Búcsúvacsora

Nem mehettem el úgy Rómából, hogy ne egyek valahol polipot. Mindig rosszul vagyok utána, de muszáj ennem, mert imádom. Többször jártam már Rómában, de mindig lenyűgöz, csak egyetlen dolog hiányzott a nyaralásból: a macskák. Régen bármerre ment az ember cicák feküdtek egy-egy oszlopon, műemléken, templomlépcsőn, akik szelídek voltak, meg lehetett őket simogatni, olaszok voltak, vagyis barátságosak és kedvesek. Most viszont elvétve, ha láttunk cicát, sőt, pórázon sétáltattak egyet, hogy a turisták megsimogathassák, azt hiszem a Pantheonnál. Ez az ivartalanítás következménye, ami nálunk is elkezdődött. El fognak tűnni a macskák, ami szerintem nagyon nem jó, és nem csak azért, mert szeretem őket és mókásak és különlegesek, hanem mert el fognak szaporodni a rágcsálók, mert őket nem fogják tudni ivartalanítani.

A reptér felé csupán annyi kalandunk volt, hogy bár jó buszra szálltunk, de rossz irányba. Mikor feltűnt, hogy még mindig nem értünk oda, holott csak öt megállót kellett volna menni, szóltam a sofőrnek, hogy rossz felé megy. Mondta, hogy körbe fog jönni, de ha gondoljuk, szálljunk le, hátha jön hamarabb egy másik busz. Leszálltunk. Egy pálmafákkal teli lakótelepre érkeztünk, ahol nyüzsögtek a papagájok a pálmalevelek között. Végül ugyanarra a buszra szálltunk, a sofőr jót nevetett, velünk együtt.

Kimaradt néhány dolog, amit legközelebb még be kell pótolnunk, csak azt remélem, hogy lesz legközelebb.

Kihagyhatatlan

Másnap délelőtt postát kerestünk, ugyanis vettünk jó pár képeslapot, amit szerettünk volna feladni a barátainknak. A képeslap küldésnek még mindig, vagy inkább ismét olyan hangulata van, ami felülmúlhatatlan, hiszen váratlan. Tényleg meglepődik, aki kapja és találni lehet olyan gyöngyszemeket, melyeket a neten keresve sem. Postát viszont nem találtunk, illetve mire megtaláltuk, a sorban állók közölték, hogy sziesztáig már nem fogadnak több embert, így feladtuk… a belvárosban, szieszta után.

Egy nagyon hangulatos étteremben ebédeltünk, ahol a pincér énekelt és ahol az egyik legfinomabb menta-pisztácia fagylaltot kóstoltam meg. Ezután mehettünk a Colosseumba, mert hogy az is időponthoz volt kötve, hogy mikor léphetünk be és meddig maradhatunk. Nem értettem, mi ez a korlátozás, de miután bejutottunk, már igen. Kiderült, hogy csak az alsó szintet nézhetjük meg, mert a felsőre nem vettünk jegyet – a neten nem ajánlott fel választási lehetőséget. Természetesen más időpontban lehetett volna, de esély sem volt arra, hogy felmehessünk, gondolom, ugyanez fordítva is igaz volt. 40 percet kaptunk, hogy andalogjunk a tíz perc alatt végigjárható keskeny szakaszon, ahová ember léphetett. Ez nagyon nagy csalódás volt.

Utána mentünk a Forum Románumba, ahol szintén az idővel voltak problémák, mert ide viszont kevésnek bizonyult a kiszabott óra. Csodálatos időutazás volt az egész, mintha a múltban jártunk volna, amikor még királyok éltek és Cézárok uralkodtak, ahol a templomokat és palotákat egy ember számára készítették, kézzel rakva az irdatlan mennyiségű követ, a többséget díszesen megfaragva és ha jött egy újabb uralkodó, akkor némileg átalakítva az ő szája íze szerint. Gyönyörű kertekben jártunk, ahol a citromfák roskadoztak a gyümölcstől és ahol a szökőkutak nem díszek voltak, hanem kiegészítők.

Egy napot külön töltöttünk a gyerekektől, mert miért is ne? Már nem kicsik és én nem szerettem volna rollerezni, ők viszont nagyon, én nem szerettem volna múzeumba menni, ők viszont a szixtusi kápolnát szerették volna megnézni, szóval úgyis összefutunk valahol, valamikor. Én emberekkel akartam találkozni, váltani pár szót rómaiakkal, persze nem úgy, hogy leszólítok egy vadidegent, csak megadni az esélyt, hogy lehetőség legyen rá. A Villa Borghese-be mentünk, ahol beszélgetésre éppen nem volt lehetőség, de azért nagyon tetszett a használaton kívüli lóversenypálya, akárcsak a csónakázótó, és a rengeteg szökőkút.

Azt tudni kell, hogy a pincérek lépten-nyomon megállítottak minket – vagyis mindenkit -, hogy térjünk be hozzájuk egy tál ételre, vagy italra. Még nem volt kellemetlen, csak néha voltak erőszakosabbak a kelleténél, mint ahogy Cesare, az egyik vendéglő tulajdonosa, vagy főpincére, nem derült ki. Anti kicsit megéhezett, de amikor utána olvasott az étteremnek a neten, elment az étvágya, mert rengeteg negatív véleményt írtak az idelátogatók. Természetesen, ahogy leültünk, azonnal kaptunk egy grátisz italt, ami egy deci fehérbor volt, nem is rossz. Az étlapot már csak azért kezdtük tanulmányozni, hogy közben kitaláljuk, hogyan tudnánk mihamarabb lelépni úgy, hogy ne sértsük meg a nagy dumás Cesarét. Végül azt mondtuk, hogy majd visszajövünk a gyerekekkel vacsorázni, aminek nagyon örült, bár nem biztos, hogy teljesen hitt a szavamnak.

Születésnap

Hiába a kőrengeteg, a gyönyörű, sokat mesélő szobrok és épületek, nem felejtettük, hogy kb 20 km-re vagyunk a tengertől, úgyhogy kihagyhatatlan, hogy elmenjünk Ostia-ba. Naptej helyett felfújható fánkot veszünk, úgyhogy el nem süllyedünk, viszont iszonyúan leégünk. A szabad strandon, alig van hely, de pár perces várakozás után, olyan szerencse ér minket, hogy elfoglalhatjuk a kihelyezett napágyat az ernyővel.

Ez talán az életünket mentette meg a napszúrástól és a pecsenyévé süléstől. Megismerkedtem egy cseppet sem olasz, de annál feketébb sráccal, aki belement egy fotóba, amit persze Anti készít. Ilyen az, mikor az ember feltétel nélkül megbízik a másikban. A sós tengeri levegő mindentől megvédi az embert, akárcsak a kellemesen hullámzó tenger. Itt nem kell másfél métert tartani, sem pedig maszkot viselni, a szabad strandon teljesen szabadok vagyunk, ahányan csak elférünk!

Hazafelé csak egy valamit veszünk: napozás utáni krémet. Na meg egy picike tortát Antinak, ugyanis ma van a születésnapja. Ezt elmondtam Salvatorénak is, aki a siciliai tengerpartról küldött egy videót Antinak, ahol a népes családja születésnapi dalocskát énekel neki! Azt hiszem meghatódott.

Néhány látnivaló

Az első éjszaka után kiderült, hogy az ágyunk középső lába hiányzik, ezért folyton középre gurulunk mindketten és ez egy idő után kényelmetlenné vált. Írtam Salvatorénak, hogy hozzon sajtreszelőt, vágódeszkát és ágylábat. Természetesen a vacsorameghívás is élt még, készültünk az estére, de aztán a házigazdánk lemondta, mert rengeteget kell még pakolnia és másnap nagyon korán indulnak Palermoba. Azért, amit kértünk, elhozta és nagyon örült, hogy nem neki kell beszerelni az ágylábat, mert Anti átvállalta, viszont amit hozott, abból nem lehetett megcsinálni, mert hiányzott egy vagy két csavar, de persze, Anti megoldotta, bár először úgy állt az ágyunk, hogy két oldalán mindig felpördült a matrac, de aztán addig nyomkodtunk, míg a helyére igazodott.

Szerettünk volna elmenni a Colosseumba, de meglepetésünkre kiderült, hogy csak online lehet jegyet foglalni és persze időpontra. Így módosult a terv és átvette a helyét egyéb látnivaló.

Például a Piramis, ami szegény, annyira jelentéktelen helyen van, a forgalmas út közepén, hogy körbejárni sem lehet rendesen. Elmentünk a Trevi kúthoz is, majd a Spanyol lépcsőre és a Piazza del Popolo-ra. Mindenütt tudtunk olyan képet készíteni, mikor egyedül tartózkodunk a fotón, ami szinte hihetetlen, de mégis igaz.

Sok olyan műemlék mellett haladtunk el nap, mint nap, amiről azt sem tudtuk, micsoda, vagy nem is lehetett közelebbről megtekinteni, mint például Traianus piacát. A Piazza Venezia-n található menyasszonyi tortának és írógépnek csúfolt monumentális palotáról már olvastam és sikerült belülről is megnéznünk.

Egy óriási, lenyűgöző, hófehér kőrakás! 10 euróért még feljebb is lehetett volna menni lifttel, amit már nem szívesen fizettünk ki, igazságtalannak tartottuk, hisz 40 euróból már megvacsorázunk.

Elmentünk a Bocca della Veritá, vagyis az Igazság szájához, ami régen nem volt lezárva, de most őr is figyelt a rendre, amit viszont nem volt nagyon, aki megzavarjon. Azért odaszólt, hogy menjünk egymástól távolabb, mire magamhoz húzva a lányomat válaszoltam, hogy egy család vagyunk, úgyhogy feltette a kezét és bocsánatot kért. Betértünk egy templomba is, ahol mindnyájan gyújtottunk egy gyertyát, ugyannak az embernek az emlékére.

Cittá eterna – Az örök város

A térképen kinéztem, hogy a Trastevere, vagyis a Bohém negyed csupán öt kilométerre van tőlünk és mivel a Tevere partján található, egyértelmű, hogy gyalog kell oda mennünk. Sajnos a partra nem tudtunk lemenni, így a főúton sétáltunk és igazából a képeken látott világból nem kaptunk vissza semmit. A boltok, kávézók többsége zárva volt, az utca inkább koszos, járókelővel alig találkoztunk, a bárokból sem szűrődött ki zeneszó. Néhány gyönyörű épületet leszámítva olyan volt, mintha bármelyik főváros nagykörútján mentünk volna végig. Útközben betértünk egy pizzériába, ahol a szakács és személyzet, vagyis egy fiatal srác elmesélte, hogy ismeri Budapestet, ugyanis az unokaöccse a Honvédban játszik. Aki kicsit is ismeri az olasz nyelvet, tudja, hogy az olaszok nem ejtik a h betűt. Ezért mikor azt mondta, hogy Onvéd, én ugyan semmihez sem tudtam kapcsolni, pedig ő nagyon lelkesen és határozott mondta többször is. Még szerencse, hogy a nagy focirajongó Gyuri kapcsolt.

Végül a Pantheonban kötöttünk ki, ami egyszerűen gyönyörű! Sajnos elfelejtettük, hogy készüljünk valami váll- és lábtakaróval, mert különben nem léphetünk be a szentélybe, így vennünk kellett az erre szakosodott árusoktól egyet. Megérte.

Mikor kijöttünk, Tamara észrevette, hogy egy család próbál szelfit készíteni magukról, de minduntalan kilóg valaki a képből. Odament és felajánlotta a segítségét. Szomorúan ballagott vissza hozzánk, hogy elzavarták. Akkor néztem a család felé, akik szintén minket mustráltak, majd odamentem, és elmondtam, hogy mit szeretett volna a lányom, ők pedig, hogy azt hitték kéreget. Nagyon elszégyellték magukat, nem győztek szabadkozni, majd Tami kezébe nyomták a telefonjukat, hogy készítsen egy örök emléket és már barátságosan vigyorgott mindenki.

Hozzá kell tennem, hogy rengeteg kéregető megfordul a műemlékeknél. Olyan öregasszonyoknak maszkírozzák el magukat, mintha ez lenne az utolsó órájuk, de sokuknál látszik, hogy csak smink az egész, hogy még esendőbbeknek látszódjanak. Azt azért nem értem, hogy a lányomat, hogy téveszthették össze egy ilyen figurával.

A St. Péter bazilika kihagyhatatlan, ha Rómába látogatunk. A covid azt a jó dolgot hozta magával, hogy alig volt ember, és aki mégis, az mind olasz. Bár így is mindenütt sorba kellett állni, mert volt lázmérés, mielőtt beengedtek volna bárhová és sajnos a maszk használata is kötelező volt, ami viszont nagyon sok helyütt már-már elviselhetetlennek bizonyult. A hőségben, többször fuldokoltam miatta és persze fényképeket sem szívesen készítettem titokban maszkos családtagokról, már pedig egy fotónak nincs más értelme, csak ha emlékeket közvetít, mert a bazilikáról sokkal jobb fotót lehet látni a neten, mint amilyet én készítenék, de hogy ott áll a családom a kupolában, olyat csak én tudok! Persze, mint mindig most is gyalog mentünk fel a tetejére és nem csak azért, hogy megspóroljunk 8 eurót, hanem mert ez már hagyomány és nagyon izgalmas, ahogy egyre szűkebb helyen, egyre kisebb csigalépcsőre lép a talpunk. A fenti látvány most egy fokkal izgalmasabb is volt, mert a Vatikán közelében zajló helikopteres tűzoltás szemtanúi lehettünk.

Hazafelé betértünk az első étterembe, amit megpillantottunk, mert már mindenki nagyon éhes volt. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek aznap, pedig már késő délután volt. Pizzát és lasagnet rendeltünk, na meg vizet és sört. Kaptam is egy literes üvegben szerintem csapvizet, azt hittem sok lesz, de meglepően hamar elfogyott és mivel Anti is a legnagyobb korsóval kért birrát, kihoztak neki egy litereset.

Első nap Rómában

Nagyon meglepődtünk, mikor beléptünk a lakásba, mégpedig a méretei miatt. Eddig mindig pici, szűk vagy zsúfolt szobákban laktunk, nem azért mert túlságosan telipakolták, hanem mert az a kevés bútor sem fért el a parányi alapterületű helységekben. Itt viszont két hatalmas szoba állt a rendelkezésünkre, mindkettőben franciaágy, a belmagasság is szokatlanul tágas, a szekrényekbe pedig a mi pár ruhánk szinte elveszett. Salvatore maga festette hófehérre a falakat, mert a covid miatt a munkások elpárologtak, nem maradt segítsége. Szépen megcsinálta, bár a fürdőszoba ajtó kicsit szorult a megfolyt festéktől. Mi voltunk az első vendégei, ami velünk már többször előfordult, és igyekszünk jó benyomást tenni a vendéglátónkra, hogy ne okozzunk számára csalódást, vagyis önmagunkat adjuk. Salvatore szólt, hogy ők szombaton elutaznak nyaralni Siciliába, úgyhogy azonnal kitaláltuk, hogy péntekre meghívjuk őket egy magyaros vacsorára. Szabadkozva, de elfogadta a meghívást, majd magunkra hagyott.

Tamara kiválasztotta az egyik szobát, ahová Gyurival beköltözött, míg nekünk maradt a másik, ami szinte megegyezett a másikkal. A lakásban a legkisebb helység a konyha volt, de azért négyen el lehetett férni. A konyhából nyílt egy kisebb terasz, ami a belső udvarra nézett, ahol jelenleg felújítás folyt, de mi úgyis munkaidőn kívül fogunk itthon tartózkodni, nem fognak zavarni. A teraszról a fürdőbe lehetett látni egy hosszúkás ablakon, amit teljesen nem lehetett kinyitni, csak amennyire a pánt engedte.

A fürdőszoba ajtó kicsit nehezen záródott, ezért – és korábbi fóbiámból adódóan – nem is zártam kulccsal magamra. Persze nem mindenki félt ettől, ami tulajdonképpen természetes, viszont pont az történt, ami velem gyerekkoromban. Gyuri bement és nem bírt kijönni. Hiába feszegette, erőltette, próbálgatta, az ajtó nem nyílt. Tami dőlt a röhögéstől, ami tulajdonképpen jó politika, ne essünk kétségbe, de Gyuri kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Hogy ezen a szorongáson enyhítsünk, Tami kitalálta, hogy a félig nyitható ablakon keresztül bepréseli magát hozzá. Na ekkor már én is fuldokoltam a nevetéstől. A lányom ugyan nem kövér, sőt, de az ablakhoz képest igencsak molettnek bizonyult. Már majdnem ő is beszorult hason fekve az ablakpárkányon, ami a fantáziámban hihetetlen képsorokat indított el, mint az olasz tűzoltók mentőakcióját, vagy a reggel érkező munkások bámulatát.

Persze jól végződött minden, Tami bejutott és a segítségével sikerült a kulcsot is rávenni, hogy kinyissa a zárat. Bennem pedig ismét megerősödött a fóbiám, hogy wc-ajtót sohasem fogok magamra zárni a továbbiakban sem.

Az előszobában ez a kép fogadott minket: az Isten hozott-ból csak a hozott került fel:)

Itália

Amiért ilyen ritkán írok, az nem azt jelenti, hogy nem lenne témám, mert bővelkedem benne, viszont nincs időm, hogy papírra vessem, de még hogy hosszabb gondolatmenetet lefolytassak, arra sem nagyon.

Jött a pandémia is, ami sok embernek karantént – önkéntes, valós vagy kitalált illetve félelemből adódó – hozott. Nem szeretnék belemerülni, mert gyűlölöm a politikát, bár most már szerintem az állam túllépett minden határt, de akkor sem. A lényeg, hogy „valamiért” nálunk nem ütötte fel a fejét a betegség, pedig a munkámból adódóan rengeteg emberrel találkozom nap, mint nap, ezek közül többet akkor látok először és nem is fogok soha többet, mégsem jött elő semmilyen tünet. Szerencsére a munkánkat sem veszítettük el, sőt, nekem jelentősen megnövekedett a céges tennivaló.

Viszont veszélybe került a várva várt utazásunk, hiszen minden évben Olaszországban kötünk ki sajnos egyre rövidebb időre és most óva intett mindenki, hogy ebbe az irányba induljunk és hogy egyáltalán elinduljunk. Természetesen most sem hallgattunk a vészjósló megnyilvánulásokra, a főnökömet is kinevettem, mikor mondta, hogy a karantént nem fogja támogatni, mondjuk ő is csak viccelt, reméltem, bár ezt már sosem tudom meg. Persze így még inkább akartuk az utat és nem csak azért, mert imádunk az árral szemben úszni, hanem mert máshol nem tudjuk kipihenni magunkat, kizárólag Itáliában, úgyhogy Rómára esett a választásunk.

Páran ugyan felelőtlennek neveztek és meggondolatlannak, de én teljesen biztos voltam magamban, és hogy jól döntöttünk.

Hogy mennyire könnyedén vesszük az utazást, mi sem bizonyítja jobban, hogy az indulás napjának délelőttjén pakoltam be az útitáskámba. Ha repülővel megyünk, ragaszkodunk ahhoz, hogy kevés ruhával, tényleg csak a legszükségesebb holmival induljunk útnak. Folyadékot úgysem lehet felvinni, a neszesszerbe csupán egy fogkefe kerülhet. Melegből megyünk a még melegebbe, tehát ruha sem kell túl sok és az is könnyű, nyári holmi, kis helyet foglal. A szálláson lesz mosógép, törölköző és ágynemű és ha még szerencsénk van, akkor tusfürdő is. Természetesen idén is az Airbn-n foglaltunk le egy két szobás lakást, négyünknek.

Anti rá is hozta a frászt a szállásadónkra, mert még itthonról felhívta, holott azt beszéltük meg, hogy akkor telefonálunk, amikor már a városban vagyunk. Szegény Salvatore alaposan megijedt, de aztán én is beleszóltam a beszélgetésbe, hogy megnyugodjon és közöltem, hogy a párom csak hallani akarta a hangját, a terv nem változott.

Autóval indultunk Budapestre. A terv az volt, hogy Vecsésen, egy őrzött parkolóban hagyjuk a járművet, amit Anti a neten már le is foglalt. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a lefoglalt parkoló megszűnt. Szerencsére több is volt egymás mellett és a másodikban kaptunk is helyet. A srác elvitt minket a reptérre. Bőven volt még időnk a becsekkolásig, leütünk a kihalt folyosó végében egy kávézóba és megvártuk a csapat negyedik tagját, aki Solymárról érkezett.

Amint megnyílt a chek-in, mi már ott is voltunk és ahogy kinyitották az újabb folyosókat, azonnal besoroltunk, ezért sem értettük a végén, hogy miért késtük le majdnem a gépet. Ugyan volt még fél óra az indulásig, de a pilóta úgy döntött, hogy 20 perccel hamarabb felszáll és úgy látszik, ettől a tervétől nem akart elállni még akkor sem, ha valaki lent marad.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk Rómába, kb. fél nyolc körül. Egy kimondatlan megegyezés köztünk, hogy Anti tervezi meg a közlekedési útvonalat, míg én intézem a nyelvi akadályokat, amennyiben segítségre vagy információra van szükségünk. A reptérről azonnal indult is a számunkra megfelelő számú busz, a 720-as. Igen ám, de hol vegyünk jegyet? Körbejártuk az épület környékét, megkérdeztem az ott bandázó fiatalokat, sőt az őrködő katonákat is, akik végül visszaküldtek a reptéri információhoz. Ott a hölgy közölte, hogy a sofőrtől tudok jegyet vásárolni. Oké.

Megvártuk a buszt és én egyenesen az autistához mentem, hogy vegyek vonaljegyet. Közölte, hogy menjek az információhoz, mert ő nem tud adni. Akkor elmondtam, hogy hiszen onnan küldtek ide, és ekkor tett egy nagyon kifejező gesztust, vagyis legyintett egyet és fejcsóválás közben nevetve mondta: „Questa é Italia!” (Ez Olaszország!) A későbbiekben még egyszer próbáltunk – már a kezünkben lévő – jegyet érvényesíteni, mikor azt láttuk, hogy le van törve a jegykezelő. A sofőr közölte, hogy írjuk rá a dátumot és az időpontot. Értetlenül néztem rá, és egy halvány mosolyt láttam felvillanni az arcán, majd közöltem, hogy nincs nálam toll, mire felhúzta a vállát és szélesebben elvigyorodott. Zárójelbe megjegyzem, hogy toll mindig van nálam, de a közel két hét alatt buszon egyszer sem lyukasztottunk jegyet és ellenőrt sem láttunk, pedig igencsak sokat használtuk ezt a közlekedési eszközt a távolságok leküzdésére.

Még kicsit kalandos volt, mire három átszállással eljutottunk a leendő lakásunkig. A sarkon állt egy zöldséges, ahol szerettünk volna vásárolni, mikor arra sétált egy hölgy, ránk mosolyogott, mint aki ismer és mondta, hogy Salvatore a túl oldalon vár bennünket. Egy középkorú férfi egy pöttöm kisfiú kezét fogva integetett felénk. Kiderült, hogy a nő Salvatore felesége és azért van ilyen késői órán az utcán, mert minket vár. 22 óra volt!

Salvatore úgy fogadott bennünket, mint egy igazi olasz! Azonnal megpuszilt, átölelt mindenkit, folyamatosan beszélt, hogy milyen ügyesen idetaláltunk, pont most jöttek le elénk a sarokra és mennyire fantasztikus, hogy ilyen kevés csomaggal érkeztünk és egyszerűen nagyon örül nekünk. Mi is nagyon örültünk ennek a szívélyes fogadtatásnak és máris otthon éreztük magunkat. Már most tudtuk, hogy egy fantasztikus, hamisítatlan olasz élményben lesz részünk, aminek az egyik fő motívuma az olasz emberek kedvessége.