Nosztalgia

Anti kicsit szentimentális lett mostanában, de engem sem kell félteni. Őrzök én is jó pár emlékcserepet magamban, mert a múlt bennünk van, akár rosszak, akár jók, minket táplálnak, erősítenek, avagy gyengítenek, de léteznek, még ha néha azt gondoljuk el is felejtettük őket. Sokszor gondolok arra, hogy mért nem emlékezünk a gyerekkorunkra? Többnyire ezért is írom a blogom, hogy majd Taminak meg tudjam mutatni, hogy fel tudjam eleveníteni gyerekkorának örömteli, vagy kevésbé örömteli pillanatait. Bennem csupán 6 éves koromtól sejlenek fel dolgok, míg Anti sokkal korábbról emlékszik a vele történtekre. Vajon mi befolyásolja ezt? Tamiban mi marad meg kicsi korából?
Az írott szónak hatalma van, sokszor leegyszerűsíti a dolgokat, sokszor rávilágít hiányosságokra, néha szórakoztat, néha elgondolkodtat. De mindig mond valami fontosat vagy ha nem, akkor is kivált belőlünk egy érzést, ami nem biztos, hogy kellemes, de mindenképp érdemes foglalkozni vele, akár egy rövid időre is.
A fénykép ugyanígy - csak szavak nélkül - érzéseket kelt bennünk, illatokat hoz, hangokat hallat, belemarkol a szívünkbe, felidézi a hozzáfűződő dolgokat, vagy elképzeltet velünk olyat is, ami meg sem történt, de akár megtörténhetett volna.
Még mikor suliba jártam - nem mondom melyikbe, rá lehet jönni - mindenki kapott három különböző fotót, amiről novellát, történetet, költői vénával rendelkezők verset írhattak. Imádtam ezeket a feladatokat, mert kiélhettem a fantáziámat. A felolvasás végén a tanár elárulta, hogy tulajdonképpen mi tartozik a kép hátteréhez. Hihetetlen, hogy milyen egyszerű volt az élet megoldása, de az író olyan töltettel ruházta fel, amiben az egész élet benne volt, nemcsak egy kiragadott pillanat. Mindezt egy kézmozdulat, egy érintés, egy tekintet, egy háttérben látszódó alak, vagy egy ottfelejtett gyerekjáték váltotta ki. De remekművet csak arról a képről lehet írni, amelyiknek nem ismerjük a valódi jelentését. A valóság mindig szegényesebb az elképzelhetőnél és hogy tisztában vagyunk a kép keletkezésével, nagyban beszűkíti az elképzelhetőt. Ha jól emlékszem Bächer Ivánról hallottam azt, hogy talált egyszer az egyik lépcsőházban egy doboznyi kidobott fekete-fehér illetve megsárgult fényképet. Hazavitte, nézegette és történeteket talált ki hozzá, melyeket több könyvébe beépített az ott látott emberek, sorsok elképzelt világából.
Ennek a képnek ismerem a hátterét, de mindenkire rábízom, hogy mit képzel bele. Több variáció létezik, akinek van ötlete és kedve, el is árulhatja nekem.