Alvilág és szerelem!

Nő vagyok, és bár nem tipikus, de azért abban mindenképp hasonszőrű, hogy nem igazán vagyok oda a véres, maffiózós, gyilkolászós akciófilmekért, főleg ha a fő mondanivaló is ebből táplálkozik – bár a csöpögős, nyálas, romantikus filmeket (főleg ha amerikai) még inkább gyűlölöm.

Az olasz filmeket viszont továbbra is imádom, tehát nem is volt választásom, meg kellett néznem az Alvilág ésszerelem című eposzt. Természetesen most sem csalódtam, hisz teljesen mást kaptam, mint amit a cím ígért. Már a film elején eldőlt, hogy nem a szokványos lövöldözős, kisujjlevágós, brutálisan valóságszerű, siciliai filmre ültünk be.

Az alaphangot egy a koporsóban homlokán fejlövéssel fekvő középkorú férfi ütötte meg. És ebben a mondatban minden szó stimmel. Tényleg középkorú, tényleg férfi, tényleg a koporsóban feküdt homlokán egy lyukkal és valóban énekelt! Nem is akár hogy! Hangosan és szívbe markolóan, úgyhogy ha azért nem sajnáltam volna, hogy meghalt, ezért a nótáért majdnem eleredtek a könnyeim. Persze csak viccelek, mert az egésznek olyan pikantériája volt, hogy inkább nevettem rajta.

És ez a humor végigkísérte az egész filmet, ami főleg a musicales éneklésből táplálkozott.

Természetesen Nápoly szolgáltatta a hátteret a leszámolással gazdagított alaptörténetnek. A főszereplő a helyes, de borús tekintetű, nagyon szigorú nézésű alvilági alak, Ciro (Giampaolo Morelli), a Tigrisek egyik tagja, ki véletlenül összefut volt szerelmével Fatimaval (Serena Rossi), aki éppen rosszkor volt rossz helyen, és akit természetesen meg kellene ölnie, de persze képtelen rá, főleg mikor a nő elkezd énekelni, méghozzá a Flashdance dallamára, olaszul!

A jelenet egy kórházban játszódik, ahol hirtelen diszkó fény gyullad ki a folyosón, a Jézus szobor karácsonyfa izzóktól villódzik, az egyik túlsúlyos beteg – egyébként nagyon ügyesen – az infúzió állványával kezd el táncolni és még sorolhatnám, de nem teszem, mert képtelen vagyok hűen leírni, ezt mindenképpen látni kell.

Ekkor azt hittem ezt már nem lehet felülmúlni, de képesek voltak rá!

A motoros keménylegény fukarul bánik a szavakkal, sokáig nem is szólal meg, vagy ha igen, tőmondatokban, de aztán ő is dalra fakad és ez már annyira vicces volt, hogy konkrétan dőltem a röhögéstől.

Ez a film tulajdonképpen egy paródia. Az olasz maffiafilmek vagy a jelen kegyetlen és megbotránkoztató világának olyan ellentéte, ahol bár a fő jellemvonások megmaradtak, de csak azért, hogy ellenpontozzák a mondanivalót és még szórakoztatóbbá tegyék a jeleneteket. Egyetlen percét sem lehet komolyan venni, a halál itt a legmulatságosabb elem, főleg ha egy fenéklövésben nyilvánul meg vagy egy zombikórus vonaglik a háttérben. Szerintem én már akkor is kuncogtam, amikor semmi vicces nem történt.

A poénok egyáltalán nem voltak erőltetettek, vagy csak annyira, hogy jelezzék, mire utalnak. Inkább eredeti volt és meghökkentő, na meg halálosan vicces. Bár a színészek néha túljátszották a szerepüket, de érződött, hogy direkt tették, a lényeget egyértelműsítették. Kíváncsi vagyok kinek jutott eszébe, hogy egy üldözéses akciójelenetet több kádnyi heringben bujkálva forgassanak le? Persze ennek is volt magyarázata, hisz az egyik maffiafőnök, don Vincenzo (Carlo Buccirosso) a „Halkirály” nevet viselte, de talán nem is ő irányított, hanem inkább a felesége, donna Maria (Claudia Gerini), aki szinte álomvilágban élt, mégis át tudta venni az irányítást, ha kellett.

Az sztk-keretes szemüvegű maffiafőnököt is nehéz volt a helyén kezelni és komolyan venni, bár az emberei mind azt sugallták, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, azért mégsem sikerült nevetés nélkül a szemébe nézni, vagy enyhe mosollyal az arcunkon a malackák iránti szeretetét tolerálni.

És akkor még ott volt az az amerikai turistacsoport, akik a fő látványosságot egy-egy lepukkant, rendkívül veszélyes környéken fedezték fel, ahol fegyverrel hadonászó fiatalok próbálták elvenni a kedvüket a fényképezéstől, na meg a fényképezőgépüket.

Egyszóval, ezt a filmet nem érdemes kihagyni, mert épp csak a felszínt kapargattam ezzel az írásommal!

Confusi e felici

Mostanában nagyon jó olasz filmek kerülnek bemutatásra, írtam már nem egyről. A mostani választottam egy 2014-ben megjelent alkotás, a Confusi e felici. A címet úgy fordítanám le magyarra, hogy Zavaros boldogság, mert talán ez a kettősség jellemzi leginkább az egész filmet. A vidámság, boldogság, a reménykeltő pozitív gondolkodás, amibe belerondít egy rossz hír, egy kilátástalannak tűnő gondolat, egy megoldhatatlannak látszó probléma, egy kis depresszió…

Történetünk Rómában játszódik, de ennek most nincs jelentősége, mert a főszerepet nem a külsőségek alkotják, hanem a belső értékek, a mélyen, tudat alatt lakozó gondolatok, melyek néhány ember fejében játszódnak le, akikben az a közös, hogy egy pszichiáterhez járnak.

A páciensek különböző problémái, frusztrációi eleinte mozaikszerűen vagy még jobb szó rá, hogy képregényszerűen bontakoznak ki a néző előtt, melyek ugyan nagyon eltérőek, látszólag sehol sem fedik egymást, a mélyben mégis hasonlóak. Látványosan csak annyi a közös bennük, hogy mástól várják a megoldást. A pszichoanalitikustól, azaz Marcellotól. Ő viszont nem tudja őket megmenteni, mert mire képet kapunk a betegek problémáiról, a doki is megbetegszik. Mély depresszióba esik, és hiába fordulnak felé segítségért, nem képes összpontosítani rájuk, ahhoz előbb a saját gondját kellene megoldania.

Ekkor jönnek rá arra, hogy talán közösen, a szeretet és ragaszkodás erejével feloldozást kaphatnának és hogy kicsit kívülről, távolról szemléljék önmagukat, az „én” fontossága háttérbe kerüljön és az „ő” megértése pedig erősebbé váljon.

Spoiler

Marcello (Claudio Bisio), a pszichoanalitikus egyik nap észreveszi, hogy romlik a látása. A szemész megerősíti ezt a tényt, mégpedig egy olyan diagnózissal, mely mély depresszióba sodorja Marcellot, ugyanis valószínűsíthető, hogy hamarosan meg fog vakulni. Nem igazán sikerül megbirkóznia ezzel a hírrel. Először is lemondja a pácienseit, akik kezdetben önző érdekekből a lakásán is felkeresik orvosukat, majd pedig segítő szándékkal különböző programokat találnak ki, ahol ugyan a közelében maradhatnak, remélve, hogy a kezelés ily módon tovább folytatódik, de a saját bajukon túl egyre inkább kezdik a terapeutájukat a barátjuknak tekinteni és igyekeznek közösen megmenteni.

Mindnyájan zavartak, frusztráltak, keresik a belső békéjüket és kezdik a saját problémájukon felülkerekedve az új barátjuk lelki egyensúlyát helyreállítani, kinyitni a szemét a világra, mely sokszínű és érdekes, de talán sikerül felerősíteniük a bennünk lakozó belső látást, ami helyettesítheti a konkrét látványt.

Elsőként Silvia (Anna Foglietta), a doktor úr titkárnője siet a segítségére, aki nem csak a hivatása és a művészetek szerelmese, de Marcello, mint férfi is felkeltette az érdeklődését. Segít neki meglátni a körülöttük lévő színeket, felfedezni a szépséget.

A banda többi tagja ki-ki a maga módján igyekszik felvidítani a doktor urat.

Például Nazareno (Marco Giallini), a drogdíler, aki kétes alakok között mozog és igyekszik legyőzni a démonjait, megszabadulni a függőségeitől, hogy megtalálja magában a férj- és apaszerepet, és akinek sikerül meggyőznie Marcellot, hogy a kaland nem mindig rossz, bár az is okozhat függőséget.

Pasquale (Massimiliano Bruno) a másik véglet. Ő egy nagy gyerek, aki az anyukájával él, és kindertojás figurákat gyűjt. Buszsofőrként dolgozik, képtelen kapcsolatot teremteni a másik nemmel, esetlensége miatt az első randi után ritkán kap második esélyt. Érzi, hogy ebből ki kéne lépnie, bátrabbnak kéne lennie, de félelme túl valóságos a számára, minthogy ezt megmerje tenni.

Az ő ellentéte Vitaliana (Paola Minaccioni), akinek túlfűtött szexuális életének kordában tartása okozza a legnagyobb nehézséget. Sok kellemetlen szituációt él át viselkedése miatt, mely többnyire a másik nem számára sem kellemes.

Michelangelo (Rocco Papaleo) számára pedig az a nehéz, hogy néha befogja a száját. A túlvezérelt sport kommentátor magánélete negatív fordulatot vesz, mikor felesége elhagyja egy német férfi miatt. Innentől kezdve Michelangelo képtelen legyőzni gyűlöletét minden iránt, ami német, legyen az autó, ember vagy focicsapat.

Végül itt van még Betta (Caterina Guzzanti) és Enrico (Pietro Sermonti), egy negyvenes pár, kik nem csak szexuális válságban szenvednek, hanem kommunikációs, együttműködési, egymásra figyelési válságban is. Mind fizikai, mind lelki síkon képtelenek a közös nevezőre. Enricot elkapta a virtuális valóság, a tétnélküli kommunikáció és kapcsolattartás valamint a számítógépes játékok világa, mint menekülési útvonal. Betta tehetetlenül küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy nagyon nehéz, hogy férje sem tudja, mi elől is menekül valójában.

Mikor Marcello megbetegszik, sikerül kitérniük a saját maguk által felállított csapdákból, az önsajnálatból és együttesen egy magasabb rendű célt kitűzni maguk elé: egy másik ember megmentését, ami a saját gyógyulásukban is segítségükre lehet.

Pasqual, mint buszsofőr letér a megszokott útvonalról, és elhatározza, hogy elviszi Marcellot Németországba, ahol talán képesek sikeresen megműteni a szemét. Ehhez a tervhez csatlakozik természetesen az összes többi beteg is és Silvia, ki már végérvényesen beleszeretett volt főnökébe, aki érzéseit, ha kételyek között is, de viszonozza.

És ekkor jövünk rá, hogy az élet képes olyan nehézségeket állítani elénk, melyeket nem vagyunk képesek egyedül megoldani! Amikor másokra van szükség ahhoz, hogy kitisztuljon a látásunk, hogy a szerelem, a szeretet és az emberi kapcsolatok meg tudják változtatni a hangulatunkat, képesek kihúzni a sárból, ha engedjük, és befogadjuk azokat a dolgokat, melyek akár csak egy pillanatra is, de örömet okozhatnak.

A film felhívja a figyelmet arra, hogy az idő - melyből kinek több, kinek kevesebb jut - ne haszontalan dolgokkal, önsajnálattal, virtuális valósággal teljen, hanem olyan eseményekkel, melyek igazán fontosak számunkra, amelyek boldoggá tesznek minket! Éljünk meg minél több ilyen pillanatot, hogy amikor eljön az idő, hogy becsukjuk a szemünket, ne az elvesztegetett pillanatok jussanak eszünkbe, hanem azok a történetek, melyeket emberi kapcsolatokkal, hasznos megnyilvánulásokkal töltöttünk.

A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, vagy legalábbis tegyünk erre kísérletet, és nem azért, hogy belesüppedjünk, és még inkább szenvedjünk a kilátástalannak tűnő helyzeten, saját sebünket nyalogatva. Inkább őszinte megnyilvánulásokkal közvetítsük az üzenetet, ami lehet baráti vagy szerelmes, de a másik iránti figyelem mindenképp megmentő.

A filmet rendezte és a forgatókönyvet írta Pasqual, vagyis Massimiliano Bruno.

Pappapia!

Nem szeretek rossz kritikákat írni, ezért is volt nehéz hozzákezdenem a Pappa Pia című film elemzéséhez, de remélem, hogy annyira azért nem lett elmarasztaló az ítéletem.

Maga a történet nem lett volna rossz, még eredetinek is mondhatnám, ha sikerült volna kihozni belőle valami váratlan fordulatot. Ez sajnos elmaradt. A címválasztást sem igazán értettem. Világos, hogy a Mamma Mia című nagysikerű opuszra akar asszociálni, ami viszont csak annyiban hasonlít a magyar párjára, hogy szintén énekelnek benne. Egyébként közös pont nincs. Talán bele lehet még képzelni a Pappába a Papit, aki ugye az egyik főszereplő, vagy hogy szeret inni, ami a pia lenne, de ez már annyira erőltetett, hogy merem remélni, csak nekem jutott eszembe.

Szóval adott egy rocker nagypapa (Nagy Feró), aki az Arany Album Otthonban – ez vicces név, emeljük ki, mert nem lesz sok ilyen - múlatja az időt, többnyire csínytevésekkel és természetesen zenéléssel, valamint a hozzá illő renitens viselkedéssel, amivel a lila ruhába öltözött gondozók és az idegbajos igazgatónő természetesen nem képes megbirkózni. Miért nem adnak neki nyugtatót, ha már annyira zavarja a rendet?

Ezen kívül adott ennek a fiatalos nagypapának az unokája, Tomi (Szabó Kimmel Tamás), aki "váratlanul" és rendkívül kockázatos körülmények között szökteti meg kedvenc rokonát, és akire haragszik az apja, az ex-barátnője és még sokan mások, amiért meggondolatlanul – és őket hátrahagyva - lelépett Amerikába és azért is, mert most onnan visszajött.

Maga a film túl sok fronton hasonlított a 2009-ben bemutatott zenés vígjátékra, a Made in Hungariára. Nem csak a főszereplő (Tomi, Miki), hanem a jelenetek is visszatükröződtek, de néhol még a szöveg is ismerősen csengett - a lányom kívülről fújta, hisz nemrégiben adták elő színdarabként.

Ennek ellenére kellemes hangulatot keltett a film a nézőben, a főszereplő sármja sokat javított a női közönség hangulatán és az orgánuma is remek, de ezen kívül nem sok érdemlegest lehet megemlíteni benne. Hiába szerepelt benne még Sthol András is, aki remekül hozta a balatoni maffiózó könyörtelen és a nők hasra esnek a lábai előtt feelinget, de annyira azért nem volt parádés, hogy elnézzem neki a női cipő imádatát, amit sehová sem tudtam tenni. Hacsak titokban nem volt homokos, de akkor ez miért nem jött át?

Nagy Feró viszont nem színész. Ezt most bebizonyította. Bármennyire szerettem volna neki elhinni, hogy átéli a szerepét, drukkoltam érte nagyon, hogy elhitesse velem, hogy ő nem az, akinek látszik, egy pillanatra sem sikerült megfeledkeznem arról, hogy nem kapott képzést. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepkörben Reviczky Gábort – még ha nincs is rocker múltja -, szerintem hitelesebben el tudta volna játszani a rockert, mint ahogy el is játszotta a filmben rá osztott szerepet, csak kár, hogy annak egyáltalán nem volt sem súlya, sem értéke.

Azért ki lehetett kapcsolódni rövid időre,  még akár drukkolni is a főszereplőknek, de tulajdonképpen kizárólag a kellemes zene mentette meg. A régi számok új hangszerelésbe kerülése egyszerűen felüdülés volt a mostani zenei kultúra idegtépő tucatzenéje után, de még a régi, szegényesebb zenei stílus is életre kelt Rakoncai Viktor és Kozma Katalin újragondolt adaptációjának köszönhetően. Egyébként a legtöbb poén, na jó ne túlozzunk, a néhány poén is a zenének volt köszönhető. Ki kell emelnem Mara, vagyis Ostorházi Bernadett énekhangját – aki egyébként színésznőként is megállta a helyét, vagy a jövőben megállja, mivel ez volt az első felkérése -, csak az volt a fura, hogy egyáltalán nem hasonlított a beszédhangjára. Talán nem is az ő hangja volt?

Sajnos a muzsikához tartozó koreográfiák kissé idétlenre sikeredtek, a túlgesztikulált mozdulatok, melyet nevezhetünk táncnak is, kicsit sem illettek a zenéhez, az állandó vigyort látva az arcokon – főleg Kováts Veráét, aki Mara húgát alakította - minduntalan ökölbe szorult a kezem, de aztán jött a mindent feloldó happy end, mely elkerülhetetlennek bizonyult, már a film elejétől kezdve.

Mindent összevetve egész jól éreztem magam vetítés közben, csak az bántott, hogy számos lehetőséget nem használtak ki, a feldobott labdákat nem csapták le, vagy ha igen, akkor elcsépelt módon. A főszereplők elbírtak volna egy kissé összetettebb feladattal is, kivéve Ferót, neki ez is kihívás volt, ja és meg kell említsem Korda Gyuri "fergeteges" gagjét, melyet ámulattal vegyes kétségbeeséssel figyeltem, várva, hogy mi jöhet még ezután? És ez volt az első képkocka, ami -  sajnos - kellőképpen megadta a film további mondanivalójának hangulatát…

De a zene nagyon jó!

Csupó Gábor filmje.

Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Kellő távolságban minden másképp látszik – Milánó 7.

Miután ismét nem hittem a google mapsnak, mi szerint vasárnap zárva van a Palazzo Lombardia, elolvastam a honlapjukat, ahol azt írta, hogy csak vasárnap van nyitva. Parányi félrefordítás, nincs jelentősége :).

Egész korán elindultunk, mert mára több minden palettán volt és egyik sem volt annyira a közelben, úgyhogy villamosozással indítottunk, majd egy kis gyaloglás következett.

A Palazzo Lombardia Milánó felhőkarcolója, aminek a 39. emeltén kialakítottak egy kilátót. Ide vasárnaponként ingyen fel lehet menni és letekinteni a városra. A lift olyan gyorsan röpített fel, hogy azt hittük még el sem indultunk, mikor már ki is szálltunk. Tiszta kirakatüveg fogadott minket, a sarkokban halványan felrajzolva, hogy Milánó melyik fontos látványossága látható arra tekintve, ha megtaláljuk. Még a Duomot is csak sejtettem, annyira eltörpült ebben a magasságban. Egyébként csodálatos volt a kilátás, és egyben félelmetes is ilyen magasról letekinteni, de akinek nincs tériszonya, mindenképp próbálja ki.

Állítólag a Madonna másolata is itt található, vagyis a város legmagasabb pontján, ahonnan vigyázza Milánó városát és polgárait, de én nem láttam.

A másik dolog, amiről híres ez a tér, hogy itt alakították ki a legnagyobb fedett területet. Most egy sörfesztiválnak adott otthont, de vagy rosszkor mentünk, vagy nem volt valami nagy a forgalom, de eléggé lagymatagon, takaréklángon pörgött, ráadásul olyan árakkal, amiből nem kértünk. Már eleve zsetonra kellett váltani a pénzünket, majd pedig 5 euróért venni egy poharat, amit utána nem cseréltek vissza, elvihetted szuvenírnek. El is vittük volna, ha nem egy egyszerű, műanyag korsót kínálnak, hanem legalább egy üvegből készült míveset.

Így inkább tovább baktattunk és betértünk egy nagyon cuki trattoriába egy ital és kávé erejéig. A pincérlány némileg hasonlított egy magyar barátunkra, amit meg is osztottunk vele és kellemesen elbeszélgettünk.

Az ilyen élmények miatt válik kedvenccé egy-egy hely, egy város, nekünk egész Olaszország. Milánóban is hihetetlen segítőkészek, beszédesek, érdeklődők és kedvesek voltak nem csak azok, akik ebből élnek, hanem bárki, akit az utcán megszólítottunk, vagy még meg sem szólítottunk. És még türelmesek is! Mindig megvárták, míg én a saját tempómban feltettem az aktuális kérdést, és nem szakítottak félbe, nem kezdtek el azonnal hadarni, bár nem a legegyszerűbb szavakat használták, de komótos tempóban válaszoltak, ahogy nekik biztos nem a legkényelmesebb, de voltak ennyire figyelmesek. És mosolyogtak, mindenki, az idős néni, a fiatal anyuka, a kamasz srác is.

Mikor látunk Magyarországon olyat, hogy egy tündéri kislánnyal felszálló anyukát nem hagyják szóhoz jutni sem az idősebbek, sem a korabeliek, folyamatosan kérdezgetik a gyereket, tanácsokat osztogatnak az anyukának és emlékeket idéznek fel a saját életükből? Nálunk ha valaki felszáll gyerekkel a buszra, jobb esetben átadják nekik a helyüket, de biztos nem kezdeményeznek beszélgetést. Az olaszok nem ilyenek! Nekik lételemük a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel, ők már csak ilyenek.

Viszont sok nem olasz is van Milánóban! Amennyire a tengerparti városokra nem jellemző, ebben a metropolisban egyre több kínai él. Az összes elektronikai vagy telefon szaküzletbe, néhány ajándékboltba vagy kisebb élelmiszerüzletbe lépve meglepő módon kínai árussal találjuk szembe magunkat. Ők is kedvesek, nincs velük semmi baj, de nem Kínába jöttünk!

Az első megdöbbentő dolog, amivel a városba érve szembesültem az a telefonhasználat. Mindenki beszél folyamatosan a készülékébe. A fülükhöz ritkán tartják, inkább a szájuk elé, de jellemzőbb, hogy fülhallgatóval a fülében mondja, mondja, miközben jön velem szembe és néz rám. Vagy ül velem szemben a villamoson és nem érdekli, hogy mindenki hallja, hisz valószínű, hogy többiek is ezt csinálják, a saját telefonjukon beszélgetnek valakivel. Olyannyira, hogy még a motorvezetés közben is használják! Nem tudom, hogy kialakítottak-e valami tokot a bukósisakban, vagy csak simán betűzik oda, de minden második motoros szája elé a mobilja lóg. Félelmetes! Szerintem Milánóban nem hogy olyan ember nincs, akinek nincs telefonja, de olyan sincs, aki ne használná legalább tízszer egy óra alatt.

Azt mindenki tudja, hogy Milánó a divat fővárosa és tényleg nem nagyon láttam olyan embert, aki ne az alkalomhoz illően lett volna felöltözve. Kicsit más a stílus, mint amit itthon megszokhattunk, de ha nem is tetszett az összeállítás egy nőn, akkor is elegáns és nett volt. Előnyben részesítik a hosszú, lenge ruhákat, a szűkebbekkel szemben és ritkábban láttam magas sarkút, mint sportcipőt. Ez kicsit fura számomra, nem tudom, hogy a praktikum hozta vagy trendi, de ez még a mamiknál is szempont volt, hogy a lábukon sportcipő legyen, míg a ruházatuk bármelyik bálban megállta volna a helyét.

Ami még meglepő és elgondolkodtató, hogy bármilyen életkor is legyen egy hölgy nem viselt melltartót. Ez számomra nagyon fura volt, de náluk annyira természetes, hogy szerintem csak én lepődtem meg. A lenge, vékony anyagú, netán még átlátszó blúzok, virágmintás ruhák alatt a cicik minden szégyenérzet nélkül mutatták meg magukat és nem a C kosárméret volt a jellemző!

A férfiakról már tettem említést, akik gyönyörű, főleg a nálunk iskola kékként ismert, de a kék több árnyalatában is pompáztak az elegáns öltönyeikben, hátizsákkal a hátukon, biciklin, motoron vagy gyalogosan, elegáns cipőben, sportcipőt senkin sem láttam.

Mi is igyekeztünk nem kilógni a sorból és illően megjelenni, ha nem is öltönyben és melltartó nélkül, de azért első ránézésre egész milánóinak tetszhettünk.

Ma még beugrottunk a Brera képtár gyönyörű épületébe is. Nem mentünk be, mert egy 14 éves gyereket jobban érdekeltek a monumentális lépcsők és a sarkokra kihelyezett óriási tükrök – egyébként engem is -, mint a falra kiakasztott festmények. Az utolsó vacsorát azért szívesen megnéztem volna, de ahhoz legalább egy évvel korábban helyet kell foglalni, hogy bejussunk, erre viszont nem volt érkezésem.

Ma eljött az ideje, hogy felmenjünk a Duomo tetejére. Ide is katonai ellenőrzés után jutottunk csak fel, nagyon vicces volt, hogy az általam hozott ásványvízből Antinak innia kellett, hogy meggyőződjenek róla nem valami vegyi anyag. 168 lépcsőfokot számoltunk, persze mehettünk volna lifttel is, de annak már milyen hangulata lett volna!

Mikor felértünk könnybe lábadt a szemem. Annyira megható volt és gyönyörű, fogalmam sincs mi tört rám, de úgy éreztem sírnom kell egy kicsit. Szerencsére senki sem vette észre a meghatottságom, gyorsan elkezdtem fényképezni, ahogy illik. Említettem, hogy a Madonna másolata a Palazzo Lombardián található, az igazi viszont a Duomo tetejét díszíti.

Hihetetlen, mondhatni felfoghatatlan kőcsipkék és szobrocskák vettek minket körül fehér márványból. Sokáig ücsörögtünk, reménykedtem, hogy lesz egy kis vihar, mert már kezdett az eső cseperegni, szívesen végignéztem volna innen a magasból néhány villámlást, de nem lett belőle semmi, felhangzott a sípszó, ami a zárórát jelezte, le kellett ballagnunk.

Előbb-utóbb mindenre fény derül! – Milánó 6.

Az idő haladtával egyre jobban összebarátkoztunk a szállásadóinkkal. Blancáról kiderült, hogy egy nagyon kedves dél-amerikai lány, ha nem szólunk hozzá, akkor a háttérbe húzódik, belebújik a laptopjába és észre sem lehet venni. Persze csak addig, míg Andrea el nem kezd vele beszélgetni, mert akkor kinyílik a szája! Több vitatkozást végighallgattunk köztük, ami valószínűleg megoldással zárult, mert nem volt köztük harag.

Andrea viszont állandóan mosolygott, kezdeményezett, hihetetlenül nyitott volt a vendégeire, a társaságra, ez lételeme volt. Ám az egész lakás nagyon nyitott volt és ezt szó szerint kell érteni! Mi is csak akkor csuktuk be az ajtónkat, mikor elmentünk itthonról, különben megfulladtunk volna, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Soha senki sem tévedt még véletlenül sem a szobánk felé, maximum az ajtóval szemben lévő hűtőig. A bejárati ajtót viszont soha nem láttuk becsukva! Még éjszakára sem! Hát ennyire nyitottak, de nincs is félnivalójuk! Andrea mesélte, hogy egyszer az egyik vendég ellopta a napszemüvegét, ennyi rossz tapasztalata származott a vendéglátásból!

Mint később kiderült, a függőfolyosó további részén már nem lakott idegen, megvették a mellette lévő két lakást is és azon fáradoztak, hogy komfortossá varázsolják, nyílván továbbfejlesztve az eddigi szolgáltatásukat.

Az egyik helyiség, amiről már írtam, egy ideig belülről is látható volt, de harmadnapra befalazták, oda galériát építettek. Aztán volt még egy hatalmas lakás, ami tágas volt és üres, teli ablakkal! Az ablak iránti tiszteletünk jelentősen nőtt az elmúlt napokban.

A lakrészünkben csupán három szoba volt. Az előző részben említettem, hogy sorfal állt a fürdőszoba előtt és ez nem vicc!

Lassan sikerült kibogoznunk, hogy tulajdonképpen hányan is éltünk egy fedél alatt, és ez hogyan lehetséges.

A vendégek többnyire pár napra maradtak, esetleg egy éjszakára, szóval nem is találkoztunk velük, mint akik a mellettünk lévő szobába költöztek és másnap már el is tűntek. Viszont néhányukat sikerült arcról megjegyezni, felületesebb ismeretséget kötni, például a lengyel lánnyal, aki még előttünk érkezett és utánunk távozott. Néha váltottunk vele pár szót, jól beszélt olaszul. Volt, hogy éjfélkor futottunk össze vele, mikor kedve támadt levest főzni, vagy hajnalban, a mosdóba menet, ahogy a müzlijét falatozza.  

 Aztán ott volt a japán srác, akit Andrea után már mi is csak Tokiónak szólítottunk. Ő pár nap után alakot váltott, egy hasonló kaliberű, csak alacsonyabb ferdeszeműre. Volt egy idősebb szír vendég is, nagyon mosolygós és barátságos, vagy a svájci orvostanhallgató, aki tulajdonképpen arab volt. Ő rendkívül visszahúzódó volt, bérelt kocsival csillagtúrázott Olaszországban. Egy idő után sikerült kicsit feloldani és már a sört is megkóstolta, de azért inkább naranccsal próbálkozott és nem értette, hogy Andrea miért röhögi ki állandóan.

Egyik nap érkezett egy magyar srác is, aki csak egy éjszakára maradt és Andrea tiszta rosszul volt, hogy olyan nyelven hadarunk, amit ő nem ért, minduntalan közbe szólt és igyekezett a saját medrébe terelni a témát, előbb-utóbb sikerrel.

Majd megérkezett Bariból a legjobb barátja, Stefano, aki Andreához képest kicsit konszolidáltabban viselkedett, mesterségét tekintve fogorvos, látszott rajtuk, hogy évek óta ismerik egymást, egymás szavába vágtak, volt közöttük valami régre visszanyúló kapocs, állandó testi kontaktus, összekacsintás.

És nem utolsó sorban ott volt Gaetano, aki szintén baráti és munkatársi minőségben volt jelen (bár hozzá kell tennem, hogy az érkezésünk óta nem láttunk építkezést, mert vagy akkor csinálták, mikor nem voltunk otthon, vagy nem is foglalatoskodtak ilyen felesleges haszontalanságokkal, bár Andrea előszeretettel viselte a festékfoltos ruházatát, mint aki dolgozik), és aki annyira butuska volt, hogy már szinte forgott. Ő mesterségét tekintve fodrász volt, a rövid gatyáját állandóan az alsógatyájába tűrte és bár nagyon aranyos volt, az istennek sem értette meg, hogy egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát!

És akkor még az átutazó vendégekről nem írtam, akiket nem is láttam, csak egy-egy pillanatra, főleg a mosdóra várva. Hogy ez miként lehetséges?

Egy szobát mi foglaltunk el, oda nem költöztettek. A mellettünk lévő volt a legdrágább helység, egy franciaággyal, irigylésre méltó, utcára nyíló ablakkal – amit mi is láthattunk az üvegünkön keresztül. Itt ritkábban volt vendég, néha a mamma aludt benne vagy csak tévézett, mert hogy itt még az is volt.

A konyhából nyíló szobában pedig olyan barlangrendszer volt, amit elképzelni sem tudtunk, csak azt láttuk, hogy folyamatosan jönnek ki emberek, majd megint újabb arcok. Aztán egyszer Antit körbevezette Andrea és mindenre fény derült. Egy hatalmas helyiség, osb lapokkal elválasztva, melyek nem értek a mennyezetig, átjárta őket a levegő és nyilván a hang is. Mindegyik lyukban egy-egy emeletes ágy volt, talán egy kis szekrénnyel és ennyi.

Nyilván azért volt ilyen forgalmas és kelendő, mert nem hogy Milánóhoz képest, de mindenhez viszonyítva rendkívül olcsó volt, az árért pedig nem járt több. Valamiből finanszírozni kellett a fejlesztéseket a szomszédos helységek kialakítását, Tami napszemüvegét és a mai vacsorameghívásunkat, ugyanis Andreával már annyira összebarátkoztunk, hogy tett egy ilyen ajánlatot estére.

Kellett is a sikerélmény, mert a mai programunk kudarcba fulladt. A Naviglio Grande-ba akartunk eljutni, ami egy a mesterségesen kialakított csatornákra épített hidakon található főleg éttermekből álló hangulatos negyed, legalábbis az útikönyvek szerint, viszont mi rossz irányba fordultunk és bár a csatornát megtaláltuk, de egy görög éttermen kívül semmit sem. Egy bárban lehűtöttük, egy fagyizóban felvidítottuk és az első áruházban vásárolt szendvicseket a parton elfogyasztottuk.

A vacsi viszont kárpótolt minket a tévedésünkért! Andrea gyakorlott mozdulatokkal és annál hangosabb pakolások közepette pasta di funghi porcini, vagyis vargánya gombás tésztát főzött fantasztikus gyorsasággal igen kiválóan! Az italt mi álltuk, vagyis vittük a szokásos olasz sört, a Birra Morettit, de én a hűtőben felfedeztem a kedvenc olasz boromat, vagyis a Lambruscot, Andrea élt a lehetőséggel és igyekezett leitatni, amitől határtalan jókedvem kerekedett és már az sem érdekelt, hogy a szauna szobánkhoz közeledve egy óriási csótánnyal futottam össze, amit a sikolyomra érkező Andrea azonnal lecsapott a papucsával…

Buona notte sogni d'oro!

A reggeli kávé aranyat ér! – Milánó 5.

Másnap reggel kicsit már bátrabban viselkedtünk a háziakkal, legalábbis Anti. Bennem volt még némi sértettség, amiből adódott a távolságtartásom, viszont hagytam magam kiengesztelni. Fél euróért ihattunk kávét, Anti élt is a lehetőséggel és egy csodálatos békebeli kotyogóson ő maga főzte meg.

Lassan én is előbújtam és bár majd megvesztem egy feketéért, nem fogadtam el a kínálkozó lehetőséget. Leültem a konyhában és néztem a körülöttem folyó eseményeket. Azt levettem, hogy az idősebb hölgyben – egyébként mindig nagyon kedvesen mosolygott és rendkívül kifejező volt az arca – Blanca anyukáját tisztelhetem, aki a konyhában lakik a kanapén, mely bútordarab a fürdő előtti várakozók sorfalának kényelmesebb időtöltését is szolgálta.

Aztán volt ott egy srác, aki tegnap még "munkásnak adta ki magát", mára kiderült, hogy Blanca barátja, és ő tényleg olasz. De még mennyire! Éppen rákot hozott, amit ebédre fogyasztanak el.

Mi ezt már nem vártuk meg, jóval ebéd előtt elhagytuk a lakást, hisz minden napra volt programunk, viszont már nem gyalogoltunk annyit, mint tegnap. Szerettem volna én is milánói lenni, nem túlzottan eltérni az olasz átlagpolgártól, tehát villamosra szálltunk. Nagyon pozitív Milánóban, hogy egy jeggyel 90 percig lehet utazni villamoson és buszon. Igazán bevezethetnék ezt nálunk is, hisz lehet, hogy egy megállót megyek, majd átszállok egy másikra, de ha még időben vagyok, akár ötre is felszállhatok. Az ára pedig a magyar árakkal teljesen szinkronban van. A metró az egyedüli kivétel, amit csak egyszer használhatunk egy bigliettoval.

Egy darabig kerestük a tegnapi kedves kávézót, a Bar Azzurót, de sajnos nem találtuk, én pedig nem voltam hajlandó máshol felhörpinteni a reggeli feketét. Tulajdonképpen nem is feketét, hanem latte-t, vagy latte macchiatot-t kellett volna innom, mert az espressot egy igazi olasz délután issza. Egy kicsit azért én nem vagyok olasz, úgyhogy inkább feketét szerettem volna, később lattet és utána jöhet ismét a fekete. A presso kávé náluk nem azt jelenti, hogy méreg erős is legyen, mert gyorsan átfolyatják a vizet rajta, csak szimplán finom. Az olaszok képesek 4-8 csészével is elfogyasztani egy nap, amivel szerintem én is fel tudnám venni a versenyt.

Nem messze a szállásunktól volt a Parco Sempione, egy hatalmas park egy gyönyörű várral, a Sforza kastély mögött. A parkot nem, de a várat teljesen körbejártuk, így végre először láthattunk macskát a füves várárokban. Én azt hittem, hogy Itália a kóbor és/vagy nem kóbor macskák legjobb lelőhelye, de egész Milánóban csak itt találtunk cicákat, ugyanis ez a metropolis a kutyáké!

És nem kóbor ebek sétáltak velünk szemben, hanem ápolt, pórázon vezetett négylábúak! Látszott a gazdájukon, hogy imádják és nagy becsben tartják őket. Tetovált, szőrös férfi parányi kutyust fog a kezében, öltönyben sétáló üzletember kinézetű úriember hatalmas dobermannt sétáltat, kirakatból kilépett idősebb nénike lassú mozgású ebet terelget és így tovább. Hihetetlen kutyakultusz van Milánóban! Nem hogy a tömegközlekedési járatokra felengedik őket, teszem hozzá szájkosár nélkül, de az éttermekben is különös figyelmet fordítanak rájuk.

Minden kutyában Nannerlt láttuk, akit itthon kellett hagynunk, pedig biztosan nagyon jól érezte volna magát velünk, csak a repülőutat nem tudom, hogy bírta volna ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nagyobb testű állat, miként boldogul egy emeletes ház parkettás szobájában, de a méltatlankodás legapróbb jelét sem láttam rajtuk.

Egyetlen acsarkodó, ugató, szűkölő kedvencet sem hallottunk. Nem tudom, hogy csinálták, biztos hozzá vannak szokva a tömeghez, turistákhoz, idegenekhez, de mindegyik végtelenül nyugodtan és barátságosan viselkedett, legyen az német juhászkutya vagy pincsi, fiatal vagy öreg. Nannerl már agyon hisztizte volna magát, ha valami új élmény éri. Kutyafuttatóból is volt szép számmal, néha mi is ott pihentünk meg.

A mai programunk egy deszkás park meglátogatása volt, közben persze Tami minden szembejövő szökőkútba beszökött, a Sempione előttinél ki is fütyülte a parkőr, mert a többi turista is felbátorodott és követte a példáját.

Természetesen ez kizárólag Tami program volt, de nem bántuk, az ő nyaralása, legyen olyan, amilyennek ő szeretné. Több lehetőség is adódott, a legközelebbire esett a választásunk, amihez azért sokat kellett gyalogolnunk, a GiardinoOreste del Buono-ra. Én még nem is voltam deszkás parkban, élvezettel néztem az ügyeskedésüket, Anti pedig művészi fotókat készített róluk, melyeket sajnos nem sikerült átküldeniük a mobilukra, valamiért nem működött a bluetooth, de nagyon nyitottak voltak és remekül elbeszélgettünk velük.

Visszafelé pizza volt az estebéd, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban és boldogsággal töltötte el anyai szívemet, mikor a lányom azt találta mondani, hogy az enyém finomabb. Még ha nem is volt igaz.

A Duomo természetesen oda és vissza útba esett, de még nem jött el az ideje, hogy bemenjünk.

Odafelé egy zongoristát állítottunk fel, hogy mi is kipróbáljuk a hangszerét – hányan mondhatják el, hogy Milánóban, a Duomo lábánál zongoráztak?

Visszafelé pedig Tami galambokat etetett a tenyeréből, akik füttyszóra érkeztek, na meg búzára. Egy migráns kinézetű volt az idomárjuk, pár perc után követelte is tőlem a pénzt. Persze gondoltam én, hogy nem lesz ingyen, na de hogy egy eurót kérjen maréknyi magért és öt percért? azt nem engedhettem. Csak fél eurót kapott úgy, hogy én is kipróbáltam a csőrös állatok lábának kaparászását a karomon.

Hazafelé ismét beugrottunk egy olcsó áruházba, hogy mi is kivegyük a részünket a hűtő maradék helyéből és megkínálhassuk a vendéglátóinkat is.

Estére már jobb kedvemben voltam, kezdtem felvenni az olasz nem törődöm stílust. Blanca barátja, Andrea pedig egy igazi déli srác, Puglia-i, aki folyton nevet, ökörködik, hangoskodik és be nem áll a szája. Feltettem neki egy-két kérdést, és azt is megválaszolta, amit nem kérdeztem, de nyitott voltam rá. Taminak persze azonnal elkezdett udvarolni, többször feltette neki egy kérdést, amire a lány válaszolni tudott, hogy sikerélménnyel töltse el és talán hogy lubickoljon a mosolyában, majd felajánlotta, hogy hoz neki egy napszemüveget, mert látta, hogy nagyon tetszik a lánynak, amit ő visel. Azonnal visszautasítottam, hogy erre semmi szükség, de nem hagyta annyiban, Taminak ki kellett választania, hogy milyen színűt szeretne.

Antival is nagyon egymásra találtak, mint két gyerek! Folyamatosan poénkodtak, cukkolták egymást, egyáltalán nem gátolta őket a nyelvi különbözőség, főleg, hogy már egy fontos szót is megtanítottunk Andreának magyarul, a zanzara-t, vagyis a szúnyogot.