Csiki beteg

Egyik reggel felébredve csodálkoztam, hogy a kisebbik macskám nem követeli hangos nyávogással a reggelit, nem is ugrik a vállamra és egyáltalán nem csinál semmit. Annyira nem aggódtam, mert lehangoltságának nem voltak külső jelei, gondoltam, majd jobban lesz, lehet, hogy csak kamaszodik, átmeneti depresszió gyötri, vagy ilyesmi.
Mikor a munkából hazaértem, nem rohant elém az ajtóba, mint szokott, az ágy sarkán gubbasztott, és mikor megcsörgettem a kekszes zacskót, akkor sem szaladt oda, hogy eltúrja Huncutot, már tudtam, hogy baja van.
Másnap pont rendelt az orvos, délután meg is jelentünk nála, hogy vizsgálja meg. Biztosak voltunk benne, hogy lázas, a szőre a testéhez tapadt, nem evett, nem ivott már második napja. Dr. Vilmos megmérte a lázát, persze hogy 40 fok fölé kúszott a higany szála. Belenézett a torkába és megállapította, hogy vírusos torokgyulladása van. Alig akartam elhinni, hisz nem sokat tartózkodik a hidegben, de ha mégis, Huncut is vele van, neki viszont kutya baja. Erősebb a szervezete – kaptam meg az orvosi szakvéleményt, Anti szerint biztos bekapkodta a hideg levegőt.Mikor elindultunk Csikivel, nagyon nehéz volt beletenni a kosarába. A rendelőben viszont mindent elkövetett, hogy bejusson. Lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyében, ha meglátom, hogy mekkora tűvel közeledik felém a fehérköpenyes. Még az első adagnál részvéttel tekintettem kis kedvencemre, de az ötödiknél már nézni sem bírtam, inkább Tamit vizslattam szigorú szemmel, aki megint nem fért a bőrébe, nem tudom miért, de nagyon mulatságosnak találta a helyzetet. Anti pedig a fényképezőgép mögé bújt, hogy ezt a bejegyzést még hitelesebbé tegyem.Sajnos Csiki még harmadnap sem lett jobban, úgyhogy megint visszavittük az állatorvoshoz, aki újabb fájdalomcsillapító injekcióval kedveskedett Csikinek. Szerencsére most csak kettőt kapott, minek hatásától remélhetőleg holnap már bír nyelni. Nagyon remélem, mert egyre nehezebb megitatnom, amit egy fecskendő segítségével próbálok véghez vinni, minek eredménye, hogy két csepp víz megy a szájába, a többi rám.

Lepedő

Elfogyott a papírunk, de a gyerekek nagyon találékonyak...
A macskák meg csak ülnek...

Buli

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy a macska iszonyúan kaparászik valamit. Ahogy tisztult a tudatom, rájöttem, hogy a wc-ből jön a hang, ahol a macskák is végzik a dolgukat, de nem a dobozból, hanem kívülről. A vakarászás papírcsörgéssel párosult, úgyhogy hamar összeillesztettem a kettőt: megint a megmaradt alom papírzacskójába végezte a dolgát. Ránéztem az órára, két egyest láttam rajta, gyorsan összekapcsoltam, hogy 11 óra, tehát ideje felkelni.
Bementem a ház legkisebb helységébe és a látvány felért egy korty méregerős kávéval. Már máskor is előfordult, hogy Csiki a doboz helyett a papírba végezte a dolgát, de eddig mindig olyan ügyes volt, hogy benne maradt a cucc, még csak egy csöpp sem ment mellé, akármilyen kicsi volt is a nyílás. Most viszont a papírzacskó tetejét teljesen szétszaggatta, az alom fele kiborult a kőre, Csiki pedig nem csak kaparta a melléktermékét, hanem forgott benne, közben lökdöste a nagyobb szemeket, majd kirohant a lábam mellett, be az ágyba, magával sodorva egy maroknyi almot, aztán visszafutott, megint meghempergőzött, csúszkált benne és ezt így folytatta volna unásig, ha én hamarabb meg nem unom. Nem igazán így képzelem a vasárnap reggelemet, de nem volt más lehetőségem, mint hogy takarításba kezdjek, ami először a porszívózást, majd az ágynemű cseréjét, mosását jelentette.Pedig fülemben még a tegnap esti buli hangjai zsongtak, ami a Sardinelli zenekar jóvoltából egy időre dobhártyámra nyomódott. Másodjára hallottam őket, úgyhogy van viszonyítási alapom és most sokkal jobbak voltak, mint az előző fellépésen. Sancika hozta a formáját, tőle ez nem volt meglepő, a gitár életre kel a kezében, gyönyörű hangokat tud kihozni a hangszeréből, látszólag minden erőlködés nélkül, tekintete ilyenkor teljesen átszellemül, megszűnik körülötte a világ, csak a zene van, a gitár és ő. A dobos srác is profi zenész, ő is nagyon otthon volt abban, hogyan kell felcsigázni a közönséget. Jani pedig egyszerűen önmagát adta, tekergette a mikrofont és rekedtes – Szikkadt – hangjával próbálta megragadni a lényeget. Egyik lírai számnál olyan gyönyörűen énekelt, hogy ki kellett nyitnom a szemem, hogy megnézzem, nem kapta-e ki valaki a kezéből a mikrofont. Táncolni ugyan nem táncoltam, de minden porcikám zizegett a ritmusra.
A klub, ahol felléptek nem a kiváló szellőztetéséről híres. Az odajáró közönség pedig nem a füstmentes napok lelkes szervezői. Ebből következik, hogy már az első fél órában iszonyúan csípte a szememet a füst, de tűrtem, mert már az idejét sem tudom, mikor voltunk együtt régi barátainkkal. Ekkora áldozatot bármikor megtennék értük. Jó volt újra beszélgetni velük, vagy hallgatni a hülyeségeket, melyek sokszor csak egy kívülálló számára tűnnek annak, de aki ismeri ezeket az embereket, van egy kis fogalma az életükről, tudja, hogy ezek a történetek csak látszólag olyanok, mintha egy sóhajtással kifújnák magukból, csak úgy mellékesen, egyébként pedig az életük fontos része. Még Anti is meglepett egy-két anekdotával, melyet nem ismertem.Boldog szülinapot Jani!

Szabad Waldorf-iskola

Egyre inkább körvonalazódni látom, hogy a lányom waldorfos lesz. Nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem végig tudjon ülni többször 45 percet egy padban, hogy minden kétkedés nélkül elfogadja, amit a tanár mond és nem látom értelmét annak sem, hogy a fejét lexikális tudással kéne megtölteni 8 évig folyamatosan (amit úgy is elfelejt és a középiskolában ismét meg kell tanulnia), de annyira, hogy más már ne is férjen bele.
A „más” számomra fontosabb. Az hogy miként alakítson ki kapcsolatokat, hogy jó emberismerő legyen, hogy több dolgot is kipróbáljon a magolás helyett, hogy tudja mi az a szeretet, hogy ha nem ért egyet valamivel, képes legyen kompromisszumra, hogy legyen ideje játszani, hogy lehessen még gyerek. Hogy az önbizalma erősödjön, hogy el tudja dönteni, ha eljön az ideje, hogy mit szeretne csinálni az életben, mihez érez magában kedvet, kitartást és tehetséget, nem pedig úgy hogy rákényszerítsenek egy szerepet, ahol mindenképp meg kell felelni valami felsőbb hatalomnak, mert csak így tud érvényesülni az életben.
Nem hiszem, hogy attól boldogabb valaki, hogy másoknak engedelmeskedik, nem hiszem, hogy bele kell hajszolni a túl sok szabály szigorú betartására, nem hiszem, hogy nem lehet ezt egy kicsit lelassítani, hogy ennyire sietni kell felnőni.
Szombat délelőtt Tamival és Antival elmentünk a Waldorf hetek programjában szereplő első előadásra. Ez tulajdonképpen egy ismerkedés volt. A leendő első osztályosok ismerkedtek a leendő osztálytanítójukkal, a szülők pedig a pedagógia lényegével, módszereivel. Nagyon tanulságos volt. Sokan felháborodnak, hogy ennél a típusú oktatásnál a gyerekek csak 3. osztály körül tanulnak meg írni. Ez nem egészen így van, bár a folyóírást tényleg akkorra tanulják meg. Az első évben viszont már a nagybetűkkel megismerkednek, de nem úgy, hogy a tanár felrajzolja a táblára, a gyerekek pedig utánozzák, hanem történeteket találnak ki minden egyes betűhöz, egy-egy hangzó akár 3 napig is porondon lehet. Semmivel sem sietnek, a diákoknak van idejük, hogy ne csak felszínesen ismerjék meg az aktuális tananyagot, hanem részletesen és nem csak évszámokhoz kötve, hanem az időben elhelyezve. Így sokkal jobban rögzülnek a tanultak, nem kell attól tartani, hogy úristen vizsgán semmi sem fog eszükbe jutni, mert közben magabiztossá válnak, érettebbé és felelősségteljesebbé.
De nem csak a tanulást tanítják meg a gyerekeknek, hanem az érzelmeikre, lelki beállítottságukra és fejlődésükre is nagy figyelmet fordítanak. A tanárok figyelembe veszik, hogy 9 éves koruk körül nagy változáson mennek keresztül a lurkók és összezavarodik velük a világ, még azt is megkérdőjelezik, hogy a fű zöld. Ilyenkor nem hívatják be a szülőt, hogy nem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, nem adnak neki intőt és egyáltalán nem marasztalják el, mert tudják, hogy ez a korral jár. Ekkor különböző koncentrációs feladatokat végeznek, ami többnyire az egész testet megmozgatja és segít összhangba kerülni az „én”-nel.
Mi is elvégeztünk pár gyakorlatot a 4. és 5. osztályos követelményből. Mit is mondjak, nem ment zökkenőmentesen, pedig a legbonyolultabb feladatokat még nem is mutatták meg. Egyre jobban hiszek benne, hogy minden iskolának át kéne venni legalább egy részét ebből a pedagógiából. Tami is remekül érezte magát a tanító nénivel, akinek már ismeretlenül is rajzolt reggel egy pillangót, most pedig papírból készített kemencét, melyből ha kihúzott egy lapátot, ott volt rajta a kisült kenyér. Szőlővel fogyasztottuk el.
"A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani."

Macska, veréb, mosógép

Szombaton hazatérve a munkából Antit kint találtam az udvaron. Már két órája gallyakat (rőzsét) gyűjtögetett a kerítés mellől, amit az autósok vágtak le, hogy ne karcolják össze a járművüket. Mesélte, hogy Huncut annyira boldog volt, hogy madarat lehetett vele fogatni. Be is vitte a fürdőszobába az élettelen verebet, hogy gazdáját ott bűvölje el akrobata mutatványaival, mely nem váltott ki Antiból tapsvihart, rövid idő múlva inkább kivitte a szárnyast, ebédnek túl csekély lett volna.Mikor bementem a házba, Huncut azonnal kirohant. A verebe még ott volt a teraszon, de nem foglalkozott vele. Csodálkoztam, hogy Csiki nem jön elém, pedig mindig szalad, ha meghallja a hangomat. Most viszont én szaladtam, mikor meghallottam a hangját. A fürdőszobából jött, de mintha valami csőből nyávogott volna. Nem sokat tévedtem. Tegnap mosás után nyitva hagytam a mosógép fedelét, hogy kiszáradjon. Csiki - nem tudom, milyen elgondolásból - beleugrott a dobba, majd mókuskeréknek használva, lefelé fordította. Egy kis gumi-gömböt szoktam mosás közben használni, azt mondják, tisztábbak lesznek tőle a ruhák. Én ezt nem tapasztaltam, de az ellenkezőjét sem, úgyhogy a labda maradt. Most viszont ez a tömör gumi beszorult, és nem lehetett visszahajtani a dobot. Még szerencse, hogy nem a macska lába miatt. Csiki kétségbeesetten nyivákolt. Behívtam Antit, aki azonnal kézbe vette az ügyet.
Leszerelt valamit, minek segítségével nagyobb rés lett a dob alján. Csiki próbált rajta kiférkőzni, de ez hiú ábránd volt részéről. Ezen a lyukon kipiszkálta a labdát, és így el tudtuk fordítani a dobot. Azt hittem, hogy Csiki úgy fog kiugrani börtönéből, mint akit 90 fokon Perwollal mostak, ehelyett nagyon megfontoltan, körülményesen és körültekintően ágaskodott fel, és kis idő múlva vissza is tért rabsága helyszínére, de azonnal lecsuktam a mosógép fedelét.

Iskola

A héten elmentem egy „hagyományos” iskolába, hogy megnézzem, milyen lenne, ha ide íratnám be a gyermekemet. Utólag már elmondhatom, hogy nagyon rossz lenne, de ne szaladjunk ennyire előre az eseményekben.
Elöljáróban annyit tudtam az intézményről, hogy nagyon erős, de azért figyelmet fordítanak a művészeti oktatásra is, illetve ami miatt egyáltalán betettem ide a lábam, hogy olaszt is tanítanak.
Az igazgató fogadóóráján (egy óra tartamban) volt lehetősége a szülőknek, hogy megbeszélhessék a felmerülő kérdéseket és úgy mond „előjegyezzék” a gyereket.
Pontosan oda is értem, de a diri nem volt sehol. Vártam. Közben végighallgattam a szünetre buzdító kicsöngetést, ami már nem emlékeztetett az én időmben szokásos csengőszóra, mert ez egy percig tartott, dallamot játszott, de olyan hangerővel, hogy vagy befogom a fülem, vagy én is ordítok, hogy el tudjam viselni. Az előbbit választottam. Jöttek a lurkók, hatalmas iskolatáskákkal. Egy osztály mellém dobta a cuccait, hogy teher nélkül rohamozhassa meg a büfét. Néztem az arcukat, az öltözködésüket, de semmi kirívót sem láttam megjelenésükben, szolidan, nem az utolsó divat szerint öltöztek, de azért csinosan. Közben befutott még két anyuka. Próbáltam az egyikkel beszélgetni, hátha ő többet tud az iskoláról, de csak azt hajtogatta, hogy már másodjára van itt, mert rossz nyelvre íratta be a gyerekét, úgyhogy arrébb mentem. Vártunk tovább. Épp húsz perc telt el, mikor belibegett az igazgatónő. Nem lett szimpatikusabb a késéstől, utálok várni, ha pedig én megtisztelek valakit azzal, hogy pontos vagyok, számítok a viszonzásra. Na nem baj, biztos valami halaszhatatlan miatt késett, vigasztaltam magam.
Leültünk a hölggyel szemben. Én voltam középen, talán ezért is nézett többnyire rám, miközben beszélt. Elmondta, hogy ellenére van, ha az iskoláját elitnek nevezik, mert szerinte nem az. Nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, szinte mindegyik tanár több diplomával rendelkezik és a legmagasabb színvonalon űzi ezt a foglalkozást, minek eredménye, hogy 98 %-ban gimnáziumba mennek a gyerekek. Közölte még azt is, hogy náluk demokrácia van. Mindent meg lehet beszélni, nem önkényeskedik senki, az a lényeg, hogy mindenkinek jó legyen. Három osztályt indítanak, angol, francia és vegyes kiszerelésben, max. 30 fővel, úgyhogy muszáj néha szelektálni.
Mindeközben felvett két telefont, és boldog új évet kívánt hívójának (tíz perc), illetve dicshimnuszt zengett egy pályázatról, amit az iskola elnyert, Csongrád megyében egyedülállóan, több száz millió pénzt kapnak, hogy újjá varázsolják az épületet, mellesleg ezt a pályázatot ő írta és várta érte az elismerést, amit két szülőtől meg is kapott, én csak mosolyogtam, ezt értelmezhette bárhogy. Ez újabb tíz perccel rövidítette meg a látogatási idő hosszát.
Ezek után felvette a beíratásra váró gyerekek adatait. Tami éppen a 90. volt a listában, tehát ki is lehetne tenni a betelt táblát, már januárban! Jobbomról már a második generáció szeretné itt elkezdeni tanulmányait. Egy kis rubrikába be is írta, hogy „testvér”. Balomról egy nyelvtanár foglalt helyett, akivel gyorsan eszmét cseréltek, hogy a Zsivágó orosz nyelven milyen fantasztikus és még egy-két dvd-t is felajánlott az anyuka, talán a jobb besorolás végett.
Én ezzel szemben kérdéseket intéztem a hölgy felé, mert nem volt minden világos. Kérdem én, hogy mégis milyen szelektálás működik az intézményben? Némi hámozás után kiderült, hogy ezt úgy teszik meg, hogy a szülőnek ki kell tölteni egy „kutyanyelvet”, melyben közli, hogy az egyetemi szférában dolgozik-e vagy sem, illetve testvér jár-e már ebbe az iskolába. Tehát itt a szülőnek kell felvételizni. Ha orvos, ügyvéd, tanár vagyok, akkor a lányom járhat ide, de ha eladó az iskola melletti abc-ből, akkor nagyon kicsi az esélyem. Tényleg nem elit iskola, inkább sznob.
Kérdem tőle, hogy a második nyelv kiválasztása hogyan történik? Mondja ő, hogy bár kis létszámmal dolgoznak, de három nyelv közül lehet választani: orosz, olasz és német. Kérdem én, hogy mi van, ha mindenki, teszem azt, olaszt akar tanulni? Feleli ő, hogy akkor le kell ülni a szülőknek a tanárokkal, és utóbbiaknak meg kell győzniük, hogy a többi nyelvre is legyen jelentkező. Kérdem én, hogy és akkor mi van, ha nem születik kompromisszum? Feleli ő, hogy akkor közbe kell lépnie, és kijelölni, hogy ki milyen nyelvet tanuljon. Aha, szóval így működik a demokrácia. Az én lányom nem fér bele az olasz oktatásba, akkor tanuljon inkább oroszt, úgyis mindkettő o-val kezdődik. Ekkor már kicsit kezdte forgatni a szemét, vagy a papírjaiban kutatni újabb téma után, de nem tágítottam.
Kérdem én, hogy mi a helyzet a művészeti oktatással? Egy ásítást elnyomva feleli, hogy sajnos lejárt az ideje, még várnak rá, de már órája is lesz, úgyhogy ezt majd legközelebb megbeszéljük – és már nyitja is az ajtót, ahol még vagy három szülő várakozik. Vagyis a húsz perces késés, tíz perces telefonálás és tíz perces pályázati ömlengés után még képes kirúgni a szülőt!
Azért kíváncsi leszek, ha netán felveszik a gyereket, milyen képet vág majd, ha közlöm, hogy bocs de inkább nem járatom ide a lányom. Úgy gondolom, hogy a késés, a beszélgetés közbeni telefonálás, a szemforgatás és unott tekintet elsajátításánál sokkal értékesebb dolgokat is meg kell tanulnia az életben, hogy jó ember legyen, akár orvos, akár virágkötő is lesz belőle. Valahogy többre becsülöm az egyszerű kedvességet, előzékenységet, udvariasságot és őszinteséget, mint ezt az intellektuel szemforgatást.

Jókívánság

A nő bebújt a takaró alá. Meleg volt, épp csak a hátára terítette a paplant. A férfi mellé feküdt, hanyatt. A nő az oldalára gördült, a férfi felé fordulva, jobb karjával átkarolta a puha testet. Alig telt el egy perc, a férfi elkezdett horkolni. Nem hangosan, nem fülsértően, de ütemesen és kitartóan. A nő hallgatta, nem szólt, bár sejtette, hogy így nem fog tudni elaludni. Egyszer csak a férfi felriadt.
- Ki az? – kérdezte a saját horkolását idegennek érezve. Mindkettőjükből kibuggyant a nevetés. Ha valaki skizofrén, sosincs egyedül és még meg is tudja ijeszteni a másikat.
A nevetés csillapulásával, a férfi a nő felé fordult, az oldalára. Mint egymás tükörképei, úgy feküdtek. A nő térde enyhén behajlítva érintette a férfi térdét. A férfi bal karjával átkarolta a nőt. Nézte, bár a sötétben nem látott semmit, csak érzett. Egyre nagyobb vágyat.
- Kívánhatok hármat? – törte meg a csendet a férfi, miközben megszorította a nő vékony derekát. Fantáziája gyorsan magával ragadta, de még várt. A válaszra.
- Csak egyet! – mondta a nő az éj csöndjét felszakítva, talán kicsit hangosabban, mint ahogy az éjszaka ürességében ez illendő lett volna, de hozzá tartozott a megjátszott felháborodáshoz. Megint nevettek, majd egymáshoz simultak, ajkuk szorosan összetapadt, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat.