Mikor Kisgazdám délután lefeküdt aludni, nekem nem volt kedvem melléjük bújni, pedig most Huncut is odafeküdt Kisgazdi fejéhez. Nekem viszont mehetnékem volt. Amint Gazdim felkelt dolgozni, az ölébe ültem, de ott sem volt maradásom. Szerettem volna, ha kijön velem egy kicsit sétálni, mindent megtettem, hogy felállítsam a fotelből. Dörgölőztem a nyakához, nyalogattam a karját, még a talpát is végig simítottam a nyelvemmel, de elutasított. Nem volt más választásom, elkezdtem nyávogni, hogy legalább kiengedjen. Ez gyorsan meg is történt, mert félt, hogy a nyarvogásom felébreszti Kisgazdámat, pedig szerintem nagyon szépen énekeltem, bár kissé panaszosan és valóban hangosan.
Végre kimehettem a kertbe. Szeretek itt sétálni, mindig találok valami érdekeset. Csipi is szokott hozni nekem egeret, de én is fogtam már cickányt, azonban inkább gyíkra vadászom, amivel szintén jól elszórakozom. Nem akarom bántani, csak játszani vele, ami sokszor végzetes az ő életét tekintve, de erről én nem tehetek.
Most viszont egy új játszótársa leltem. A szaga hasonlított a gyíkhoz, mérete viszont a hörcsöghöz volt hasonlatos. Nem volt gyors, mint az egér, de úgy ugrott, mint amikor a szekrényről lelöktem a poharat. Hogy megtudjam ki ő, megnyaltam. Ez lett a vesztem. Annyira büdös, ragacsos váladék jött le róla, hogy nem győztem kiköpni. Prüszköltem, köpködtem, annyi nyálam lett, hogy nem fért a számba és habzott is. Szerencsére az ablakból észrevett Gazdi és kiszaladt, hogy megnézze, mi van velem. Azonnal látta, hogy egy mérgező békával próbáltam barátkozni. Visszaszaladt a házba és finom fehér vizet hozott, amiről tudom, hogy tej, nagy ritkán kaptam már ilyet, de most igazán jól esett. Mindet megittam a tányérból. Láttam Gazdin, hogy nem haragszik, inkább sajnál, ettől jobban is lettem és bementem vele a házba, főleg azért, mert nem volt más választásom, a hóna alá fogott és vitt. Felültem az ölébe és azonnal hízelegni kezdtem, nyalogattam a puha, selymes bőrét, már csak azért is, hogy ledörzsöljem a nyelvemről annak az undorító, nyálkás bűzgombócnak még az emlékét is.
Miután Kisgazdám és Hunci – én már csak így szólítom a vőlegényem – is felkelt, kimentünk együtt az udvarra. Épp hazaért a másik Gazdám, a kandúr is. Körbeszimatoltam az autóját, mindig olyan furcsa szaga van, de nem engedte, hogy sokáig benne maradjak. Huncut Csipivel huncutkodott, én elindultam feltérképezni a kapu környékét. A túloldalon megláttam valamit, de nem tudtam pontosan, hogy mi az. Kíváncsi természetem nem hagyta, hogy titok maradjon a dolog, ezért átmásztam a kerítésen és átszaladtam az úton. Nagy fűben találtam magam, teli ismeretlen szagokkal, melyek különböző idegen macskák korábbi jelenlétére utaltak, de felfedeztem Bolondét is.
Nem is tudom mennyi idő telt el, hallottam, hogy Gazdim hív, úgyhogy jobbnak láttam, ha visszatérek az otthonomba. Ahogy az út széléhez értem, hirtelen két világító szempár meredt rám. Gondoltam ez csak egy szörny lehet, mert vészjóslóan morajlott is. Azt hittem van még annyi időm, hogy átszaladjak előtte, de tévedtem. A sarkába beleakadt a fejem, és visszarepültem az árokpartra. Nem bírtam felkelni többé. Hallottam, ahogy Gazdim egyre kétségbeesett hangon hív, de a testem már nem bírt megmozdulni, feküdtem a hideg földön, számból vér csordogált. Láttam, hogy Gazdim már zseblámpával keres, de a kerítésen belül. Persze, nem is gondolták, hogy kimegyek a biztonságból. Végre kinyílt a kapu és Gazdim azonnal észrevette a testem, ahogy ott hever a porban. Odaszaladt hozzám és keservesen elkezdett nyivákolni, amit ők sírásnak neveznek. Nagyon sajnáltam. Sokáig guggolt mellettem, még meg is simogatott, pedig az már nem én voltam, csak a testem. Aztán visszament a házba és a másik Gazdám behozott, majd eltemetett a cseresznyefa mellé.
Úgy sajog a szívem, hogy többet nem bújhatok a gazdáimhoz. A Kisgazdámat is nagyon sajnáltam, aki mindent megígért az anyukájának, hogy ezentúl ő lesz én, úgy fog viselkedni, csak nyávogni fog és dorombolni. Mintha engem pótolni lehetne?! Aztán ígéreteket akart hallani, hogy ők soha sem halnak meg, még akkor sem, amikor Kisgazdám már nagymama lesz. Ő pedig azt ígérte meg, hogy nem hagyja el a szüleit soha, amikor már felnőtt lesz, akkor sem. "Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám."
Nagyon bánom, hogy ilyen meggondolatlanul viselkedtem, hogy többé nem ugorhatok fel a Gazdim ölébe, nem simogathatom meg az arcát a mancsommal, nem kapok finom ételeket, hogy nem ragaszkodhatom már senkihez. Azt szerettem a legjobban, mikor Gazdim a kölykének esténként mesét olvasott és én odakuporodtam a mellére és félálomban hallgattam. Tudom, volt sok hibám, a kandúr Gazdám párszor megkopogtatta az orromat, mikor őt is elkezdtem nyalni, pedig neki egyáltalán nem volt jó íze, én csak le akartam mosni, hátha előbukkan az az édes aroma, mint Gazdién. Bocsánat, hogy mindig szétszaggattam a wc-papír gurigát és olyankor kellett elvégeznem a dolgomat, mikor épp tisztították az almot, arról nem is beszélve, hogy akárhányszor kicsit is lehajolt a Gazdim, én azonnal a hátára ugrottam, akár takarta ruha, akár nem. Huncut is nagyon fog hiányozni. Annyira szerettem vele birkózni, imádtam, mikor mosdat vagy csak összebújva alszunk. Már a családalapításon gondolkodtunk, hogy lesznek kölykeink és most fel-alá sétál a házban és engem keres. Szegény. Remélem nem kezd el csavarogni!
Most pedig mennem kell az egérlyukas mezőkre, és többet nem láthatom ezt a gyönyörű kertet, ezekkel a csodálatos emberekkel, akik ennyire szerettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése