Annyi mindenről tudnék írni, de mostanában nincs kedvem, inkább olvasok, ha van egy kis időm, mert olvasni ugyanolyan felemelő érzés, mint írni. Coelho életművét olvasgatom és bár az alapgondolata nekem egyértelmű, könyvei üzenete – a vallásosságot leszámítva – követendő, bár sokszor szájbarágósan ír, mégis rendkívül élvezetesen. Persze a kedvéért nem fogok megfeledkezni kedvenceimről, sem Kosztolányi Esti Kornéljáról, sem Villon balladáiról, sem pedig Faludy jegyzeteiről az Esőerdőből, melyet annak idején úgy forgattam, mint mások a Bibliát. (És még sorolhatnám a favoritjaimat, mert nem akarom megsérteni Vámost, Eszterházyt vagy Karácsony Benőt, ahogy Márquezt, Mannt és Kunderát sem.)
Ám most jó elmerülni a brazil író világában, akár egy elmegyógyintézetben játszódik, akár a sivatagban, és jó megfeledkezni a saját problémámról és belegondolni, elfogadni, netán követendő példaként felfogni a jól megfogalmazott üzenetet, ami egyáltalán nem bonyolult: az álmok valóra váltásáról, a jó és rossz harcáról, a szeretet fontosságáról, a magány leküzdéséről és a véletlen, a szerencse és valaki létezéséről vagy nem létezéséről mesél. Az emberről szól, és nem a másikról, hanem rólam, mert még a legvalószínűtlenebb helyszínre is oda tudom magam képzelni, és nem csak úgy, hogy akár lehetnék én is a főhős, hanem, hogy én vagyok a főszereplő. Rólam szól teljesen vagy részben, egy mozzanatban vagy egészében.
Igazat kell adnom az olyan mondatoknak, mint „két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket.” Mert ilyen van. Mert az ember fél a bizonytalantól, fél a változástól, hogy azt is elveszítheti, ami eddig biztos volt és már akkor felad mindent, mikor még meg sem próbálta. Sajnos sokszor van, hogy kockáztatni kell, sokszor van, hogy nem jár sikerrel, de előfordul, hogy boldoggá teszi az illetőt a változás, és úgy gondol vissza a bátorságára, mint valami hőstettre, pedig csak egy véghez vitt elhatározás volt.
Amikor azt olvastam, hogy „aki a viszonzás reményében szeret, csak az idejét vesztegeti” – azonnal a lányom jutott eszembe. Melyik szülő az, aki csak azért szereti a gyerekét, mert reméli, hogy majd egyszer meghálálja. Az ilyen szeretet eleve kudarcra van ítélve. Persze a hálát vehetjük másként is és akkor tényleg bekövetkezik. Engem már az is örömmel tölt el, ahogy rámnéz, vagy olyanokat mond, mint a múltkor is. Az őszről beszélgettünk. Van egy mamutfenyő a kertünkben és most láttuk, hogy a fenyőnemzetség szégyenére teljesen megsárgult. Tami mondja, hogy lehet, hogy nem örökzöld, de nem is lombhullató. Valahogy nem vártam egy 6 évestől ilyen mondatot. Kérdem tőle, hogy honnan ilyen felkészült biológiából. „Hát csak gondolkodom, használom a fejem. Miért mit hittél?” – kérdez és válaszol egyben.
Talán nem is nagy íróktól kéne idézni, hanem inkább a lányomtól. Mint amikor azt mondja: „Szeretek ásítani. Az olyan mint ha nyitott szájjal mosolyognék.”
Én pedig szeretek olvasni, mert a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen járni, de gondolatban bárhová mehetek, ahová csak akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése