Iskola

A héten elmentem egy „hagyományos” iskolába, hogy megnézzem, milyen lenne, ha ide íratnám be a gyermekemet. Utólag már elmondhatom, hogy nagyon rossz lenne, de ne szaladjunk ennyire előre az eseményekben.
Elöljáróban annyit tudtam az intézményről, hogy nagyon erős, de azért figyelmet fordítanak a művészeti oktatásra is, illetve ami miatt egyáltalán betettem ide a lábam, hogy olaszt is tanítanak.
Az igazgató fogadóóráján (egy óra tartamban) volt lehetősége a szülőknek, hogy megbeszélhessék a felmerülő kérdéseket és úgy mond „előjegyezzék” a gyereket.
Pontosan oda is értem, de a diri nem volt sehol. Vártam. Közben végighallgattam a szünetre buzdító kicsöngetést, ami már nem emlékeztetett az én időmben szokásos csengőszóra, mert ez egy percig tartott, dallamot játszott, de olyan hangerővel, hogy vagy befogom a fülem, vagy én is ordítok, hogy el tudjam viselni. Az előbbit választottam. Jöttek a lurkók, hatalmas iskolatáskákkal. Egy osztály mellém dobta a cuccait, hogy teher nélkül rohamozhassa meg a büfét. Néztem az arcukat, az öltözködésüket, de semmi kirívót sem láttam megjelenésükben, szolidan, nem az utolsó divat szerint öltöztek, de azért csinosan. Közben befutott még két anyuka. Próbáltam az egyikkel beszélgetni, hátha ő többet tud az iskoláról, de csak azt hajtogatta, hogy már másodjára van itt, mert rossz nyelvre íratta be a gyerekét, úgyhogy arrébb mentem. Vártunk tovább. Épp húsz perc telt el, mikor belibegett az igazgatónő. Nem lett szimpatikusabb a késéstől, utálok várni, ha pedig én megtisztelek valakit azzal, hogy pontos vagyok, számítok a viszonzásra. Na nem baj, biztos valami halaszhatatlan miatt késett, vigasztaltam magam.
Leültünk a hölggyel szemben. Én voltam középen, talán ezért is nézett többnyire rám, miközben beszélt. Elmondta, hogy ellenére van, ha az iskoláját elitnek nevezik, mert szerinte nem az. Nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, szinte mindegyik tanár több diplomával rendelkezik és a legmagasabb színvonalon űzi ezt a foglalkozást, minek eredménye, hogy 98 %-ban gimnáziumba mennek a gyerekek. Közölte még azt is, hogy náluk demokrácia van. Mindent meg lehet beszélni, nem önkényeskedik senki, az a lényeg, hogy mindenkinek jó legyen. Három osztályt indítanak, angol, francia és vegyes kiszerelésben, max. 30 fővel, úgyhogy muszáj néha szelektálni.
Mindeközben felvett két telefont, és boldog új évet kívánt hívójának (tíz perc), illetve dicshimnuszt zengett egy pályázatról, amit az iskola elnyert, Csongrád megyében egyedülállóan, több száz millió pénzt kapnak, hogy újjá varázsolják az épületet, mellesleg ezt a pályázatot ő írta és várta érte az elismerést, amit két szülőtől meg is kapott, én csak mosolyogtam, ezt értelmezhette bárhogy. Ez újabb tíz perccel rövidítette meg a látogatási idő hosszát.
Ezek után felvette a beíratásra váró gyerekek adatait. Tami éppen a 90. volt a listában, tehát ki is lehetne tenni a betelt táblát, már januárban! Jobbomról már a második generáció szeretné itt elkezdeni tanulmányait. Egy kis rubrikába be is írta, hogy „testvér”. Balomról egy nyelvtanár foglalt helyett, akivel gyorsan eszmét cseréltek, hogy a Zsivágó orosz nyelven milyen fantasztikus és még egy-két dvd-t is felajánlott az anyuka, talán a jobb besorolás végett.
Én ezzel szemben kérdéseket intéztem a hölgy felé, mert nem volt minden világos. Kérdem én, hogy mégis milyen szelektálás működik az intézményben? Némi hámozás után kiderült, hogy ezt úgy teszik meg, hogy a szülőnek ki kell tölteni egy „kutyanyelvet”, melyben közli, hogy az egyetemi szférában dolgozik-e vagy sem, illetve testvér jár-e már ebbe az iskolába. Tehát itt a szülőnek kell felvételizni. Ha orvos, ügyvéd, tanár vagyok, akkor a lányom járhat ide, de ha eladó az iskola melletti abc-ből, akkor nagyon kicsi az esélyem. Tényleg nem elit iskola, inkább sznob.
Kérdem tőle, hogy a második nyelv kiválasztása hogyan történik? Mondja ő, hogy bár kis létszámmal dolgoznak, de három nyelv közül lehet választani: orosz, olasz és német. Kérdem én, hogy mi van, ha mindenki, teszem azt, olaszt akar tanulni? Feleli ő, hogy akkor le kell ülni a szülőknek a tanárokkal, és utóbbiaknak meg kell győzniük, hogy a többi nyelvre is legyen jelentkező. Kérdem én, hogy és akkor mi van, ha nem születik kompromisszum? Feleli ő, hogy akkor közbe kell lépnie, és kijelölni, hogy ki milyen nyelvet tanuljon. Aha, szóval így működik a demokrácia. Az én lányom nem fér bele az olasz oktatásba, akkor tanuljon inkább oroszt, úgyis mindkettő o-val kezdődik. Ekkor már kicsit kezdte forgatni a szemét, vagy a papírjaiban kutatni újabb téma után, de nem tágítottam.
Kérdem én, hogy mi a helyzet a művészeti oktatással? Egy ásítást elnyomva feleli, hogy sajnos lejárt az ideje, még várnak rá, de már órája is lesz, úgyhogy ezt majd legközelebb megbeszéljük – és már nyitja is az ajtót, ahol még vagy három szülő várakozik. Vagyis a húsz perces késés, tíz perces telefonálás és tíz perces pályázati ömlengés után még képes kirúgni a szülőt!
Azért kíváncsi leszek, ha netán felveszik a gyereket, milyen képet vág majd, ha közlöm, hogy bocs de inkább nem járatom ide a lányom. Úgy gondolom, hogy a késés, a beszélgetés közbeni telefonálás, a szemforgatás és unott tekintet elsajátításánál sokkal értékesebb dolgokat is meg kell tanulnia az életben, hogy jó ember legyen, akár orvos, akár virágkötő is lesz belőle. Valahogy többre becsülöm az egyszerű kedvességet, előzékenységet, udvariasságot és őszinteséget, mint ezt az intellektuel szemforgatást.