Mindenből egy kicsi

Megjöttek a varjak. Ez nekem a telet jelenti, a hideget és bár még süt a Nap, de a szél már hidegen fúj, egyre kevesebb időt lehet a szabadban tölteni, főleg mert hamar besötétedik, amit még tetéz az idővisszatolódás is. Brrr.
Főleg azért nem szeretem a telet, mert nálunk nem szép a tél. Nem fehér, nem békés, hanem lucskos, jeges, csúszós. Egyébként sem szeretek már annyira autót vezetni, mióta a balesetem volt, de ha még csúszik is, fagyos is, az ablak is párásodik, a gondolattól is kiráz a hideg.
Ennyit az alaphangulatról.
Tami vasárnap vásárban volt az apjával, minek eredménye az lett, hogy Anti közölte: soha többet nem viszi magával! Elég makacs a lányom és Antival teljesen másképp viselkedik, mint velem. Hihetetlen érzékkel képes ráérezni a gyenge pontjaira és ki is használja, amint lehetősége nyílik rá. Nagyon következetesen kell viselkedni vele, ami Antinak nem megy annyira egyértelműen. Kezdetben nekem is nagyon nehéz volt nemet mondanom és aztán ahhoz tartanom magam, de idővel megszoktam és természetessé vált, mert ha nem így teszek, akkor tudni fogja, hogy már csak egy kicsit kell puhítania és akkor meggondolom magam. Antinál még működik ez a technika, nálam már nem is próbálkozik, elfogadja a megmásíthatatlant. (Annak viszont örülök, hogy sikerült az apjának lebeszélnie, hogy kaktuszt hozzon nekem. Ki nem állhatom ezt a szúrós növényt, ahogy a lakásban a virágot sem szeretem. Arra ott van a kert, de egy kaktusznak mi értelme az udvaron?! Mondjuk a csalán közé kiültethettem volna.)Kaktusz helyett viszont ezt a virágot kaptam. És ez gyönyörű!

Nem tudom, hogy a különböző személyiségjegyek, hogyan harmonizálnak egymással, mint például az asztrológiában, ahol meg tudják mondani, hogy melyik csillagképhez milyen jegy illik, vagy mire kell ügyelni, hogy összhangban legyen. Persze ez csak annak jó, aki hisz benne. Tudtommal ilyen nincs a pszichológiában, legalább is én még nem hallottam róla és a szülőnek sincs módja, a számára leginkább megfelelő jegyű gyereket kiválasztani.Tami főként szangvinikus típusú, akárcsak én, bár nálam nyomokban felfedezhetők a melankolikus jegyek is. A szangvinikust az érzelmek irányítják, alaptermészetük vidám, kedves, megértő, de csapodár, meggondolatlan és sokszor felületes is. Hiányzik belőlük az az akarat, kitartás, ami cselekvésre serkentené az elhatározást. A melankolikus túl sokat töpreng, emészti magát, fellegvárakat épít. Anti elsősorban szintén szangvinikus, de flegmatikus – és egy kis kolerikus - alkattal vegyítve. A flegmatikust nyugodt, békeszerető, gyakorlatias, előbb gondolkodik, aztán cselekszik, de mindig ösztönözni kell, mert hajlamos a lustaságra, és imád gúnyolódni, míg a kolerikus lendületes, céltudatos, gyors gondolkodású, a kihívást kedveli. Itt említeném meg, hogy mikor a nagymamánál maradt Tami orrszívója, Anti seperc alatt előállított egyet radírból, tollvégből, benzincsőből és egy nyalóka kupakjából. Átmenetileg kitűnően működött.Persze a lánynál még nem alakultak ki teljesen a személyiségjegyek, de az alaptermészet nem valószínű, hogy változni fog, szerintem csak erősödhet, mintsem gyengülne.
Mindegyik típusjegynek megvan a maga jó és rossz oldala, erőssége és gyengéje. Teljesen felesleges harcolni ellene, úgy sem lehet megváltoztatni és csak feleslegesen elpocsékolná az ember az energiáit. Pszichológusok sokat vitatkoznak, hogy mi öröklött, mi tanult. Szerintem már születésünk előtt rendelkezünk a ránk jellemző személyiségjegyekkel, melyeket csak befolyásolni lehet, de megváltoztatni nem. Az egyéniség velünk születik, nem utánzással elsajátított. A szülő feladata csak annyi, hogy az erősségét erősítse, a gyengéit pedig… elfogadja.Csiki nem tudom, milyen alkat, a macskapszichológiát – ha egyáltalán létezik ilyen – nem ismerem, de elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy nem lehet a lakásban tartani. Olyan nyarvogást, követelődzést, harapdálást vág le, mikor megtiltom neki, hogy kimenjen, hogy nálam szakad el hamarabb a cérna. Az ő természetét sem lehet megváltoztatni, az ösztön mondatja vele, hogy ki kell mennie, a szabadban rohangálnia, egerésznie. Én meg bent aggódhatok, hogy mikor megy ki a kapun túlra. Szerencsére még nem nagyon távolodik el a ház és terasz környékéről, és Huncut is vigyáz rá. Na meg én is figyelek. Mindenre.
Legalábbis megpróbálom.

Apropó! A máglyarakás tényleg nagyon finom lett.

Pár beszéd

A különcök mindig télen mennek nyaralni? Persze azért ez nem volt az a tengeri, hullámos, simogató, mélykék színű, páradús, nedvesen melengető levegő, de legalább órákra tudta feledtetni velünk a kopár, lombját vesztett fák és a hűvös szél, nyakunkba sálat tekerő légkörét.
Taminak előző este még nem árultam el, hogy mi a tervünk, úgyhogy mikor kérdezte – mint minden lefekvés előtt -, hogy holnap mit csinálunk, csak annyit mondtam, hogy amihez kedvünk van, nem kell mennünk óvodába. Ettől a választól békésen elaludt, akárcsak én, az éjszakai programot feledve.
Másnap reggel, mikor megtudta, hogy uszodába megyünk, majd kiugrott a bőréből… és a fürdőruhájából, mert kicsit már kinőtte a lány, de most nem érdekelte, hogy ki van a cicije, akárcsak a környezetét.Sokkal biztosabban mozgott a folyékony közegben, mint tavaly nyáron, pedig az idén nem volt alkalma a próbálgatásra – köszönhetően a szarmonella és az anyagi helyzetünk nadrágszíjszorító voltára. Olyan ügyesen vette a levegőt és félelem nélkül süllyedt a víz alá, mint aki az előző pár évben csak ezt gyakorolta volna.Perszer én sem voltam rest alámerülni a habokban, hogy aztán felbukkanjak, mint az algyői szörny, kedvesem kaján vigyorát és gyönyörű piros fürdőgatyáját pillantva meg először, mely párját ritkította. (Nagyon szégyellem magam, hogy nem örökítettem meg, ennyire figyelmetlen vagyok.)Sajnos a szemem nem bírja a klóros vizet, hiába volt rajtam úszószemüveg, mindig becsurgott valamennyi, úgyhogy fél óra múlva már olyan véres volt a fehérje, hogy csak Antira mertem nézni, mert ő színtévesztő és nem vett észre semmi változást, az ő szemében még mindig szépnek láthattam magam.
Eljött az az idő is, mikor a masszőrnő csak rám várt és én víztől csucsogva lefeküdtem egy irdatlanul kemény ágyra, hogy aztán átadjam magam a gyömöszölésnek, melytől Anti ujjai két perc alatt kikészülnek, a hölgy pedig fél óráig művelte, könnyedén, elejétől a végéig ugyanabban a tempóban és erősségben. A jobb lapockám annyira fájt, mikor kezelte, hogy megkérdeztem ugyanúgy csinálja a balnál is, vagy csak én érzem a jobbat jobban. Azt felelte, hogy borzasztóan be van csomósodva a fájdalmas rész, azért érzem ilyen intenzíven, pedig a másik oldalt is ugyanúgy lazította. Biztos jobb kezes vagyok és ezért. Ez a válasz nem elégített ki annyira, nem hiszem, hogy a jobbkezeseknek a jobb válla, míg a balkezeseknek a bal válla lenne elgémberedve. Ezek után még pár kérdést feltettem, hogy a szakmai hozzáértését teszteljem és sajnos megbukott, főleg ott, mikor a váltópartnerét kezdte szapulni, bár nagyon finoman, de azért egyértelműen.
Ennek ellenére nagyon gyorsan elröpült a nekem szánt fél óra, pedig azt hittem, ez az idő akkor is annyi, mikor dolgozom, de tévedtem. Kikapcsolódás közben sokkal gyorsabban telik. Tami sem repesett a boldogságtól, mikor kiderült, hogy indulunk haza, hirtelen annyira fáradt lett, hogy alig bírt mozdulni.Ráadásul hajnalban az órákat is vissza kellett állítani (nem keltem fel ezért éjszaka), ami ellen én minden évben lázadozom, eredménytelenül. Mért nem lehet előre állítani a vissza helyett, hogy legyen még egy óra világosság délután??? Kit érdekel, hogy hajnal ötkor már nincs sötét???

Nosztalgia

Anti kicsit szentimentális lett mostanában, de engem sem kell félteni. Őrzök én is jó pár emlékcserepet magamban, mert a múlt bennünk van, akár rosszak, akár jók, minket táplálnak, erősítenek, avagy gyengítenek, de léteznek, még ha néha azt gondoljuk el is felejtettük őket. Sokszor gondolok arra, hogy mért nem emlékezünk a gyerekkorunkra? Többnyire ezért is írom a blogom, hogy majd Taminak meg tudjam mutatni, hogy fel tudjam eleveníteni gyerekkorának örömteli, vagy kevésbé örömteli pillanatait. Bennem csupán 6 éves koromtól sejlenek fel dolgok, míg Anti sokkal korábbról emlékszik a vele történtekre. Vajon mi befolyásolja ezt? Tamiban mi marad meg kicsi korából?
Az írott szónak hatalma van, sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, sokszor rávilágít hiányosságokra, néha szórakoztat, néha elgondolkodtat. De mindig mond valami fontosat vagy ha nem, akkor is kivált belőlünk egy érzést, ami nem biztos, hogy kellemes, de mindenképp érdemes foglalkozni vele, akár egy rövid időre is.
A fénykép ugyanígy - csak szavak nélkül - érzéseket kelt bennünk, illatokat hoz, hangokat hallat, belemarkol a szívünkbe, felidézi a hozzáfűződő dolgokat, vagy elképzeltet velünk olyat is, ami meg sem történt, de akár megtörténhetett volna.
Még mikor suliba jártam - nem mondom melyikbe, rá lehet jönni - mindenki kapott három különböző fotót, amiről novellát, történetet, költői vénával rendelkezők verset írhattak. Imádtam ezeket a feladatokat, mert kiélhettem a fantáziámat. A felolvasás végén a tanár elárulta, hogy tulajdonképpen mi tartozik a kép hátteréhez. Hihetetlen, hogy milyen egyszerű volt az élet megoldása, de az író olyan töltettel ruházta fel, amiben az egész élet benne volt, nemcsak egy kiragadott pillanat. Mindezt egy kézmozdulat, egy érintés, egy tekintet, egy háttérben látszódó alak, vagy egy ottfelejtett gyerekjáték váltotta ki. De remekművet csak arról a képről lehet írni, amelyiknek nem ismerjük a valódi jelentését. A valóság mindig szegényesebb az elképzelhetőnél és hogy tisztában vagyunk a kép keletkezésével, nagyban beszűkíti az elképzelhetőt. Ha jól emlékszem Bächer Ivánról hallottam azt, hogy talált egyszer az egyik lépcsőházban egy doboznyi kidobott fekete-fehér illetve megsárgult fényképet. Hazavitte, nézegette és történeteket talált ki hozzá, melyeket több könyvébe beépített az ott látott emberek, sorsok elképzelt világából.
Ennek a képnek ismerem a hátterét, de mindenkire rábízom, hogy mit képzel bele. Több variáció létezik, akinek van ötlete és kedve, el is árulhatja nekem.

Mostanában ilyen a kedvem

Olvasni jó

Annyi mindenről tudnék írni, de mostanában nincs kedvem, inkább olvasok, ha van egy kis időm, mert olvasni ugyanolyan felemelő érzés, mint írni. Coelho életművét olvasgatom és bár az alapgondolata nekem egyértelmű, könyvei üzenete – a vallásosságot leszámítva – követendő, bár sokszor szájbarágósan ír, mégis rendkívül élvezetesen. Persze a kedvéért nem fogok megfeledkezni kedvenceimről, sem Kosztolányi Esti Kornéljáról, sem Villon balladáiról, sem pedig Faludy jegyzeteiről az Esőerdőből, melyet annak idején úgy forgattam, mint mások a Bibliát. (És még sorolhatnám a favoritjaimat, mert nem akarom megsérteni Vámost, Eszterházyt vagy Karácsony Benőt, ahogy Márquezt, Mannt és Kunderát sem.)
Ám most jó elmerülni a brazil író világában, akár egy elmegyógyintézetben játszódik, akár a sivatagban, és jó megfeledkezni a saját problémámról és belegondolni, elfogadni, netán követendő példaként felfogni a jól megfogalmazott üzenetet, ami egyáltalán nem bonyolult: az álmok valóra váltásáról, a jó és rossz harcáról, a szeretet fontosságáról, a magány leküzdéséről és a véletlen, a szerencse és valaki létezéséről vagy nem létezéséről mesél. Az emberről szól, és nem a másikról, hanem rólam, mert még a legvalószínűtlenebb helyszínre is oda tudom magam képzelni, és nem csak úgy, hogy akár lehetnék én is a főhős, hanem, hogy én vagyok a főszereplő. Rólam szól teljesen vagy részben, egy mozzanatban vagy egészében.
Igazat kell adnom az olyan mondatoknak, mint „két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.” Mert ilyen van. Mert az ember fél a bizonytalantól, fél a változástól, hogy azt is elveszítheti, ami eddig biztos volt és már akkor felad mindent, mikor még meg sem próbálta. Sajnos sokszor van, hogy kockáztatni kell, sokszor van, hogy nem jár sikerrel, de előfordul, hogy boldoggá teszi az illetőt a változás, és úgy gondol vissza a bátorságára, mint valami hőstettre, pedig csak egy véghez vitt elhatározás volt.
Amikor azt olvastam, hogy „aki a viszonzás reményében szeret, csak az idejét vesztegeti” – azonnal a lányom jutott eszembe. Melyik szülő az, aki csak azért szereti a gyerekét, mert reméli, hogy majd egyszer meghálálja. Az ilyen szeretet eleve kudarcra van ítélve. Persze a hálát vehetjük másként is és akkor tényleg bekövetkezik. Engem már az is örömmel tölt el, ahogy rámnéz, vagy olyanokat mond, mint a múltkor is. Az őszről beszélgettünk. Van egy mamutfenyő a kertünkben és most láttuk, hogy a fenyőnemzetség szégyenére teljesen megsárgult. Tami mondja, hogy lehet, hogy nem örökzöld, de nem is lombhullató. Valahogy nem vártam egy 6 évestől ilyen mondatot. Kérdem tőle, hogy honnan ilyen felkészült biológiából. „Hát csak gondolkodom, használom a fejem. Miért mit hittél?” – kérdez és válaszol egyben.
Talán nem is nagy íróktól kéne idézni, hanem inkább a lányomtól. Mint amikor azt mondja: „Szeretek ásítani. Az olyan mint ha nyitott szájjal mosolyognék.”
Én pedig szeretek olvasni, mert a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen járni, de gondolatban bárhová mehetek, ahová csak akarok.

Oltás és ami ezzel jár

Tami a héten megkapta a 6 éveseknek járó védőoltást. Rengetegen voltak a rendelőben, de mi számítottunk erre, úgyhogy időpontot kértünk és pontosan érkeztünk, amiért a kint maradottak fújtak ránk, a protekciósokra, de inkább ezt vállaltuk, mint hogy összeszedjünk egy jó kis influenzát, mert a többiek többnyire azért voltak ott. Mit is mondjak: nem volt túl kíméletes a doktornő. Úgy beledöfte a tűt Tami karjába, hogy még sírni is elfelejtett a lány. Csak akkor ocsúdott fel, mikor már a lötty rég benne volt és a vattát szorítottam a bőréhez. Feszítette még egy darabig, de ezért már nem kezdett el sírni, főleg, hogy egy gyönyörű kék pillangó-matricát kapott vigaszdíjként. Gyorsan készen voltunk, de vesztemre kértem még egy beutalót is, arra kábé negyedórát vártunk, mert elromlott a nyomtató. Mikor kiértünk a váróba, gyorsan közöltem mindenkivel, hogy nem miattunk, hanem a nyomtató meghibásodása miatt tartott ilyen sokáig, még mielőtt meglincselnek. Ettől kicsit megenyhült a körülöttem lévők tekintete és ki bírtunk menni az ajtón.
Tami az autóban továbbra is fájlalta a karját, úgyhogy újabb meglepetést kellett kilátásba helyeznem, hogy enyhítsem a nem szűnő, bár észrevehetően enyhülő sajgást.
Nemrég nyílt a közelben egy Tesco, mely megment minket, ha kell, ha nem. Nagyon ritkán vetemedek arra, hogy bemenjek ebbe az áruházba, de nem is az intézménnyel, mint inkább a látogatókkal van bajom, akiket, ha nem is látom, a polcok között felbukkanó félbe harapott kifli, kinyitott és félig elfogyasztott üdítők, harapásnyomokkal díszített csokik tanúskodnak a jelenlétükről.
Mivel ez még csak pár napja nyílt, teljesen rendben volt, bár az „átmenetileg” hiányos polcok előtt bandukolva nem tudtam volna beszerezni mindent, ami az én háztartásomban nélkülözhetetlen, de most nem is ezért mentünk. Tami szinte azonnal megtalálta az ajándékát egy hercegnős füzetköteg és egy ugyancsak hercegnős írószerkészlet – mely tartalmazott radírt, vonalzót, ceruzát és pici noteszt – személyében.
Kifelé menet én örömmel, a lányom sajnálattal vette tudomásul, hogy szinte az összes önjáró, puccos pénznyelőt – amibe már nem elég egy százas – kinőtte, de aztán csak talált még egy hajót, ahol Tigrissel evezhetett két percig.Az áruházon kívül számos üzlet is nyílt, úgyhogy körbe jártuk Tamival, hátha találunk még egy játékboltot. Hát azt nem leltünk, de egy kutya-, macskaboltot igen. Annyi sok érdekes kisállatnak való játék, étel, kosár, ágy és haszontalan dolog volt, hogy fél óráig ki sem bírtunk jönni az üzletből. Tami meg volt őrülve a kaparófákért, hogy az milyen jó lenne a mi cicáinknak. Hát tényleg fantáziadús volt némelyik! Egyikben hintaágy volt, míg a másikban kakasülő (cicaülő), a harmadikban létra és a legdrágább már egy kisgyerek játszóterének is megfelelt volna, pálmafával, kilátóval, a tetejében plüss majommal. Én nyakörvet kerestem, ami foszforeszkál, hogy a sötétben mások is könnyebben észre vehessék a macskáinkat és, hogy teszteljük Huncutot, hogy viseli a nyakában, de mindenféle volt, a bársonytól kezdve a virágosig, egérmintás és csöngettyűs, de világító nem.
Estére viszont Anti hozott egyet. Fel is próbálta a kandúr. Természetesen azonnal le akarta venni. Miután beleakadt a foga, szorosabbá tettük és így viselte is pár óráig, de aztán csak sikerült megint beleakasztania a fogát, közben hogy kiszabaduljon véresre karmolta magát. Hát egyre kisebb az esély, hogy nyakörvet viseljenek, főleg olyat, amin egy óriási jeladó is van. Csikinek túl nagy lenne, Huncut meg nem viseli. El. Szegény cicának még mindig nagyon hiányzik Kicsi, bár Csikit elfogadta, nagyon rendesen viselkedik vele, de mikor esténként kiül a terasz szélére és néz a nagy sötét semmibe, tudom, hogy Kicsit várja, ahogy néha még én is, és majd megszakad a szívem.

Tami egy napot kapott, hogy sajnáltathassa magát, de másnap már újra óvodába ment, sőt kirándulni. Nagyon jól érezte magát Ópusztaszeren, egy óvodás társa tanyáján, az idő is remek volt, bár nem a meleg miatt szabadult meg a harisnyájától.Harmadnap pedig elvittem egy autós tanpályára, ahol nem is négy-, de nyolckeréken próbálgatta az ügyességét. A nadrágjába egy kispárnát tettem, úgyhogy az esések sem voltak annyira kellemetlenek, sőt a végén már a röhögéstől esett össze.

Nem bírtam tovább...

Nem bírtam tovább kiscica nélkül. Minden ráemlékeztetett. Ha tusoltam, arra vártam, hogy felugorjon a kád szélére és könyörgő szemekkel kérjen, hogy simogassam meg. Ha lefeküdtem, könnybe lábadt szemmel kezdtem olvasni Taminak a mesét, mert Kicsi nem hallgatta velünk. Akkor is hiányzott, amikor teregettem, imádott a lelógó ruhákra ugrálni. Próbáltam Huncutot magamhoz édesgetni, de nem sok sikerrel. Abban a reményben vállalkoztam, hogy újra legyen kislány sziámim, hátha ugyanolyan ragaszkodó lesz, mint Kicsi volt és hogy a következő nagyobb beruházás nem a macskaajtó lesz, hanem egy láthatatlan macskakerítés. Ez talán megakadályozza, hogy a megengedett területen túl elkóboroljanak és így elkerülhető lesz a baleset, csak az aggaszt, hogy kicsit nagynak találom a nyakukban lógó adóvevőt. Persze a kis macska még jó ideig nem mehet ki a házból.Huncutnak is nagyon hiányzott egy társ, bár Csipit beengedtük egy-két délután, de a sziámi a füle botját sem mozgatta a házimacska jelenlétére, pedig az udvaron szoktak játszani, de a melegben hidegen hagyta. Annyira szeretetéhessé vált, de annyira nem, hogy tőlem is elfogadja. Főleg esténként nem találta a helyét. Csak nyávogott és fel-alá járkált.Tamival szoktunk olyat játszani, hogy két szótagú szavak szótagjait megfordítjuk, és ha gyorsan mondjuk, akkor előbukkan az igazi jelentés. Ennek szellemében, kapta az új cica, aki most is itt ül az ölemben, a Csiki nevet. Nem biztos, hogy ez marad, a Csibész is esélyes, de addig is szólítani kell valahogy.Sokban hasonlít Kicsihez, főleg a hangja egyezik meg vele, na meg az, ahogy a közelségemet keresi. Már első éjszaka mellettem aludt a paplan alatt és nyalogatott is néha, de nem vitte túlzásba. Sokkal bátrabb és fürgébb, mint Kicsi volt, aki az első pár napban nagyon félénken viselkedett, viszont ő is imád a hátamra szaladni, de rajtakaptam már a lelógó törölközőkön is felkapaszkodni. Hasonlít Kicsire, mégis teljesen más.Kicsit nagy a korkülönbség Huncut és közte, de elég türelmesen viselkedik a kandúr, nem lesz itt semmi baj. Az én lelkemet is megnyugtatta kissé, talán meg is édesítette, bár tudom, hogy Kicsi pótolhatatlan, az a tekintet, ahogy rám nézett, egy macskától sem kapom már vissza.

Kicsi monológ

Olyan szépen indult ez a nap, de a végére nagyon elromlott. Még reggel nem volt kedvem kimenni, hűvös volt, de délután már hét ágra sütött a Nap, Huncuttal jót szaladgáltunk a farönkökön, Kisgazdámmal együtt, aki fogócskázott velünk. Persze mi voltunk a gyorsabbak, mert a négy láb könnyebben egyensúlyba kerül, mint a kettő.
Mikor Kisgazdám délután lefeküdt aludni, nekem nem volt kedvem melléjük bújni, pedig most Huncut is odafeküdt Kisgazdi fejéhez. Nekem viszont mehetnékem volt. Amint Gazdim felkelt dolgozni, az ölébe ültem, de ott sem volt maradásom. Szerettem volna, ha kijön velem egy kicsit sétálni, mindent megtettem, hogy felállítsam a fotelből. Dörgölőztem a nyakához, nyalogattam a karját, még a talpát is végig simítottam a nyelvemmel, de elutasított. Nem volt más választásom, elkezdtem nyávogni, hogy legalább kiengedjen. Ez gyorsan meg is történt, mert félt, hogy a nyarvogásom felébreszti Kisgazdámat, pedig szerintem nagyon szépen énekeltem, bár kissé panaszosan és valóban hangosan.
Végre kimehettem a kertbe. Szeretek itt sétálni, mindig találok valami érdekeset. Csipi is szokott hozni nekem egeret, de én is fogtam már cickányt, azonban inkább gyíkra vadászom, amivel szintén jól elszórakozom. Nem akarom bántani, csak játszani vele, ami sokszor végzetes az ő életét tekintve, de erről én nem tehetek.
Most viszont egy új játszótársa leltem. A szaga hasonlított a gyíkhoz, mérete viszont a hörcsöghöz volt hasonlatos. Nem volt gyors, mint az egér, de úgy ugrott, mint amikor a szekrényről lelöktem a poharat. Hogy megtudjam ki ő, megnyaltam. Ez lett a vesztem. Annyira büdös, ragacsos váladék jött le róla, hogy nem győztem kiköpni. Prüszköltem, köpködtem, annyi nyálam lett, hogy nem fért a számba és habzott is. Szerencsére az ablakból észrevett Gazdi és kiszaladt, hogy megnézze, mi van velem. Azonnal látta, hogy egy mérgező békával próbáltam barátkozni. Visszaszaladt a házba és finom fehér vizet hozott, amiről tudom, hogy tej, nagy ritkán kaptam már ilyet, de most igazán jól esett. Mindet megittam a tányérból. Láttam Gazdin, hogy nem haragszik, inkább sajnál, ettől jobban is lettem és bementem vele a házba, főleg azért, mert nem volt más választásom, a hóna alá fogott és vitt. Felültem az ölébe és azonnal hízelegni kezdtem, nyalogattam a puha, selymes bőrét, már csak azért is, hogy ledörzsöljem a nyelvemről annak az undorító, nyálkás bűzgombócnak még az emlékét is.
Miután Kisgazdám és Hunci – én már csak így szólítom a vőlegényem – is felkelt, kimentünk együtt az udvarra. Épp hazaért a másik Gazdám, a kandúr is. Körbeszimatoltam az autóját, mindig olyan furcsa szaga van, de nem engedte, hogy sokáig benne maradjak. Huncut Csipivel huncutkodott, én elindultam feltérképezni a kapu környékét. A túloldalon megláttam valamit, de nem tudtam pontosan, hogy mi az. Kíváncsi természetem nem hagyta, hogy titok maradjon a dolog, ezért átmásztam a kerítésen és átszaladtam az úton. Nagy fűben találtam magam, teli ismeretlen szagokkal, melyek különböző idegen macskák korábbi jelenlétére utaltak, de felfedeztem Bolondét is.
Nem is tudom mennyi idő telt el, hallottam, hogy Gazdim hív, úgyhogy jobbnak láttam, ha visszatérek az otthonomba. Ahogy az út széléhez értem, hirtelen két világító szempár meredt rám. Gondoltam ez csak egy szörny lehet, mert vészjóslóan morajlott is. Azt hittem van még annyi időm, hogy átszaladjak előtte, de tévedtem. A sarkába beleakadt a fejem, és visszarepültem az árokpartra. Nem bírtam felkelni többé. Hallottam, ahogy Gazdim egyre kétségbeesett hangon hív, de a testem már nem bírt megmozdulni, feküdtem a hideg földön, számból vér csordogált. Láttam, hogy Gazdim már zseblámpával keres, de a kerítésen belül. Persze, nem is gondolták, hogy kimegyek a biztonságból. Végre kinyílt a kapu és Gazdim azonnal észrevette a testem, ahogy ott hever a porban. Odaszaladt hozzám és keservesen elkezdett nyivákolni, amit ők sírásnak neveznek. Nagyon sajnáltam. Sokáig guggolt mellettem, még meg is simogatott, pedig az már nem én voltam, csak a testem. Aztán visszament a házba és a másik Gazdám behozott, majd eltemetett a cseresznyefa mellé.
Úgy sajog a szívem, hogy többet nem bújhatok a gazdáimhoz. A Kisgazdámat is nagyon sajnáltam, aki mindent megígért az anyukájának, hogy ezentúl ő lesz én, úgy fog viselkedni, csak nyávogni fog és dorombolni. Mintha engem pótolni lehetne?! Aztán ígéreteket akart hallani, hogy ők soha sem halnak meg, még akkor sem, amikor Kisgazdám már nagymama lesz. Ő pedig azt ígérte meg, hogy nem hagyja el a szüleit soha, amikor már felnőtt lesz, akkor sem. "Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám."
Nagyon bánom, hogy ilyen meggondolatlanul viselkedtem, hogy többé nem ugorhatok fel a Gazdim ölébe, nem simogathatom meg az arcát a mancsommal, nem kapok finom ételeket, hogy nem ragaszkodhatom már senkihez. Azt szerettem a legjobban, mikor Gazdim a kölykének esténként mesét olvasott és én odakuporodtam a mellére és félálomban hallgattam. Tudom, volt sok hibám, a kandúr Gazdám párszor megkopogtatta az orromat, mikor őt is elkezdtem nyalni, pedig neki egyáltalán nem volt jó íze, én csak le akartam mosni, hátha előbukkan az az édes aroma, mint Gazdién. Bocsánat, hogy mindig szétszaggattam a wc-papír gurigát és olyankor kellett elvégeznem a dolgomat, mikor épp tisztították az almot, arról nem is beszélve, hogy akárhányszor kicsit is lehajolt a Gazdim, én azonnal a hátára ugrottam, akár takarta ruha, akár nem. Huncut is nagyon fog hiányozni. Annyira szerettem vele birkózni, imádtam, mikor mosdat vagy csak összebújva alszunk. Már a családalapításon gondolkodtunk, hogy lesznek kölykeink és most fel-alá sétál a házban és engem keres. Szegény. Remélem nem kezd el csavarogni!
Most pedig mennem kell az egérlyukas mezőkre, és többet nem láthatom ezt a gyönyörű kertet, ezekkel a csodálatos emberekkel, akik ennyire szerettek.