Igencsak kimerültem ezen a héten. Nehéz, nagy odafigyelést igénylő munkám van mostanság, amit igazából élvezek, mert szeretem a kihívásokat, de eléggé ki is készít. Régies nyelvezet, meglepő fordulatok, úgyhogy már nem is csoda, ha néha félreolvasok dolgokat, például azt írom, hogy Syria és Palacsinta, Palestina helyett, de ezt a Corában még fokoztam is a mélyhűtött pultok mellett, amikor a fagyasztott karajt, fagyasztott karvajnak olvastam. Majdnem megvettem, szárnyasokat néha eszem, és karvalyt még úgy sem kóstoltam. Még azért is szeretem a mostani munkám, mert így elolvashattam Babits Mihály kézírását! Dante Isteni színjátékának fordításakor osztotta meg egy barátjával, hogy milyen nehézségekbe ütközött a Paradicsom fordítása közben. Annyira szemléletesen írt, hogy felemelő érzés volt olvasni is.
Tami sem könnyítette meg a heti beosztásomat. Szerdán nekirohant egy vascsőnek, mikor az óvoda lezárt területére tévedt be. Pont orrmagasságban volt neki, én már csak azt láttam, hogy visszapattan és lehuppan a földre. Az egyik nagymamára bíztam a lányt, míg visszaszaladtam valamiért az épületbe, de nem gondoltam volna, hogy beengedi oda őket, az unokáját is, ahová nem szabad gyereknek belépni, ráadásul ő az ellenkező irányba távozott, mert az unoka ezt kérte tőle. Először hibáztattam mindenkit, de ezt csak a szívem akarta így, az eszem tudta, hogy nekem nem lett volna szabad magára hagynom, csak én vagyok a hibás. Ettől a verziótól Tami is megnyugodott, mert ő magát hibáztatta, amiben először egyetértettem, de aztán megnyugtattam, hogy ő „csak” ügyetlen volt és nagyon figyelmetlen.
Gyönyörűen bedagadt az orra, hatalmas folt lett rajta, ami eleinte kékes-lilás színben pompázott, most már meghatározhatatlan árnyalatot öltött. Másnap vittem a gyermekkorházba röntgenre. Csupán 3 órát kellett várnunk, mire sikerült kiadniuk a papírt és megnyugodhattam, hogy nem tört el, csak zúzódás. Jegelnem kellett volna, de egyik orvos sem tudta megmondani, hogy mégis hogy jegeljek egy örökmozgót? Próbálkoztam fagyasztott zöldséggel, de két perc után visított, hogy elfagyott az orra és különben is inkább játszana, mint ülne egy helyben, és már egyáltalán nem is fáj.
Találkoztam egy kedves barátommal is, akivel ha összefutunk, mindig onnan tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk annak idején és ez jó. Most körülbelül egy évnyi lemaradásunk volt, amit a 25 percesre kinyújtott öt perces szünetemben nem nagyon tudtunk kimeríteni, de azért nagy vonalakban mindketten képet kaptunk a másikat foglalkoztató dolgokról.
Nagyon nem szeretem a kényszeredett mi újság formulát! Amikor a másik az egyiktől várja, hogy ossza meg minden titkát vele, két perc alatt, amit az egyik nem is nagyon akar megtenni, mert arra kíváncsi, hogy a másik mire is kíváncsi.
Fáradt vagyok, mondtam, nem? Inkább kölcsön vett szavakkal fejezem be eme szösszenetem, aminek legalább van értelme és ami jellemzi, hogy milyen könyvek kerülnek a kezembe.
„Angyalok az égből, lehozták egykor a boldogság fenséges ragyogású gyémántkövét, hogy megajándékozzák azzal a legjobb, a legtökéletesebb embert. De amint szálltak volna lefelé, elejtették drága kincsüket s az millió darabra széttörve hullott alá a földre. Azóta hasztalan keressük a teljes boldogságot, nem létezik az többé;
Ezren és ezren nem juthatnak vándorutjokban egyetlen boldogságkövecskéhez sem, mert nem ismerik a megtalálás, az észrevevés tudományát. Elmúlik életük anélkül, hogy valaha boldogok lettek volna, pedig a jó isten arra teremtette az embert, tehát joga van ahhoz mindenkinek, és aki nem törekszik utána, vétkezik maga ellen, vétkezik Isten ellen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése