Négyből három

Csütörtökön reggel Csiki kicsit furcsán viselkedett. Nem szokott ennyire hízelegni, mint akkor, beéri, hogy kap enni és némi simogatást, de ezen a reggelen lépni sem lehetett tőle. Tamit már eléggé felidegesítette, hogy bármerre is ment, a macska a nyomában volt. Persze, kissé eltúlzott mérgelődés volt ez, inkább élvezte, csak nekem mutatta, hogy a macska miatt megy ilyen lassan a készülődés, hiszen így sokkal szórakoztatóbb volt az öltözés, mint az lenni szokott, hogy anya percenként noszogatja, hogy: öltözzél már!, még mindig nem vetted fel?, elkésünk! Végül már az asztal tetején húzta fel a nadrágját, hátha ott nyugta lesz a dörgölődő jószágtól, persze előre meg lehetett jósolni, hogy még a szekrény tetején sem lenne biztonságban.

Nem én vittem iskolába, úgyhogy még öt percre ledőltem és simogattam kedvencemet, hogy lenyugodjon. Kicsit abba is hagyta a nyávogást, ledőlt mellém és dorombolt. Aztán elmentem. Úgy egy óra múlva értem haza. Csiki szaladt elém a szobából. A látvány borzasztó volt, mert maga után vonszolta elsőszülöttét. Gyorsan bekísértem a dobozába, ahol azonnal elvégezte az utómunkálatokat, szerencsére az odakészített ollóra már nem volt szükség. Aztán ültem és simogattam, ennél többet nem tehettem. Mivel sokáig nem történt semmi, nekiláttam, hogy rendbe hozzam a hálószobát, mivel megint az ágyunkban indult be a szülés, de legalább nem éjszaka. Elkezdtem áthúzni az ágyneműt, majd mostam. Volt egy órám, mire jött a folytatás.

Mikor kipottyant a második cica már tudtam, mi tartott ilyen sokáig. Halva született szegényke. Még hagytam egy darabig, hadd nyalogassa, hátha magához tér, de perceken keresztül nem mozdult, nem lélegzett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt eltüntetnem.

Ezek után, de fogalmam sincs miért, Csiki mindenáron az alomban akarta folytatni a szülést. Az első cicát is vitte oda, hogy együtt legyenek. Alig bírtam "lebeszélni", hogy ez így nem lesz jó, mégsem a mellékhelységben kéne ezt megejteni. Nagy nehezen sikerült visszaterelnem a szülődobozába, bár beletelt egy órába. Szerintem csak azért engedett, mert jöttek az újabb fájások. A harmadik cica olyan sárga volt, hogy azt gondoltam mégsem sziámik lesznek, de a gondos mosdatás után ez is szépen kifehéredett. A negyedik pedig már gond nélkül kicsusszant, szinte észre sem vettem.

Úgy látszik négy cica fér el a pocakjában, amiből csak három marad. Talán jobb is így, hogy nem két hónap múltán pusztul el, mint a múltkor. Hófehér mind, ahogy lennie kell és elég élénkek, nem is túl picik, szépen szopnak mindnyájan, remélem mind megmarad.

Huncut is végre magához tért, már nem viselkedik olyan ellenszenvesen velünk, mint korábban, bár egy darabig jobban érezte magát a kerítésen kívül, de most már újra a mi cicánk.

Huncut

Huncut múlthét vasárnapján nem jött haza. Hiába hívogattuk este, hogy ideje lenne lefeküdni, a füle botját sem mozgatta. Kétségbe azért nem estünk, hiszen máskor is előfordult, hogy kimaradt. Jobb dolga is akad, mint engedelmeskedni aggódó gazdáinak, akik nem ismerik az éjszakai életet a macskák szemével.

Bevett szokás, hogy éjszakára és ha nem vagyunk itthon, akkor bezárjuk a macskákat. Így ha nem tartózkodunk otthon nem kell türelmetlenül nyávogniuk, ha be akarnak jönni, hiszen bent vannak. Csiki sosem megy ki a kertből, megelégszik a nem túl kicsi, de nem is óriási, kerítéssel övezett birtokkal, mely biztonságot nyújt kóbor ebek és rosszindulatú emberek ellen. Bogarászik, hűsöl vagy napozik, fára mászik, nyulazik, szóval van lehetőség egy macska számára is. Huncut is sokszor csatlakozik hozzá, de inkább útra kel. Nem mehet túl messzire, mivel hívásra két percen belül itthon van, kivéve, amikor nem. Olyankor először az utat nézem, nem ütötte-e el valami, aztán megcsörgetem a dobozát, amiben szerinte a kedvenc tápja van, de én már kicseréltem kavicsra és ha ez sem válik be, akkor marad kint. Ilyenkor legtöbbször, mikor hazaérünk, rohan elénk, vagy a teraszon vár minket.

Most viszont bármit tettem, nem jött haza. Vége lett a hétfőnek és kezdődött a kedd. Eltelt a szerda és csütörtökön sem jött meg. Anti plakátokat gyártott, hátha a környékbeliek látták és vannak olyan figyelmesek, hogy szólnak. Már amennyiben nem zárták be direkt, vagy vitték messzire. Sajnos inkább ez az eshetőség állt fenn, hisz egy kutya sem ül 5 napig a fa alatt, hogy lejöjjön a cicus és a macska sem marad odakint szakadó esőben, ha fedél alá is jöhetne.

Pénteken, alig hogy hazaértünk Tamival, csöngettek. Ahogy közeledtem a kapuhoz, látom, hogy a kapuban álló férfinek dudorodik a pulóvere. Egyből tudtam, hogy a mi macskánk lapul alatta. Igazam lett. Az út túloldaláról a szomszédunk hozta. Kérdem a manuszt, hol találta? Hát tulajdonképpen nála volt és nem akart elmenni. Nyitva hagyta az ajtót, jöhetett-mehetett, de inkább maradni akart. Nem tudta, hogy nekünk ilyen jószágaink vannak, csak a plakáton látta meg és azonnal hozta. Minden szavát kétkedéssel fogadtam, hisz kizártnak tartom, hogy a saját macskánk, akit felneveltünk, olyan hűtlen kutya legyen, hogy a szembe házból ne jöjjön haza, amikor hallja, hogy kétségbeesett hangon hívjuk? Biztos voltam benne, hogy bezárta, főleg, mikor tizedjére mondta, hogy ne haragudjak. Alig akart távozni, lehet, hogy jutalomra várt, de mivel nem voltak tiszták a körülmények, eszembe sem jutott, hogy pénzt adjak neki. Még jó, hogy nem váltságdíjat követelt a macskánkért. Még ezt is kinézem belőle. Ez a szomszéd nem a jól öltözött, értelmes fajtából való, kicsit ittas is volt, nem akartam vele vitatkozni, annál jobban örültem a macskánknak, aki azonnal birtokba vette a kertet, összecsókolózott Csikivel, de nem dorombolt, nem engedte, hogy megsimogassam, búskomor volt és fáradtnak tűnt.

Éjszakára már nem tudtuk bent tartani, miután a fürdőszoba ablakán kúszott kifelé, inkább kiengedtem az ajtón. Jó, akkor menjél. Egész éjszaka úgy aludtam, mint egy nyúl és hajnal 3 körül meghallottam, hogy nyávog. Gyorsan beengedtem. Lefeküdt és azonnal elaludt. Eddig sem voltunk túl jó viszonyban, inkább Antit és Tamit szerette ez a macska, de most őket is kerüli.

Azt hittem, hogy vissza fog menni a szomszédhoz, megsértettük az önérzetét valamivel, hiszen a sziámik sértődékenyek, számos emberi tulajdonsággal rendelkeznek. Nem lehet őket lekenyerezni, és még bosszút is képesek állni.

Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedik. Azóta eltelt már pár nap, jön-megy, nem marad egy helyen sokáig, de estére mindig hazajön.

Pedig korábban milyen jókat játszott együtt Csikivel. Látszott rajta, hogy boldog, jól érzi magát velünk, és most teljesen megváltozott, mintha nem is Huncut lenne. Csiki pocakjában szépen fejlődnek a kiscicák, már amennyire ezt meg tudom állapítani a kezemmel, amikor a hasára teszem. Olyan hancúrozás folyik odabent, mintha vízipólóznának és egy pillanatra sem állnak le.

Erdély VI. - Gyergyó

Hamarosan eljött az a pillanat, amikor el kellett búcsúznunk szállásadóinktól, akiket már Juli néninek és Vencel bácsinak szólítottunk. Ekkor még nem hazafelé vettük az irányt, mert meg kellett látogatnunk Anti kedves ismerőseit, Vilma nénit és János bácsit, Güdücön. Egyszer én is találkoztam velük, de Anti volt az, aki mély nyomokat hagyott bennük, lévén többször volt náluk. Immár harmadszor keltünk át a Bucsinon. Anti rutinosan vezetett, a hegytetőre érve leállította a motort és Borzontig gurultunk, ahol ez a házikó is látható, melyet utolért a végzet.

Itt szinte minden fából készül. Olyan gyönyörű házakat láttam, hogy a szívem fájdult belé, hiszen nekünk is faházunk van, de meg sem közelíti az ittenieket.

Mielőtt odaértünk volna Güdücre, megálltunk Gyergyószentmiklóson, hogy ne üres kézzel állítsunk be és megebédeljünk. Ahogy kiszálltunk az autóból cigánygyerekek rohantak meg minket. Csak egy lejt kértek, hogy kenyeret tudjanak venni, és mondták ránk az áldásokat, mint a gramofon. Fel voltam készülve a kéregetőkre, mondtam, adok én kenyeret, ha az kell, mert pénzem nincs. Gondolkodik a cigánylány egy pillanatig, majd újra kezdi a betanult szöveget, csak kenyér helyett már kiflit mond.

Két szállodának is a téren volt az étterme, de mi valami helyi kifőzdére gondoltunk, nem puccos helyre. Bementünk egy kockás terítősbe, de három óra körül nem hogy vendég, de már étel sem volt. Kijöttünk. Ekkor érzem, hogy a nadrágom alatt valami iszonyúan csipkedi a combomat. Annyira fájt, hogy már az utcán elkezdtem vetkőzni, nem érdekelt ki lát. Mikor már félig letoltam a nadrágom, mégiscsak visszaszaladtam az étterembe, ott csak két nő láthatott, és kértem, mit kértem, könyörögtem, hogy hadd vegyem le a gatyám. Természetesen – mondta a főnökasszony átérezve kínomat. A sarokba húzódtam, és kiléptem az egyik szárából. Fordítsa ki – biztatott a nő – hátha elbújt egy redőbe. Kifordítottam, de semmit sem találtam, már a viszketés is enyhült. Épp a másik szárából akartam kilépni, mikor bejött egy román cigány. Egyből észrevette a nem étterembe illő jelenetet és nem mozdult. Mondom neki: forduljon már amarra. Egy pillanatra arra nézett, amerre mutattam, de azonnal visszafordult, szélesen elvigyorodott, kivillantak ezüst fogai és csak bámult. Ekkor jött be Anti és közénk állt. Kihúzta magát, a cigány látta, hogy vége a peep shownak, és elballagott.

Ezek után megebédeltünk a szállodában. A pincérnő nem hogy örült volna, hogy van vendég, unottan és csigatempóban sétálgatott, az étel sem volt finom, de ha az lett volna, akkor sem jönnénk ide többet.

Güdüctől nem messze található Szárhegy, ahol a Lázár kastély áll. Nem gondoltam volna, hogy csak két bástya maradt ebből a kastélyból, a mostani épületeket a 70-es években építették újjá a korabeli feljegyzések szerint. Ez főleg azért elképzelhetetlen, mert teljesen korhű a kinézete, nem gondolná az ember, hogy csupán tizenéves kövek alkotják. A lépcsőkön persze látszik, hogy nem régiek, szerencsére. Több kiállítás is volt itt, mint például a szőttesek, hímzések, kitömött állatok és egy kortárs kiállítás, ahol Tami pengette az egyik hangszert.

Vilma néniék nagyon örültek, mikor megláttak minket. A környék már nem hasonlított az emlékeinkben létezőre. Mindenütt nyaralók, faházak, csak a hegyek és az öregek nem változtak. János bácsi szavajárása még mindig „a hétszázát”, bármi érdekességet mondtunk, ő így felelt. Persze tíz év alatt sok minden történt velük, nem igazán lehet elmesélni pár nap alatt, de azért azt megosztotta velünk, mikor a medvével szedte a málnát, vagy amikor bejött a kerítés mellé, hogy a birkákkal lakjon jól. Az öreg ostort kapott a kezébe és addig csettintgetett, míg eloldalgott Miklós bá.

Tami legnagyobb örömére végre itt láttunk macskát is. A lány zargatta őket, de csak véletlenül bírta megfogni. Lógott a lába az esőnek, szemerkélt is egy kicsit, kezdett hűlni a levegő, de hideg csak akkor lett, mikor eljött az éjszaka. A tisztaszobában magunk voltunk csak, a kályhát két szobával arrébb ugyan begyújtották, de lefekvéskor minden ajtót becsuktunk, úgyhogy jobban kellett volna igyekeznie a melegnek, hogy valami enyhet adjon.

Másnap még elvittük az öregeket Gyergyóba, hogy elintézzék a dolgaikat, mivel nincs autójuk, tömegközlekedés pedig nem létezik Erdélyben, muszáj megvárniuk, hogy valaki meglátogassa őket. Szerencsére sűrűn fordulnak náluk a vendégek, unatkozni nincs idejük. A szomszédok is be-beugranak, hogy vigyenek egy kis kóstolót a sajtból, rókagombából, áfonyából, de nem csak ezért, hanem mert Vilma néni központi figura a faluban, mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége, melyik nyaraló venne gombát, melyik málnát, kinek kell sajt, kinek orda.

Apropó orda! Most először ettem ezt a mennyei ételt. Só nélkül nem nyerte el a tetszésemet, de picit fűszerezve már annyira bejött, hogy abba sem bírtam hagyni. Tulajdonképpen ez valami juhsajt vagy túró. A juhászok egész nap legeltetik az esztenán a juhokat, fejés után nem tudnának mit kezdeni a rengeteg tejjel, hát sajtot, túrót és ordát készítenek belőle és így már könnyebben szállítható is.

Segítettünk az öregeknek, ahol csak tudtunk, például összeszedni a búzát, amit Anti öntött ki nagy igyekezetében.

Vagy vizet húzni a kútról.

Másnap még szedtünk egy kis pityókát, hogy Vilma néni fiának eljuttassuk, aztán mi is elindultunk. Tamival számoltuk az úton a hazafelé baktató teheneket, és nyári nyihogókat – ami a kiscsikó „székelyül” -, kerestük a nyári nyávogókat – ami a kiscica „Tamiul” -, láttunk ketrecben szarvast az erdőszélen.

Vettünk málnát az útszéli cigányoktól és poncsót az árusoktól, hogy ha beköszönt az ősz, és magamra öltöm, azonnal eszembe jusson Erdély és a székely legendák.

Céda

Újra lesznek kiscicáink, vagyis Csikinek. Hogy milyenek lesznek, most nem annyira egyértelmű, mert Csikit annyira nem lehetett bent tartani a lakásban, amikor párzási rohamai voltak, hogy újrakereszteltük, immár a Céda nevet viseli.

Azért reménykedem, hogy Huncut volt az első, mert emlékszem, hogy párszor felriadtam éjszaka, hogy ezek ketten mindjárt felkarmolják a parkettát. Szóval még van esély.

Hét évesen

Hogy milyen a világ 7 évesen? Erre Tami tudna kellő magyarázatot adni, hiszen hét éves lett, iskolás, már diákigazolványa is van, amit ugyan én hordok magamnál, mert még nincs szüksége rá, nem jár busszal, én viszem mindenhová és ez még így lesz egy darabig.

Az iskolát nagyon jól viseli, mivel pszichológiai szemmel nézve ideális egy első osztályos gyereknek, hogy nincs túl éles vonal az óvoda és az iskola között. Kedves mondókákat tanulnak a reggeli órakezdésre, vagy például a kézmosásra, ami így szól: húsz kicsi bocs, elindul és kezet mos”. Ennek minden iskolában így kéne működni, az óvoda nem iskola-előkészítő, mint ahogy tévesen sokan gondolják. Az első osztálynak kell még hasonló szellemben működnie, mint az óvoda, különben annyira éles a váltás, hogy sok gyermek már itt megutálja az tanulást.

Az egyedüli problémám idáig a napközire vonatkozik. Még csak háromszor mentem délután a lányomért, de ebből két alkalommal nem tudta a napközis tanár, hogy hol van a gyerekem. A játszótér az iskolához tartozik, ott töltik a délutánt és el kell kéredzkedniük, ha be akarnak menni az iskola mosdójába, ezért nem értem, hogy miért nem tudja, hol van. Ha nincs a játszótéren, akkor biztos bement – közölte a tanár, amivel egyáltalán nem nyugtatott meg, bár mentségére legyen szólva, zavartságát magyarázhatja, hogy nem tudja még kit, hogyan hívnak. Már egy gyerek eltörte mindkét karját a játszótéren, és mikor Taminak mondtam, hogy ugye ő nem fog meggondolatlanul veszélyes dolgokat művelni, egyáltalán nem nyugtatott meg, mikor közölte, hogy a veszélyes dolgok a legizgalmasabbak. Nem mondhattam neki ellent, hisz igaza volt, de mit csináljak, anya vagyok, aki nagyon félti a gyerekét.

Szombaton tartottuk a lány születésnapi buliját. Már előző éjszaka nem sok jót ígért az időjárás, szakadt az eső, hurrikán jellegű szélfúvással párosítva. Ahhoz pedig, hogy húsz embert a házban leültessek, el kéne költöznünk, úgyhogy maradt az aggódás. Mikor reggel felkeltem és kinéztem az ablakon, teljesen elborzadtam a borongós felhők láttán. Azt sem tudtam, hozzákezdjek-e egyáltalán a sütéshez, vagy inkább mondjuk le az egészet. Antiból viszont sugárzott a pozitivizmus, úgyhogy nekifogtam a menü elkészítéséhez. Aztán jöttek az egyéb gondok. Egyik fogásnak rántott csirkét terveztem. Kitettem a tányérokat, liszt, tojás, morzsa. Morzsa? Pár szelet húsra elegendő zsemlemorzsa maradt a tasakban. A rakott tésztához tejföl kellett, de sehol sem találtam a hűtőben. Rakosgattam a szalámikat, sajtokat, de hol a túróban van a tejföl? Végül meglett, Anti pedig hozott morzsát is, mikor a tortáért ment. Igen ám, de a gyertyákat elfelejtettük. A fiókban megtaláltuk a tavalyiakat, és akkor voltam annyira előrelátó, hogy többet vettem, úgyhogy még marad jövőre is.

Dél előtt fél órával pedig kisütött a Nap és el sem bújt, míg le nem nyugodott, úgyhogy minden jól alakult.

Tami nagyon örült a tortának...

... és a „gibbon-játszótérről” sem esett le, mint a múltkor:

Erdély V. - Medve-tó

Parajd környékén nem csak a hegyek sósak, de a tavak is. Egyik nap elhatároztuk, hogy elmegyünk a Medve-tóhoz. Ne csak másszunk, fürödjünk is. Anti rám hagyatkozott, hogy én már jártam ott, nálam van a térkép is, navigáljam. Már nagyon rég jártam erre, akkor sem én vezettem. Láttam a térképen, hogy Szováta mellett van a keresett tavacska. Azt is tudtam, hogy Szovátán van egy fürdő, de a kettő nem kapcsolódott össze bennem, úgyhogy továbbmentünk. Mikor elértük a következő falut, akkor döbbentem rá, hogy a Szováta-fürdő a Medve-tó. Visszafordultunk. Rengetegen voltak, nehezen illetve nagyon messze találtunk parkolóhelyet. Ekkor Anti csapott a homlokára: a fürdőnadrágját a szálláson felejtette! Most már mindegy, legalább nézzük meg mennyibe kerül a belépő. Olyan sokat gyalogoltunk a bejáratig, hogy inkább tervet módosítottunk, minthogy visszafordultunk volna. Fürdés helyett a tó mellett illetve felett jártunk.

Mikor én itt nyaraltam csak földút vezetett körbe, most viszont készítik a járdát, de micsoda járdát! Az egyharmada valami piros, gumis anyagból van a futók számára. Már nagyon rég futottam, nem igazán volt lehetőségem. Itt vagy hegynek felfelé, vagy lefelé lehetett volna, ha pedig betonon, akkor sem egyenes, de még a forgalommal is számolni kell, mert a legeldugottabb úttesten is számtalan autó közlekedik. Síkvidékhez szokott lábam nagyon megörült ennek a szinte egyenes, rugalmas talajnak, bár sajnos nem tartott sokáig, mivel még nem fejezeték be az utat. Anti kicsit besegített a munkába, de akkor sem lett kész.

Medve-tó nevét onnan kapta, hogy felülről nézve alakja egy kiterített medvebőrre hasonlít. Mélysége elérheti a 18 métert. A tó különlegessége, hogy felső részén átfolyik a két környező patak édesvize, amely átengedi a napsugarakat, és az alatta elterülő sós vizet jelentősen felmelegíti, aztán e hő, a sókristályok által tárolódik. Mivel a visszasugárzást az édesvíz megakadályozza, a tó akkumulátorként viselkedve, tárolja a hőt. Minden nap 13-15 óra között bezárják a strandot, hogy az emberek által felkavart sós- és édesvíz újra egyensúlyba álljon.

Már nem emlékeztem, hogy ennyi kis tavacska veszi körül a Medve-tavat, bár az sem kizárt, hogy nem is láttam őket. Itt volt a Piroska-tó, a Vörös- és Zöld-tó, ahol fürdés helyett iszapot kentek magukra az emberek, mert ennek a víznek lényegesen koncentráltabb a só és ásványianyag tartalma. Aztán a Mogyorósi-tó, ami tulajdonképpen Bocs-tó is lehetne, hiszen a Medve-tóból átfolyó vizet tartalmazza, a különbség csak annyit, hogy itt egész nap lehet fürödni. Aztán itt van még a Rigó- és Keres-tó is, melyeket csak felülről láttunk.

Piroska-tó

Vörös- és Zöld-tó, a fekete iszapba öltözött emberekkel

Akkor értünk vissza a kiindulási ponthoz, mikor felhangzott a fürdésre buzdító síp. Végül Tami és én bementünk, míg Anti hazaszaladt a nadrágjáért. Alig találtunk egy talpalatnyi helyet, annyian voltak. Nagy nehezen egy törölközőt sikerült leteríteni a kuka közelében. Tami már nagyon várta a találkozást a vízzel. Az első meglepetés akkor érte, mikor a talpa hozzáért. Jéghideg volt. Biztattam, hogy nagy levegő, menni fog, és úgy tíz perc elteltével sikerült még egy lépcsőfokot lejjebb imádkoznom. Én már nyakig merültem a vízben, és élveztem a só hatását, ami fenntartott, nem engedte, hogy elsüllyedjek. Végre a lány is rászánta magát és beugrott. Ekkor már nem érezte mennyire hideg a víz, mert a lábán lévő számtalan sebet elkezdte marni a sólé. Nem sokáig bírta könnyek nélkül, úgyhogy rövidesen kimentünk tusolni, szárítkozni. Anti még úszkált egy keveset, mikor visszaért, mi pedig a parton hallgattuk a Váci Ifjúsági Zenekar kitűnő fúvósait.

Szováta fölött az erdőben, egy csodaszép tisztáson, fényűző palotában élt egy gyönyörű tündérasszony. Egyszer megpillantott egy székely pásztorfiút, akibe nyomban beleszeretett. A tündértörvények szerint azonban nem találkozhatott vele, csak éjszakánként hallgatta a legény furulyáját. Egy idő után nem bírta tovább, és elhatározta, találkozik a legénnyel. Leereszkedett a völgybe és meglátta a fiút egy szép lánnyal csókolózni. Irtózatos haragra gerjedt a tündérasszony, és a legényt a juhaival együtt kővé változtatta. A kegyetlen tündérasszony is megfizetett tettéért. Ezután csak a hegyekben bolyongott, fátyla foszlányaiból virágok lettek, amik benépesítették a hegyeket. A tündérasszony palotája pedig, még az este otthagyott égő tűzhellyel együtt, elsüllyedt. A tündérasszony szeméből könny fakadt, amely előbb patakká, majd tóvá terebélyesedett. Így keletkezett a Medve-tó, melyet alulról a tündérasszony tűzhelye fűt.

Évnyitó

Mikor lezajlott a Waldorf-felvételi, közölte a tanító néni, hogy három héten belül visszajelez, hogy miként döntöttek. Kezdetben mindennap eszembe jutott, hogy ha nem lenne más okom, akkor ezen idegeskedjem, aztán egyre ritkábban ötlött fel bennem, míg a három hét lejártának utolsó napján szinte meglepetésszerűen hasított belém, hogy most akkor mi van? Ha nem vették fel, nem is szólnak? Szerencsére nem maradtam sokáig kétségek között, mert még aznap megjött a levél, hogy a lányom felvételt nyert, nyugodjon meg az anyuka és készüljön fel a hosszú iskolás évek megpróbáltatásaira.

Kedélyesen elbeszélgettünk az igazgatóval is, akit Waldorféknál iskolaképviselőnek hívnak, ahogy a tanító néni is osztálytanító, vagy a szülőértekezlet, ami szülői est. Itt valamiért mindent másképp hívnak, ami nem baj, mert értelmesek ezek a szavak is, (nem úgy, mint a láthatósági mellény).

Tényleg teljesen eltér a hagyományos iskoláktól, talán ez vonzott bennünket Antival leginkább, és ahogy megismertük a programjukat, felismertük az értékeket.

Én iszonyú sokat tanultam azért, hogy eljussak a megmérettetésig, és hogy ne az legyen belőlem, aminek akkor készültem – bár nem bántam meg, nem érzem elfecsérelt időnek, de akár érezhetném is. Remélem Taminak lesz ideje eldönteni, hogy mi szeretne lenni, és tehetsége meg kitartása, hogy ő legyen a legjobb. Mindegy, hogy a közértben fog dolgozni és a vásárlók azért veszik meg ott az árut, mert Ő ott dolgozik, ahogy az is, hogy ő lesz a legjobb lúdtalpkészítő kisiparos és csak tőle veszik a betéteket. Persze azt sem bánom, ha feltalálja a rák ellenszerét, és arról sem fogom lebeszéli, hogy légiutas-kísérő legyen, mint ahogy tették ezt az én szüleim.

Én csak azt szeretném, hogy legyen egyénisége, kiálljon az igaza mellett, ne hátráljon meg a kihívások elöl és boldog legyen.

A Waldorf-pedagógia olyan célkitűzéseket is maga elé tűzött, hogy nem csak a diákokat tanítja, de a szülőket is neveli. A közönyös felnőttek figyelmét egymásra irányítja, akár legyen szó segítségnyújtásról, akár információcseréről, akár miről. A szívességbank is szóbakerült, ami számunkra nem volt ismeretlen Coelho könyvéből és egyébként sem az életünkből. (Aki nem tudja, miről beszélek, olvassa el a Zahirt.)

A sok program néha furcsa is, mivel szokatlan. Nem vagyok hozzászokva, hogy iskolai döntésekbe beleszóljak, plusz munkákra vállalkozzam. Fárasztó is, mert van épp elég munkám, de jóérzés is, hogy számítanak rám, hogy az én kezem nyoma is ott van a teremben, amit Tami használ, hogy akkor is mellette leszek, mikor ott sem vagyok. Még sok kihívás áll előttünk, de ilyen az élet.

A nyár folyamán majdhogynem összekovácsolódtak a szülők, hiszen közösen kellett létrehoznunk egy új osztálytermet a leendő elsősöknek, de sokkal jobb így belépni a tanterembe, hogy mindenki tudja, jé a parkettát én tettem le, a függönyt én hoztam, a falat én festettem, ami színében illeszkedik a gyerekek mostani egyéniségéhez és minden évben változni fog, ahogy a gyermek is alakul.

Az évnyitó előtti szombaton még volt egy találkozó a ligetben, hogy még jobban, immár nem munka közben, hanem oldott, kötetlen hangulatban beszélgessünk egymással és a gyerekek is játék közben szerezzenek barátokat. Tami ezt a feladatot könnyedén teljesítette, a felnőtteknél ez lassabban megy, de legalább minden esély adott volt rá.

Ez a hétvégém szinte csak hímezéssel telt, hogy a nemez párnát, a tornazsákot és kézimunkazsákot egyedivé tegyem. Ez csak azért volt nehéz, mert gyerekkoromban hímeztem utoljára, fogalmam sem volt, hogy milyen technikával jutok eredményre, ráadásul Tami kitalálta, hogy a párnáján macska legyen, meg pillangó, amit szerencsémre Titi előrajzolt, de a végén még virág és egy ferde felhő is került rá.Tami cseppet sem izgult az ünnepség miatt, csak én voltam ideges, hogy mi lesz. Az sem segített a feloldódásban, hogy a lány induláskor közölte, hogy inkább másik ruhát venne fel, szorítja, nyomja, rövid és hosszú is, de már nem volt idő átöltöztetni.

Az évnyitó egész gyorsan zajlott, nem voltak nagy beszédek, csak a fontosabb dolgokat mondták el tömören, aztán az elsősök átmentek a szüleikkel és a tanító nénivel a virágkapu alatt, ezzel hivatalosan is belépve az iskolába. (A szülők is!)A következő helyszín az osztályterem volt, ahol Erzsi néni üdvözölte a gyerekeket és mondott egy mesét, ami lehet, hogy kicsit hosszúra sikeredett.

Jó volt ez így, hogy ebben az iskolában már korábban elkezdődött a tanév, vagyis nem idegenként álltunk egymás mellett, a gyerekek sem voltak annyira feszélyezettek, mint egy hagyományos iskolában, ahol még csak látásból sem ismerik egymást.

Az egyedüli gond, hogy épp nyaraltunk, amikor az ebédet be kellett volna fizetni, és eszünkbe sem jutott, hogy megkérjünk valakit, hogy helyettesítsen. Így erre a hétre Taminak dupla uzsonnát kell csomagolnom, vagy valahogy megoldani, hogy ebéd előtt elhozzam, csak félek, hogy hozzászokik.

Remélem jól fogja érezni magát a lányom, sok újat tanul, okosodik, az érzelmi élete fejlődik, kinyílik (már ha bír ennél jobban) és nem fogja stresszelni a teljesítménykényszer, mint egy hagyományos iskolában.