Milánóban (is) drága az élet! – Milánó 8.

Reggelente már a legolcsóbb kávét fogyasztottuk, vagyis a szállásunkon, amit mi főztünk, néha Andrea meg is hívott bennünket.

Itália nem tartozik a legdrágább országok közé, bár már az olcsók közé se, mint ahogy régebben volt, legalábbis magyar viszonylatban. Milánó viszont biztos a kivétel, aki erősíti a szabályt. Nincs mit szépíteni, ez a város iszonyú drága!

Persze, aki ügyes – mint mi -, azok megtalálják a megfelelő helyeket, ahol ha nem is olcsón, de nem sokkal drágábban vásárolhatnak, ehetnek, mint idehaza.

Az első ilyen lehetőség a nagyobb bevásárlóközpontok, ahol töredékéért lehet megvenni az élelmiszert, italt, bármit, amit ott árulnak.

Ha nem otthon akarunk étkezni, akkor léteznek olyan éttermek, melyek nem terhelik meg túlzottan a pénztárcánkat. Vannak olyan helyek is, ahol lehetőség van arra, hogy ha kifizetünk egy drágább italt, bort, sört, bármit, akkor ingyen fogyaszthatunk a gazdag svédasztal kínálatából. Ezeket úgy hívják, hogy aperitivo, elég sokat lehet belőle találni Milánóban.

Aztán ott vannak a gyorsétkezdék, ahol ugyan nem a legolaszabb ételt kínálják, de a szükség törvényt bont, a lényeg, hogy energiához jussunk és legyen erőnk folytatni a városnézést.

Ha néhanapján nem él ezekkel a lehetőségekkel a turista, akkor gyorsan kifogy a pénzéből, mert egy étteremben, még ha nem is a legpuccosabb, egy sör 4-7 euró, egy kávé és az üdítő 3 körüli.

Ha ebédidőben ülünk be valahová inni, akkor ne számítsunk arra, hogy asztalhoz ülhetünk. Miután többszöri nekifutásra végre bejártuk a Sempione parkot, mely hatalmas, teli látnivalóval, árnyékos padokkal, tavakkal és kézből falatozó kacsákkal, kitikkadva egy közeli étterembe tértünk be, ahol a baristával szemben foglaltunk helyet, mivel alig múlt dél.

Fantasztikus kávét ittam, gyönyörű csészéből, a hozzá illő érdekes vonalú kiskanállal. Hogy miért említem ezt ennyire részletesen? Van nekem egy rossz szokásom. Olaszországból soha nem térek úgy haza, hogy meg ne lovasítsak egy cuki kiskanalat. Nagyon sajnálom ezt a hóbortomat, de kényszert érzek, hogy ezt megtegyem. Kell az adneralin, hogy senki ne vegyen észre és kell a készletbe is otthon. Ez van. Most is beszereztem egy gyönyörű példányt. Több helyütt ittam már kávét, de itt tört rám a szükség. Egyébként, ha kicsit túlozni akarok a latte árába a kanalat is beleszámították.

Milánóban a legfelháborítóbb, hogy egy gömb fagylalt 2,5-3 euróba kerül, ami nélkül viszont nehezen tudtunk meglenni a lányommal. Egyszerűen az olasz fagyinak nincs párja! Hiába írják nálunk, hogy eredeti olasz recept alapján készítették, a nyomába sem ér kint vásároltnak. Az ízharmónia annyira tökéletes, hogy utánozhatatlan. Ráadásul már nem csak tölcsérben, tégelyben, pohárban, de akár szendvicsben is fogyaszthatjuk, ami egyáltalán nem csökkenti az élményt, sőt! Az én kedvencem továbbra is a pisztácia, Tami viszont mindenfélét kóstolt és egyszer sem hallottam, hogy csalódott volna.

Mivel elérkeztünk az utolsó napunkhoz, úgy döntöttünk, hogy a legdrágább helyen, vagyis a Duomo és a Sempione park közötti sétálóutcán fogyasztjuk el a vacsoránkat, mely természetesen a legolcsóbb ételekből tevődött össze. Tami lasagnet, Anti tejszínes gnocchit, én spaghettit rendeltem. Mindegyik tányér közel 10 eurót ért, vagyis 3.200 forint körüli összeget, és tényleg ezek voltak a legolcsóbbak. Tulajdonképpen nem volt rossz, persze mire is számítottunk, hisz az olasz konyha legegyszerűbb ételeit rendeltük, bár furcsálltam, hogy nem kaptam a tésztához sajtot. Természetesen azonnal hozták, ahogy megemlítettem és nem is számoltak felárt, vagyis járt hozzá!

Ma korábban hazatértünk, mert be kellett csomagolnunk. Blanca hajnali 3.15 órára rendelt nekünk taxit, gondoltuk elég lesz másfél óra a becsekkoláshoz, mivel 6-kor indul a gép és egy óra az út busszal a reptérre. Hát majdnem tévedtünk. Annyira távol voltak egymástól az ellenőrző pontok és olyan rengeteg ember nyüzsgött a váróban, hogy tíz perccel a repülő indulása előtt jutottunk csak fel.

Véget ért a kiruccanás, de már sokkal könnyebben kezdünk neki egy hasonló kaliberű útnak, mert rengeteg tapasztalatot szereztünk, Milánót pedig úgy ismerjük, mint a tenyerünket!

Ja, és meghívtuk Blancát és Andreat hozzánk. Augusztusban jönnek.

Mille grazie!

Kellő távolságban minden másképp látszik – Milánó 7.

Miután ismét nem hittem a google mapsnak, mi szerint vasárnap zárva van a Palazzo Lombardia, elolvastam a honlapjukat, ahol azt írta, hogy csak vasárnap van nyitva. Parányi félrefordítás, nincs jelentősége :).

Egész korán elindultunk, mert mára több minden palettán volt és egyik sem volt annyira a közelben, úgyhogy villamosozással indítottunk, majd egy kis gyaloglás következett.

A Palazzo Lombardia Milánó felhőkarcolója, aminek a 39. emeltén kialakítottak egy kilátót. Ide vasárnaponként ingyen fel lehet menni és letekinteni a városra. A lift olyan gyorsan röpített fel, hogy azt hittük még el sem indultunk, mikor már ki is szálltunk. Tiszta kirakatüveg fogadott minket, a sarkokban halványan felrajzolva, hogy Milánó melyik fontos látványossága látható arra tekintve, ha megtaláljuk. Még a Duomot is csak sejtettem, annyira eltörpült ebben a magasságban. Egyébként csodálatos volt a kilátás, és egyben félelmetes is ilyen magasról letekinteni, de akinek nincs tériszonya, mindenképp próbálja ki.

Állítólag a Madonna másolata is itt található, vagyis a város legmagasabb pontján, ahonnan vigyázza Milánó városát és polgárait, de én nem láttam.

A másik dolog, amiről híres ez a tér, hogy itt alakították ki a legnagyobb fedett területet. Most egy sörfesztiválnak adott otthont, de vagy rosszkor mentünk, vagy nem volt valami nagy a forgalom, de eléggé lagymatagon, takaréklángon pörgött, ráadásul olyan árakkal, amiből nem kértünk. Már eleve zsetonra kellett váltani a pénzünket, majd pedig 5 euróért venni egy poharat, amit utána nem cseréltek vissza, elvihetted szuvenírnek. El is vittük volna, ha nem egy egyszerű, műanyag korsót kínálnak, hanem legalább egy üvegből készült míveset.

Így inkább tovább baktattunk és betértünk egy nagyon cuki trattoriába egy ital és kávé erejéig. A pincérlány némileg hasonlított egy magyar barátunkra, amit meg is osztottunk vele és kellemesen elbeszélgettünk.

Az ilyen élmények miatt válik kedvenccé egy-egy hely, egy város, nekünk egész Olaszország. Milánóban is hihetetlen segítőkészek, beszédesek, érdeklődők és kedvesek voltak nem csak azok, akik ebből élnek, hanem bárki, akit az utcán megszólítottunk, vagy még meg sem szólítottunk. És még türelmesek is! Mindig megvárták, míg én a saját tempómban feltettem az aktuális kérdést, és nem szakítottak félbe, nem kezdtek el azonnal hadarni, bár nem a legegyszerűbb szavakat használták, de komótos tempóban válaszoltak, ahogy nekik biztos nem a legkényelmesebb, de voltak ennyire figyelmesek. És mosolyogtak, mindenki, az idős néni, a fiatal anyuka, a kamasz srác is.

Mikor látunk Magyarországon olyat, hogy egy tündéri kislánnyal felszálló anyukát nem hagyják szóhoz jutni sem az idősebbek, sem a korabeliek, folyamatosan kérdezgetik a gyereket, tanácsokat osztogatnak az anyukának és emlékeket idéznek fel a saját életükből? Nálunk ha valaki felszáll gyerekkel a buszra, jobb esetben átadják nekik a helyüket, de biztos nem kezdeményeznek beszélgetést. Az olaszok nem ilyenek! Nekik lételemük a kommunikáció, a kapcsolatfelvétel, ők már csak ilyenek.

Viszont sok nem olasz is van Milánóban! Amennyire a tengerparti városokra nem jellemző, ebben a metropolisban egyre több kínai él. Az összes elektronikai vagy telefon szaküzletbe, néhány ajándékboltba vagy kisebb élelmiszerüzletbe lépve meglepő módon kínai árussal találjuk szembe magunkat. Ők is kedvesek, nincs velük semmi baj, de nem Kínába jöttünk!

Az első megdöbbentő dolog, amivel a városba érve szembesültem az a telefonhasználat. Mindenki beszél folyamatosan a készülékébe. A fülükhöz ritkán tartják, inkább a szájuk elé, de jellemzőbb, hogy fülhallgatóval a fülében mondja, mondja, miközben jön velem szembe és néz rám. Vagy ül velem szemben a villamoson és nem érdekli, hogy mindenki hallja, hisz valószínű, hogy többiek is ezt csinálják, a saját telefonjukon beszélgetnek valakivel. Olyannyira, hogy még a motorvezetés közben is használják! Nem tudom, hogy kialakítottak-e valami tokot a bukósisakban, vagy csak simán betűzik oda, de minden második motoros szája elé a mobilja lóg. Félelmetes! Szerintem Milánóban nem hogy olyan ember nincs, akinek nincs telefonja, de olyan sincs, aki ne használná legalább tízszer egy óra alatt.

Azt mindenki tudja, hogy Milánó a divat fővárosa és tényleg nem nagyon láttam olyan embert, aki ne az alkalomhoz illően lett volna felöltözve. Kicsit más a stílus, mint amit itthon megszokhattunk, de ha nem is tetszett az összeállítás egy nőn, akkor is elegáns és nett volt. Előnyben részesítik a hosszú, lenge ruhákat, a szűkebbekkel szemben és ritkábban láttam magas sarkút, mint sportcipőt. Ez kicsit fura számomra, nem tudom, hogy a praktikum hozta vagy trendi, de ez még a mamiknál is szempont volt, hogy a lábukon sportcipő legyen, míg a ruházatuk bármelyik bálban megállta volna a helyét.

Ami még meglepő és elgondolkodtató, hogy bármilyen életkor is legyen egy hölgy nem viselt melltartót. Ez számomra nagyon fura volt, de náluk annyira természetes, hogy szerintem csak én lepődtem meg. A lenge, vékony anyagú, netán még átlátszó blúzok, virágmintás ruhák alatt a cicik minden szégyenérzet nélkül mutatták meg magukat és nem a C kosárméret volt a jellemző!

A férfiakról már tettem említést, akik gyönyörű, főleg a nálunk iskola kékként ismert, de a kék több árnyalatában is pompáztak az elegáns öltönyeikben, hátizsákkal a hátukon, biciklin, motoron vagy gyalogosan, elegáns cipőben, sportcipőt senkin sem láttam.

Mi is igyekeztünk nem kilógni a sorból és illően megjelenni, ha nem is öltönyben és melltartó nélkül, de azért első ránézésre egész milánóinak tetszhettünk.

Ma még beugrottunk a Brera képtár gyönyörű épületébe is. Nem mentünk be, mert egy 14 éves gyereket jobban érdekeltek a monumentális lépcsők és a sarkokra kihelyezett óriási tükrök – egyébként engem is -, mint a falra kiakasztott festmények. Az utolsó vacsorát azért szívesen megnéztem volna, de ahhoz legalább egy évvel korábban helyet kell foglalni, hogy bejussunk, erre viszont nem volt érkezésem.

Ma eljött az ideje, hogy felmenjünk a Duomo tetejére. Ide is katonai ellenőrzés után jutottunk csak fel, nagyon vicces volt, hogy az általam hozott ásványvízből Antinak innia kellett, hogy meggyőződjenek róla nem valami vegyi anyag. 168 lépcsőfokot számoltunk, persze mehettünk volna lifttel is, de annak már milyen hangulata lett volna!

Mikor felértünk könnybe lábadt a szemem. Annyira megható volt és gyönyörű, fogalmam sincs mi tört rám, de úgy éreztem sírnom kell egy kicsit. Szerencsére senki sem vette észre a meghatottságom, gyorsan elkezdtem fényképezni, ahogy illik. Említettem, hogy a Madonna másolata a Palazzo Lombardián található, az igazi viszont a Duomo tetejét díszíti.

Hihetetlen, mondhatni felfoghatatlan kőcsipkék és szobrocskák vettek minket körül fehér márványból. Sokáig ücsörögtünk, reménykedtem, hogy lesz egy kis vihar, mert már kezdett az eső cseperegni, szívesen végignéztem volna innen a magasból néhány villámlást, de nem lett belőle semmi, felhangzott a sípszó, ami a zárórát jelezte, le kellett ballagnunk.

Előbb-utóbb mindenre fény derül! – Milánó 6.

Az idő haladtával egyre jobban összebarátkoztunk a szállásadóinkkal. Blancáról kiderült, hogy egy nagyon kedves dél-amerikai lány, ha nem szólunk hozzá, akkor a háttérbe húzódik, belebújik a laptopjába és észre sem lehet venni. Persze csak addig, míg Andrea el nem kezd vele beszélgetni, mert akkor kinyílik a szája! Több vitatkozást végighallgattunk köztük, ami valószínűleg megoldással zárult, mert nem volt köztük harag.

Andrea viszont állandóan mosolygott, kezdeményezett, hihetetlenül nyitott volt a vendégeire, a társaságra, ez lételeme volt. Ám az egész lakás nagyon nyitott volt és ezt szó szerint kell érteni! Mi is csak akkor csuktuk be az ajtónkat, mikor elmentünk itthonról, különben megfulladtunk volna, de ez egyáltalán nem okozott gondot. Soha senki sem tévedt még véletlenül sem a szobánk felé, maximum az ajtóval szemben lévő hűtőig. A bejárati ajtót viszont soha nem láttuk becsukva! Még éjszakára sem! Hát ennyire nyitottak, de nincs is félnivalójuk! Andrea mesélte, hogy egyszer az egyik vendég ellopta a napszemüvegét, ennyi rossz tapasztalata származott a vendéglátásból!

Mint később kiderült, a függőfolyosó további részén már nem lakott idegen, megvették a mellette lévő két lakást is és azon fáradoztak, hogy komfortossá varázsolják, nyílván továbbfejlesztve az eddigi szolgáltatásukat.

Az egyik helyiség, amiről már írtam, egy ideig belülről is látható volt, de harmadnapra befalazták, oda galériát építettek. Aztán volt még egy hatalmas lakás, ami tágas volt és üres, teli ablakkal! Az ablak iránti tiszteletünk jelentősen nőtt az elmúlt napokban.

A lakrészünkben csupán három szoba volt. Az előző részben említettem, hogy sorfal állt a fürdőszoba előtt és ez nem vicc!

Lassan sikerült kibogoznunk, hogy tulajdonképpen hányan is éltünk egy fedél alatt, és ez hogyan lehetséges.

A vendégek többnyire pár napra maradtak, esetleg egy éjszakára, szóval nem is találkoztunk velük, mint akik a mellettünk lévő szobába költöztek és másnap már el is tűntek. Viszont néhányukat sikerült arcról megjegyezni, felületesebb ismeretséget kötni, például a lengyel lánnyal, aki még előttünk érkezett és utánunk távozott. Néha váltottunk vele pár szót, jól beszélt olaszul. Volt, hogy éjfélkor futottunk össze vele, mikor kedve támadt levest főzni, vagy hajnalban, a mosdóba menet, ahogy a müzlijét falatozza.  

 Aztán ott volt a japán srác, akit Andrea után már mi is csak Tokiónak szólítottunk. Ő pár nap után alakot váltott, egy hasonló kaliberű, csak alacsonyabb ferdeszeműre. Volt egy idősebb szír vendég is, nagyon mosolygós és barátságos, vagy a svájci orvostanhallgató, aki tulajdonképpen arab volt. Ő rendkívül visszahúzódó volt, bérelt kocsival csillagtúrázott Olaszországban. Egy idő után sikerült kicsit feloldani és már a sört is megkóstolta, de azért inkább naranccsal próbálkozott és nem értette, hogy Andrea miért röhögi ki állandóan.

Egyik nap érkezett egy magyar srác is, aki csak egy éjszakára maradt és Andrea tiszta rosszul volt, hogy olyan nyelven hadarunk, amit ő nem ért, minduntalan közbe szólt és igyekezett a saját medrébe terelni a témát, előbb-utóbb sikerrel.

Majd megérkezett Bariból a legjobb barátja, Stefano, aki Andreához képest kicsit konszolidáltabban viselkedett, mesterségét tekintve fogorvos, látszott rajtuk, hogy évek óta ismerik egymást, egymás szavába vágtak, volt közöttük valami régre visszanyúló kapocs, állandó testi kontaktus, összekacsintás.

És nem utolsó sorban ott volt Gaetano, aki szintén baráti és munkatársi minőségben volt jelen (bár hozzá kell tennem, hogy az érkezésünk óta nem láttunk építkezést, mert vagy akkor csinálták, mikor nem voltunk otthon, vagy nem is foglalatoskodtak ilyen felesleges haszontalanságokkal, bár Andrea előszeretettel viselte a festékfoltos ruházatát, mint aki dolgozik), és aki annyira butuska volt, hogy már szinte forgott. Ő mesterségét tekintve fodrász volt, a rövid gatyáját állandóan az alsógatyájába tűrte és bár nagyon aranyos volt, az istennek sem értette meg, hogy egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát!

És akkor még az átutazó vendégekről nem írtam, akiket nem is láttam, csak egy-egy pillanatra, főleg a mosdóra várva. Hogy ez miként lehetséges?

Egy szobát mi foglaltunk el, oda nem költöztettek. A mellettünk lévő volt a legdrágább helység, egy franciaággyal, irigylésre méltó, utcára nyíló ablakkal – amit mi is láthattunk az üvegünkön keresztül. Itt ritkábban volt vendég, néha a mamma aludt benne vagy csak tévézett, mert hogy itt még az is volt.

A konyhából nyíló szobában pedig olyan barlangrendszer volt, amit elképzelni sem tudtunk, csak azt láttuk, hogy folyamatosan jönnek ki emberek, majd megint újabb arcok. Aztán egyszer Antit körbevezette Andrea és mindenre fény derült. Egy hatalmas helyiség, osb lapokkal elválasztva, melyek nem értek a mennyezetig, átjárta őket a levegő és nyilván a hang is. Mindegyik lyukban egy-egy emeletes ágy volt, talán egy kis szekrénnyel és ennyi.

Nyilván azért volt ilyen forgalmas és kelendő, mert nem hogy Milánóhoz képest, de mindenhez viszonyítva rendkívül olcsó volt, az árért pedig nem járt több. Valamiből finanszírozni kellett a fejlesztéseket a szomszédos helységek kialakítását, Tami napszemüvegét és a mai vacsorameghívásunkat, ugyanis Andreával már annyira összebarátkoztunk, hogy tett egy ilyen ajánlatot estére.

Kellett is a sikerélmény, mert a mai programunk kudarcba fulladt. A Naviglio Grande-ba akartunk eljutni, ami egy a mesterségesen kialakított csatornákra épített hidakon található főleg éttermekből álló hangulatos negyed, legalábbis az útikönyvek szerint, viszont mi rossz irányba fordultunk és bár a csatornát megtaláltuk, de egy görög éttermen kívül semmit sem. Egy bárban lehűtöttük, egy fagyizóban felvidítottuk és az első áruházban vásárolt szendvicseket a parton elfogyasztottuk.

A vacsi viszont kárpótolt minket a tévedésünkért! Andrea gyakorlott mozdulatokkal és annál hangosabb pakolások közepette pasta di funghi porcini, vagyis vargánya gombás tésztát főzött fantasztikus gyorsasággal igen kiválóan! Az italt mi álltuk, vagyis vittük a szokásos olasz sört, a Birra Morettit, de én a hűtőben felfedeztem a kedvenc olasz boromat, vagyis a Lambruscot, Andrea élt a lehetőséggel és igyekezett leitatni, amitől határtalan jókedvem kerekedett és már az sem érdekelt, hogy a szauna szobánkhoz közeledve egy óriási csótánnyal futottam össze, amit a sikolyomra érkező Andrea azonnal lecsapott a papucsával…

Buona notte sogni d'oro!

A reggeli kávé aranyat ér! – Milánó 5.

Másnap reggel kicsit már bátrabban viselkedtünk a háziakkal, legalábbis Anti. Bennem volt még némi sértettség, amiből adódott a távolságtartásom, viszont hagytam magam kiengesztelni. Fél euróért ihattunk kávét, Anti élt is a lehetőséggel és egy csodálatos békebeli kotyogóson ő maga főzte meg.

Lassan én is előbújtam és bár majd megvesztem egy feketéért, nem fogadtam el a kínálkozó lehetőséget. Leültem a konyhában és néztem a körülöttem folyó eseményeket. Azt levettem, hogy az idősebb hölgyben – egyébként mindig nagyon kedvesen mosolygott és rendkívül kifejező volt az arca – Blanca anyukáját tisztelhetem, aki a konyhában lakik a kanapén, mely bútordarab a fürdő előtti várakozók sorfalának kényelmesebb időtöltését is szolgálta.

Aztán volt ott egy srác, aki tegnap még "munkásnak adta ki magát", mára kiderült, hogy Blanca barátja, és ő tényleg olasz. De még mennyire! Éppen rákot hozott, amit ebédre fogyasztanak el.

Mi ezt már nem vártuk meg, jóval ebéd előtt elhagytuk a lakást, hisz minden napra volt programunk, viszont már nem gyalogoltunk annyit, mint tegnap. Szerettem volna én is milánói lenni, nem túlzottan eltérni az olasz átlagpolgártól, tehát villamosra szálltunk. Nagyon pozitív Milánóban, hogy egy jeggyel 90 percig lehet utazni villamoson és buszon. Igazán bevezethetnék ezt nálunk is, hisz lehet, hogy egy megállót megyek, majd átszállok egy másikra, de ha még időben vagyok, akár ötre is felszállhatok. Az ára pedig a magyar árakkal teljesen szinkronban van. A metró az egyedüli kivétel, amit csak egyszer használhatunk egy bigliettoval.

Egy darabig kerestük a tegnapi kedves kávézót, a Bar Azzurót, de sajnos nem találtuk, én pedig nem voltam hajlandó máshol felhörpinteni a reggeli feketét. Tulajdonképpen nem is feketét, hanem latte-t, vagy latte macchiatot-t kellett volna innom, mert az espressot egy igazi olasz délután issza. Egy kicsit azért én nem vagyok olasz, úgyhogy inkább feketét szerettem volna, később lattet és utána jöhet ismét a fekete. A presso kávé náluk nem azt jelenti, hogy méreg erős is legyen, mert gyorsan átfolyatják a vizet rajta, csak szimplán finom. Az olaszok képesek 4-8 csészével is elfogyasztani egy nap, amivel szerintem én is fel tudnám venni a versenyt.

Nem messze a szállásunktól volt a Parco Sempione, egy hatalmas park egy gyönyörű várral, a Sforza kastély mögött. A parkot nem, de a várat teljesen körbejártuk, így végre először láthattunk macskát a füves várárokban. Én azt hittem, hogy Itália a kóbor és/vagy nem kóbor macskák legjobb lelőhelye, de egész Milánóban csak itt találtunk cicákat, ugyanis ez a metropolis a kutyáké!

És nem kóbor ebek sétáltak velünk szemben, hanem ápolt, pórázon vezetett négylábúak! Látszott a gazdájukon, hogy imádják és nagy becsben tartják őket. Tetovált, szőrös férfi parányi kutyust fog a kezében, öltönyben sétáló üzletember kinézetű úriember hatalmas dobermannt sétáltat, kirakatból kilépett idősebb nénike lassú mozgású ebet terelget és így tovább. Hihetetlen kutyakultusz van Milánóban! Nem hogy a tömegközlekedési járatokra felengedik őket, teszem hozzá szájkosár nélkül, de az éttermekben is különös figyelmet fordítanak rájuk.

Minden kutyában Nannerlt láttuk, akit itthon kellett hagynunk, pedig biztosan nagyon jól érezte volna magát velünk, csak a repülőutat nem tudom, hogy bírta volna ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a nagyobb testű állat, miként boldogul egy emeletes ház parkettás szobájában, de a méltatlankodás legapróbb jelét sem láttam rajtuk.

Egyetlen acsarkodó, ugató, szűkölő kedvencet sem hallottunk. Nem tudom, hogy csinálták, biztos hozzá vannak szokva a tömeghez, turistákhoz, idegenekhez, de mindegyik végtelenül nyugodtan és barátságosan viselkedett, legyen az német juhászkutya vagy pincsi, fiatal vagy öreg. Nannerl már agyon hisztizte volna magát, ha valami új élmény éri. Kutyafuttatóból is volt szép számmal, néha mi is ott pihentünk meg.

A mai programunk egy deszkás park meglátogatása volt, közben persze Tami minden szembejövő szökőkútba beszökött, a Sempione előttinél ki is fütyülte a parkőr, mert a többi turista is felbátorodott és követte a példáját.

Természetesen ez kizárólag Tami program volt, de nem bántuk, az ő nyaralása, legyen olyan, amilyennek ő szeretné. Több lehetőség is adódott, a legközelebbire esett a választásunk, amihez azért sokat kellett gyalogolnunk, a GiardinoOreste del Buono-ra. Én még nem is voltam deszkás parkban, élvezettel néztem az ügyeskedésüket, Anti pedig művészi fotókat készített róluk, melyeket sajnos nem sikerült átküldeniük a mobilukra, valamiért nem működött a bluetooth, de nagyon nyitottak voltak és remekül elbeszélgettünk velük.

Visszafelé pizza volt az estebéd, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban és boldogsággal töltötte el anyai szívemet, mikor a lányom azt találta mondani, hogy az enyém finomabb. Még ha nem is volt igaz.

A Duomo természetesen oda és vissza útba esett, de még nem jött el az ideje, hogy bemenjünk.

Odafelé egy zongoristát állítottunk fel, hogy mi is kipróbáljuk a hangszerét – hányan mondhatják el, hogy Milánóban, a Duomo lábánál zongoráztak?

Visszafelé pedig Tami galambokat etetett a tenyeréből, akik füttyszóra érkeztek, na meg búzára. Egy migráns kinézetű volt az idomárjuk, pár perc után követelte is tőlem a pénzt. Persze gondoltam én, hogy nem lesz ingyen, na de hogy egy eurót kérjen maréknyi magért és öt percért? azt nem engedhettem. Csak fél eurót kapott úgy, hogy én is kipróbáltam a csőrös állatok lábának kaparászását a karomon.

Hazafelé ismét beugrottunk egy olcsó áruházba, hogy mi is kivegyük a részünket a hűtő maradék helyéből és megkínálhassuk a vendéglátóinkat is.

Estére már jobb kedvemben voltam, kezdtem felvenni az olasz nem törődöm stílust. Blanca barátja, Andrea pedig egy igazi déli srác, Puglia-i, aki folyton nevet, ökörködik, hangoskodik és be nem áll a szája. Feltettem neki egy-két kérdést, és azt is megválaszolta, amit nem kérdeztem, de nyitott voltam rá. Taminak persze azonnal elkezdett udvarolni, többször feltette neki egy kérdést, amire a lány válaszolni tudott, hogy sikerélménnyel töltse el és talán hogy lubickoljon a mosolyában, majd felajánlotta, hogy hoz neki egy napszemüveget, mert látta, hogy nagyon tetszik a lánynak, amit ő visel. Azonnal visszautasítottam, hogy erre semmi szükség, de nem hagyta annyiban, Taminak ki kellett választania, hogy milyen színűt szeretne.

Antival is nagyon egymásra találtak, mint két gyerek! Folyamatosan poénkodtak, cukkolták egymást, egyáltalán nem gátolta őket a nyelvi különbözőség, főleg, hogy már egy fontos szót is megtanítottunk Andreának magyarul, a zanzara-t, vagyis a szúnyogot.

Meglepetés és kihívás, de legyünk pozitívak! – Milánó 4.

Kissé elcsigázva érkeztünk meg a szállásra. Becsöngettünk. Egy idősebb, mosolygós hölgy jött elénk és valamilyen nyelven elkezdett beszélni, de a köszönést legalább fogadta. Mondtam, hogy Blanca vár minket. Erre a névre felcsillant a szeme és beinvitált bennünket a függőfolyosóról a lakásba.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Blancának fogalma sincs, hogy kik vagyunk, de ügyesen, menet közben kérdezett ki, hogy hol foglaltuk, melyik szobát stb., pedig tegnap, indulás előtt írtam neki, hogy másnap találkozunk, ne legyen kétsége efelől.

Mikor képbe került, körbe vezetett bennünket, ami nem állt sok állomásból. Megmutatta a fürdőszobát, a wifi kódot és egy szűk folyosón áthaladva, egy építkezésen keresztül eljutottunk a szobánkba.

Láttam róla fényképet az airbn-en, tulajdonképpen olyan volt, és mégsem. A fotón ablakot is láttam, de itt csak egy üvegfelület volt, ami nem is az utcára, hanem a mellettünk lévő szobára "nem" nyílt. Homályos üveg volt benne, tehát átlátni nem lehetett rajta, csak a fényt eresztette be, viszont levegőt végképp nem. Blanca magunkra hagyott minket, mi összenéztünk, de nem szóltunk semmit, ledőltünk az ágyra pihenni, mikor Anti rám gurult. Az ágy igencsak lejtett. Tami viszont az emeletet teljesen birtokba vette, kényelmesen elterpeszkedhetett benne. Antit visszagurítottam és felkeltem, hogy kipakoljak a táskámból.

Egy szabad fogast találtam, mert az igaz, hogy több fiókos szekrény is állt a helyiségben, de egyik rekesze sem volt üres. Néhányat kinyitogattam, az egyikben csak melltartók, a másikban papírok voltak, függönnyel eltakarva hatalmas könyves- és ruháspolcok.

Ekkor kicsit elkeseredtem.

Az egyedüli levegőt egy ventilátor biztosította, melyet az ajtóba állítottak. Vele szemben egy hűtő volt teljesen megtömve – vajon hányan laknak itt tulajdonképpen, vagy ilyen nagyevők? A mellettünk lévő szoba ajtaja felett kb. fél méteres hézag volt, pedig annak a szobának volt ablaka, minek neki annyi levegő? Mikor az építkezési terület mellett elhaladtam, kedvesen köszönt a két srác, majd folytatták a furást, kopácsolást, esélyünk sem lett volna pihenni. Kérdem Blancától, hogy mikor kezdik reggel a munkát? Hétkor - feleli mosolyogva. Reméltem, hogy én fogalmaztam rosszul és félreértette, és arra válaszolt, hogy mikor hagyják abba.

Sorban elmentünk tusolni, merthogy egy fürdőszoba volt és benne a wc. Tehát, ha valaki tusolt, esélyed sem volt pisilni menni.

Mivel közeledett a vacsoraidő, elmentünk, hogy keressünk egy helyi éttermet. Igen ám, de ahhoz még korai volt az időpont. Az olaszok csak nyolc körül ülnek be az étterembe, addig nincs konyha, mi viszont farkas éhesek voltunk. Jobb híján egy arab pizzeriában tanyáztunk le, majd pedig elmentünk egy közeli Lidl-be, hogy vegyünk egy kis gyümölcsöt és az 5 euró helyett az ötödéért vásároljunk sört.

Ebbe a napba több már nem fért, fáradtan dőltünk a dőlt ágyunkba és igyekeztünk mihamarabb elaludni a hőségben, amit enyhítendő kinyitottuk az ajtót, remélve némi légáramlást. Már 36 órája nem aludtunk.

Kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel! – Milánó 3.

Egy óra múlva leszálltunk a buszról a város szívében, a Stazione di Milano Centrale vonat- és buszpályaudvaron.

Itt vagyunk végre! de mit is kezdjünk magunkkal? A román időeltolódás szerint vesztettünk egy órát, tehát megérkezésünkkor még csak 8 óra volt, a szállásunkat viszont csak délután háromkor foglalhattuk el.

Leültünk egy közeli padra és kiterveltük, hogy egy rendkívüli városnézésre kerítünk sort, majd szép komótosan elsétálunk a szállásunkra és megpihenünk végre.

A térkép szerint minden fontosabb helyszínhez közel voltunk, tehát elindultunk az egyik irányba. Az első megdöbbenésemet a rengeteg afrikai okozta, akik szinte eltakarták a város szépségeit, a gyönyörű teret, mindenhol szemetet hagyva maguk után, legalábbis itt. Gondolom a migránsok által kialakult helyzet miatt pedig a számos fegyveres rendőr nyújtott feltűnést és adott némi biztonságérzetet az embereknek.

Ahogy eltávolodtunk a pályaudvartól egyre kevesebb lett a színesbőrű, egyre jobban élveztem, hogy mindenütt olasz szót hallok, a kirakatok csak úgy csillognak, visszatükrözve engem és a kínált árut is. Lépten-nyomon éttermek és bárok, táska és ruha szaküzletek, és rengeteg ember, főleg olasz, de magyar egyáltalán nem. Hurrá!

Tetszett ez a nyüzsgés, pedig nem szeretem, ha túl sok az ember körülöttem. Milánó tulajdonképpen ugyanolyan nagyváros, mint bármelyik másik, más országban, és mégsem! Van valami kedvesség benne, valami szín, valami …olasz! A gyalogosok lámpái háromszínűek, a helyiek nem igazán tarják be a figyelmeztetést. Ezt a szokást hamarosan mi is magunkévá tettük. Rengeteg motor és autó, de inkább motor száguldott körülöttünk, melyen Armani öltönyös üzletember igyekezett a tárgyalásra, hátizsákkal a hátán, ami eleinte nagyon viccesen hatott, de hamarosan hozzászokott a szemem.

Elsétáltunk a milánói Scala mellett, mely nem okozott nagy katarzist, inkább a japán turistákat fotóztam, ahogy nézik, majd végigsétáltunk a Via di Montenapoleone, ami egy üzletsor, teles-teli a híres olasz márkákkal, de igazából a legeldugottabb utcában is fellelhetünk egy ékszerüzletet vagy egy Gucci boltot, úgyhogy ez nem meglepetés.

A Galleria Vittorio Emanuele II. pedig ennek az központnak a csúcsa! Itt egyben van a modern üzleti hangulat a régmúlt művészeti értékeivel. A freskók és márványok, a színes mozaikok és aranyozott szobrok jól megférnek például La Rinascente üzletével, ahol a legolcsóbb ruha 200 euróba kerül, és ne gondoljunk semmi extrára, csak egy egyszerű, sárga miniszoknya volt, mondjuk remek volt a szabása és az anyag minősége, de azért nem ennyire.

A hely fő látványossága a toro, vagyis egy színes mozaikokból kirakott bika. Ha a bika tökén háromszor megfordulunk a sarkunkon, akkor szerencsénk lesz. Természetesen megfordultunk, ha nem is a tökén, mert az már nagyon nem volt neki, csak egy lyuk a helyén. Az olaszok szerint ez azt is jelenti, hogy olasz férjünk lesz. Erről én már lecsúsztam, de a lányom előtt még nyitva az út.

És ha már áldoztunk a művészetért, akkor beültünk egy McDonaldba, hogy megebédeljünk. Ott volt a helyi trattoria, a Duomo és a Burger King között. Természetesen elsősorban az olcsósága vonzott minket, de érdekes is volt, ugyanis miután egy hatalmas tablet előtt kiválasztottuk a megrendelni kívánt menüt, a pénztárosnál csak fizetni kellett, a blokkal pedig átvenni a közben elkészített rendelést. Gondolom ez meggyorsította a folyamatokat és elkerülte a félreértéseket, melyek a nyelvi nehézségekből adódhattak volna.

Hallottuk ugyan, hogy az olaszok nem szeretik, ha angolul szólítják meg őket, de ez nem igaz! Annyira segítőkészek voltak mindig, hogy ezt is bevállalták volna, viszont én olaszul kezdeményeztem a beszélgetést, aminek rendkívül örültek és annyira kedvesen viszonozták, hogy néha már zavarba jöttem!

Teli pocakkal tovább indultunk, most már céltudatosan a szállás felé. Csak egyszer inogtunk meg, egy helyi, kék bár előtt, mert már annyira kiszáradtunk a 30 fokos hőségtől, hogy képtelenek voltunk tovább baktatni. Az alig pár kilós csomagjaink egyre nehezebbek lettek, egyre jobban húzták a vállunkat és sértették a bőrünket, persze csak akkor, ha nem Anti vállalta magára a cipelésüket.

A Bar Azzurra egy kedves kis bisztro, olyan mint a többi és mégsem. Nagyon a szívünkbe lopta magát, lehet hogy azért, mert jó helyen volt, jó időben, lehet, hogy a helyi olasz mentalitást itt tapasztaltuk meg először, de annyira imádtuk, hogy mindig vissza akartunk menni, de sajnos egyszer sem tettük meg és még egy fotót sem készítettünk róla.

Pedig isteni volt a csapolt sör és mennyei az espresso és végre láttam, hogy milyen fontos szerepet tölt be az olaszok életében egy megszokott kis zug, ahol nem csak inni, enni, kávézni és jégkrémet nyalogatni lehet, de ahol meg lehet, sőt kell! beszélni a napi aktualitásokat, ahol a kisgyermekes anyuka megpihenhet egy rövid időre, ahol mindenki ismerős, aki belép az ajtón, és ha csak beköszön, már az is feldobja az emberek hangulatát és emeli a helység fényét!

Ennyire fel tudja tölteni az embert egy kellemes hangulatú, tiszta, parányi bár, mely kívülről semmitmondó, sőt talán még riasztó is, de belülről egy ékszer, aminek az értéke tulajdonképpen a csapos nyílt, nevetős tekintetétől függ, aki uralja a teret és barátságosan bánik a betérő szombas vándorral!

Kalandra fel! – Milánó 2.

Milánóra azért esett a választás, mert a lányom kedvenc városa. Az éves munkáját Olaszországról írta, ahol fő helyen szerepelt ez a település, és többször említette, hogy Milánó a kedvence, lehet, hogy itt fog élni és mivel ez az út az ő meglepetése, hát nem is volt több kérdésünk.

Miután lelepleződött a nagy titok, Tami feladata volt, hogy a napi programot összeállítsa, utánanézzen a nyitva tartásoknak és helyszíneknek, a megközelítési lehetőségeknek stb.

Semmi másra nem volt már szükségünk, csak egy vastag bankszámlára és irány a divat fővárosa!

Temesvárról szállt fel a gép, ami közelebb volt, mintha a ferihegyi repülőtérre autóztunk volna. Az autónkat egy közeli gyár parkolójában hagytuk, mert nagyon sokat kellett volna fizetni a reptér parkolójában, tulajdonképpen a semmiért, itt viszont a portás bevállalta a felügyeletet 4 euróért, bár tízet kért, de nem tudott visszaadni.

Az indulás egyedüli hátulütője az volt, hogy nagyon korán szállt fel a gép: hajnali 6 órakor. Mi komolyan vettük azt a szabályt, hogy két órával előbb meg kell érkezni, Anti pedig ideges volt, hogy elkésünk, nem ismerte az odavezető utat, így még hamarabb értünk oda. Ezek után egy kihalt, koszos wc-jű, kényelmetlen ülésekkel rendelkező helységben vártuk, hogy elérkezzen az idő. Bár nem sikerült a kocsiban aludni, itt sem volt rá esély, hogy parányit pihenhessünk, főleg a szemtelen legyek miatt, amiből nem kevés volt! Végignéztük, ahogy a személyzet megérkezik, átöltözik, elfoglalja a helyét, ahogy egyre több utas fut be az idő közeledtével.

Végre kezdetét vette a beszállás! Megnézték a papírjainkat, majd a csomagjainkat világították át, ismét a repülőjegyünket, mindezt alig pár méternyi távolságban egymástól, úgyhogy gyorsan haladtunk. Bejutottunk egy kicsivel kulturáltabb helységbe, ahol arany áron mérték az ásványvizet és a szendvicset, de mi nem törődtünk vele, végre ihattunk és ehettünk egy keveset. Viszont a toalett és a váró között olyan papírvékony fal volt, vagy a szellőzőnyílást tették rossz helyre, de az első kliens után már nem szerettem volna használni.

Itt is vártunk még vagy fél órát, majd újra ellenőrizték az iratainkat és még ezek után is csak ablakon keresztül figyelhettük a kifutón várakozó hatalmas, rózsaszín gépet.

Nem akarom húzni az időt, végre elfoglaltuk a helyünket, ami ugyan nem egymás mellé szólt, mert csak Taminak fizettünk az ablak mellé, de nem okoztunk ezzel fennakadást.

Kicsit izgultam, hogy milyen lesz, de aztán nagyot csalódtam. Nem tudom, hogy mire számítottam, de egyáltalán nem olyan lett! Az emelkedés a gyomromat is emelte, de nem vészesen, a fordulásnál kicsit megszédültem, de talán ennyi volt az izgalom, aztán több mint másfél óráig csak unatkoztam.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban légikísérő szerettem volna lenni, holott még sosem ültem repülőn! Szerintem az akkori katasztrófafilmek hatására ötlött fel bennem ez a vágy, amikor mindig történt valami a több órás úton és persze a pilóták mindig nagyon helyesek voltak, a történetnek pedig boldog végkifejlete. Hát most örültem, hogy nem az lettem! Nem elég a korán kelés, de a kötelező monológon és pantomimen kívül a stewardessek csak a büfével foglalatoskodtak, ami egy telipakolt bevásárlókocsi volt. Szépen komótosan tologatták ketten, mert egyedül nem bírtak el a rengeteg vásárlóval : ), húzva az időt, hisz senki sem menekülhetett és ennyi.

Az 1 óra 40 perces idő alatt egy darabig néztem a felhőket, majd próbáltam aludni, kevés sikerrel és csak arra vágytam, hogy végre landoljunk.

Ez is bekövetkezett a várt időben. Bergamoban szálltunk le, pontosabban az Orio al Serió reptéren, ami azt jelentette, hogy egy órás autóútra vagyunk Milánótól – nem véletlen az olcsó jegy! Ha a beszámolómból semmilyen tanácsot nem akar magáévá tenni az olvasó, ezt az egyet mindenképpen fogadja meg: Ne higgyetek a google mapsnak!

Még itthon kinéztük, hogy el kell gyalogolnunk egy megállóig, felszállni egy buszra, ami bevisz minket Bergamoba, majd vonatra szállni, ami eljuttat Milánóba. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. A google szerint!

Ehelyett viszont kiléptünk a reptér ajtaján és 5, de lehet, hogy még több busz állt és várt, 5-10 perces indulási időközönként, készen arra, hogy bevigyen minket a városba.

A légkondicionált buszon sikerült egy parányit szundítanom, de inkább a hegyek felett felkelő napot néztem a távolban.