Szeretek elmenni itthonról

Ma láttam meg ezt a hirdetést és annyira meglepett, hogy csak a harmadik zöld lámpánál tudtam átmenni a zebrán.
Időt veszek! Nagyon tetszik, de ki árulja? Ki az, akinek annyi fölös ideje van, hogy el tudja adni? Nekem egy percem sincs, na jó, esetleg egy perctől meg tudnék válni, de nem szívesen.
Én vennék időt, 200 forintért nem is drága, mivel a nap 24 órája nagyon kevés, főleg, hogy szeretek aludni is, de ez max. 8 órát – sokszor még annyit sem - vesz el az életemből, naponta. Tehát marad 16 óra, amit gondosan be kell osztanom, és amit főleg a munka és a gyerek körüli teendők ellátása tesz ki, de sosincs egy vagy legalább fél óra, ami az önfeledt kikapcsolódás ideje lenne, amikor azt tehetném, amit igazán én akarok.
Persze nem sajnálom az időt, mikor például a lányommal játszom, vagy olvasok – utóbbit egyre ritkábban. Néha kedvem van főzni is, de inkább nem. Olykor jól esik a takarítás is, mikor csillogni látom a mosdót, kádat kb. két napig.
Új rend veszi kezdetét az óvodában is, ami azt jelenti, hogy októbertől be kell érnünk reggel 08-ra. Ez nem baj, mert felkészít az iskolás beállásra, de megint új kihívás elé állít, és hiába gyakorlatozom, többnyire késve érünk be a csoportba.
Szóval én vennék időt! Sokat!
A legjobban azt utálom, amikor várakoztatnak. Amikor tudom, hogy sietnem kéne ide-oda, mennem erre-arra, vagy csak ennél értelmesebbet tennék, de arra kárhoztatnak, hogy várjak, míg akik várakoztatnak utolérik magukat és van rám annyi idejük, hogy meghallgassanak. Gondolok itt a hivatalokra, orvosi rendelőkre (vagy a buszra, amit a legjobban utáltam, szerencsére már nem tömegközlekedem), ahol még olvasni sem lehet, mert folyamatosan beszűrődnek a körülöttem lévők hangfoszlányai, képtelenség kizárni a zajokat és elmozdulni sem szerencsés, mert az ember attól retteg, hogy pont akkor fogják behívni, mikor kiugrott két percre friss levegőt szívni, vagy a mosdóba. És a legborzasztóbb, amikor felelőtlenül kimegy, aztán pedig nem tudja, hogy hívták-e, főleg, ha név szerint szólongatnak. A legrosszabb esetben csak akkor derül ki, mikor mindenki elment, zárják az irodát, rendelőt és a páciens árván ácsorog és majd visszamegy újra, ha fontos.
Már pedig ok nélkül csak egy-két elvetemült nyugdíjas szokta ilyen helyen a lábát lógatni, főleg a magányosabb fajtából, mert itt mindig akad számára beszélgetőpartner.
Éppen ilyen helyzetbe keveredtem a minap. Hiába próbálom értelmesen eltölteni az időt, kezemben újsággal, de szemben velem két öregasszony nem hagyja. Nem akarom hallani a beszédüket, de nagyothalló lehet mind a kettő, mert ordítanak. A szócséplésből kiderül, hogy egyik tanyáról jött, másik megrögzött városi. Ez az öltözködésükön is egyből látszik. Tanyasi néni a szürke és barna minden árnyalatát magára öltötte, feldobva egy sötétkék ballonkabáttal. Rövidre nyírt, egyenesszálú haja minden fodrászi beavatkozást mellőzve barnán fedi fejbőrét. Fekete lapos cipőt visel, melyben a fűző túl rövid, csak csomóra bírta kötni és így a földig lelóg a vége. Ezzel szemben Városi néni molett alakját elegáns, világos ruha fedi, magas sarkú cipőben tipeg, vajszínű botra támaszkodva, haja szőkén bodorodik a fején, az sem lehetetlen, hogy most jött a fodrásztól. Nyakában, fülében hosszan lógnak a bizsuk, de még éppen ízlésesen, míg Tanyasi néni mentes minden ékszertől, kivéve egy férfi karórát a bal csuklóján és egy fülönfüggőt, melyet anno a keresztelőjére kaphatott, csak azóta nőtt a füle.
Épp arról cserélnek eszmét, hogy mi történne, ha véletlen elesnének és eltörne valamelyik csontjuk, ha nem bírnának felkelni sem.
Városi néni közli, hogy ő azért jár bottal, hogy ha elesne, akkor a segítségével fel bírjon tápászkodni. (Én azt hittem a bot azért kell, hogy ne essenek el). Tanyasi néni tromfol, mert az idősek imádják egymást túllicitálni akármiről is legyen szó, úgyhogy elmeséli kalandját a paradicsomkaróval.
A múltkor rózsát vágtam, – kezdi a történetet - ami leesett száraz ág, kivittem a kert végébe a komposztálóba. Városi néni erősen bólogat, látszik rajta, hogy gőze nincs, mi az a komposzt, majd félénken megkérdi, hogy kompót? Az az, komposzt – feleli Tanyasi néni, de rögvest folytatja is. Visszafelé jövet látom – fűzi tovább a szót -, hogy a paradicsomkarókat a tegnapi szél erősen eldöntötte. Na, mondom magamnak, hogy ezt én csak nem hagyom így. Rátenyereltem a végére, hogy visszatolom a puha földbe, hát nem eltört alattam, én meg hasra estem.
Eltört valamid? – kérdi Városi néni kicsit aggódva, de kicsit kajánul is, és már emeli is fel bal kezét, melyen egyik ujján hatalmas kötés éktelenkedik, reméli elmesélheti, mi történt vele.
Ám Tanyasi néni nem hagyja szóhoz jutni, már folytatja is, hogy nem tört el semmije, csak a farkcsontja rándult meg. (Emlékeztetőül: hasra esett – a szerk.)
Biztos korhadt volt a fa – így Városi néni.
Hát korhadt – néz bután Tanyasi néni a Városira, élő fával ritkán karóznak ki paradicsomot – és volt rajta egy göcsört – mutatja fel jobb öklét, hogy mekkora is volt, melyre a Városi néni meghatottan ráteszi bekötött kezét, bunkós ujját Tanyasi néni orráig nyújtva, és erős fejcsóválás, szomorú tekintet közepette vonja le a tanulságot: mindig ott szokott eltörni! A görcsnél!
Én itt már nem bírtam tovább, hangosan felnevettem, szerencsére ők nem hallották, csak a mellettem ülő nézett rám furcsán, ahogy az újságomba temettem arcomat. Városi néni annyira nem törődött velem, hogy levegőt sem vett úgy kezdett bele sebesülésének történetébe, melyből kiderült, hogy a városi élet sem veszélytelenebb a tanyasinál, igaz csak vágott virágok vannak, vázában, de a tüske ugyanúgy szúr. Azon már meg sem lepődtem, mikor Városi nénit szólították, és csak a harmadik-negyedik lépés után jutott eszébe, hogy nem kéne szaladnia, a botját is elfelejtette magával vinni, úgyhogy innentől erősen sántított.
Hazafelé megálltam tankolni. Általában ugyanazon a helyen töltöm fel az autómat, mert udvarias, fiatal srácok szaladnak, hogy segítségemre legyenek és ez jól esik. Nem vagyok annyira emancipált, hogy ne viseljem el az udvariasságot. Egy új fiú szolgált ki, szerintem korábban kosaras lehetett, mert biztos 2 méter fölött volt. Kinyitottam a csomagtartót, mert először kannába akartam tankolni, mivel a mérőórám rossz, nem tudom, mikor fogy ki az üzemanyag és ez a kanna már sokszor jól jött. Udvarias fiú nem hagyja, hogy én hajlongjak, majd ő kiveszi. Először a vizes kannát markolta meg, de mondtam, hogy az teli van, próbálja meg azt a horpadtat. Mosolyogva kivette, de megfeledkezett a magasságáról és úgy bevágta a fejét a csomagtartóba, hogy rögtön teljesen felnyílt. Sajnáltam szegényt, de a mai napon már nem akartam többször visszatartani a nevetésemet, úgyhogy kibuggyant belőlem. Nem bántóan, mert közben sajnálkoztam, de azért fülig szaladt a szám. Mikor végzett a kannával, megkért, hogy fogjam meg a töltőpisztolyt, míg rátekeri a kupakot. Épp ezért nem szeretek tankolni, mert nem akarom, hogy benzines legyen a kezem, de most nem akadékoskodtam, biztos még szédült kicsit, megfogtam.
Ezek után még boltban is voltam, de azt már nem mesélem el.