többször sétál odakint. Ma még egy egeret is fogott, melyet folyékony formában majd a kicsik is megkóstolhatnak.

Állatkert

Antinak munkája lett volna vasárnap a fővárosban. Mivel a munka nem lett volna egész napos program, ezért úgy gondoltuk, hogy mi is elkísérjük, összekötjük a kellemest a hasznossal: végigjárjuk az állatkertet. Sajnos indulás előtt egy nappal lemondták a fuvart, de a gyereknek mégsem mondhattuk, hogy bocs, így az állatkerti séta is kútba esik, mert nagyon örült, mikor felvetettük az ötletet.

A szegedi Vadaspark után a budapesti állatkert nem jobb, csak más. Nagyobb és több állat van jelen, bár nem biztos, hogy nagyobb hely jut egy-egy fajnak. Nincs több pad, ahol le lehet pihenni, de amit mi igénybe vettünk, az vagy egy étteremre, vagy egy ház oldalára nézett. Nincs nagyobb választék a büfében, de az zárás előtt egy órával elfogy. Nincs nagyobb üveg a ketrecek oldalában, de azt benőtte a borostyán, hogy alig látni, ki lakik odabent.

A több állat viszont zavaró is lehet, ha nem szánunk rá egy egész napot, ami reggeltől estig tart. Mi csak dél után érkeztünk meg a fővárosba, és a Városligeten átsétálva jó pár játszóteret is érintettünk, ami szintén nem gyorsította lépteinket. Viszont itt tehettünk egy futurisztikus utazást, mikor megláttuk önmagunkat 20 év múlva.

Tami már ismerősként lépett be az elefántokkal övezett kapun, pedig csak háromszor járt itt, mégis ő mutatta nekünk az utat, mi merre van, persze biztos csak a játszótér helyét illetően volt, főleg, hogy több dolog máshová került legutóbbi látogatásunk óta.

Szeretem az állatokat és sajnálom is őket ilyen környezetben, de utóbbi érzésemet próbáltam elnyomni, csak az elefántoknál nem sikerült. Rajtuk nagyon látszik, hogy nem itt szeretnék leélni az életüket, de sok állatnak ez az utolsó mentsvára a kihalás elöl. A civilizált társadalom magával hozza azt a szörnyűséget, hogy nem törődik tágabb környezetével, csak a mikrovilágában érezze jól magát, hogy mi lesz az ivóvízzel, az állatokkal és növényekkel, hogy az unokájuk láthat-e még olyan élőlényeket, melyeket ő még igen, nem érdekli. Szó szerint maga alatt vágja a fát. És most nem beszélek az orvvadászokról, akik szándékosan tesznek kárt. Szerintem sokkal veszélyesebb a nemtörődöm ember, talán mert többen vannak. Már pedig akad lehetőség, hogy egy kicsi odafigyeléssel több hektárnyi erdőt megmentsünk, például a folyószámlát az interneten követjük nyomon, nem levélben, így az állatok élettere is megmaradna, de azzal, hogy nem öltünk magunkra krokodilbőr cipőt, vagy nercbundát egy-két állatfaj életét is megmenthetjük.

Az ilyen és ehhez hasonlatos gondolatokat félretéve próbáltam örülni a jelennek, hogy együtt van a család, hogy a lány élvezi az állatok, beleértve a szülei társaságát és egyszer sem panaszkodik, hogy fáradt, hogy haza akar menni.

Ilyen szellemben dobtunk almacsutkát a mosómedvének, hátha szokásához híven megmossa és befalatozza. Most nem tette. Aranyosan markolászta, tapogatta a mancsával, de nem volt éhes.

Nem úgy a tevék, akik nagyon szerették volna, ha Tami megkínálja őket kedvenc csemegéjükből, amit egy automatából lehetett előcsalogatni, viszont nem működött, a jó falat jól bent maradt, de úgy láttuk a korlát is ízlett neki. A nagy hasú kecskék is élvezték, hogy a gyerekek elkényeztetik simogatásukkal. A farkasok viszont most nem nyűgözték le a lányt, mint korábban. Folyton változik ez a gyerek, egyre nehezebb vele lépést tartani! Most inkább a jegesmedve és a fóka érdekelte.

Éppen elcsíptük utóbbi etetését. Nagyon látványos volt, ahogy forgott a medence szélén, vagy labdázott néhány falat hal reményében.

A lusta orángutánok még így is félelmetesnek hatottak, hogy az oldalukon fekve ejtőztek, épp csak annyira mozdulva meg, hogy egy-egy legyet elhessentsenek a hasukról. Túl emberiek voltak és ez engem kicsit megijesztett.

Felfedeztünk egy új fajt is! Nagyon barátságos, bárki megsimogathatja, de azért az erős rácsok nem véletlenül vannak felszerelve. Mindenevő, de főleg a másét szereti, legyen az szendvics vagy hot-dog, de a gyümölcsöt is kedveli, ha valaki jóízűen falatozza a közelében. Azóta senkit sem harapott meg, mióta kihullott elől két foga, de azért elég csúnyán tud nézni, ha nem vesznek neki valami ajándékot a boltból.