SZIN

Véget ért a négy napig Szegeden tomboló ifjúság ámokfutása. Pedig lehetett volna hosszabb is, akkor legalább nem fedték volna a programok egymást. Mivel ez hétköznap zajlott, a dolgozó ifjúság – vagyis mi – több programról lemaradtunk, hol mert későn értünk oda, hol mert egy időben volt két vagy három kedvenc zenekarunk is, de azért minden nap elmentünk egy kicsit szórakozni, hogy az éjszakába nyúló kikapcsolódást másnap kipihenhessük.
Két napon Tami is velünk jött. Nem érte váratlanul az alternatív zene, itthon eddzük és szereti is, akárcsak Grieget, mert ahhoz meséket sző, Csajkovszkijról nem is beszélve. Szóval nem érte meglepetésként az egymást érő színpadokból korlátokat nem tűrve kiszabaduló hangzavar, bár néha megjegyezte, hogy neki ez túl hangos. Kijjebb álltunk.

Azért egy kicsivel jobban érezte magát a szarvasvadászaton, ahol két „vadász” festékpisztollyal lövöldözött két beöltözött szarvasra, akik ki sem láttak a jelmezből, úgyhogy estek-keltek. Tami is szeretett volna szarvas lenni, de azért a találatok nem voltak annyira simogatóak, úgyhogy lebeszéltem, viszont legalább kapott egy szarvasbőgést utánzó dudát. Aztán találtunk egy létrát, amire fel lehetett mászni és a magasban egy falról plüssöket levadászni. Persze jól ki volt ez találva, annyira mozgott a kötélhágcsó, hogy mindenki lepottyant róla már a második lépcsőfokon. A lányomnak viszont sikerült feljutnia, mert összefogott a tulajjal, aki biztos kézzel tartott a létrát, míg felért, sőt még azt is megmondta, hogy melyik plüsst szedheti le. Ez volt a baj. A lány mikor odaért, lepottyant örömében, mert mindkét kézzel a lila tehenet markolászta, aztán pedig sírva fakadt, mert ő a plüss labdát szerette volna. Hiába magyaráztam neki, hogy azt el sem lehetett volna vinni, mert az volt a fődíj és egy hordó sörre cserélték volna, értette ő, de sírni akart.
Feledtette kicsit a kellemetlen élményt az egyik sátorban, ahol rajzolni lehetett, mi pedig új ismerősökkel beszélgetve múlattuk az időt. Én voltam a sofőr, úgyhogy italozásról szó sem lehetett, de az én jókedvemhez nem szükséges az ital, anélkül is jól tudom érezni magam, talán Anti sem bánta, mert ő már tudja, hogy ha iszom, akkor nagyon kacér tudok lenni, akár még idegenekkel is, de ezt most nem engedtem meg magamnak.
Mivel majdnem minden színpadon, ahol jó zene szólt, tömeg is volt, Tami nem sokáig élvezte a sokaságot, inkább nyuszivá változott és szellősebb helyeken rohangált. Elővigyázatosságból a karjára írtam a telefonszámomat, és a lelkére kötöttem, hogy ha elveszne, persze nem fog, akkor mi a teendő. Ismerte már ezt a trükköt, mikor a Tokaj Hegyaljai fesztiválon töltöttünk el két napot, bár ott talán kevesebben voltak, és mintha kicsit világosabb lett volna (vagy csak azért emlékszem így, mert nappal is ott voltunk). Itt nagyon sok volt az eldugott, sötét zug, ahol észrevétlenül eltűnhet. Szerencsére nem kellett senkinek sem megtudnia a számomat. Lehetett volna fürödni is, mivel a SZIN helyszíne a partfürdő területe, és ahol éppen nem szólt a reggie, ott üzemelt a medence is, de strandoláshoz mindig későn értünk, törölközőt sem vittünk, és nekem rossz élményeim vannak ezen fürdő vízének tisztaságáról, úgyhogy nem erőltettem. Az embermosót viszont szívesen kipróbáltam volna, de az sem működött állandóan, csak néha láthattuk, ahogy habtól fehéren kászálódnak ki az emberek.
A Blues B.R.Othersre – ahol volt iskolatársam a frontember – nagyon jót rokyztunk Antival, bár engem a táskám akadályozott a mozgásban, Antit pedig Tami a nyakában, de azért élvezte a lány is a forgásokat, viszont széles jókedve egy csapásra elmúlt. Hirtelen olyan szomorú lett az arca, mint akinek elvették a játékát. Egyből eszembe jutott egy másik buli, ahol szintén hárman vettünk részt és hívtuk Tamit táncolni, de nem akart. Antival pörögtünk pár ütemet, de nem bírtam nézni a lányom, ahogy bánatosan, könnyel átitatott szemmel ücsörög egy padon. Kérdeztem mi baja? Hát hogy Áron – akkori szerelme – nincs ott és így nem is táncol vele. Akkor nem tudom mivel feledtettem búját, most vigaszdíjként kapott egy tetovált macskát a combjára, minek után felhúzott szoknyában járt-kelt, nagy büszkén.

Harmadik nap úgy döntöttünk, hogy Tami nem jön velünk, nekünk is kell az önfeledt kikapcsolódás, hogy ne azt tegyük, amit ő akar – bár általában azt akarja, amit mi, csak nem olyan sokáig –, hanem amit mi szeretnénk. A kapuőr csodálkozott is, hogy gyerek nélkül jövünk. Pont a leghidegebb nap volt, amire nem igazán voltam felkészülve, de a fagyoskodás ellenére élvezet volt hallgatni a jobbnál jobb zenekarokat.
Először a Belmondóra kukkantottunk be. Épp egy régi Nyers számot játszottak (nem ezt), ami - hogy is mondjam - csapnivaló volt. Czutor Zoliból nem néztem ki ilyen igénytelenséget. A hideg ellenére ebben a sátorban a légkondi is be volt kapcsolva, úgyhogy mikor már a harmadik lábujjam is lefagyott, kimentünk. Ahogy a nagyszínpadhoz közeledtünk, világossá vált, hogy mért nem voltak a Belmondón többen. Épp a 30Y szórakoztatta a közönséget és tényleg nagyon jó volt. Tetszik a stílusuk, nem szokványosak a szövegek, agresszív és egyben barátságos a zene és az énekes gesztikulálásai felülmúlhatatlanok.
Bele-belehallgattunk a Sub Bass Monster és a Vad fruttik előadásába is. Utóbbi csalódás volt, a tőle hallott számok sokkal jobban szólnak konzervből, mint élőben, de a Sárga zsiguli azért így is magával ragadta a közönséget.
Végül visszatértünk a nagyszínpadhoz, ahol a Kis Pál koncert épp a végét járta, de azért az eltékozolt idő bosszúságát feledtetve még jókedvre derített. Akartunk még egy kis Péterfy Borit is hallani, de a szervezők nem voltak teljesen tisztában a zenekar ismertségével kapcsolatban, túl kicsi sátorban léptek fel, még el sem kezdődött a koncert és már nem lehetett beférni. A Belgánál majdnem így jártunk, a tömegtől csak annyit láttam, hogy a fullasztó melegben, sapkában nyomják. Hallani viszont többet is hallottam a kelleténél, úgyhogy számomra befejeződött a SZIN, sajnos Kaukázus nélkül.

Macska-egér-nyúl-játék

Végre visszatért a nyár, azt hittem már sosem lesz többé meleg, de ma hajat mostam és a napon szárítottam meg, ahogy nyáron szoktam. Imádom a napfürdőt! De minden örömbe cseppen egy kis üröm is. Visz

Már túl sok a macska a teraszon, és fűnek-fának ajánlgatom az egérfogókat, mégis tegnap a lányommal szomorúan vettünk búcsút két kiscicától. A legszebb vörös és a csúnyábbik cirmos távozott. Furcsa is volt, mikor reggel enni adtam a maradéknak, hogy csak egy tányért kell megtöltenem. Tulajdonképpen már a vöröset is elígértük, de ennek már egy hete, azóta nem jelentkeztek érte. Szóval aki még szeretne cicát, most szóljon, mert a végén nem marad. Az anyjuk hordja nekik az egeret, de Bolond is hozott már egy párat, hogy aztán jutalmul kutyakaját ehessen. Kász

A macskákkal együtt a lányom is távozott, amitől én elég szomorú lettem, mert a hétvégén sem lehettünk együtt, és már szerettem volna vele lenni, de annyira akart menni a szüleimhez, hogy engedtem, még úgysem komoly az óvoda, nekem is van elég dolgom, de amikor nincs, akkor nagyon hiányzik. Persze tudom én, hogy a most született kis csacsinak, kinek neve Tóbiás, répát kell adnia és a fülét megráncigálnia, de akkor is! A kérdő tekintet sok kérdést rejt bennem is

Nyúléknál is kidugta fülét az odúból a harmadik generáció. Úgy látszik tényleg havonta születnek. Eddig három nyuszi bújt elő, de így volt ez korábban is, aztán jöttek szépen sorban és nyolcig meg sem álltak. Ezek már nem nagyon fognak enni füvet, hacsak mi nem szedünk nekik (szedünk), mivel hiába nagyobbítottuk meg a ketrecet, mindent lelegeltek. A sziámik is imádnak nyúlra vadászni, de nem olyan félősek a nyuszkók, hamarabb fordulnak szembe velük, mint szaladnak el, ilyenkor már a macskát sem érdekli a zsákmány. A legnyúlabbak

Üregi macska

Az első generáció szerintem már vágósúlyba ért, csak nem tudom, hol kell leadni. Korábban mindenütt láttam kiírva, hogy átveszik a nyulat, most meg sehol.

A nyúlhad

Szalai Éva

Éjszakázó állatok

A Vadasparkban minden évben egyszer megrendeznek egy éjszakai túrát, amikor a városi ember megnézheti, hogyan is viselkednek az éj leple alatt a nappal – mikor a közönséges halandó meglátogathatja – csak lustán ásítozó, jobb esetben egyet üvöltő vadállatok. Szombaton nyílt erre lehetőség és mi éltünk vele. Egyszer már részt vettünk ezen az alkalmon, de a mostani egyáltalán nem hasonlított az akkorira. Akkoriban egy srác vezetett körbe egy kisebb társaságot, sokkal közvetlenebb volt a társalgás, mivel lehetett kérdezni, miközben az állatokat figyelgettük a zseblámpák gyér fényében. Most mikrofonba beszélt egy ürge egy nagyobb csordának, néha reflektorral megvilágítva a jószágot, és bár elég informatív volt, de valahogy színpadiasnak éreztem. A másik nagy változtatás, hogy most direkt a közönségre vártak a vadak, hogy bemutassák miképpen marcangolják szét a számukra gondosan kikészített húsokat.Hát mit mondjak, a mi macskáink vérmesebben, vadállatiasabban látnak neki egy egér elfogyasztásának, mint az oroszlánok tették ezt, pedig állítólag csak minden másnap kapnak enni, szóval éhesnek kellett volna lenniük, de úgy látszik minden küzdőszellem kihal a ketrecbe zárt jószágokból. Tami megjegyezte, hogy hoznunk kellett volna egy nyulat nekik. Biztos izgalmasabban költötték volna el az estebédet, ha a zsákmány mozog is. A bemondó szerint lócomb volt a vacsora, amit jó erősen kiszögeztek egy fához. Hát ennek a lócombnak még patája is volt, szóval kilógott a lóláb! Lustán falatoztak belőle, ha valami küzdelmet is látni akartunk volna, akkor élő lólábat kellett volna adniuk nekik.
A másik élelem nem tudom mi lehetett, mert zsákbamacska volt. Próbálták szegény nagymacskák kibontani a zsákból a - gondolom desszertnek szánt - finomságot, de míg mi ott voltunk ez nem nagyon sikerült nekik. Lehet, hogy ezért kapnak csak kétnaponta enni, mert addigra legalább kibontják.A rozsomákok (alias torkosborz) vacsorájából is láttunk némi ízelítőt, ők valamivel harciasabban marcangolták a zsákot, így a későbbiekben megpillanthattuk a benne rejlő immár hústól mentes növényevő jószág bordáit.
Nem voltunk ott száz százalékosan, mert Tami délután nem aludt, azt mondta túlságosan izgult az éjszakai program miatt, azért nem bírt pihenni, így tíz óra magasságában már minden baja volt, leginkább az, hogy nem sokáig bírtam a nyakamban cipelni. Anti dereka sem örült az ácsorgásnak, úgyhogy a hiéna, vagy hiúz, valamelyik hi-vel kezdődő állat vacsorázási szokásait már nem néztük meg, hazafelé indultunk.
Úgy látszik ennek az intézménynek a leggyengébb pontja az ajándékrészleg. Most nem a régi bejáraton mentünk ki - félve az öreg boltostól (aki olyan „kedvesen” viteti el a vásárlókkal a szemetét), hogy éjnek évadján valami fantasztikus meglepetéssel rukkol elő, teszem azt egy világító, ocelot-mintás hajsütővassal, hanem ahol bejöttünk, vagyis ott sem, mert pár méterrel arrébb irányítottak minket, ugyanis a kijárat kizárólag az ajándékbolton keresztül vezet! Nagyon felháborító ez a direkt-ajánlás. Mért nem lehet ezt kultúráltan megoldani, hogy ha egy szülő venni akar a gyerekének valamit, akkor eldönthesse, hogy bemegy a boltba és megveszi, ha pedig nincs pénze rá, akkor mért kell a visító gyereket elráncigálni onnan?!
Szerencsére Tamival nincs ilyen gond, főleg, hogy elővigyázatos voltam, úgyhogy míg átértünk rajta, addig azzal volt elfoglalva, hogy az anyja mért mondta neki, hogy csukja be a szemét és szedje a lábát. Persze nem csukta be a szemét, viszont kerekre nyitotta és rám emelte, hogy magyarázzam meg, ezt mért is kértem tőle. Miközben magyaráztam, terelgettem kifelé, úgyhogy mire megértette, már késő volt.Az éjjeli program zárásaként megcsodáltuk a Holdfogyatkozást is. Vagyis csak én, mert Anti már annyi ilyet látott, hogy nem érdekelte, Tami pedig az első negyed eltűnése után elaludt. Én is láttam már több fogyatkozást, ha nem is olyan sokat, hogy kihagyjak egy újabbat, de távcsővel még sohasem vettem szemügyre a bolygó fénylő felszínét, ahogy beárnyékolódik. Nekem úgy tűnt, mintha a Hold egy világító pingponglabda lenne, és ez nekem nagyon tetszett. (Bocsássanak meg gyermeki hozzáállásomért!) Megvártam, míg teljesen, vagyis majdnem teljesen eltűnik, de aztán már én sem bírtam tovább fent maradni.

Az a derék, ha a derék, derék

Anti két napig távol volt tőlünk munkaügyből kifolyólag. Elég nehezen viseltem, bár semmi különös sem történt, csak egyszerűen hiányzott. Most viszont két napja már ki sem mozdul a házból, amit szintén nehezen viselek. Na nem azt, mert együtt vagyunk, hanem mert nem bír nagyon járni, annyira fáj a dereka. Amikor hazaért, alig bírt kiszállni az autójából, kicsit megijedtem. Aztán hol rám, hol botra támaszkodva jutott el csiga tempóban az ágyig, ahonnan nagyon sokáig nem kelt fel.
Hájjal kenegettem a hátát, de az sem sokat javított az állapotán. A tanácsomat sem fogadta meg, hogy talán orvosnak látnia kéne, azt mondta kipiheni és jobban lesz. Ennek már két napja és bár javult, akár már a kert végébe is el tud sétálni, bot nélkül, de ez azért nem az igazi, főleg, hogy megígérte egyszer eljön velem futni, mert az önbizalma az egekben jár és azt állítja, hogy utol sem érem, amit én erősen kétlek, főleg, hogy egyre jobb időt futok, de most minden esély elszállt, hogy bebizonyítsam: jobb vagyok!
Tami is aranyosan ápolgatta, szinte már túlzásba esett, annyira nyájas volt hozzá.
Egyszer láttam ilyen állapotban, amikor egyik barátunknál padlólapot rakott le és egy rossz mozdulat után nem bírt felemelkedni. Akkor is botra görnyedve jött haza, akkor is megijedtem, hogy már soha nem lesz a régi, de úgy emlékszem, hogy hamarabb kilábalt belőle, mint most.
Míg nem volt Anti idehaza, végre meg tudtunk beszélni a barátnőmmel egy időpontot, ami mindkettőnknek jó volt, hogy találkozzunk. Mi mentünk hozzájuk, felköszöntöttük Lillát születésnapja alkalmából, bár már lehet, hogy a következő közelebb van, mint amelyik elmúlt, de örültem, hogy láthatólag sikerült örömöt okoznunk. Lilla nem sokat változott, hacsak méretekben nem, aminek főleg Tami örült, mert egy csomó divatos ruhát kapott tőle. Mi cserébe a már kinőtteket vittük vissza, aminek ő már nem veszi hasznát, talán majd a kistesó. Kibeszéltük a minket foglalkoztató dolgokat, tejes kávét kortyolgatva, és az egész délutánt erre szánva, de senki se gondoljon arra a reklámra, mikor csöpögős szappanoperával kell elkergetni a férfiakat, mi ennél értelmesebb dolgokról szoktunk dumcsizni, ahol akár egy-két férfi is jelen lehet, bár nem örülünk neki :). És ez jó volt. Sokszor az egyszerű, hétköznapi dolgok is lehetnek rendkívüliek és tartalommal fűszerezettek. Közben pedig a két lány is remekül szórakozott, hol babáztak, hol gyűrűre másztak, hol pedig rendőröset játszottak, ahol Tami volt a betörő.Csak akkor értünk haza, mikor már locsolnom kellett. Tami azonnal a frissen szerzett kopogós cipőbe és angyalruhába bújt, és locsolás közben azt játszottuk, hogy ő az udvar és a pillangók angyala, aki attól sem fél, ha néha lelocsolom, mert az ő szárnya bírja, csak a pillangókat kell megmentenie.

Anyaság

Hihetetlen, hogy egy gyereknek mennyire szüksége van a példaképre, akire hasonlítani akar, mert még nem tudja, hogy ki ő, hogy milyen és milyenné is válhatna. A lányom szemében én testesítem meg rajongásának tárgyát, és próbálok is jó példával járni előtte, bár sokszor a saját csapdámba esem. Egyre többet füllent nekem. Én is szoktam viccelődni vele, miközben az arcomról olvassa le az igazságot, például mikor megkérdezi, hogy tulajdonképpen miért viselek melltartót. Jogos a kérdése, de ezt hagyjuk. Mondom, mert melegít. Elkezd kacagni, hogy de nyáron is kell, hogy melegítsen? Bizonygatom, hogy igen, persze látja rajtam, hogy nem mondok igazat. Amikor én kérdezem tőle lefekvés előtt, hogy pisilt-e, rezzenéstelen arccal mondja, hogy igen. Tisztában vagyok vele, hogy nem, de nálunk ez mindig harc, hogy az utolsó pillanatban ér a wc-re. Mikor újra kérdezem, már bizonytalan, kiolvassa a szememből, hogy nem hazudhat, mert azért nagyon mérges leszek, úgyhogy előáll a mentőötlettel és közli, hogy csak viccelt, mint én szoktam.Annyira szeretne olyan lenni, mint én, hogy a kedvenc színe az én kedvenc színem, hogy megkérdezi, milyen bugyit vettem fel, csíkosat? Jó akkor ő is. Hogy csak akkor vesz fel nadrágot, ha én is, hogy csak almával eszi meg a camembert sajtot, akárcsak én, sőt már odáig ment a mímelésben, hogy a fogmosó pohara az enyém mellett kapjon helyet, mert idáig az övé a mosdón, az enyém a polcon terpeszkedett.

Aztán eltelik pár év és a fáradságos munkával felépített „olyan legyek, mint az anyukám”, átvált egy „bármilyen legyek, csak olyan ne, mint az anyám!” felkiáltássá.

Ez van. Ha jól csinálom az anyaságot, akkor visszatér, hogy nem is olyan rossz az első felállás, de ezt nekem is fáradságos munkával kell elérnem és én sem vagyok hibátlan, sőt! Viszont a hibák teszik emberré az embert, és ha szeretünk valakit, vele együtt fogadjuk el. Nagyon nem szeretnék tökéletes gyereket, mert a tökéletes kiszámítható és a kiszámítható általában unalmas is.Mi tagadás jól esik, hogy van egy emberpalánta, aki felnéz rám, akinek én vagyok az Isten, főleg, hogy én magamat nem tartom olyan sokra. Ha játszom vele, mindig elfog a kétség, hogy többet is, jobban is játszhattam volna. Ha megszidom, az az érzésem, hogy túlságosan goromba voltam vagy kíméletlen. Az viszont tény, hogy elég következetes vagyok, és ha mégis engedek, akkor tudja, hogy ez csak a kivétel, amely erősíti a szabályt, hiszen ahhoz, hogy áthághassuk a szabályokat, előbb ismernünk és tisztelnünk kell őket - mondta egyik kedvenc íróm.

Szőke tücsök

Mikor este lefeküdtem, becsuktam a szemem, hogy végre átadjam magamat az álmok hívogató szavának, regenerálódjam, mivel általában azért fekszik le az ember, hogy pihenjen, aludjon, erőt gyűjtsön a másnaphoz, és az álom mezsgyéjén újraélje az aznapot.
Esténként tényleg ez szokott történni, gondolom másokkal is, csak az volt a baj, hogy most nem hagytak aludni. Amint becsuktam a szemem egy tücsök rázendített, de olyan hangosan koncertezett, hogy nagyon nehéz volt beépítenem az álmomba. Gondoltam a nyitott ablak alatt kapta kezébe a hegedűjét, hogy gyönyörű szerenádjával kedveskedjen nekem, de most valahogy nem voltam ráhangolva, úgyhogy felkeltem, hogy becsukjam az ablakot.
Becsuktam, de a hegedűszó nemhogy halkult volna, inkább erősödött. A sötétben tapogatózva mentem a hang irányába, ami immár a konyhából jött, pontosabban a konyhaszekrény felől. A sötétben még egy elefántot sem vennék észre, nemhogy egy tücsköt, úgyhogy felkapcsoltam a villanyt. A tücsök azonnal elhallgatott, így egyre kevesebb volt az esélyem arra, hogy rátaláljak. Álltam és vártam, de mivel nem szólalt meg, lekapcsoltam a villanyt és visszafeküdtem.
Már éppen kezdtem volna elaludni, amikor újra kézbe kapta hegedűjét a tücske! A fejemre húztam a paplant, de így túlságosan beizzadtam, nem bírtam sokáig. Valami tücsök-szimfóniába kezdett, de a harmadik tétel után kötélidegeim szakadoztak, úgyhogy ismét felkeltem. Kezdtem már egy kicsit dühös lenni, mivel láthatólag vagyis hallhatólag szórakozott velem. Csak sötétben volt hajlandó muzsikálni, talán szégyenlős, de így esélyem sem volt arra, hogy elkapjam.
A szekrény tetején annyi minden van, de egyesével felemeltem a dolgokat, hátha alatta lapul a gaz, de sem a kávésüveg, sem a cukor, sem a doboz, sem a rágó alatt nem leltem a bogarat. A macskák is segítettek a keresésben, de többnyire mindenre ugrottak, ami megmozdult, a tücsök viszont mozdulatlanul rejtőzött valahol. Egy darabig még lesben álltam, de a sunyi tücske csak lapított! Közben bódultan a tücsök-kínzóeszközökről álmodoztam, mint például a tücsökszőrből készült vonóba húzás. Az is lehet, hogy tudományos felfedezést tettem! Nem tudom, hogy rendszertanilag ez fel van-e jegyezve valahol, de én rájöttem, hogy a tücsök fényérzékeny! Amint felkapcsolom a villanyt elhallgat, vagyis világosban képtelen megszólalni. Jó ezt tudni annak, aki éjnek évadján akar tücsköt fogni, tücsökháló nélkül. Álltam a sötétben a szekrény mellett, kezemben zseblámpával, hogy azonnal megvilágítsam a hangforrást, ha megszólal, de nem szólalt. Megvárta míg visszafeküdtem. Újra kikecmeregtem az ágyból, gondoltam kitolok én vele. A zseblámpát bekapcsolva a konyhaszekrényre tettem, hadd higgye, hogy nappal van, és ilyenkor nem szabad zenélni.
Immár megnyugodva visszafeküdtem, hogy végre átadhassam magam az álomnak. Már csak egy pislantás hiányzott ahhoz, hogy tényleg átlépjem az ébrenlét határát, ami azt is jelentette volna, hogy akár nagybőgőzhet is a tücsök, azt sem hallom meg, ha már egyszer elalszom. De a tücske pont az utolsó pillanatban zendített rá, méghozzá olyan hangosan, mintha az ágyamban feküdne. Hát nem sokat tévedtem, ugyanis a fény elöl bemenekült a hálószobába, de itt már nem bírt annyira elbújni, mint a konyhában, az én fülem meg igen jó, szinte azonnal rátaláltam és nyakon csíptem.
Épp azon kezdtem el morfondírozni, hogy milyen halállal lakoljon, vagyis mit énekelhetnék neki, amitől a világból is kiszalad, de csak a hegedűjét tudtam elvenni, mert Anti felébredt, megkegyelmezett az életének és kivitte. Azt mondta, hogy ez nem is tücsök, mert a tücsök fekete. Akkor ez szőke tücsök – feleltem, de az a lényeg, hogy végül én húztam el a nótáját!

Nyakon csípett csirke

Egyik este anyukám telefonált, hogy nagyon fáradt, mert levágott húsz csirkét és holnap még ennyinek el akarja vágni a torkát. Antinak pont útja volt arrafelé, és kitaláltam, hogy akkor mi is elkísérjük, meglepjük Tamival a szüleimet, hátha nem zavarnak haza.Az az egy szépséghibája volt a tervnek, hogy Anti hajnalban indult, vagyis már 05.30-kor talpon kellett lennem. Na, nem baj, erőt vettem magamon, Tamit a nyakamba kaptam úgy ahogy volt, pizsamában, betettem az autóba és mentünk. A lány hihetetlen könnyedén túl tette magát, hogy elmaradt a reggeli lustálkodás, nem is gondoltam volna – még sem teljesen anyja lánya. Útközben gyönyörködtünk a felkelő Nap aranysárga-lilás sugaraiban és Tami megtanított nekem egy dalt, ami a pillangóról és a harmatról szólt. Kicsit nehezen fogott még az agyam, de a fél órás út alatt azért sikerült elsajátítanom a két négysorost, de bevallom már nem tudnám előadni.A szüleim nagyon meglepődtek, mikor megláttak bennünket, egyáltalán nem számítottak rá, hogy kimegyek segíteni, vagy inkább arra nem, hogy ilyen korán felkelek. Az üstben már fortyogott a víz, aminek pont 70 fokosnak kellett lennie ahhoz, hogy még a bőrét ne nyúzza le a szárnyasnak. Anti elment a dolgára, abban maradtunk, ha végez, jön vissza értünk, remélve, hogy addigra mi is készen leszünk.
Apukám csípte nyakon a pipiket, szorította a szárnyukat, míg anyukám kést döfött a tollukba, mi pedig Tamival azonnal hátat fordítottunk a látványnak. Forrázás után pedig a kisebbek négyesével, a nagyobbak kettesével mentek ebbe a szerkezetbe, ami egy csirke-kopasztó gép, és itt két perces eszeveszett hánykolódás és ugrálás után már kopaszon vehettük ki őket a gépezetből.
Előtte:Utána:Még csak ezután jött a neheze, mivel én gyerekkoromban mindig csak a kopasztásban segédkeztem, a bontás anyukám dolga volt. Most viszont elmaradt a tollazat kihúzogatása, tehát meg kellett tanulnom bontott csirkét gyártani. Nem mennék bele a részletekbe, tényleg nagy áldozat egy vegetáriánustól, hogy ne kezdjen el inkább répát pucolni a levesbe, de egy-két apróbb hibát leszámítva (az epével a fél májat kivágtam, benne felejtettem a tüdőket vagy kidobtam a zúzát is a béllel), elmondhatom, hogy immár tudom hogy készül a bontott csirke.
Délben a húsz áldozat már a mélyhűtőben pihegett. Végre játszhattam Tamival, aki egész idő alatt csak erre várt a konyhaablakban. Közben megfőtt a kakaspörkölt is, amit apukám tett a fazékba, csak hogy elmondhassa a nap végén, hogy mindent ő csinált.

Hazafelé még megálltunk pár helyen, az egyik ebből a dorozsmai szélmalom volt, ahol csak mi kergettük a szelet.