Csokigyuszi

A címben írt köszönési mód Erik, azaz Csányi Sándor szájából pattan ki nap mint nap, mikor a Coming out nevű rádiós műsorában elköszön a hallgatóságától. Bevallom nem tudtam, hogy mit jelent ez az angol kifejezés, úgyhogy utánanéztem. A wikipédia szerint: előbújás, arra utal, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja, hogy meleg, leszbikus stb.

A meglepő, hogy a történetben nem ez a téma, hanem pont fordítva. Hogyan lesz egy megbecsült, példaképnek kikiáltott, másságát az alázatosságig elfogadott férfiből hirtelen hetero. Az sem mindennapos, ahogy ez megtörténik vele, hiszen egy baleset, egy ütés következtében következik be, ami nem valószínű, hogy a homoszexualitását nehezen elfogadott egyéneknél beválna, inkább ne próbálják ki, de ne akadjunk fel minden apróságon.

Sajnos ezzel a filmmel sokkal nagyobb bajok is vannak. Pedig annyira jól indul! Kimondottan drukkoltam, hogy ne essen le a színvonal, de ezt a lendületet, ezt a lazaságot csak rövid ideig sikerült fenntartani. Úgy az első tíz percig.

Maga a téma, a másság azonnal kiderül, pedig nem játszották túl, hogy a hülye is megértse, nem voltak pózolások, félre nem érthető gesztusok. Éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor jöttek az esetlen párbeszédek, a rögtönzésnek ható kínlódva kinyögött szövegek, a viccnek szánt kényszeredettségek, az izzadságszagú felületességek.

Furcsa volt, hogy a kezdeti helyes Csányi Sándor egyre rondább lett. A film végére totál elcsúnyult! Nem is értettem, hogy ez miként történhetett, valószínű, hogy a megformált szerepnek köszönhető, vagyis a kudarcnak, mert kilépett a szerepből. Már nem érezte magáénak, beleesett valami hétköznapi trutyiba és ő sem érezte magát ott jól. Ahogy az elején tökéletesen tudta hozni a meleg srácot, úgy a végére nem sikerült hihetően megváltoznia, heterová – pedig állítólag az.

Maga a történet rendkívül gyermeteg lett, érezhetően a színészek sem hittek benne. Persze az „öregek” azért hozták a formájukat, Für Anikó vagy Gyabronka József, de sajnos a filmet megmenteni nem tudták. Pecsák úr (Mucsi Zoltán) hihetetlenül jól játszotta a számára kijelölt figurát, csak az volt a baj, hogy ennek a figurának annyi ostobaságot, kényszeredett és zavaros marhaságot kellett megformálnia, hogy sokszor én szégyelltem magam helyette.

A mellékszereplők hatásosabbak voltak a főszereplőknél, akár a férfi, akár a női vonalon. A történet egyre jobban ellaposodott a közhelyektől, a klisék lehúzták. A zenék jók voltak ugyan, de sokszor nem illett a látványhoz, mintha a zene lett volna hivatott kifejezni, a szánkba rágni azt, amit a színészek játéka miatt kellett volna éreznie, gondolnia a nézőnek.

Két szálon futnak az események és kicsit féltem, hogy az azonos neműek intimitása felerősödik, örülök, hogy ez nem történt meg – bár lehet, hogy ez a takargatás, mismásolás sem tett jót a nyíltan felvállalt másságnak -, mint ahogy az ellenkező neműek közötti fellángolás sem, amit szintén nem bánok, mert akkorra már Erik és Balázs kapcsolatának drukkoltam. Tettem mindezt azért, hogy ne essen bele a film a fejben már lezongorázott forgatókönyvbe és még azért, mert számomra Balázs (Karalyos Gábor) sokkal szimpatikusabb volt, mint Linda (Tompos Kátya).

Értem én, hogy közönségfilmet akartak csinálni, nem túl elvontat, nem túl művészit, hogy többen beüljenek rá, de sajnos így is alig volt néző a teremben.

Azért volt néhány vicc, amin nevettem, és egy-két jó pillanata is volt a filmnek, főleg az elején, de ahhoz nagyon kevés, hogy kellemes szájízzel kortyoljam utána a kávémat.

Kávéház

Mint minden évben, december elején a Waldorf iskola ünneplőbe öltözik, hogy a tanulás helyett teret adjon a szórakozásnak az Adventi bazár keretein belül. Ez azt jelenti, hogy minden osztály kiáll valami érdekességgel, hogy a folyosókon egymást érik az „árusok” - szülők és gyerekek -, kik kézműves termékeiket kínálják, hogy az osztályok bemutatják az év közben tanult előadásaikat, legyen az magyar, angol vagy spanyol nyelvű, de arra is ilyenkor van lehetőség, hogy tanári kórus hallassa hangját. Tulajdonképpen olyan bő a kínálat, hogy képtelenség mindenhová időben odaérni, mindent megkóstolni és kipróbálni.

Mindig a második osztály közössége szervezi ezt az eseményt, nem jobban, nem rosszabbul, másképp, a saját egyéniségüket belevíve, de azért a forgatókönyvnek is megfelelve.

Hirtelen két pontot szeretnék kiragadni. Idén számomra a díszítés vitte el a pálmát. Egyszerűen szemet gyönyörködtetően káprázatos volt, főleg a bejáratnál. Visszafogottan gusztusos, hívogató és kedves volt a szemnek, hogy ha rágondolok máris kellemes, meleg hangulat tölt el.

A másik, ami nekem nagyon tetszett, hogy az ünnep előtti napon rendeztek a város legforgalmasabb helyén egy flashmobot, melyet a gyerekek, lelkes szülők és tanárok adtak elő. Manapság egyre több ilyen kisfilmet lehet látni az interneten és ha jól megszervezik, nagyon szórakoztató, megható vagy vicces tud lenni. Élőben még nem láttam, és hogy részt is vehettem rajta, nagy izgalommal töltött el. A reggeli fergeteges próba után, melyen az egész iskola részt vett, sajnos megdöbbenve tapasztaltam, hogy csupán 3 osztály képviseltette magát, közülük is többen háttérbe húzódva. Pedig maga az ötlet kiváló volt, kár hogy csak ilyen kevesen próbálták meg életre kelteni. A szórólapokat viszont lelkesen szétosztották a diákok a járókelők között.

De térjünk vissza az iskolába, ahol az osztályok már díszítették a termüket, ki-ki a profiljának megfelelően, hiszen minden osztály más különlegességgel állt elő. Volt teaház, pánikszoba, csokiszökőkút, fizikai kísérletek játszóháza, origami készítés, salátabár és még sorolhatnám. Akit bővebben érdekel a kínálat, látogasson el ide, jövőre még eljöhet.

Mi természetesen az elmaradhatatlan kávéházzal jelentkeztünk, ahol nem csak a hagyományos fekete-leveket lehetett megvenni, hanem gesztenyés, gyömbéres különlegességeket is. Imádom a kávét az illatát, az aromáját, de talán még jobban a kávéházi hangulatot, ücsörgést kellemes társaságban, de akár egyedül is. Most ezt büntetlenül megtehettem, pedig én voltam a pincér.

Most pedig folytassuk képes beszámolóval:

Ha beléptünk az iskolában ez a látvány fogadott.

A tornateremben kaptak helyet a külsős árusok, kik saját készítésű sajttal, olajjal, lekvárral vagy kézzel varrt babákkal, ruhával, táskával várták a vevőket.

A folyosókon pedig szülők és gyerekek árusították tallérért az általuk készített holmikat.

Tami osztálya éppen az India-epochánál tart, aminek egyik vonzata, hogy előadtak egy indiai regét, a Csodatévő Gopált. Hihetetlen neveket és történetet kellett megtanulnia minden gyereknek, mely tartott 16 oldalon keresztül. Először nem is hittem Taminak, hogy az egészet meg kell jegyeznie, de pár nap múlva a lány úgy elhadarta az elejétől a végéig, hogy kétségem sincs afelől: egy zsenit szültem! Zenei aláfestéssel is ők kísérték magukat.

                                 A kis indiai tündér, száriban.

Ez a mi kis kávéházunk, hátulról. Itt készültek az isteni nedük és a hozzájuk tartozó harapnivalók is gyorsan fogytak.

Itt pedig a vendégsereg. A gyerekek babzsákon heverésztek és persze nem kávét, hanem forrócsokit fogyasztottak.

Ritka pillanatok egyike, hogy a mesélőszékbe lehessen ülni. A nap végére már bele is roskadt szegénykém.

Dolce vita

Azt vettem észre, hogy ebben a felgyorsult világban egyre nehezebb „semmittenni”. Arra nagyon rövid ideig vagyok képes, hogy tétlenül üljek egy helyben, valaminek mindenképpen mozgásban kell lennie rajtam, bennem. Nyilván az agyam egy pillanatra sem tud leállni, változó ritmusban pörög, de azt állandóan, többnyire a kezem is csinál valamit, ha mást nem dobol az asztalon. A tétlen várakozással ki lehet kergetni a világból (ezért is hordok magammal mindig könyvet, füzetet, hogy ha úgy adódik, akkor inkább olvassak, vagy lejegyezzem a gondolataimat).

Úgy látszik ez az állapot romolhat is, mert ugyan a fantáziám leleményessége meggátol abban, hogy hiábavalónak érezzem a kézzel nem fogható dolgok elmulasztását, de most már odáig jutottam, hogy a végén valamiféle eredményt kell felmutatnom. Végig kell csinálnom, el kell olvasnom, le kell írnom, fel kell raknom, meg kell hallgatnom, odébb kell csúsztatnom, ki kell dobnom stb. és itt a hangsúly a kell-en van!

Muszáj, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz. Valószínűleg semmi sem, ha csak az nem, hogy a hiány rossz érzéssel fog eltölteni. Magamnak KELL megcsinálnom, elolvasnom, leírnom, felraknom, meghallgatnom, odébb csúsztatnom, kidobnom… bizonyítanom. Lassan képtelen leszek arra, hogy ténylegesen kikapcsolódjak, hogy csak úgy bámuljak a semmibe, hogy ne érezzem hiábavalónak, ha valami haszontalan dolgot cselekszem, vagy még azt sem. Tudom, ez így nem jó.

Már ott tartok, hogy mikor beülök egy filmre, a széles vászon elé, abban reménykedem, hogy egy percig sem fogok unatkozni. Hogy a cselekmény, a mondanivaló olyan pörgős, olyan mély, olyan magával ragadó és látványos, hogy eszembe sem jut, hogy én csak ülök és kívülről, távolról szemlélem az eseményeket, mások érzését, fájdalmát, boldogságát, melyekhez csak átvitt értelemben van közöm, csak hagyom magam befolyásolni, hagyom, hogy a képek hassanak rám.

Pedig vannak olyan alkotások, melyekhez teljesen ki kell üríteni a fejet, hogy az előttünk megelevenedő események értelmét megfejthessük, hogy a semmiben meglássuk a valamit. A nagy szépség (La grande bellezza) című olasz filmet másképp nem is lehet élvezni! Muszáj lelassítani, sőt! Néha meg is kell állnunk!

Mert ez a film nem szól nagy igazságokról, de ezt úgy tálalja, hogy azt gondoljuk, mégis. Azt hisszük, hogy most végre megtudjuk, mi az élet értelme! Nem pörögnek az események, mégis az az érzésünk, hogy annyira sodródunk a történésekkel, hogy lemaradunk egy-két epizód lezárásáról. Pedig csak az a helyzet, hogy nem volt lezárás. Kimaradt. Nyitva „felejtődött” az ajtó, de mikor ezt észrevesszük, már az orrunkra is csapják.

A mában járunk, Róma festői díszletei között, melyet az operatőr rendre ki is hangsúlyoz. Gyönyörű képsorok peregnek a szemünk előtt, természetesen lassított felvételben - hova rohanjunk? -, amit megszakít egy japán turista tragédiája (Rómát látni és meghalni!), vagy egy énekkar szólistája vagy valami hasonló a történethez szorosan nem kapcsolódó mellékszál. Tulajdonképpen az egész film ilyen mellékszálak kuszaságából bontakozik ki, két óránk van rá, hogy feltekerjük egy kerek gombolyaggá.

A főszereplő éppen a 65. születésnapját ünnepli. A húszas éveiben megjelent egy könyve, melyet nem követ több, mert a semmiről nem akar írni, abba már Flaubertnek is beletörött a bicskája, viszont semmi sem történik vele, amiből merítkezhetne. Mindenkit ismer az éjszakából és ha nem akkor megismer, mert nagyon közvetlen és kíváncsi a természete. Őt is érdeklik az emberek, adnak a véleményére, befolyással bír a környezetére. A korosztályával napi szinten összejön, ha nem egy észveszejtő bulira, akkor egy csöndes beszélgetésre a teraszon, ahonnan látszik Róma minden éke, de bárhol otthon érzi magát a városban. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy kimondja, amit gondol, márpedig mindig gondol valamit, de feleslegesen nem fecseg. Ha viszont megosztja a gondolatait másokkal, akkor nincs tekintettel sem korra, sem tisztségre, sem semmire, nyíltan vállalja a mondataiba rejtett fricskákat.

Jep Gambardella (Toni Servillo) keresi a választ saját léte haszontalanságára, próbálja megtalálni a zsivaj mögött a csendet, a káoszban a logikát, a maszkok mögött a valót, de nagyon úgy néz ki, hogy csak körbe-körbe forog saját maga körül. Ettől nem esik kétségbe. Nem lesz letargikus, depressziós, mert biztos magában. Ismeri önmagát, az embereket, a várost és ez erőt ad neki, hogy folytassa a kutatást.

Keresi a szépséget az életében, a környezetében és a legapróbb morzsában is megtalálja, ha akarja, hogy aztán finom iróniával egy cinquecento korából származó ezüsttálcán tálalja. Ugyan mélyére néz a dolgoknak, de nem vesz semmit sem igazán komolyan, legyen szó vallásról, barátságról vagy halálról. Minden szereplő tele van ellentmondással, de nem bántóan, idegesítően, hanem gyönyörűen, emberien.

A filmben nem érzékeljük az időt. Nem lehet tudni pontosan, hogy pár nap vagy hét történetét láthatjuk, de nekünk nézőknek nem is hiányzik igazán, hogy ezt tudjuk, nem úgy a szereplőket! A gazdag, semmittevő polgárok, a felső tízezer krémje, ők szeretnék csak igazán megállítani az időt! Nem akarják tudomásul venni, hogy kinőttek a technozene stílusából, hogy a tehetségük már kevés ahhoz, hogy a színpadon jól mutassanak, mint ahogy azt sem, hogy egyre több ránc jelenik meg az arcukon. Próbálják eltakarni, eltüntetni, nem venni róla tudomást, az őszinteség minden erénye nélkül.

Jep a nappalokkal nem tud mit kezdeni. Ha véletlen korábban ébred, tétlenül ül a konyhában a kávéját szürcsölgetve és a bejárónőjével társalogva, várva, hogy beesteledjék. És amikor leszáll az éj, útra kel, látszólag céltalanul kószál mindenfelé, impulzusokat gyűjt és emlékeket idéz, megfigyel, átérez és él…

Ez az illúziók kora, a látszaté, amit ha magáévá tesz az ember, akkor a rabja lesz. Jep minden este felveszi az elegáns zakóját, de olybá tűnik, mintha nagy lenne rá. Nem igazán tudja kitölteni, csak a felszínt kapargatja. Csak lebeg, nincs miért igazán küzdenie, nem találja a helyét, nincs célja. Intellektusa megengedi, hogy felülről, kívülállóként nézze a dolgokat, benne önmagát is, de nem lát jól a vastag keretes szemüvegében. Nem sajnálja az időt semmire, csak hogy választ kapjon a kérdéseire. De a válaszoknak igazaknak kell lenniük. Nem éri be a performance művész fennhéjázó ködösítésével, a bíboros ételreceptjeivel, ahogy a rendkívül csúnya, 104 éves szent asszony közhelyeivel sem. A banalitásban viszont filozófiai mélységeket érintünk, fel sem tett kérdésekre kapjuk meg hirtelen a választ és jót kuncogunk a gúnyos, mindenkit kifigurázó párbeszédek hallatán.

Nem csak az emberek érzékeltetik ezt a nihil-hangulatot, hanem a képsorok is. A gyönyörű római épületek hatalmas, üres termei, csillogóan rideg tárgyai, a megkövült szépség kemény kilátástalansága.

Több mint két órán keresztül várjuk, hogy végre mi is megkapjuk a kérdéseinkre a választ, de csak egy édes barackot nyomnak a fejünkre, mert más nem válaszolhatja meg a kérdéseinket, csak önmagunk.

Ahogy Jep zakójába sem nőhet bele más.

Halloween

Most már hagyománnyá tettük a családban a tök faragásával együtt járó tökpéntök megrendezését. Én még mindig igyekszem elrugaszkodni némileg az amerikai ünnep hagyományaitól, próbálom egyedivé tenni, de ez Tamara és barátai körében egyre reménytelenebb. 

Az idei buli szinte egy az egyben az amerikai utánzata volt, a tökpéntekből még a péntek sem stimmelt. Abba már rég belenyugodtam, hogy ezen a napon rémisztően kell kinézni, ami inkább mókásnak hat egy kékre rúzsozott, vagy drakulafoggal vicsorgó kislánynál, mint ijesztőnek. Azt is csak első alkalommal sikerült elkerülni, hogy ne legyen kéregetés a környékbeli utcákban, mivel arra jöttek rá, hogy a buli legfőbb vonzereje ez, ergo elkerülhetetlen. Abban pedig kimondottan örömömet lelem, hogy minél szörnyűbb és finomabb ételeket gyártsak. A szörnyű főleg a nevében él, de igyekszem a kinézetével is próbára tenni a vendégek ízlelőbimbóját, viszont az ízére csak a finnyásnak lehet panasza (van önbizalmam, mi?).

Idén bővült is a menü például a tehéntrágya élősködőkkel fantázianevet viselő mogyorókrém + csíra kombinációval, vagy a majomvelővel, mely tulajdonképpen pirított karfiol volt parányi piros ételfestékkel meglocsolva, de a pálmát a céklaleves vitte, mely a denevérvér nevet viselte. Ez egy csöppet kilógott a sorból, mert némileg jobban nézett ki, mint az íze, de vitamintartalma elsöprő győzelmet aratott a többivel szemben. Természetesen terítéken volt az elmaradhatatlan és megszokott virslismúmia vagy a boszorkányujj, illetve a puha tökfej (csupa sajtkrém) szárított vérfarkas csonttal (korpovit keksz és pirítós). Sajnos idén elfelejtettem lefotózni az ételkölteményeimet.

Nagy élmény volt a lányoknak, hogy egyedül mehettek a környék utcáiba bóklászni. Nem akartam kísérgetni őket, nem éreztem szükségét, és annak külön örültem, hogy a barátnők mellett a környékbeli gyerekek közül többen is csatlakoztak hozzájuk.
Tavaly a lakókat úgy figyelmeztettem a rendhagyó garázdálkodásra, hogy plakátokat tettem ki, melyeket szinte senki sem olvasott el, úgyhogy idén már módosítottam és kis cetliket nyomtatva, a postaládákba dobáltuk be előző nap a felhívást, természetesen kihangsúlyozva, hogy most sem kötelező ajtót nyitni, sőt! Hiszen ez újabb lehetőséget biztosít a gyerekeknek a „gonoszkodásra”, amit el lehet képzelni, milyen borzasztó lehetett, mert két csomag wc-papírt is elvittek magukkal - és csak egyet hoztak vissza!

Sokáig hallottam, ahogy üvöltöznek a kapuk előtt, bebocsátást várva, majd szép lassan elhalkult a hangjuk, csak a kutyák ugattak. Úgy másfél óra múlva kezdtem parányit aggódni, hogy merre lehetnek, de akkor is csak azért, mert eleredt az eső. Anti biciklire pattant, de nem kellett messzire mennie, mert már a sarkon voltak.

Nem hiába öltöztek be boszorkánynak, denevérnek, drakulának, mert gazdagon megpakolva tértek haza. A cukrok, csokik és nyalókák mellett almát, céklát, birsalmasajtot és házilag gyártott csokigolyót is kaptak. Az ajándékot ők is viszonozták egy-egy mécsessel. Csak egy rossz élményük volt, amire előre számítani is lehetett, mert már tavaly is elzavarta őket ez a szomszéd, de idén még inkább kitett magáért a gonosz öregember, mert trágár szavakkal fejezte ki véleményét. A történethez hozzátartozik, hogy ez a megkeseredett zombi másnap megjelent a kapunkban, hogy lát az udvaron egy biciklikereket, és szeretné megvenni, mert sehol sem kapja ezt a méretet. Sajnos nem ismertem fel, mert akkor azonnal viszonozom a tegnapi keresetlen szavait, sőt inkább megsajnáltam, mert nagyon félénken viselkedett. Elkértem a címét, hogy Anti majd felkeresi, de erre nem került sor. Tami a teraszról kukucskált és felismerte az embert, el is biciklizett a megadott címre, hogy biztos legyen benne, ő az. Nem tévedett. Én kicsit csalódott voltam, hogy nem osztottam ki, de hamar kivertem a fejemből, akárcsak a kérését. Ezért sem ildomos gorombán viselkedni, a gonosz ember ne várjon segítséget!

Mikor elállt az eső tábortüzet is gyújtottunk, de nem nagyon sikerült ott tartani a gyerekeket, inkább bújócskáztak, egymást ijesztgették a sötét udvaron, majd a teraszon lévő ládában, a baromfiknak szánt magokat tiporták, természetesen mezítláb!

Lassan lekopott róluk a smink, már csak gyerekek voltak, akik jól érezték magukat...

Mihály-nap

A Waldorf-iskolában évente jut valami feladat az osztályunknak, mikor megrendezhetnek egy-egy eseményt több évfolyam számára, ami egyben hagyományőrzésül, egyben pedig kikapcsolódásul szolgál.

Már annak, aki részt vesz rajta és nem annak, aki szervezi! Igencsak nagy felelősség száznál több gyereket irányítani, arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy kell tenni, hogy ne érezzék annak, mert egy waldorf-gyerek habitusához hozzátartozik az az egészséges magabiztosság és önbizalom, mely nem engedi, hogy öncélúan befolyásolják. Szerencsére a gyerekek alapvetően élvezik, ha eltérhetnek a megszokott ritmustól, bár az is igazi, hogy az ismétlődő dolgok biztonságot adnak. A waldorf-pedagógia kitűnően tudja kombinálni ezt a kettőt, hogy a megfelelő mértékben legyen jelen a mindennapokban: a gyerek ne essen ki a megszokottból, mégse érezze unalmasnak.

Az ötödik évadban a Mihály-napot kellett az osztály szülői közösségének megrendeznie. Ez az ünnepkör a gyerekek szemszögéből a bátorságról, az akaraterőről és a kitartásról szól, hiszen Szent Mihály volt az, aki megingathatatlan hitével legyőzte a sárkányt, aki nem más volt, mint maga a Sátán. Ehhez a mondakörhöz kapcsolódva kellett hasonló jellegű próbatételeket kieszelni.

Szerintem ez volt idáig a legnehezebb, egy igazi kihívás!

A nehézség abból adódott, hogy nem láttam még hasonlót, nem vettem részt korábbi Mihály-napon, ami segített volna, hogy hogyan is kell lebonyolítani, mivel ez egy délelőtti program, a szülők többsége a munkája miatt nem is tud részt venni benne, ahogy eddig én sem. Persze túl voltunk már egy Pásztor játékon, Márton-napon, Adventi-bazáron, akárcsak a farsangon, úgyhogy valami fogalmunk azért volt a teendőkről.

Először is egy profi helyszínt kellett keríteni, mert nem szerettük volna az iskolában megrendezni, hiszen egész nap ott vannak a gyerekek, a lehetőségek is korlátozottak. Nagyon messze sem mehettünk, mert ez csak egy délelőtti program, ebédre vissza kellett érni. Volt már Mihály-nap a Vadasparkban, a ligetben, szóba jött egy lovastanya is, de aztán kapóra jött, hogy Szegeden, a Tisza mellett épp most alakítottak ki egy Kalandparkot. Innentől kezdve nem volt kérdés a helyszín, már csak azon kellett imádkozni, hogy az időjárás is mellénk álljon. Szerencsére nem esett, csak fújt és ha a fák nem lettek volna olyan lombosak, még napsütésben is lehetett volna részünk.

Bár ez a Park majd csak tavasszal nyílik meg, de már fel voltak készülve zártkörű rendezvények lebonyolítására. A pályákat már kialakították, „csak” az infrastruktúra hiánya miatt csúszik a nyitás, hiányoznak a mosdók, kávézók (utóbbi számomra eszeveszettül!).

Sajnos mi sem ismertük a park paramétereit, idő hiányában elmulasztottuk a kipróbálásukat, pedig csak előnyünk származott volna belőle, hogyan osszuk is be az időt, mielőtt odaengedünk egy kazal gyereket.

Annyit tudtunk, hogy három pályán lehet menni. Az első a kicsiknek, a 2., 3., és 4. osztály részére (az első osztályosok még nem vesznek részt a Mihály-napon), a középső az 5. és 6. osztály számára volt kijelölve, míg a legnehezebb pályán a 7., és 8., osztály mehetett végig. Természetesen minél nehezebb volt a pálya, annál tovább is tartott.

Egy kicsit szervezetlenül kezdtünk bele, mert azt hittük, hogy elegen vagyunk, de aztán kiderült, hogy nem, így az előre megbeszélt és kijelölt helyeket módosítani kellett, a kísérőket új szerepbe helyezni, majd pedig ahol hiányosság adódott, oda hirtelen beugrani. Nem tehettünk egyebet, mint hogy szép lassan mindenki feltalálta magát és megtalálta a helyét, vagy egyszerre több helyszínen is tartotta a frontot.

Azt előre tudtuk, hogy az összes lurkó úgy sem tud egyszerre lógni a fákon és a köteleken, tehát ki kellett találni még egy tucat játékot, hogy addig se unatkozzanak. Szerintem nagyon jó programok vártak rájuk – én is kipróbáltam mindet -, mint íjászat, lajhármászás, sárkánypikkely keresés, gólyalábazás, pókhálón átmászás, mocsárjárás, patkódobás, csitkójáték (ha kedvük volt, akkor ezeket akár többször is játszhatták), valamint falmászás és fáramászás.

A feladatok jó megoldásáért jutalom is járt, fehér kavicsok személyében, melyek végül egy mérlegre kerültek, és ha sikerült lenyomniuk a nagy gonosz, fekete követ, akkor az osztály egy oklevéllel lett gazdagabb, mely hirdette, hogy kiállták a bátorság próbáját, sokszor önmagukat is legyőzve. Mindenkinek járt még egy jókora szelet a sárkány-sütiből is, ami egy különlegesen finom és nem is csúnya sárkány volt!

Ezeknél a játékoknál a 8-osok vállalták a felügyeletet, hogy kicsit könnyítsenek a terheinken. Sajnos „cserébe” lemaradtak a fő attrakcióról, mert már annyira kifutottunk az időből.

Én viszont már jóval időn túl, az egyik apukával és annak nagyobbik lányával, végigmentem egy nem túl könnyű pályán. Nem így terveztük, mert kezdetben azon az úton indultunk el, amelyiken a lányom, de valahogy nem éreztük kihívásnak, hogy pallókon sétáljunk végig, úgyhogy az egyik elágazásnál hirtelen balra fordultunk. Miután leküzdöttem az első akadályt, a karom úgy elfáradt, hogy eszembe sem jutott, hogy visszaforduljak, reméltem, hogy ennél már csak könnyebb feladatok jöhetnek. Hát nincs mindig igazam!

A fél órára tervezett túra több mint egy óráig tartott úgy, hogy egy pillanatra sem álltunk meg, folyt rólam a veríték, pedig korábban majd’ megfagytam. Néha muszáj volt csalnom, hogy kíméljem a karom és csúszkával csúsztam ott, ahol mászni kellett volna, de sajnos ezt csak egyszer tehettem meg.

A gyerekek már rég visszamentek az iskolához, alattunk már csak az animátorok lézengtek, várva, hogy végre lejöjjünk és ők is mehessenek haza.

Ahhoz képest, hogy soha életemben nem másztam falra, vagy sziklára, hogy még a kötelek és csúszkák használatával sem voltam teljesen tisztában, egész jól teljesítettem, számomra nagy élmény volt, és szerencsére a gyerekeknek is.

További fotók itt tekinthetők meg!

Toszkán szépség

Az olasz filmek mindig is a kedvenceim voltak, de ez a film nem ettől élvez prioritást. Egyetlen hátrányát tudom csak megemlíteni, hogy mivel feliratos volt, sokszor nem bírtam időben elolvasni a szöveget, olyan gyorsan követték egymást az események. Persze ez nem is történhetett másképp, hiszen az olasz temperamentumhoz hozzátartozik a gyors beszéd, amit szintén imádok.

A film egy igazi olasz család hétköznapjaiba enged bepillantást, melynek pillérei az anya és az apa annyira különböző karakterek, hogy hatalmas kompromisszumra lenne szükségük az együttéléshez, de erre csak a feleség képes. A féltékeny, agresszív férj nem akar változni, a gyönyörű feleség, Anna viszont kiszolgáltatottságát tűri, amíg lehet, a gyerekeknek pedig nincs beleszólásuk a felnőttek játszmáiba, de véleménye azért már van a 8 év körüli kisfiúnak, Brunonak, míg húga, Valeria sodródik a történésekkel.

Erről viszont úgy harminc évvel későbbi visszaemlékezésekből értesülünk, és bár a Toszkán szépség cím az édesanyára utal, a főhős inkább Bruno. Az ő emlékezés-foszlányaiból követhetjük nyomon a család mindennapjait, egészen az édesanya haláláig. Bár csak töredékekből rakjuk össze a kirakóst, még sincs az az érzésünk, hogy bármi is kimaradna belőle, olyan mesterien követik egymást az események, az időben ugráló jelenetek egy pillanatra sem darabolják szét a témát.

Most viszont kezdem az elején.

A gyönyörű, mindig mosolygós és életvidám Anna váratlanul és akaratán kívül lett győztes egy szépségversenyen, ahol elnyerte a „Leggyönyörűbb Anya” címet. Családja nemhogy büszke lett volna rá, a férj és a fiú inkább elítélték, megjelenését kihívónak tartották, holott épp ellenkezőleg! Anna szégyenlősen, visszafogottan viselkedett, lényéből naivitás sugárzott, melyet még inkább kihasználtak a körülötte lévő férfiak. Egyedül kislánya nem érzi még a körülötte lévő feszültséget, és boldogan mosolyog anyjára.

Minden nőnek szüksége van az elismerésre, de ebben a családban Anna ezt nem kapja meg. Ő mégsem küzd az elérhetetlenért, boldog, mert célja van. Az, hogy tisztességes és gondtalan életet biztosítson a gyerekeinek, hogy boldogságban nevelje fel őket, hogy ne szenvedjék meg a családi konfliktusokat. Mindent megtesz, hogy ez így legyen, de sajnos az akarata kevésnek bizonyul.

Férje nem tudja türtőztetni magát és jó pár pofon kíséretében kidobja az utcára, ezzel olyan kilátástalan helyzetbe hozva a két gyerekes anyát, amitől bárki depresszióba esik. Bárki, de nem Anna, kinek első tette, hogy rámosolyogjon a gyerekeire, olyan őszintén, amitől még a viharos tenger hullámai is megnyugodnának, majd egy vidám dal dudorászása és hangos nevetgélések közepette sikerül minden kétséget eloszlatni a lurkókban, hogy bármiben is hiányt fognak szenvedni ezután.

Anyjuk nem bír kibújni a bőréből. Akárhol megjelenik, a dívát látják benne, hát munkát is olyat kap, melyben ezt tudja kamatoztatni. Gyerekeit mindenhová igyekszik magával vinni, hol a konyhások vigyáznak rájuk, hol a cselédek, ő pedig amint egy perc ideje adódik, rohan hozzájuk, ha csak annyira is, hogy átölelje őket.

Ezt a traumát a kisebbik gyermek, Valeria könnyebben átvészeli korából és neméből adódóan, míg Bruno, ahogy idősödik egyre inkább nem találja helyét, egyre dühösebb édesanyjára, holott megfogalmazni sem tudja tulajdonképpen, hogy miért is haragszik rá. Szégyelli, hogy annak idején felment a színpadra és elismerésben részesült a külseje miatt, sóvárgó férfiszemek vetkőztették le a tekintetükkel, vagy inkább az apjával hasonul, neki akar megfelelni és átveszi a fájdalmát?

Akár így, akár úgy, az általa nehézkesnek megélt gyerekkor miatt vagy egyébként is ez lett volna a sorsa, nem tudom, de tény, hogy nem igazán sikerült felnőnie. Van ugyan barátnője, de nem is akar vele együtt élni, képtelen megérteni partnere kívánalmait, ahogy magát a kapcsolatot sem tudja hová tenni. Van ugyan munkája, de nem igazán érdekli, nem szeretne elmélyülni benne, még drogozni is csak ímmel-ámmal képes.

Egyet tud, hogy az anyját soha többé nem akarja látni. De aztán ebben is elbizonytalanodik, mikor a húga megkeresi, hogy elvigye a kórházba, ahol édesanyja fekszik. Végül rászánja magát és követi Valeriát, de Brunonak még ebben is csalódnia kell.

Arra számít, hogy egy megtört, ráncos öregasszony fog sírva a nyakába borulni, ehelyett egy életvidám nő fogadja, aki ugyan haldoklik, de nem vesz róla tudomást és minden mozdulatával azt közli a fia felé, hogy bár nem tökéletes, élete során több hibát is elkövetett, de így kell, hogy elfogadják, főleg a gyerekei.

Bruno nem akarja meglátni a jeleket, az üzeneteket, úgy érzi, hogy életében csak a halál hozhat megváltást. Amikor Anna végleg lehunyja szemét, akkor tud csak úgy nézni rá, mint egy édesanyára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy felnevelje a gyerekeit és bár sokszor meghunyászkodott, férfiak kiszolgáltatottja lett, de tartását egy pillanatra sem veszítette el. Még a halálos ágyán sem.

Ez a film nem tűnik kitalált történetnek, ahogy valósnak sem. Nem dráma, mint ahogy vígjáték sem. A szereplők hitelesek, bár tudjuk, hogy csak játszanak.

Ez a film egy különleges ízvilágú koktél az élet kristálypoharában, a háttérben a valóság buborékaival, az élet önfeledt, gondtalan, édes gyümölcseivel és egyéni, sokszor csípős tragédiáival.

Csak szívószállal fogyasztható!

Csillagösvény

Az idei nyarunk nem a külföldi kirándulásokról, olasz vagy erdélyi körutakról szólt, hanem a közeli, környékbeli „nevezetességek” meglátogatásáról. Az idézőjel azért indokolt, mert idesorolom a ritkán látott barátokkal való találkozást éppúgy, mint az élményfürdő szolgáltatásait, vagy egy kerti pikniket nyúlvadászattal egybekötve, avagy a szokásos születés- és névnapok hagyományos megünneplését, hisz a lány idén betöltötte a 11. évét, míg Anti egy csodás kerek évszámot hagyott el, én pedig újra megünnepelhettem a 28. életévemet, egyszerűen nem tudom megunni!

Ezen események közül is szeretném kiemelni az egyiket, mely érdekességével, különlegességével megérdemel egy egész posztot, bár legszívesebben a nyár minden percét megírnám, ha lenne rá időm.

A Szegedhez közeli Ópusztaszer híres a Nemzeti Emlékparkjáról. A diákokat előszeretettel viszik oda a tanárok tanulmánykirándulásra, míg a családoknak is kellemes hétvégi programot nyújtanak a különböző rendezvények, mint dinnyefesztivál, lovasbemutató stb.

Nem is olyan régen a Park mellett megnyílt egy Csillagösvény nevű látványosság is. A honlapról számos infót megtudhatunk, mégsem adja vissza azt a hangulatot, amit belépve érez az ember. Mintha visszasétálnánk az időben! A bejárattól és büfétől kicsit eltávolodva számos korabeli játékba ütközik az ember gyereke. De ezeket a játékokat nemcsak kiskorúaknak tették ki, az abból is látszik, hogy némelyik „feladvány” még a felnőttet is próbára teszi.

Ügyesen kombinálták a fizikai igénybevételű és a szellemi energiát kívánó játékokat, csakhogy semmiből se legyen hiány. Pár logikai táblát nem is sikerült megoldanom, ami kissé bosszantott, talán ha egész nap nézegetem, akkor kisütök valami okosat, ami még mindig nem jelenti azt, hogy jó is az eredmény. Némelyik rejtvény hasonlított az interneten is játszható játékokra, ahol könnyedén meg is oldom, de itt élőben kifogott rajtam. Az sem volt mérvadó, hogy milyen idős, mennyivel „okosabb” egy felnőtt a gyerekénél, mert előfordult, hogy míg nekem nem sikerült rájönnöm a megoldásra, addig Tami seperc alatt végzett vele.

Mindezek után eljutottunk az igazi megmérettetéshez, magához a labirintushoz.

A honlapon kifejtik az útvesztő és a labirintus közti különbséget, úgyhogy én most ezt nem teszem meg, tény, hogy nem voltam tisztában idáig a jellemzőikkel, de ennek a tudásnak a birtokában immár kijelenthetem, hogy volt szerencsém mindkettőt kipróbálni.

A Csillagösvényen két labirintus van felállítva. A kisebbik, fűzfa vesszejéből készült, olyan sűrűn egymásba fonva és olyan magasságban, hogy képtelenség átlátni rajta vagy fölötte. Természetesen mászni sem szabad, mert azzal csak tönkretennénk az építményt és elvenné az izgalmat is. Lényeg az, hogy bár a tájékoztató szerint fél óra alatt ki lehet jutni belőle, nekem hosszú kínlódások, ismételten megjárt utak, ismerős bolyongások jutottak osztályrészemül, mire kikecmeregtem. Addigra azt is megfejtettem, hogy ez nem is labirintus, hanem egy útvesztő, tehát teli zsákutcával, fordulókkal, elágazásokkal, melyből csak úgy juthat ki az ember, ha előbb a középpontját megleli.

Nem is mertem még egyszer végigmenni rajta, attól féltem, többet sohasem jutok ki. Tami viszont bement és már érte kellett mennie az apjának, hogy irányt mutasson, mert a magaslesről, ahonnan én követtem nyomon az eseményeket, segíteni sem tudtam, úgy összemosódtak az utak.

A másik labirintust a megalkotói már egy órás teljesítménynek tartják. Ha siet az ember, akkor… talán. Ez már tipikus labirintus, némileg egyszerűbb is, mivel az elágazásoknál rejtvények vannak, melyek jó megoldása esetén, megkapjuk a helyes irányt és a hosszú, kellemes kutyagolás után elérve a célhoz, már a kijárat is adott.

Ottjártunkkor igencsak meleg volt, úgyhogy nagyon jól esett, mikor belefutottunk a spriccelőbe, mely a sövényt volt hivatva gondozni. Igaz már nem lehetett ellátni fölötte, de mindenképpen szükséges a gondozása, sűrítése. Kérdeztük is az ott dolgozó lánytól, hogy mégis ki nyírja a füvet ekkora terülten? Hát ő, már nem téved el. A nagyobb problémát az okozza, hogy sokszor átbújnak az emberek a sövény ritkásabb részei alatt, vagy az, hogy annyira egyedül – és elveszettnek - érzik magukat, hogy rágyújtanak. Valóban, több helyen találtam csikket eldobva, pedig a bejáratnál volt kijelölt hely.

Ebben a labirintusban több kilátó is „működött”, ami reményt adhatott az embernek, hogy átlátja a helyzetet és hamarabb kijut, de ez gyorsan szertefoszlott, mikor a lépcsőn leérve újból csak közeli bokrokat láttunk.

A két labirintus és a már felsorolt játékok mellett még egy különös, nem a megszokott, inkább ügyességi, a testet és a szellemet egyszerre megmozgató játszótér, egy tavacska, fűzfa sátorokkal körülvéve és egy számháborúra alkalmas pálya is helyet kapott a területen, igaz utóbbinál még igencsak nőnie kéne a fáknak, hogy valóban használni lehessen.

Nagyon élveztük az egész délután tartó programot, melyet sikeresen teljesítettünk, én még túl is, egy kificamított bokával és egy eltört kisujjal, de ez már egy másik történet…

Már nem is olyan kicsik...

... azok a cicák, akik ma töltik be az ötödik hetüket. Hihetetlen gyorsasággal növekedtek, szinte minden hamarabb bekövetkezett náluk, mint az megszokott. Talán az apukájukra akarnak hasonlítani, aki igencsak nagyra nőtt, ha nem ismernénk szelíd természetét, meg is ijedhetnénk tőle. Talán csak őket is utolérte a felgyorsult világ azonnali teljesítménykényszere, nem tudom, de már tíz nap előtt nyitva volt a szemük, rá egy hétre már nem tudtam dobozban tartani őket, mindez odáig fajult, hogy most már önállóan közlekednek a lakásban, különböző kuckókat választanak ki az alváshoz, de válogatás nélkül minden dolgot játéknak tekintenek, legyen az egy vezeték, gombolyag vagy egy csupasz emberi boka. Megkezdték a szilárd táplálék eszegetését is, akárcsak az alom használatát.

Bár elég nagyok és önállóak a cicák, de csak 8-10 hetes korukban engedem el őket az anyukájuk mellől. Ez a leendő gazdiknak is jobb, mert nem lesznek depressziósak a kicsik, amiért el kell hagyniuk a családjukat, és a cicáknak is jót tesz, mert addigra elég ellenállóak lesznek a különböző betegségek, stresszek területén, a folyamatos anyatej-fogyasztás miatt.

A cicák nálunk családtagok. Nem is tudnánk külön helységben tartani őket, de nem is szeretnénk, mert imádjuk, ahogy a talpunk alatt rohangálnak, beugranak az ágyunkba és a karunkban alszanak el, vagy nyávognak egyet, hogy most kérnének egy kis simogatást. Nem kell könyörögniük, nem fukarkodunk a szeretettel. Nagyon hasonlítanak egymásra - két kandúr és két nőstény cica van -, mégis mindegyikük külön kis egyéniség. Van a kíváncsi, a bújós, a szemtelen és a karmolós, de ugyanúgy szeretjük mindegyiket, mintha a miénk volna, pedig mostantól már a leendő gazdáik nézegetik a fotóikat...

Megszülettek!!!!

Nem is olyan régen arról számoltam be, hogy újabb cicák költöztek az életünkbe: Kaviár és Pezsgő. Gyorsan megszokták egymást és hamarosan egy párként viselkedtek, mint férj és feleség. Ennek eredménye az lett, hogy Pezsgő elkezdett gömbölyödni, amit én nagyon korainak tartottam, hiszen még egy éves sincs, de nem szeretek beleszólni a természet rendjébe, és azt hiszem alkalmatlan is lettem volna rá, hogy megakadályozzam.

Gyorsan repült az idő, Pezsgő már gurult, de ma végre megszabadult terhétől!

Mi éppen ballagáson voltunk ezen a szombaton, úgyhogy nem kicsit lepődtünk meg, mikor beléptünk a házba és egy csatakos kiscica látványa fogadott bennünket, a zongora lábánál. Másik kettő a már bekészített dobozban pihent, persze azt nem tudhatom, hogy ott is születtek, mert igencsak nagy volt a felfordulás mindenfelé, de a lényeg, hogy már ott feküdtek, épen, egyikük majdnem teljesen szárazon.

Láthatóan Pezsgő nagyon boldog volt, hogy megérkeztünk, bár a három cicával tulajdonképpen már minden rendben volt. Szépen elrágta a köldökzsinórt, csak még nem volt ideje tisztába tenni őket. Lehet, hogy Csiki segített neki a szülésnél, mint egy bába, hisz volt tapasztalata bőven, de most Pezsgő csak nekünk dorombolt és örömében rögtön szült még egy kiscicát. Tényleg azonnal, csak annyi történt, hogy Tami odakucorodott a doboz mellé és azt mondta: „Anya! Pezsgőnek még mindig nagy a hasa… és nagyokat nyög”.

Tulajdonképpen így egész gyorsan lezajlott a szülés, hogy csak a végére értünk oda, bár Pezsgőnek még később is elég nagy maradt a hasa, féltem, hogy várható még jövevény, de reggel már megnyugodtam, hogy nem lesz több.

Gyönyörűen gondoskodik a kölykeiről, bár elég sűrűn magukra hagyja őket, de nem felelőtlenül, nagyon jó lehet a teje, mert a cicák még éhségükben egyszer sem sírtak, igaz másért sem.

Csikiben néha felébred az anyai ösztön, és befészkeli magát Pezsgő meg a kicsik mellé. Ilyenkor Csiki nyalogatja a piciket, Pezsgő pedig szoptatja, de van hogy Csiki Pezsgőt nyalogatja, vagy fordítva, szóval az a lényeg, hogy jól elvannak.

Kaviárt bezzeg nem érdekli az egész. Párszor belenézett a dobozba, hogy milyen felhajtás lehet ott, de mivel semmi ehetőt nem talált, gyorsan továbbállt.

Ahogy elnéztem a nemek arányát, majdnem biztos, hogy két kandúr és két kislány született.