Ellentétek

Nannerl a teraszon, a lóca alatt foglalta el a helyét, szép kényelmesen, egy pokrócon, mely direkt neki lett kijelölve. Viszont nem mertük teljesen felügyelet nélkül hagyni, mikor elmentünk itthonról, nehogy véletlen utánunk akarjon jönni, kiásson a kerítés alatt és bottal üthetjük a nyomát. Anti készített neki egy kennelt, raklapokból, ahová egy darabig bezártuk. Itt volt helye még szaladgálni is, a házába is be tudott menni és így semmi gondot nem okozott.

Gondoltuk mi, de aztán a szomszéd közölte, hogy a kutya egész nap nyüszít, ugat és sír. Majd megszokja – feleltük – és akkor abbahagyja. Állítólag nem szokta meg és nem is hagyta abba, bár mikor én vagy Anti váratlanul hazaszaladtunk, a kutyus mindig csöndben volt.

Eltelt egy kis idő és úgy döntöttünk, hogy próbáljuk meg kint hagyni az ebet az udvaron, hátha feltalálja magát, természetesen mindvégig észben tartva, hogy mekkora szabadságot engedélyeztünk neki mi.

Hát feltalálta magát, azonban mindent elfelejtett, amire tanítottuk. Nem volt egy hangja sem, viszont Nannerl elkezdett nőni, a csirkék pedig fogyni. Azonkívül a vödrökön egyre több harapásnyomot fedeztünk fel, némelyiket úgy szétszedte, hogy már-már felismerhetetlenné vált. Egyszer még az ínyébe is beszorult egy tál, mikor hazaértem, rohant elém, hogy vegyem már ki. Több cipőt és bakancsot is foszlányokká szedett szét menthetetlenül, a locsolófejekről és egyéb véletlenül elérhető magasságban felejtett dolgokról nem is beszélve.

Öt tyúk elpusztítása után úgy döntöttük, hogy a többit levágatjuk, mert ennek így nincs értelme. Nannerl egyszerűen nem volt hajlandó felfogni – pedig nagyon értelmes kutya -, hogy ez tilos, nem teheti meg! Nem volt képes parancsolni magának, hiába büntettük, hiába utasítottuk, képtelen volt gátat szabni az ösztöneinek.

Tamara, de én is nagyon sokat neveljük, jutalomfalattal biztatjuk, hogy engedelmességre szoktassuk, de minduntalan előtört belőle az önfejűség és olyankor nem lehetett megállítani. Ez sokszor még hisztivel is párosul, ami szinte már nevetséges. Igyekszünk mindenhová magunkkal vinni, emberek közé, a városba, parkba, az autóhoz is szoktatjuk, hogy a későbbiekben attól se idegenkedjen.

Fél-félmaraton

Mint azt a rendszeres  blogolvasóim tudják, kedvenc sportom a futás. Nem akarok túlságosan belemenni eme sport filozófiájába, a lélekre és testre ható kedvező élettani és pszichés hatásaira, hisz annyit írtam már róla, sőt egy internetes oldalon meg is jelent egy posztom, akit érdekel, olvassa el.

Most arról szeretnék egy-két mondatban kitérni, hogy miért jelentkeztem én, mint megrögzött magányos futó, aki nem szívesen cseréli a terepet betonra, egy versenyre, ahol legalább négyszázan voltunk.

Az első, amiért a verseny mellett tettem le a voksomat, hogy nem kellett elutaznom a helyszínre, hiszen Szegeden rendezték meg. A másik ok, hogy egyre többször ötlött fel bennem, hogy próbára kéne már tennem magam egy hosszabb távon, mégpedig a félmaraton 21 km-es szakaszán.

Többen biztattak, hogy meg tudom csinálni, hisz már igencsak régóta futok, és ez csak a duplája lesz annak, amit képes vagyok könnyedén teljesíteni. Kocogás közben egyre többet gondoltam a versenyre, egyre inkább el tudtam magam képzelni, ahogy átszakítom a célszalagot, persze ahhoz elsőnek kellett volna befutnom, de ez csak egy kósza gondolat volt a részemről, hisz már annak örültem volna, ha nem leszek utolsó.

Elkezdtem komolyan készülni a feladatra. Remek edzésterveket lehet találni már a neten és egyéb helyeken, akár ismerőstől, akár letölthető programok által. Hozzá is láttam a kivitelezéshez még a nyár végén. Arra viszont nem gondoltam, hogy igencsak megerőltető, hogy majdnem minden nap neki kell indulni, ha nem is mindig hosszútávot, de így is nagy szervezést igényelt, hogy végre tudjam hajtani a megadott feladatokat.

Viszont volt egy nagy segítségem, aki elvárta, hogy nap nap után belebújjak a futócipőmbe, ő pedig nem más, mint Nannerl, a nemrég családtaggá lett német juhászkutyus. Ő aztán nagyon tudott biztatni, hogy ne adjam fel. Egy hosszabb távnál "csak a kedvéért" álltam meg, gondoltam nagyon elfáradhatott, kell egy kis pihi. Ahogy leálltunk, rám nézett, a száját is becsukta, hogy lássam ő ugyan nem liheg, majd utunkat folytatva, követ vett a fogai közé, amit tíz méterenként elejtett, hogy még inkább szórakoztassa magát az unalmas terepen.

Mivel kihalt környéken futottunk, csak ritkán kellett figyelnem rá, vagy parancsolnom neki, hogy viselkedjen, többnyire ott bóklászott mellettem, vagy fel-felbuktatott, ha már unta a monotonságot.

Egy 24 hetes edzéstervet néztem ki magamnak, de csak fele annyi időm volt a kivitelezésre, ezért többször átugrottam edzésnapokat, volt hogy heteket is. Már ez sem volt szerencsés, de egy darabig nagyon jól haladtam a programmal. És amikor lefutottam a 13, majd 16 km-es távot, utóbbit szakadó esőben, betonon, azt hittem, hogy most már senki és semmi sem állíthat meg.

Az egyetlen problémát én magam jelentettem saját magam számára. A testem részben felkészült a feladatra, de a lelkemnek kellett volna még egy kis idő. A versenyleírásban az szerepelt, hogy akit lehagy a 7 km/h-val tekerő biciklis, az kiesik a versenyből. Ettől nagyon rettegtem, bár az eredményeim messze meghaladták ezt a sebességét, soha sem mentem 9 alá, mégis, mint egy mumus vagy demoklész kardja, ott lebegett a fejem felett ez a lehetőség, mely magával vonja a kudarcot és egyre kevésbé tudtam kiverni a fejemből.

Elérkezett a nagy nap! Három távot írtak ki: a félmaratont, 10,5 km és volt még egy 2024 méteres. Anti és Tami utóbbiba neveztek be, de inkább csak azért, hogy engem tudjanak biztatni, ott legyenek mellettem, ha nem is végig.

Feltettem a rajtszámomat, üdvözöltem néhány ismerőst, majd egy kis bemelegítés után elindultunk. Anti futott mellettem egy darabon, Tami pedig elém, mikor megkerültük a ligetet. A versenytársak nagy lendülettel iramodtak neki a távnak, de én is egész elöl foglaltam helyet. Viszont megtartani nem tudtam. A betonon kocogva úgy éreztem, alig haladok, olyan lassú vagyok, persze tudtam, hogy ez nem igaz, de sajnos folyamatosan előztek meg az emberek, egyre inkább elvesztettem a józan ítélőképességemet.

Az útvonalat nagyon jól kitalálták, de nem lehetett elkerülni, hogy Szeged mind a két hídját ne érintsük. Mikor másodjára szaladtam fel az emelkedőn, a jobb térdem elkezdett hasogatni. Mire átértem rajta, már eldöntöttem, hogy nem futok tovább, feladom és csak a rövidebb távot futom le.

Antiék vártak a célban, ahol a félmaratonisták jobbra, a tíz kilométeresek balra futhattak.

Csodálkoztak, hogy balra futottam és egy padnál letáboroztam. Hiába biztattak, én csak pityeregtem. Kis pihenés után legszívesebben újra folytattam volna, főleg, hogy még tíz perc után is folyamatosan jöttek a versenyzők. Ezek szerint egyáltalán nem voltam lemaradva, a mérőm szerint 9,9 k/h-ás tempót tartottam, viszont akkor már nem kezdtem neki újra.

Hazamentünk, letusoltam, majd pedig visszamentünk, hogy megtapsoljuk azokat, akik helyezést értek el és még egy tombolát is nyertünk.

A kudarc után még nem futamodok meg teljesen, adok magamnak még egy esélyt, csak egy melegebb időpontban. Megpróbálok addig alaposabban felkészülni, de legelőször is a fejemből kiverni a negatív gondolatokat.

Könyv a filmen!

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy én A kis herceget felnőttként – de legalábbis közel hozzá – olvastam. Azért vagyok szerencsés, mert szerintem ez a mese nem a legkisebbeknek való.

Persze minden korosztály felfigyel, kiragad, netán meg is ért belőle valamit, de a lényeghez kell némi érettség. A minap megnéztük eme nagysikerű mű filmváltozatát is. Kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit tudnak kiragadni belőle, milyen úton-módon sikerül a nem túl hosszú könyv mozzanatait kifordítani a vetítővászonra.

Kellemesen csalódtam.

Mind látványban, mind tömörségben, mind mondanivalóban megállta a helyét, sőt meg merem kockáztatni, hogy túl is mutatott a könyvváltozaton.

A film tulajdonképpen két történet párhuzamos elmesélése, a jelen és a múlt, a fantázia és a realitás, a gyermekkor és a felnőtt világ, és annak kibontása, hogyan lehet ezt a két látszólag nagyon ellentétes, eltérő vonalat egymáshoz közelíteni.

A mai kor egyik legnagyobb problémája, hogy a gyerekeket nem hagyjuk, hogy gyerekek maradjanak. A szülő kényszeríti szerencsétlen kisfiát, kislányát, hogy úgy érezze az a legfontosabb, hogy az iskolában megfeleljen, minél hamarabb, minél több tudást magáévá tegyen. Miért? Azért, hogy majd felnőttként megállja a helyét a világban. De mégis hogy fogja megállni a helyét, ha nem tud elvonatkoztatni? Ha nem lát csak feketét és fehéret, netán szürkét? Ha nem tapasztalja meg az alapvető érzelmeket és ha mégis, akkor nem tud majd, mit kezdeni velük?

Ebben a filmben nem csak a kis herceg története jelenik meg, hanem egy kislányé is, akit egy táblázat irányít, akinek a szoros időbeosztása nem engedi, hogy játsszon, hogy barátai legyenek, hogy éljen! De ez nem az ő álma, hanem az édesanyjáé. Ő akarja, hogy a lánya bekerüljön a számára legjobb iskolába, legalábbis szerinte és átnéz a kislány valódi igényein, nem akarja látni, hogy a nyári szünet nem a felkészülés ideje, hanem a feltöltődésé és becsukja a fülét, mikor a gyereke ellenszegül.

Még az a szerencse, hogy a szomszédban egy idős bácsi lakik, akinek már a háza is mesébe illő, akinél a madarak szívesen költik ki a fiókájukat, akinél a pillangók csakis élénk színűek lehetnek, és aki megismerteti a kislányt a mese, a képzelet fantasztikus világával.

Ez a bácsi nem más, mint maga az író, Exupéry, aki tulajdonképpen szintén magányos, már A kis herceg is ebből az érzésből született, hiszen senki sem képes megérteni különcségét, ezért is örül meg a kislány barátságának, akivel megoszthatja kalandjait.

A film tulajdonképpen túlmutat a könyvön, ugyanis nem fejeződik be ott, ahol a könyvlapok elfogynak, hanem még felnőttként is megismerhetjük az aranyhajú kisfiút, ahogy próbál beilleszkedni a számára oly idegen, csillag nélküli világba.

Bámulatos a képi világ, ahogy a két történet elkülönül egymástól, a kissé fakó, darabos papírmasé könyv és a szürke, csak részleteiben színes, gömbölyű és kézzelfogható film. Itt hívnám fel a figyelmet a rókára, aki a legszeretetreméltóbb és egyben állandó humorforrása a kompozíciónak.

A már jól ismert mondanivaló minden részlete helyet kap a filmvásznon is, de még bővül is a mai világ lassan felkiáltójellel, aláhúzva és kiabálva megjelenő üzenetével: Hagyjátok a gyerekeket élni! a saját ritmusukban! kényszer nélkül! Mi értelme olyan gyorsan felnőni? Inkább éljék meg az álmaikat, bújjanak bele mások bőrébe, időzzenek el az örömben, bánatban, éhségben és jóllakottságban, érezzék át a boldogságot, a jólétet és a lehorzsolt térdet, hogy majd felnőttként tudjanak erre visszaemlékezni, ebből erőt meríteni, különben feldönti őket az első nagyobb szél.

A filmben, ahogy a könyvben is, a szereplőknek nincs nevük. Kis herceg van, róka, rózsa, kislány, anyuka és bácsi. Ez azt sugallja, hogy hőse közülünk bárki lehet! Bárki képes lehet lelassítani egy kicsit és megcsodálni egy rózsát és nem várni tőle, hogy gyorsabban nőjön és illatosabb legyen! Majd az lesz, ha eljön az ideje!

Rózsa és Ibolya

Aki nem ismeri Rózsát és Ibolyát, az is hallott már a szerelem mindent legyőző erejéről, a határtalan bánatból táplálkozó remény beteljesüléséről, a jó jutalmáról és a rossz büntetéséről, de legalábbis megjavulásáról.

Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy a klasszikus népmesei fordulatok színpadi változatát tekinthettük meg, méghozzá a bemutató napján.

A tündérvilág jelent meg a szemünk előtt, méghozzá parádés díszletekkel. Az erdő, a tündérek birodalma nagyon kifejező volt, főleg a fákat és a szél játékát sikerült életszerűvé tenni, de kiemelkedett a látványból, a függönnyel imitált tó megjelenítése is.

A jelmezek számomra már nem voltak ennyire lenyűgözőek. Értem én, hogy a legtöbb rózsa színe a piros, ezért ott minden piros színbe öltözött, de azért lehetett volna árnyalatokat is belevinni, ha nem egyenesen a sárga, fehér stb. színek jelennek meg a palettán. Így sajnos nekem a királynőről mindig az újasszony-tánc jutott eszembe.

Ibolya, a tündér királylány viszont a kellemes lilájában, üde színfolt volt, lévén, hogy nem öltözött az egész családja ebbe a színbe.

A színészek játéka viszont feledtette ezt a hiányosságot, bár néhol kicsit esetlennek tetszett, főleg Rózsa királyfi volt igencsak visszafogott, de majd belejön.

Nagyon hangulatosan váltakozott a próza és az ének, színvonalas volt a táncosok koreográfiája, mindezt kitűnően kísérte a 3 zenész, akárcsak a különböző effekteket. A pengetős, fúvós és vonós élőzene nagyon megemelte a színpadi jelenetek ritmusát.

A humor sem maradt el a két felvonás alatt, aminek főleg a gyerekek örültek, hiszen elsősorban nekik szólt. Nadragulyára, a gonosz tündér cselédre osztották a legtöbb vicces jelenetet, ami nagyon hangulatossá tette a varázslatokkal átszőtt történetet, finomított a gonosz cselszövés tragikumán.

Túl a körtöltésen, két keréken – Lejtős túra a mélypontra!

Sajnos elérkezett az idei év utolsó biciklitúrája. Ezt a sikertörténetet nem más szakítja félbe, mint az időjárás, mely fúj, esik és még hideg is.

A mai túránk Tiszasziget felé vezetett. Mivel mi más irányból közelítettük meg a helyszínt, magányosan értünk az Újszegedi töltésre. Észrevettünk magunk előtt egy biciklicsapatot, próbáltuk is felvenni velük az iramot, de hiába tekerünk, szemernyivel sem kerültünk közelebb hozzájuk, így rájöttünk, hogy az a csapat nem a mi csapatunk, hát megálltunk és várakoztunk.

A tétlenségben összeismerkedtünk 3 fehér labrador kutyával, mely fajtáról megtudtuk, hogy vizikutyák. A gazdájuk az egyiken be is mutatta, milyen bátran úszik a hideg Tiszában. Nem sokkal később pedig megismerkedtünk a biciklitúrázókkal, mert a mostani csapatot mintha kicserélték volna! Csak egy ismerős arc volt közöttük, Krampusz, a túravezető, aki ezen alkalommal nagyon befolyásolhatónak mutatkozott.

Kicsit hideg volt ácsorogni, úgyhogy nyeregbe pattantunk és tekertünk a városból kifelé. Elmentünk egy jó vastag cső mellett, mely felkeltette Tami érdeklődését és már látta is magát, ahogy ráhasal és csúszik lefelé, mint egy súlyát vesztett tollpihe. Mondta is Krampusznak, hogy álljunk meg, míg pihévé változik, de nem álltunk, „majd visszakanyarodunk” - felelte a túravezető. Tami elhitte, de kár volt, bár nem szándékosan, de mégis becsapás áldozatává vált.

Lementünk közel a parthoz, hogy megnézzünk egy kis üdülőövezetet, mely ha jól emlékszem a Rózsa sor nevet viselte. Rózsa ugyan nem volt, de annyira aranyos, tiszta és rendezett volt a sor, a sorházakkal, hogy az egyik csapattag nem is hagyhatta, hogy a szanaszét heverő diók a földön heverjenek. Majd’ mindegyik ház előtt tűzrakó hely volt kiépítve, valamint lépcső vezetett a vízhez, ahol csónak várta a gazdáját, egy helyen már a csali is ki volt készítve. Egy mókust is megpillantottunk, gondolom ő is a diót szerette volna megkaparintani.

Ismét nagyon közel kerültünk a zöldhatárhoz, úgyhogy nem mulaszthattuk el, hogy meg ne nézzük a kerítést. Ez az a szúrós gombóc alakú vas-szerkezet, melyen egy kis erőfeszítéssel bárki könnyedén átjuthat, tulajdonképpen csak lassítja az embert, de gátolni nem fogja semmiben. Fura volt, hogy én semmit sem éreztem, hogy a túloldal már nem Magyarország. Olyan volt, mintha az lenne. A talpraesett lányom már jobban meg volt illetődve, még azt is megkérdezte, hogy a kezében tartogatott gesztenyét átdobhatja-e. Érdekes, hogy egy ilyen ember alkotta förmedvény, milyen különböző viselkedést vált ki az egyénből.

Továbbkerekezve a szántóföldek között néhány őzzel és nyúllal találkoztunk, valamint kilátókkal, melyet némelyikünk megmászott, bár nem volt rajta EU-s minőségbiztosítási figyelmeztetés, de senki sem ugrált rajta.

A célállomás Tiszasziget volt, ahol eljutottunk Magyarország legmélyebb pontjára. Nem volt senkinek sem légszomja a szintkülönbségtől, de talán egy kicsit hidegebb lett. Leültünk ebédelni, mindenki a maga által hozott elemózsiáját terített ki az asztalra, miközben hallgattuk a túravezetőnk irodalmi beszámolóját.

A kulturális táplálék tulajdonképpen a múltkori, eső miatt elmaradt témához kapcsolódott, ahol a Szeged környéki kisvasút vonalát jártuk volna körbe. Gondolom a Mélypontról senkinek sem jutott eszébe olyan jó novellát írni, mint amilyet Horváth Dezső írt a kisvasútról, és olyan érdekesség sem kapcsolódik a nevéhez, mint Rózsa Sándor vonatrablása. Vacogó foggal is jót kacarásztunk néha a kiváló hirlapíró alkotásán.

Ezután már tulajdonképpen vissza kellett volna fordulnunk, de még nem eredt el az eső, úgyhogy sikerült rábeszélni a társaságot, hogy Tiszasziget gyönyörű parkját, zöldségesét valamint kocsmáját érintve, nézzük meg a közeli katonai bázist.

Közvetlen a bicikliút mellett kellett lekanyarodni erre a helyre, melynek tulajdonképpen nem ez volt a neve, de nem tudom, hogy mi. A lényeg az, hogy több olyan eszközt, készenléti árkot, sorompót és lest mutattak be, mely a háborúban fedezékül szolgált a katonáknak. Számtalan táblán magyarázták el a használatát és fotókkal illusztrálták, hogy senki, semmit félre ne értsen.

Eztán a nemrég kiépített tavat és környékét tekintettük meg, melynél tábla jelezte, hogy horgászni nem, csak úszni lehet benne. Úszó nem volt egy sem, de horgász annál több. Lehet, hogy időszakhoz van kötve ez a tilalom, csak az a tábla már eltűnt, viszont a kötelező szabályok betartásának elolvasta után, sokkal szabadabbnak éreztük magunkat, így ellátogattunk a világ végére.

Térvárnak hívják ezt a helyet, ahol elfogyott az út a lábunk alól és ahol már egy más stílusú, 3 méter magas kerítést is megszemlélhettünk, az államhatár tábla mögött.

Ekkor már annyira nyikorgott Anti biciklije, hogy visszafelé beugrott egy ismerőséhez, aki ugyan nem volt otthon, de az olajat látható helyre tette, úgyhogy a nyekergésnek vége szakadt.

Az idő kezdett egyre rosszabbra fordulni, úgyhogy mi is fordultunk Szeged irányába. Az egyik kanyar után feltűnt, hogy mintha kevesebben lennénk. Egy ember, József hiányzott a csapatból. Vártunk egy darabig, majd elindult egy felderítő, Ferenc, hogy megnézze, mi történt. Már ő sem jött vissza.

Józsit Ferenc társaságában, a hamburgeres előtt értük tetten, ahol a kerékpárja már a feje tetején állt, gazdája pedig nyakig olajosan bütykölte. Hamar kiderült, hogy szegény tengelytörést szenvedett. Szombat lévén esély sem volt megfelelő alkatrészt szerezzünk, bár a hamburgeres tudta, ki a gazdabolt tulaja, fel is ajánlotta, hogy kinyittatja, de aztán Antinak sikerült egy komplett kereket szereznie onnan, ahol ő is beolajozta a pedálját. Még mindig nem voltak otthon.

Míg ez megtörtént, mi jót beszélgettünk a hamburgeres nagy napernyői alatt, melyek most esernyővé változtak. Tamival próbáltuk Krampuszt megtanítani Uno-zni, de a harmadik menet után rájöttünk, hogy reménytelen eset. Még hogy nem mondtuk el rendesen a szabályokat?! Nem beszélhettünk magunk ellen!

Mire a kerékcsere megtörtént és mindenki jól lakott valami édességgel, de az elveszett drónt nem találtuk meg, viszont az eső eleredt, már kezdett sötétedni és hazaérve a 30 km-re tervezett túra 50-re sikeredett.

Nem bántuk. Méltó befejezése volt az idei évnek.

Újjászületés

Sosem rajongtam a háborús filmekért, ahogy a német alkotásokért sem igazán, de ezúttal kivételt tettem, hogy megnézzem a Phoenix bár című drámát.

A cím sokat sejtető vagy inkább elterelő volt számomra, de legalább utalt rá, hogy nem a megszokott háborús jelenetek kapják a főszerepet, és reméltem, hogy a film gerincét nem a kegyetlenkedések alkotják.

Fizikai értelemben nem is tévedtem. Egy új szemszögből láttatja a film a háború következményeit, melyekről ritkábban hall az ember. Végig az volt az érzésem, hogy nem kitalált történet ez, vagy csak az alapgondolat valóságos, de ilyen akár pont így, akár hasonlóképpen is megtörténhetett annak idején. Egy fiktív mégis realisztikus történet, melyet Christian Petzold forgatókönyvíró és rendező olyan formába öntött, hogy a néző hüledezzen, rémüldözzön, sírjon és adjon hálát az égnek, hogy nem abba a korba született, miközben drukkol és várja a feloldozást, kényszeredetten mosolyog és örül a néha kivillanó szépnek.

A történet a második világháború végeztével kezdődik. A holokauszt túlélői próbálnak lábra állni, feledni a múltat és újrakezdeni valahol máshol, ahol remélik, hogy talán jobb élete lesz egy zsidónak, Palesztinában.

Van egy nő, Nelly (Nina Hoss) és a barátnője, Lene, aki sérülés nélkül megúszta a világégést. Nelly viszont keresztülment minden borzalmon, amit el sem tudunk képzelni, míg végül kapott egy arclövést, minek következtében annyira roncsolódott a csont, hogy már csak a plasztikai sebész segíthetett rajta. Nelly szeretett volna ugyanaz a nő maradni, aki volt, legalább a vonásaiban, de ahogy a koncentrációs tábor a lelkét, úgy a sebész a testét is felismerhetetlenné változtatta.

Ők azonban szerencsésnek vallhatták magukat, hiszen nemcsak hogy túlélték a háborút, de még az örökség is megmaradt, amiből új életet kezdhettek volna. De minek?

Mi értelme, ha Nelly hozzátartozói életüket vesztették az esztelen öldöklésben? Mit kezdjen azokkal a barátoknak hitt ismerősökkel, akikről kiderült, hogy nácik? Minek éljen, ha Johnny, a férje, egyetlen szerelme, nincs mellette?

Lene nagy nehezen bevallja, hogy Johnny (Ronald Zehrfeld) él. Sőt ebben a városban van, ahol ők is, a romba dőlt Berlinben. Lene ki nem állhatja Johnnyt, kapzsinak és hazugnak tartja, de Nelly még akkor sem hiszi ezeket a szavakat, mikor a barátnő előszed egy hivatalos iratot, melyből kiderül, hogy a férj jelentette fel az ÁVH-nál, hogy miatta hurcolták el és amint ez megtörtént, azonnal el is vált tőle.

A szerelem vak, mint tudjuk, főleg, ha valaki nagyon tartozni akar valakihez, akiben korábban hitt, akiben feltétel nélkül megbízott. Nellyt lehet, hogy a férje juttatta lágerbe, de az iránta érzett szerelme, az együtt eltöltött idő emléke segített számára, hogy túlélje azt. Ez a hála lebeg a szeme előtt, miközben nyomoz a férfi után, akit meg is talál a Phoenix bárban, mint csapos.

Nellyt a megpróbáltatások nagyon megviselték. Járása ingatag lett, hangja megfakult, tekintete bizonytalanná vált, mosolya félszeg. Nem csoda, hogy férje nem ismer rá, mikor szembe találkoznak. Nem ismeri fel, mégis emlékezteti valakire és azonnal ki is eszel egy tervet, hogy ezt kihasználja. Megkéri Nellyt, hogy játssza el halottnak hitt feleségét, így gond nélkül megkaparinthatja az örökségét.

A lány belemegy a kínos és eléggé fájdalmas játékba, miközben szenved legbelül, de még így is öröm fogja el, hogy kedvese közelében lehet, aki – valljuk be - egyáltalán nem néz ki elvetemült gazfickónak, majdhogynem kifogástalanul, de tulajdonképpen kedvesen bánik a lánnyal, csak éppen, mint egy idegennel.

Korábbi életükben a férj zongorista volt, a feleség pedig bárénekes. Nagy karrier előtt álltak, fantasztikus tehetség birtokában voltak, de a háború elvette azt az esélyt, melyet megérdemeltek volna.

Nellynek – bár úgy tett, mint aki nagyon igyekszik - nem nagyon kellett memorizálnia a dolgokat, hisz mindent tudott, a saját életét kellett eljátszania. Ismerte a rokonokat, hisz az ő hozzátartozói voltak. Tudta a kedvenc színét és öltözködési stílusát, hiszen a sajátja volt. A kézírás másolását sem kellett túlzásba vinnie, hiszen amiről másolta, azt is ő írta, de tette, amit tennie kellett. Büszkén mutatta meg, milyen frizurát készített saját fotója alapján, és meglepetten huppant le kedvenc padjára, ahol annak idején kettesben ültek és szerelmet vallottak egymásnak, most viszont csak egy kényszeredett csók cuppant el, melyből a férj még mindig nem ismerte fel hitvesét. Nellyt ez csalódással töltötte el.

Johnny csak a szemének hitt, az érzéseit, villanásait elhessegette, pedig többször megrökönyödött egy-egy ismerős mozdulaton vagy szóhasználaton, amit véletlennek titulált. Nelly pedig nem vallotta be, mert bizonytalan volt a vádaskodásokkal szemben, maga akarta megtapasztalni, hogy igazak-e.

Sajnos igazak voltak. Hihetetlen erő kellett hozzá, hogy a cél előtt ne roskadjon össze a felismeréstől, hogy végigjátssza szerepét, de megtette. Mindazok után, amiken keresztül ment.

Nelly újratanulta önmagát, mint a hamvaiból feltámadó főnix madár, ismét az lett, ami és aki volt. Az összetört, reszketeg árnyékból egy színes, egyenes tartású, szilárd test lett. Keserves út vezetett idáig, de végigcsinálta és tulajdonképpen megint Johnny fogta a kezét, bár ezért már nem jár elismerés.

Eljátssza, hogy megérkezik a vonattal, hogy átöleli a rokonokat, hogy leül velük beszélgetni és mikor az utolsó jelenet elkezdődik, már tudjuk, mi fog történni, de látni, hallani akarjuk, hogy szúrja bele a kést a csalóba, akit az utolsó pillanat után is szeretett.

Csodálatosan, érzékien és olyan finoman, amire csak egy sok mindent átélt, törékeny nő képes!

Color futás

A tegnapi napon még egy fontos szín került napirendre a napnyugta előtt kicsivel, csakhogy a naplemente színe is bekerüljön a kavalkádba. Tami jelentkezett a Color futás nevezetű programra. Nem én ajánlottam neki, mert nem is tudtam róla, hanem a barátai mondták, hogy ők mennek, menjen ő is.

Tamit kimondottan nem vonzza a futás, csak a hecc kedvéért és a haverok unszolására vett részt rajta, de lelkesen ment jegyet vásárolni már elővételben, hogy olcsóbb legyen. Én mondtam, hogy nekem ne vegyen, mert a 3 km-es táv engem nem vonz és maga a színezés sem.

A meglepetés akkor ért, mikor a helyszínre érkeztünk. A bejáratnál szóltam, hogy nekem nem kell jegy, én nem futok, csak bekísérem a gyerekemet. Erre közölték, hogy az nem úgy van. Ha nincs jegy, akkor be sem mehetek. Ezzel nagyon megleptek. A tegnapi napom nagy részét a Color futás honlapjának böngészése tette ki – milyen ártalmas vagy nem ártalmas porokat szórnak a nebulók fejére, arcába, szemébe, szájába, néhány kommentben értesültem arról is, hogy ez a futás nem egyenlő a Color Run-nal, sem a Színes futással, ez egy „új”, „egyedi” Color futás nevű kezdeményezés (sic!) -, de arról egy szó sem esett, hogy aki nem fut, be sem mehet.

Nem akartam túl sokáig hepciáskodni, hát kifizettem a már emelt jegyárat, legyen ez a tanulópénz.

Aztán végighallgattam a motiváló szövegelést a színpadon, megnéztem, sőt néha még csatlakoztam is a „sztárvendégek” bemelegítő gyakorlataihoz, és rá kellett döbbennem, ahogy ujjaimmal malmozva ugrabugráltam, hogy nagyon kinőttem már ebből. Ezzel tudatosult is bennem, hogy hát nem is ezért vagyok itt, hogy én jól érezzem magam, hanem a lányom kedvéért, úgyhogy csak annyit kell tennem, hogy vigyázok rá, míg elbohóckodik, ökörködik a barátaival.

Így már könnyebben kitartottam a visszaszámlálásig, melyet egy mély orgánumú pasi üvöltött a megafonba, mert elfelejtette bekapcsolni. Az útvonalat ismertem, így megkerestem a legalkalmasabb helyet, ahol bevártam a lányomat, aki még kérte, hogy locsoljam le vízzel, mert akkor jobban ragad rá a por, a kék, ami még hátravolt.

A félreinformálást leszámítva egész vicces lett volna a dolog, főleg, hogy az én lányomat is rá tudták venni egy kis futásra, mert mozogni bárhogy, bármikor csak jó lehet, és az is tetszett, hogy a legelső sem lett győztes!
A lányom pedig mostantól kívülről is színes egyéniség lett!

Túl a körtöltésen, két keréken – Megyünk a pályahíd alá!

A szombati napunk nagyon színesre sikeredett. Mondhatnám, hogy a színes egyéniségekkel így van ez nap mint nap, de nem szeretnék beképzeltnek tűnni, mivel nem is vagyok az, de az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy nélkülünk biztos nem lett volna ennyire kolorisztikus ez a nap.

Persze mi sem lettünk volna azok, ha nem vesznek körül bennünket a biztos pontok, vagyis a szervezők, akik újabb fantasztikus túrát eszeltek ki számunkra.

A szegedieknek nem újdonság a Sárga nevezetű üdülőtelep, ahol gólyalábakon állnak a hol szedett-vedett, hol gyönyörűen megépített, kicsempézett oldalú, vagy bádoggal bevont, de egy építész számára mindenképpen fricskának tűnő házak változatos kavalkádja. Mindez köszönhető a Tiszának, aki képes évente kibuggyanni a medréből, hogy az előző évben gyönyörűen rendbe hozott teraszt pillanatok alatt leamortizálja. Ezért sokan már úgy vannak vele, hogy nem is érdemes kiflancolni, jó lesz oda valami annak látszó is, melyről rövid időn belül lehull a lepel és tényleg annak látszik, mint ami.

A sikátorszerű, zegzugos utcácskák között megtalálható Szeged híres étterme is, nem is egy. Egyikük falán olvasható le a pontos adat, mikor a Tisza úgy döntött, hogy ráijeszt a lakosokra. Történt mindez 1970-ben és 2006-ban.

A Sárga nem csak a Tiszáról híres, hanem arról is, hogy rengeteg macska lakja. Van aki kóbor, van aki nem, és ha kiönt a víz, az összes cica az egyik étterem nádfedelére telepszik, lévén ott a környék legmagasabb pontja, és várják a ladikon közlekedő lakosokat, hogy ételhez juttassák őket. Végül is étteremben vannak, vagy mi a szösz, ha nem is a megszokott módon.

Ottjártunkor volt szerencsénk találkozni a Sárga legkülönlegesebb cicájával, kinek egyik hátsó lába valamilyen balesetből kifolyólag (nagyon lapos volt) sínbe került, de ez nem gátolta meg abban, hogy pillanatok alatt fel ne rohanjon a közelben lévő vastag fa törzsére.

A Sárga után egy nevezetes hajóroncsot tekintettünk meg. A hajdanán jobb időket megélt híres, hírhedt Szőke Tisza kultúr- és diszkóhajó, már csak egy roncs, egy váz, semmi sem emlékeztet régi mivoltára, pedig fantasztikus élettörténete volt.

A túra végcélja az autópálya-híd alja volt, de addig még sikerült találkoznunk pár csacsival is. Épp jött etetni őket egy mókus, hozott nekik tököt és almát, és néven szólította egyiküket, ebből mindjárt arra a következtetésre jutottam, hogy nem először teszi azt, amit tesz. Matyi – mert így hívták a névenszólítottat -, azonnal felrohant a meredélyen, nyomában még négy csacsival, kivételt csak egy képezett, ki szemmel láthatóan állapotos volt, ő szép komótosan, kerülőúton érkezett meg a helyszínre. Volt közöttük pirók-szamár is. Aki nem ismeri ezt a fajtát, nem is fogja, mert mi találtuk ki. Onnan az ötlet, hogy bundája nagyon hasonlított a pirók-egér szőrzetére, ami pedig már tényleg létezik, vagyis egy sötét csík húzódik a hátán végig.

Tulajdonképpen itt nem a szamarat akartuk megnézni, hanem a tiszai kompot, melyről túravezetőnk kiselőadást is tartott, a fenti bekezdésben látható, mennyit jegyeztem meg belőle.

Az algyői olajmezők közepette tekeregtünk tovább, de nem olajkútnál, hanem egy pozitív kútnál horgonyoztunk le kis időre. Számomra minden kút pozitív, hisz kellemesen hűs mivoltával gyengéden oltja szomjamat, de aztán megtudtam, hogy nem ettől pozitív, hanem mert anélkül jön fel a földből, hogy bármi módon erre kényszerítenék.

Míg a többiek ittak, addig én futottam, mert amióta felmentünk a töltésre, másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy talpammal érintsem a talaját, mely puha volt, de nem saras, egyenletes és hívogató. Sajnos senki sem vállalkozott arra, hogy a biciklimet utánam hozza, így nem volt lehetőségem menet közben futni is, de a tíz perces pihenőt már aktívan kihasználtam…

Eztán már tényleg elértük a végcélt, ahol megebédeltünk, beszélgettünk, csodáltuk a látványos, falra festett graffitiket, kihallgattuk a szemben horgászókat, hiszen a víz rendkívül jól vezeti a hangot, fényképezkedtünk és meditatív jelleggel Tami egy tornyot is épített az erre alkalmas kövekből.

Visszafelé már nem a töltésen, hanem az autópálya melletti szervizúton tekertünk, ahol csupán egy birkanyájjal találkoztunk, kik ijedtükben rossz irányba kezdtek futni, vagyis előttünk, keresztbe, és ahol Anti színes kalapját lengetve integetett a kamionosoknak, kik azonnal vissza is dudáltak neki, vagyis nem tudni kinek, mert én pont akkor és ott cseréltem le a pólóm egy pántosra, teljesen véletlenül.

A végállomás természetesen a tápai falu végi kurta korcsma volt, ahol még néhány kutya színesítette az állati repertoárt, és az árnyék józanította ki kábult fáradtságunkat.

A túra 36,5 kilométerre sikeredett.