Futóverseny

Nem nagyon szeretem a tömeget – kivéve a fesztiválokon, ahol tömeg nélkül nem lenne az igazi -, a belvárosi forgalmat, azt, hogy lépten-nyomon ismeretlen emberekbe botlom. Főleg vásárlás közben utálom, ha nem férek el, de mindenhez hozzászokik az ember, ha kell. Mikor panelben laktam, kizárólag a lépcsőházunkban lakókat üdvözöltem ismerősként, de csak a töredékével váltottam pár szót a köszönés mellett.
Amióta jelenlegi helyünkre költöztünk, sokkal több lett az ismerősöm, akikkel nem csak köszönünk egymásnak, de érdeklődünk a másik iránt, még ha udvariasságból is, azonban őszintén. Azért a túlzásokat nem szeretem, amikor indul a pletyka és máshonnan másképpen hallom vissza az elferdített tényeket. Ilyenkor becsukom a fülem és tovább lépek. Mindenhol vannak ilyen fészkek, melyekből nem a jóindulat beszél, de igyekszem kikerülni és többnyire sikerül is. Azokkal tartom a kapcsolatot, akik őszintén, megértéssel viszonyulnak hozzám, és ezt igyekszem viszonozni.
A hét végén volt a telep 80 éves fennállásának ünneplése és még a polgármester is szónokolt, ahogy a Klebelsberg Kunó életrajzát is meghallgathattuk. A politika nem érdekel, ahogy az sem, hogy 60 millióért kerékpárutat építenek, aminek nem sok értelme lesz, mert ez a pénz csak arra elég, hogy a vasúti átjárón biztonságban áthaladhatnak a kerekesek, de utána szintén nincs még csak járda sem, tehát ez csak félmegoldás, de láthatólag nagyon büszkék rá. Persze a polgármestertől az ígéretek is elhangzottak, mint például a Holt-Tisza felélesztése, ahol évtizedekkel ezelőtt még strand is működött, mostanra viszont egy bűzös pocsolyává változott - köszönhető a termálvíz beleengedésének az egyik közeli virágkertészetből, de legálisan.Különböző programokat is szerveztek, mint például futóversenyt. Tami nagyon lelkes volt, hogy az ő korosztályában is indítanak, de aztán ugyanarra az időpontra kapott egy meghívást babazsúrra. Jött a dilemma, hogy melyikre menjen el. Mondtam, hogy ő dönt. Végül megkérdezte, hogy kap-e kupát a győztes? Erre nem tudtam felelni, fogalmam sem volt és próbáltam hárítani azzal, hogy felvetettem, nem biztos, hogy ő lesz a leggyorsabb futó. Kikérte magának, hogy ilyet merek feltételezni, de mivel a kupa nem volt biztos, így inkább a bulit választotta.Délután viszont óvodás társaival együtt ő is fellépett az ünnepségen. Külön egyenruhát varrattak nekik, csak a kötény nem tetszett a lánynak, de szerencsére volt itthon egy hasonló és felvehette. Végül olyan hűvös volt, hogy a kardigán alatt a vékony blúz sem látszódott.
A műsort megelőzően kiosztották a futóverseny győzteseinek… a kupákat. Néztem Tami arcát, hogy vajon sírva fakad-e, de szerencsére csak megdöbbenve és kicsit szomorúan figyelte, ahogy más valaki veszi át a neki járó díjat. Megígértem neki, hogy jövőre jelentkezünk, akármilyen szülinapra is hívják meg. A műsort szépen előadták, leszámítva, hogy az egyik fiú majdnem kiszúrta a mellette álló szemét egy műanyag karddal. A közönség lélegzetvisszafojtva nézte az eseményt, az óvónők csak később vették észre, de szerencsére nem lett komoly baj.Másnap újra születésnapi zsúrra voltunk hivatalosak. Hihetetlen, milyen felszabadultan tudnak játszani a gyerekek! Megfeledkeznek mindenről, csak a pillanat él, csak a most. Régebben ez nekem is ment, de már egyre nehezebb megszüntetnem a külvilágot magam körül. Azt hiszem ez az öregség egyik jele. Tami nagyon elemében volt, főleg mikor pillangónak álcázta magát, miközben egy papírsípot fújt, ami a nyelvét jelképezte. Mire hazaértünk, meg is tanultam lepkéül.

Meme

Miközben Anti újabb szerzeményünket, egy iskolai táblát tett a teraszra, hogy Taminak megmutassa, anyukám felhívott. Már az furcsa volt, hogy tíz perccel korábban hív, mint szokott, de mikor meghallottam sírástól küszködő hangját, nagyon megijedtem. Először azt hittem apával történt valami, de aztán kiderült, hogy másról van szó.

Meghalt a mamám.

Még a múlt héten történt, de csak most szóltak a lányának. Ilyen figyelmesek a szociális otthonban, ahol röpke pár hónap alatt, először szellemileg, aztán testileg is teljesen leépült.
Legutóbb Tamival járt nála Anya. Tamit Zitának szólította. Rám emlékeztette, azt hitte én vagyok ő. A lányomnál volt egy fél literes ásványvíz, mert aznap hőség volt és az út Kecskemétre hosszú, pótolni kellett az elvesztett vizet a szervezetből. Mikor Meme meglátta az üveget, elkérte és egy szuszra megitta a tartalmát. Utána még vagy két üveg gyümölcslevet is elnyelt. Kiderült, hogy nem adnak neki inni, hogy ne pisiljen olyan sokat, mivel már nem tudta használni a mosdót. Éjszakára még a fürdőben is elzárták a vizet, nehogy torkoskodjanak az öregek.
Ami legjobban fáj anyukámnak, hogy még a múlt héten halt meg, de csak most szóltak. És ő nem lehetett mellette. Pedig egyedül meghalni, még fájdalmasabb lehet.
Mikor kicsi voltam, sokat vigyázott rám Meme. Egyszer –gondolom szilveszter tájékán - találtam egy trombitát. Fújkáltam, míg bírtam szusszal. Közben Meme porszívózni kezdett, én meg odalopóztam a háta mögé és jól beledudáltam a fülébe. Szegény nagyon megijedt, azt hittem, valami baja lesz és nagyon megbántam a csínytevésemet.Ő volt az olasz a családban. A temperamentumos, a családcentrikus, a nagymama, aki főzött az unokáinak. Sokszor ebédeltem nála, sokszor főzelékeket, de nem esett nehezemre megenni még a spenótot sem, ha ő készítette. Sajnos a heves vérmérséklete miatt sokakat elmart maga mellől, túlságosan ragaszkodott az elveihez, nem nagyon lehetett kompromisszumot kötni vele. Sokszor sírt miatta az anyám. Próbált neki segíteni, amiben csak tudott. Magához is vette egy kisidőre, hogy jobban érezze magát, de Memének már a megszokott kellett. A biztonság nem. Így került az otthonba, mert oda nem mehetett vissza, ahonnan eljött. Ott nem kellett. Nyűg volt, ahogy az idegen embereknek is, akik pénzért befogadták.
Hallgatom bentről, ahogy Anti oktatja a lányunkat a tábla előtt az o és ö betűk apró különbségeire. Már írni tanul a lányom. Szegény Meme pedig az utolsó napokban, beszélni sem nagyon tudott már.
Nagyon fáj, hogy meg sem látogattam és egy közös fotót sem tudok felmutatni a múltból, bár lehet hogy van, csak valamelyik lezárt dobozban a padláson, a többi múltidéző emlékcserép között. Nem akartam, hogy Tami szomorúnak lásson. Anya megkért, hogy ne szóljak neki, úgyhogy mikor bejött, elnyomtam magamban, és visszaváltoztam aranyos, vicces anyukává, mert még jobban fájt volna a lelkem, ha a lányomat is sírni látom.

Szeretek itthon lenni

Tegnap délelőtt igazán szeptemberi idő volt, végre nem csak a borús felhőket lehetett látni az égen, hanem egy-két bárányt, illetve a Napot, mely feltöltött energiával. Mint már említettem: napenergiával működöm, tehát, ha süt, én is derűsnek látom a világot, ám ha beborul, lehangolódom, nincs kedvem semmihez, hallgatok, mint a tenger, csak morajlást hallatok, és többször csapnak össze a fejem fölött a hullámok. Már meg is vagyok fázva, ami szintén lelomboz, pedig várható volt, hogy meghűlök, mivel hűvös van. Viszont a hajam szép lett, Noémi jóvoltából, ami pedig feldob. Soha sem volt kivasalva a hajam, de a nyirkos időnek köszönhetően, nem is maradt sokáig egyenes. Hogy ma milyen lesz az idő, a kedvem? Majd kiderül!
Szeretek itthon lenni, mert az ember általában, ott szeret lenni, ahol jól érzi magát. Én itthon nagyon jól érzem magam, főleg, ha nem kell dolgoznom. Szeretem a házunkat, a megszokott dolgokat, és kis méretének előnyös oldalát: gyorsan fel lehet porszívózni. A nyár a legjobb, amikor nem szorulok a négy fal közé, hanem kimehetek a kertbe, leülhetek a nyulak közé, és nézhetem őket, ahogy rágcsálnak, körülvesznek, szimatolnak. Ez terápia is lehet szívfájdalomra, annyira megnyugtatóak és teljesen leegyszerűsítik a bonyolultnak látszó dolgokat: egy kis répa, egy kis zab, finom friss fű, kell ennél több?
Szeretem az állatokat, és a nyulak mellett a macskáimat szeretem még nagyon. Mindegyik külön egyéniség, mindegyik meg akarja kapni a maga jussát, szeretetadagját. Akár az ember. Főleg Kicsi az, aki tőlem kéri a törődést. Ha dolgozom, akkor mindig az ölembe ül, de ha lefekszünk, akkor sem hagy magamra, kivéve, mikor a társára vágyik, és igazán meghitten borulnak egymás karjaiba.Huncuttal már más a helyzet, ő csak a hátam mögé ül fel a fotelbe, ha éppen felül. Ez olyankor fordulhat elő, ha Anti nincs itthon, mert különben az ő ölében érzi magát leginkább biztonságban. Nem hiába mondják, hogy a sziámik egygazdásak.
Bolond egy igazi egyéniség. Senki és ezáltal mindenki macskája. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én etetem, mert még lefogyva nem láttam soha. A macskagyűlölő macska, de olykor emberkerülő, magányosan sétáló vadász, akinek nincs szüksége senkire és semmire, aztán meg pont az ellenkezője, aki majd’ megvesz azért, hogy valakinek – nekem – az ölébe üljön és dorombolhasson egy kis simogatásért. Azért azt sem vetné meg, ha belülről nézhetne kifelé az ablakon.Csipogó pedig mióta nincsenek kölykei, a sziámiknak hordja haza az eleséget. Hol egér, hol hörcsög van terítéken, de a minap egy kígyót tett le a lábam elé a teraszon, ami nyomtalanul el is tűnt, míg bevittem a fényképezőgépet, pedig öt percig kitűnően pózolt.Szegény Csipi ebben a hidegben már nem szeretne terasz-cica lenni. Párszor megengedtük neki, hogy átmelegítse a bundáját. Ilyenkor Tami vezeti körbe a házban, és mikor kérdem, mit csinál, azt feleli: körülnéztetem a macskát. Ennek a körülnéztetésnek az lett az eredménye, hogy az ajtó rácsain keresztül is próbál bejutni a jó meleg szobába, persze eredménytelenül.Huncutéknak viszont a kimenetellel van gondjuk, mivel most már ritkán nyílik az ajtó, ők sűrűbben mennének ki a szabadba. Szerintem még ők sem fogták fel, hogy vége van a nyárnak, hűvös szelek fújdogálnak. Be kell fektetnünk egy macskaajtóba, hogy a látszólagos szabadságot biztosítani tudjuk számukra. Választék van bőven, még olyan is, amelyik a macska nyakában lógó azonosítóról felismeri a saját háziállatunkat és csak az előtt nyílik ki. Nekem az a fajta nyakörv is nagyon tetszik, amelyik azt akadályozza meg, hogy túl menjenek a kerítésen, mert mikor megközelítik, apró áramütés éri őket, és így hamar megtanulják, merre mehetnek, és merre nem, ugyanis egyre többször jönnek haza a szomszédból vagy az út felől.Szeretek itthon lenni, mert azok vesznek körül, akiket a legjobban szeretek. A lányom egy igazi csoda! Biztos mások gyerekei is hasonló érzéseket váltanak ki a szüleikből, de nem ismerem mások gyerekeit, csak az enyémet, és minden nap (mással) nyűgöz le. Ahogy meg akar felelni, ahogy feszegeti a határokat, ahogy verset szaval, rajzol, vagy éppen akrobata mutatványokkal kápráztat el.Szeretem, mikor együtt vagyunk, ahogy azt is, mikor Antival vagyok, kettesben, és csak egymásra figyelünk. Anti igazán a kedvemben tud járni. Figyelmes és szórakoztató, makacs és engedékeny egyszerre. Könnyen le lehet venni a lábáról, persze ez csak azért sikerül ilyen zökkenőmentesen, mert szeret, és ezt érezteti is mindig. A legbiztosabb pont az életemben és elég csak rágondolnom, máris biztonságban érzem magam. Azt szeretem benne a legjobban, ahogy a kiábrándító helyzetben is derűsen, megnyugtatóan tud viselkedni. Amikor én már látom összedőlni a házat, akkor ő könnyedén odatámaszt egy gerendát, és mosolyogva tartja meg a vállával. Szeretem, hogy nem kell titkolóznom előtte, hogy neki bármit elmondhatok, hogy megbízhatok benne, és partner mindenben.
Szeretek itthon lenni, mert itthon nagyon, nagyon jó.

Szeretek elmenni itthonról

Ma láttam meg ezt a hirdetést és annyira meglepett, hogy csak a harmadik zöld lámpánál tudtam átmenni a zebrán.
Időt veszek! Nagyon tetszik, de ki árulja? Ki az, akinek annyi fölös ideje van, hogy el tudja adni? Nekem egy percem sincs, na jó, esetleg egy perctől meg tudnék válni, de nem szívesen.
Én vennék időt, 200 forintért nem is drága, mivel a nap 24 órája nagyon kevés, főleg, hogy szeretek aludni is, de ez max. 8 órát – sokszor még annyit sem - vesz el az életemből, naponta. Tehát marad 16 óra, amit gondosan be kell osztanom, és amit főleg a munka és a gyerek körüli teendők ellátása tesz ki, de sosincs egy vagy legalább fél óra, ami az önfeledt kikapcsolódás ideje lenne, amikor azt tehetném, amit igazán én akarok.
Persze nem sajnálom az időt, mikor például a lányommal játszom, vagy olvasok – utóbbit egyre ritkábban. Néha kedvem van főzni is, de inkább nem. Olykor jól esik a takarítás is, mikor csillogni látom a mosdót, kádat kb. két napig.
Új rend veszi kezdetét az óvodában is, ami azt jelenti, hogy októbertől be kell érnünk reggel 08-ra. Ez nem baj, mert felkészít az iskolás beállásra, de megint új kihívás elé állít, és hiába gyakorlatozom, többnyire késve érünk be a csoportba.
Szóval én vennék időt! Sokat!
A legjobban azt utálom, amikor várakoztatnak. Amikor tudom, hogy sietnem kéne ide-oda, mennem erre-arra, vagy csak ennél értelmesebbet tennék, de arra kárhoztatnak, hogy várjak, míg akik várakoztatnak utolérik magukat és van rám annyi idejük, hogy meghallgassanak. Gondolok itt a hivatalokra, orvosi rendelőkre (vagy a buszra, amit a legjobban utáltam, szerencsére már nem tömegközlekedem), ahol még olvasni sem lehet, mert folyamatosan beszűrődnek a körülöttem lévők hangfoszlányai, képtelenség kizárni a zajokat és elmozdulni sem szerencsés, mert az ember attól retteg, hogy pont akkor fogják behívni, mikor kiugrott két percre friss levegőt szívni, vagy a mosdóba. És a legborzasztóbb, amikor felelőtlenül kimegy, aztán pedig nem tudja, hogy hívták-e, főleg, ha név szerint szólongatnak. A legrosszabb esetben csak akkor derül ki, mikor mindenki elment, zárják az irodát, rendelőt és a páciens árván ácsorog és majd visszamegy újra, ha fontos.
Már pedig ok nélkül csak egy-két elvetemült nyugdíjas szokta ilyen helyen a lábát lógatni, főleg a magányosabb fajtából, mert itt mindig akad számára beszélgetőpartner.
Éppen ilyen helyzetbe keveredtem a minap. Hiába próbálom értelmesen eltölteni az időt, kezemben újsággal, de szemben velem két öregasszony nem hagyja. Nem akarom hallani a beszédüket, de nagyothalló lehet mind a kettő, mert ordítanak. A szócséplésből kiderül, hogy egyik tanyáról jött, másik megrögzött városi. Ez az öltözködésükön is egyből látszik. Tanyasi néni a szürke és barna minden árnyalatát magára öltötte, feldobva egy sötétkék ballonkabáttal. Rövidre nyírt, egyenesszálú haja minden fodrászi beavatkozást mellőzve barnán fedi fejbőrét. Fekete lapos cipőt visel, melyben a fűző túl rövid, csak csomóra bírta kötni és így a földig lelóg a vége. Ezzel szemben Városi néni molett alakját elegáns, világos ruha fedi, magas sarkú cipőben tipeg, vajszínű botra támaszkodva, haja szőkén bodorodik a fején, az sem lehetetlen, hogy most jött a fodrásztól. Nyakában, fülében hosszan lógnak a bizsuk, de még éppen ízlésesen, míg Tanyasi néni mentes minden ékszertől, kivéve egy férfi karórát a bal csuklóján és egy fülönfüggőt, melyet anno a keresztelőjére kaphatott, csak azóta nőtt a füle.
Épp arról cserélnek eszmét, hogy mi történne, ha véletlen elesnének és eltörne valamelyik csontjuk, ha nem bírnának felkelni sem.
Városi néni közli, hogy ő azért jár bottal, hogy ha elesne, akkor a segítségével fel bírjon tápászkodni. (Én azt hittem a bot azért kell, hogy ne essenek el). Tanyasi néni tromfol, mert az idősek imádják egymást túllicitálni akármiről is legyen szó, úgyhogy elmeséli kalandját a paradicsomkaróval.
A múltkor rózsát vágtam, – kezdi a történetet - ami leesett száraz ág, kivittem a kert végébe a komposztálóba. Városi néni erősen bólogat, látszik rajta, hogy gőze nincs, mi az a komposzt, majd félénken megkérdi, hogy kompót? Az az, komposzt – feleli Tanyasi néni, de rögvest folytatja is. Visszafelé jövet látom – fűzi tovább a szót -, hogy a paradicsomkarókat a tegnapi szél erősen eldöntötte. Na, mondom magamnak, hogy ezt én csak nem hagyom így. Rátenyereltem a végére, hogy visszatolom a puha földbe, hát nem eltört alattam, én meg hasra estem.
Eltört valamid? – kérdi Városi néni kicsit aggódva, de kicsit kajánul is, és már emeli is fel bal kezét, melyen egyik ujján hatalmas kötés éktelenkedik, reméli elmesélheti, mi történt vele.
Ám Tanyasi néni nem hagyja szóhoz jutni, már folytatja is, hogy nem tört el semmije, csak a farkcsontja rándult meg. (Emlékeztetőül: hasra esett – a szerk.)
Biztos korhadt volt a fa – így Városi néni.
Hát korhadt – néz bután Tanyasi néni a Városira, élő fával ritkán karóznak ki paradicsomot – és volt rajta egy göcsört – mutatja fel jobb öklét, hogy mekkora is volt, melyre a Városi néni meghatottan ráteszi bekötött kezét, bunkós ujját Tanyasi néni orráig nyújtva, és erős fejcsóválás, szomorú tekintet közepette vonja le a tanulságot: mindig ott szokott eltörni! A görcsnél!
Én itt már nem bírtam tovább, hangosan felnevettem, szerencsére ők nem hallották, csak a mellettem ülő nézett rám furcsán, ahogy az újságomba temettem arcomat. Városi néni annyira nem törődött velem, hogy levegőt sem vett úgy kezdett bele sebesülésének történetébe, melyből kiderült, hogy a városi élet sem veszélytelenebb a tanyasinál, igaz csak vágott virágok vannak, vázában, de a tüske ugyanúgy szúr. Azon már meg sem lepődtem, mikor Városi nénit szólították, és csak a harmadik-negyedik lépés után jutott eszébe, hogy nem kéne szaladnia, a botját is elfelejtette magával vinni, úgyhogy innentől erősen sántított.
Hazafelé megálltam tankolni. Általában ugyanazon a helyen töltöm fel az autómat, mert udvarias, fiatal srácok szaladnak, hogy segítségemre legyenek és ez jól esik. Nem vagyok annyira emancipált, hogy ne viseljem el az udvariasságot. Egy új fiú szolgált ki, szerintem korábban kosaras lehetett, mert biztos 2 méter fölött volt. Kinyitottam a csomagtartót, mert először kannába akartam tankolni, mivel a mérőórám rossz, nem tudom, mikor fogy ki az üzemanyag és ez a kanna már sokszor jól jött. Udvarias fiú nem hagyja, hogy én hajlongjak, majd ő kiveszi. Először a vizes kannát markolta meg, de mondtam, hogy az teli van, próbálja meg azt a horpadtat. Mosolyogva kivette, de megfeledkezett a magasságáról és úgy bevágta a fejét a csomagtartóba, hogy rögtön teljesen felnyílt. Sajnáltam szegényt, de a mai napon már nem akartam többször visszatartani a nevetésemet, úgyhogy kibuggyant belőlem. Nem bántóan, mert közben sajnálkoztam, de azért fülig szaladt a szám. Mikor végzett a kannával, megkért, hogy fogjam meg a töltőpisztolyt, míg rátekeri a kupakot. Épp ezért nem szeretek tankolni, mert nem akarom, hogy benzines legyen a kezem, de most nem akadékoskodtam, biztos még szédült kicsit, megfogtam.
Ezek után még boltban is voltam, de azt már nem mesélem el.

Szombatról vasárnapra virradóra

Tegnap megint elültettem egy köteg borostyánt, hátha gyorsabban befutja a kerítést ez az örökzöld növény. Nagyon tetszik, ahogy szalad fel a ház oldalán. A három évvel ezelőtti ültetés azért indult meg olyan nehezen, mert állítva tettük a gödörbe, és állítólag fektetve kellett volna. Hát most így tettem és tudom, hogy majd csak jövőre lesz belőle valami, ha egyáltalán megfogja, de én már most nézem, hogy ugyan hajt-e. Nem lennék jó kertész, már csak azért sem, mert a munka befejeztével szörnyülködve tekintettem a kezemre, főleg a körmöm alatt vastag fekete csíkként húzódó piszokra és azonnal kisúroltam, nehogy maradjon valami nyoma. Gondolom egy jó (Bálint) gazda még büszke is a körme alatt húzódó sávra, hogy ezzel is megerősítse, mennyit dolgozott.
Már tegnap este befogtuk a nagyobb méretű nyulakat, hogy ma hajnalban el tudjuk vinni őket a vásárba, ne akkor keljen még rohangálnunk utánuk. A 8 süldőből egy elpusztult, egy pedig megszökött. Napokig az udvarban bóklászott, néha elkaptuk, betettük, de újra kijött. Legutóbb a szomszéd répaföldjén legelészett békésen, azóta nem láttuk, úgyhogy hat nyúllal indultunk.
Nem kellett messzire vinni őket, csak az óvodáig. Mi voltunk az elsők, de hamarosan érkezett egy bácsi is 4 nyúllal a bicikli kormányán egyensúlyozva, mindezt olyan mackóalsóban, amilyet már nagyon rég nem láttam. Megszólított minket, úgyhogy kiszálltunk az autóból, kint sem volt sokkal hidegebb. Elcseverésztünk az üregi-, mezei- és házinyulak szokásairól, és utóbbiak átvételi követelményeiről, így megtudtuk, hogy 2,5-3,5 kg között első osztályú áron fizetik ki, ami 330.-/kg, ha könnyebb, akkor visszadobják, ha nehezebb, akkor pedig másodosztályúnak minősül.Ez a kép egy újfajta fényképezőgéppel készült, mely főleg a szemre és a kézügyességre apellál, több-kevesebb sikerrel, az alkotó látásmódja szerint. A trottyos gatyát nem adja vissza.

Hamarosan begördült egy kis teherautó, platóján műanyag ketrecek sorakoztak. Kiszállt egy férfi és azonnal felállította a mérleget, majd hitelesítette is egy 5 kg-os súllyal, amit egy műanyag füles kosárba tett. A bácsit előreengedtük, hadd lássuk, mi a rendje a dolognak. A bácsi nyulai nagyon szelídek voltak, meg sem moccantak egy fedetlen vödör alján. Közben befutott még két nyulász, de már mi voltunk soron. Kicsit tartottunk attól, hogy a nyulaink megvadulnak és jól összekarmolják a férfit, vagy egyszerűen kiszöknek a kezéből, de szakszerűen és erős marokkal tartotta őket, meg sem moccantak. A vevő válogatott a nyulaink között, méricskélte őket először egyesével, majd inkább kettesével pakolászta a kicsiny kosárba – úgy emlékszem anyukámnak is volt anno egy ilyen bevásárló kosara -, hogy párban talán elérik az öt kilót, de kettő így is méreten alulinak bizonyult. Nem baj, mi a négynek is örültünk, ennyivel is kevesebb van, a jövő hónapban úgy is születik megint nyolc. Még megnéztük, hogy az utánunk következő fehér nyulak elérik-e a vágósúlyt, így tanúi voltunk, mikor egyszerre hármat is betett a mérőkosárba. A gazdájuk csodálkozott, hogy beférnek, és megjegyezte, hogy ő túl nagy ládában hozta őket.Egy régi műalkotásom: a röhögő nyúl címet viseli.

Kifizettek minket (tíz kilót), meghallgattuk még a bácsi tanácsát, hogy szerinte vágjuk le, mert a nyúlhúsnál nincs finomabb, a felső részéből levest, az aljából sültet kell csinálni, és az valami mennyei. Eszembe jutott a Brémai muzsikusok meséje, amikor a szamár sorsa felöl döntenek a gazdák, hogy mit kezdjenek azzal a kivénhedt csacsival, mire a feleség azt mondja, hogy vágják le, a húsa ínyencség manapság és kettőjüknek akár egy évig is elég lenne. Na ezek után szökött meg a szamár és állt két lábra. Szóval vigyázzunk, miket beszélünk kedvenceink nagy füle hallatára.
Hazatérve Anti két részre osztotta a ketrecet, így lett egy növendék és egy hizlaló tartomány. A növendékeknél van a nyúlvár, a hizlalóban pedig egy – eredetileg - macskabagoly odú. Három hét múlva újra megpróbáljuk eladni őket.Én még elmentem futni, és nagyon átfújt rajtam a szél, úgyhogy hazaérve, befeküdtem egy kádnyi forró vízbe, pedig nem szeretem áztatni magam, de most nagyon jól esett. Anti közben be is gyújtott, úgyhogy langyosan simogat a parketta és ezt imádom, csak ne kéne soha kimenni. Rájöttem, hogy napenergiával működöm, ha nem süt, én sem sütök. Nyulat meg pláne.

Derűre ború

Annyi mindenről szeretnék írni, mivel ha nem történne semmi, akkor is tudnék miről mesélni. Sőt inkább a semmiről szeretnék, mert az is foglalkoztat, csak az a baj, hogy ez a pénzhajhászás nem tesz jót az elmélkedésnek, mire végig gondolnék valamit, addigra vagy indulnom kell, vagy feltakarítani, vagy főzni, esetleg Tami duruzsol a fülembe, mert hogy ő mindig duruzsol a fülembe, amikor észreveszi, hogy valamiben próbálok elmélyülni. És ez szó szerint igaz, a szája már-már érinti a fülcimpámat, miközben belesuttogja, hogy duruzs, duruzs.
Most még verset is kell tanulnunk, mivel 27-én fellép a Hattyasi napokon, ahol három versikét mond majd el, de lehet, hogy még többet is. Nem egy jó tanonc, mert alighogy megtanulja, többet már nem akarja elismételni, csak azt szajkózza, hogy tudja.
Sajnos nem sikerült megrendeznem a harmadik szülinapját, mivel az előző kettő anyagilag igencsak megterhelte a pénztárcánkat. A második az óviban volt, amin én nem vettem részt, de minden szükséges cuccot bevittem reggel, vagyis az édes és sós rágcsálnivalókat, többféle üdítőt és természetesen tortát, bár ezt már nem lenne szabad, mivel a mai világ tiltakozik az ellen, hogy házigyártmányú élelmiszerrel „mérgezzük” a gyerekeket, inkább az előrecsomagolt, tartósítószerrel és színezékanyaggal dúsított, íztelen és szeretettelen tucatárut részesíti előnyben. Nesztek gondos nagymamák és anyucik, ne süssetek a gyerekeiteknek – és mások gyerekeinek – semmi finomat, mert az beteggé teheti őket. Na, de a porcukortól csucsogó és csöpögő nyalánkságok sokkal egészségesebbek!
Nem értem a világot, hogy mért akarja eltüntetni a hagyományokat, hogy mért irtja ki az emberekből, hogy jót tegyenek, hogy mások kedvében járjanak, hogy mért taszítja el az egyéniségeket és mért favorizálja a semmitmondó szlogeneket.
Sajnálom, hogy a lányom már ebben a világban fog felnőni, bár mi még igyekszünk tenni valamit a tarisznyájába, de már nem annyit, mint amennyit a mi szüleink tehettek és egyre kevesebbet tud majd ő tenni az unokám batyujába és így tovább, és így tovább…
Mikor mondtam a lányomnak, hogy bocs, de már nem tudjuk megtartani a barátainak szóló születésnapot, nagyra nyitotta a szemét és kijelentette: „Tudod rájöttem, hogy amikor nekem kell venni valami játékot, vagy akármit, akkor nincs pénzed, de mikor neked van szükséged valamire, akkor van.” Meg sem lepődtem, mert előtte nem sokkal értünk haza a Pannontól, ahol egy jókora összeget hagytam, hogy kiegyenlítsem a számlánkat. Elmagyaráztam neki, hogy ez így egy kicsit igazságtalanul hangzik, mert még én sem vettem magamnak egy új autót, pedig nagyon szeretnék, tehát kvittek vagyunk. Azt is elmondtam neki, hogy amikor azt mondom, hogy nincs valamire pénzem, az nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs pénzem, hanem, ami pénzem van azt nem költhetjük el sem játékra, sem egy új autóra, mert akkor nem tudnánk mit enni. Egy anyukának arra is figyelni kell, hogy a fizetés kitartson egész hónapban. Rám emelte gyönyörű szemét és vigasztaló hangon mondta, hogy már érti, és tulajdonképpen nem is szeretne semmit, csak egy pónit.
Hát ez a borongós időjárás még inkább lehangol, de annyira, hogy már futni sincs kedvem menni, arról nem is beszélve, hogy rámtört valami kényszeres evés, állandóan éhes vagyok, és addig nem is lakom jól, míg nem eszem teli magam.
Ezzel a bölcsességgel kívánok mindenkinek jó éjszakát, már aki tud teli gyomorral jót aludni!

Szülinap

Ha tavaly szeptemberben ilyen meleg lett volna, nem jövünk hamarabb haza az nyaralásunkról, az biztos. De most el sem mentünk, úgyhogy Tami nem mondhatta, hogy 4 évesen ment el Olaszországba és 5 esztendősen ért haza. Itthon ünnepeltük a hatodik életévét és én már az egész hetet arra szántam, hogy minden a helyére kerüljön, legalábbis elméletben, mert a gyakorlatba mindig bele-beleszól valami, amire természetesen nem számítunk, nem vagyunk felkészülve.
Most leginkább a meleg szólt közbe, bár vettünk rengeteg üdítőt és amennyire a hűtőnktől telt hideg is volt, csak arra nem számítottunk, hogy este Anti kihúzza a konnektorát, hogy meg tudja fenni a késeket, és elfelejti visszadugni. Még szerencse, hogy reggel észrevettem, úgyhogy délre nagyjából hűvös lett benne, de a szomjat inkább a szóda vagy az ásványvíz oltotta volna, amivel pedig nem készültünk. A fagyasztó próbált ugyan jégkockákat gyártani, de az ő sebessége is véges.
Ezt leszámítva jól érezték magukat a vendégek. Mi mindent elkövettünk, hogy ez így legyen, próbáltunk mindenkire figyelni, mint egy jó pincér csak azt lesni, ha valakinek valamire szüksége van, sőt, ha éppen nem kér semmit, arra is, én még azt is felajánlottam, hogy valahogy bebuborékosítom a csapvizet, de inkább csak az ír krémlikőr beszélt belőlem, mint a józanész.Tamit sikerült megint meglepnünk! Mi már felköszöntöttük születése napján, de akkor tortát nem kapott, csak most. Korábban említette, hogy emeleteset szeretne. Antira bíztam ezt a feladatot, mivel ő szokott inkább cukrászdába járni a kollégájával, úgyhogy ott próbálkozott, ahol a legfinomabb volt a sütemény. Nem csalódtunk. Gyönyörű emeletes epertortát készítettek, az összes belvárosi cukrászda elbújhat szégyenében egy farönk alá. Igaz a nagy szélben nem bírtam meggyújtani a gyertyákat, vagy ha igen, azonnal el is aludtak, de ettől nem lett ízetlenebb a sütemény, sem éretlenebb a tetején a gyümölcs.Tami nagyon boldog volt, hogy minden kívánsága teljesült. Az előkészületekben is segített, bár a (túl) tárkonyos pulykaragut és a palacsintákat nem bíztam rá, de a terítésben, szalvétahajtogatásban, gyerekek szórakoztatásában kivette a részét. El is fújta a szél az előre összehajtogatott halmot, de összeszedtük.A gyerekek is jól szórakoztak, főleg mikor Petikének sikerült megfogni az egyik kiszökött nyulat. Nagyon ügyes volt, mi már négy napja kudarcot vallunk, főleg mióta ketten vannak kint. Én már röhögni is hallottam őket, ahogy elsuhannak mellettem, és már olyan akrobata mutatványokra is képesek, mint kerítés oldalán futás.
A felnőttek is belemelegedtek a hűs italok fogyasztásába, jókedvük is kerekedett tőle, főleg apukámnak, aki egy pillanatnyi hatásszünetet kihasználva azonnal nótára fakadt. Hamarosan partnerre is akadt, és nem nagyon tudtunk olyan népi műalkotást mondani, amelyikről azonnal ne jutott volna eszébe… egy hasonló.A vendéglátó abból tudja leszűrni, hogy mennyire ízlett az étel, hogy mennyi marad belőle. Jelentem nem maradt, pedig én nem is ettem a főztömből, és ha jól emlékszem, Anti sem szedett magának. Meg is vagyok elégedve magunkkal, most már elmondhatjuk, hogy belejöttünk, hisz 22 főre főzni úgy, hogy senki se maradjon éhen nem kis teljesítmény, főleg ha nem szakács vagy gyakorlott háziasszony a szakmánk.
Mostantól félelem nélkül nekiugranék akár egy nyúlpörköltnek is, ha meg bírnám fogni.
Az ünnepelt és az utolsó vendégek távoztakor kicsit megpihentünk a romhalmaz előtt, majd erőt vettünk magunkon – ebben sokat segített a szúnyogok éles és eltántoríthatatlan támadása - és alig másfél óra leforgása alatt nagyjából össze is pakoltunk, beleértve a mosogatást, a gyerekszoba mütyürjeinek egy helyre való összesöprögetését is. Sokat segített, hogy napközben két jelentkező is akadt, aki beszállt a szennyes tányérok eltüntetésébe, úgyhogy nekem kevesebb jutott, és hogy Anti azt tette, amire megkértem, hordta a kezem alá a maszatos cuccot.
Azért majdnem éjfél lett, mire ágyba kerültünk, de jól esett ledőlni a matracra és jól esett, hogy Anti azt tette, amire megkértem.

Fogtündér

Mindennapos esemény nálunk, hogy Taminak mozog a foga. Persze nem lötyög egyik sem, de ő annyira szeretné, mintha ez valami nagy dicsőség lenne, ha végre legalább egy kipottyanna. Érdekes, hogy az én emlékeimben pont ellenkezőleg él a fogváltás, nem jutalomnak inkább valami büntetésnek éreztem, hogy hetekig, míg ki nem nőtt a másik, nem bírtam normálisan enni. Talán azért nem volt vonzó számomra az ínyemmel harapni, mert az én időmben még nem volt Fogtündér, aki ajándékkal kedveskedett volna elhullajtott rágószervemért, mint manapság.
Tami hasonkorú ismerőseinél már felfedezhető a szájban egy-egy hiány, én valahogy nem bánom, hogy a lányomnál ez későbbre halasztódik, nem tudom az okát, de úgy érzem, ez így helyes. Talán valami megmagyarázhatatlan összefüggést látok ebben, hogy majd minden később fog bekövetkezni nála, gondolok itt a kamaszodásra, elválásra.Tami viszont sürgeti az eseményeket, ezért legutóbb csapdát állított, vagyis becsapta a Fogtündért. Addig kutakodott anyukámék udvarán, míg nem talált egy foghoz hasonló pici, fehér kavicsot, amit lefekvéskor gondosan a párnája alá helyezett, ahogy kell. Szerencsére anyukám résen volt, és nem volt felkészülve semminemű ajándékra, úgyhogy lecsapott a fogra, és csupán ezt a levélkét hagyta hátra.Tami egyáltalán nem volt csalódott, hisz az írást felolvastatva, megbizonyosodhatott arról, hogy a Fogtündér valóban létezik, és nem lehet átverni. Aztán jött a nagy kérdés, hogy rendben, a tündérke elviszi a fogakat, de mit csinál velük? A szomszédban lakik egy egy év körüli kisfiú, aki épp most fogzik, úgyhogy adott volt a válasz, hogy a sok fogat a kisgyerekeknek viszi. Még kapóra is jött egy kis figyelmeztetés, hogy ezért kell annyira vigyázni a tejfogakra, nehogy lyukasat, cukortól elhasználódottat vigyen szegény kisgyereknek a jó tündér. Tami nagyon boldog volt, hogy Lalika esetleg az ő fogát kapja (be), és belátta, hogy kavicsot – bármennyire is hasonlít az eredetihez – mégsem adhat neki.