Fogtündér

Mindennapos esemény nálunk, hogy Taminak mozog a foga. Persze nem lötyög egyik sem, de ő annyira szeretné, mintha ez valami nagy dicsőség lenne, ha végre legalább egy kipottyanna. Érdekes, hogy az én emlékeimben pont ellenkezőleg él a fogváltás, nem jutalomnak inkább valami büntetésnek éreztem, hogy hetekig, míg ki nem nőtt a másik, nem bírtam normálisan enni. Talán azért nem volt vonzó számomra az ínyemmel harapni, mert az én időmben még nem volt Fogtündér, aki ajándékkal kedveskedett volna elhullajtott rágószervemért, mint manapság.
Tami hasonkorú ismerőseinél már felfedezhető a szájban egy-egy hiány, én valahogy nem bánom, hogy a lányomnál ez későbbre halasztódik, nem tudom az okát, de úgy érzem, ez így helyes. Talán valami megmagyarázhatatlan összefüggést látok ebben, hogy majd minden később fog bekövetkezni nála, gondolok itt a kamaszodásra, elválásra.Tami viszont sürgeti az eseményeket, ezért legutóbb csapdát állított, vagyis becsapta a Fogtündért. Addig kutakodott anyukámék udvarán, míg nem talált egy foghoz hasonló pici, fehér kavicsot, amit lefekvéskor gondosan a párnája alá helyezett, ahogy kell. Szerencsére anyukám résen volt, és nem volt felkészülve semminemű ajándékra, úgyhogy lecsapott a fogra, és csupán ezt a levélkét hagyta hátra.Tami egyáltalán nem volt csalódott, hisz az írást felolvastatva, megbizonyosodhatott arról, hogy a Fogtündér valóban létezik, és nem lehet átverni. Aztán jött a nagy kérdés, hogy rendben, a tündérke elviszi a fogakat, de mit csinál velük? A szomszédban lakik egy egy év körüli kisfiú, aki épp most fogzik, úgyhogy adott volt a válasz, hogy a sok fogat a kisgyerekeknek viszi. Még kapóra is jött egy kis figyelmeztetés, hogy ezért kell annyira vigyázni a tejfogakra, nehogy lyukasat, cukortól elhasználódottat vigyen szegény kisgyereknek a jó tündér. Tami nagyon boldog volt, hogy Lalika esetleg az ő fogát kapja (be), és belátta, hogy kavicsot – bármennyire is hasonlít az eredetihez – mégsem adhat neki.