Egyre inkább körvonalazódni látom, hogy a lányom waldorfos lesz. Nem tudom elképzelni, hogy a gyerekem végig tudjon ülni többször 45 percet egy padban, hogy minden kétkedés nélkül elfogadja, amit a tanár mond és nem látom értelmét annak sem, hogy a fejét lexikális tudással kéne megtölteni 8 évig folyamatosan (amit úgy is elfelejt és a középiskolában ismét meg kell tanulnia), de annyira, hogy más már ne is férjen bele.
A „más” számomra fontosabb. Az hogy miként alakítson ki kapcsolatokat, hogy jó emberismerő legyen, hogy több dolgot is kipróbáljon a magolás helyett, hogy tudja mi az a szeretet, hogy ha nem ért egyet valamivel, képes legyen kompromisszumra, hogy legyen ideje játszani, hogy lehessen még gyerek. Hogy az önbizalma erősödjön, hogy el tudja dönteni, ha eljön az ideje, hogy mit szeretne csinálni az életben, mihez érez magában kedvet, kitartást és tehetséget, nem pedig úgy hogy rákényszerítsenek egy szerepet, ahol mindenképp meg kell felelni valami felsőbb hatalomnak, mert csak így tud érvényesülni az életben.
Nem hiszem, hogy attól boldogabb valaki, hogy másoknak engedelmeskedik, nem hiszem, hogy bele kell hajszolni a túl sok szabály szigorú betartására, nem hiszem, hogy nem lehet ezt egy kicsit lelassítani, hogy ennyire sietni kell felnőni.
Szombat délelőtt Tamival és Antival elmentünk a Waldorf hetek programjában szereplő első előadásra. Ez tulajdonképpen egy ismerkedés volt. A leendő első osztályosok ismerkedtek a leendő osztálytanítójukkal, a szülők pedig a pedagógia lényegével, módszereivel. Nagyon tanulságos volt. Sokan felháborodnak, hogy ennél a típusú oktatásnál a gyerekek csak 3. osztály körül tanulnak meg írni. Ez nem egészen így van, bár a folyóírást tényleg akkorra tanulják meg. Az első évben viszont már a nagybetűkkel megismerkednek, de nem úgy, hogy a tanár felrajzolja a táblára, a gyerekek pedig utánozzák, hanem történeteket találnak ki minden egyes betűhöz, egy-egy hangzó akár 3 napig is porondon lehet. Semmivel sem sietnek, a diákoknak van idejük, hogy ne csak felszínesen ismerjék meg az aktuális tananyagot, hanem részletesen és nem csak évszámokhoz kötve, hanem az időben elhelyezve. Így sokkal jobban rögzülnek a tanultak, nem kell attól tartani, hogy úristen vizsgán semmi sem fog eszükbe jutni, mert közben magabiztossá válnak, érettebbé és felelősségteljesebbé.
De nem csak a tanulást tanítják meg a gyerekeknek, hanem az érzelmeikre, lelki beállítottságukra és fejlődésükre is nagy figyelmet fordítanak. A tanárok figyelembe veszik, hogy 9 éves koruk körül nagy változáson mennek keresztül a lurkók és összezavarodik velük a világ, még azt is megkérdőjelezik, hogy a fű zöld. Ilyenkor nem hívatják be a szülőt, hogy nem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, nem adnak neki intőt és egyáltalán nem marasztalják el, mert tudják, hogy ez a korral jár. Ekkor különböző koncentrációs feladatokat végeznek, ami többnyire az egész testet megmozgatja és segít összhangba kerülni az „én”-nel.
Mi is elvégeztünk pár gyakorlatot a 4. és 5. osztályos követelményből. Mit is mondjak, nem ment zökkenőmentesen, pedig a legbonyolultabb feladatokat még nem is mutatták meg. Egyre jobban hiszek benne, hogy minden iskolának át kéne venni legalább egy részét ebből a pedagógiából. Tami is remekül érezte magát a tanító nénivel, akinek már ismeretlenül is rajzolt reggel egy pillangót, most pedig papírból készített kemencét, melyből ha kihúzott egy lapátot, ott volt rajta a kisült kenyér. Szőlővel fogyasztottuk el.
"A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése