Szappanbuborék

Életem egyik legfontosabb pillanata a reggeli kávézás. Hétközben már a munkahelyem konyhájában végzem el ezt a szertartást, ami hozzá tartozik. Felteszem a vizet forrni, addig elszaladok a hatalmas üveg kávéért, útközben letekerem a tetejét és beleszimatolok, nem, inkább belefúrom az orrom az üvegbe és akkorát lélegzem, amekkorát csak bírok…

Bemegyek a mosdóba... jé, valaki bejött utánam, de miért ilyen rémült az arca, mit lát rajtam, nincs semmi, csinosan felöltöztem, mint szoktam, még esélyem sem volt se összekoszolni, se leenni magam. Kiabál valakinek, de nem hagy itt, mert aggódik, látom az arcán, pedig szerintem nincs semmi különös.

Rángatózik a kezem, nagy ügy, másnak is volt már ilyen, biztos, bár nem örülök, hogy most velem történik ez, fura, nem is mozgatom, de magától ugrik, de a lábam is, össze fogok esni, de egy erős kar megtart, keményen fog a hónom alatt és már nincs semmi baj…

Cselló hangot hallok, mély, öblös hosszan kitartott vonókezelés, megnyugtató és kellemes dallam, szerintem mosolygok, mert ez így jó, bár még hallom, hogy valaki telefonál, segítséget kér, pedig nem kell, de ezt már nem tudom vagy nem akarom kimondani.

Viharfellegek kerülnek fölém és elhalkul a zene, egyre távolodik a basszus és elkezd dörögni az ég, de aztán a kedvesem szól: „itt vagyok, ne félj”. Nem félek, eddig sem féltem, csak kényelmetlenül éreztem magam, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Egyedül voltam.

De aztán Ő elmegy, nem látom sehol. Hiányzik, vele biztonságban vagyok, de idegen arcokat látok és pánikot… majd megszúr a gyűrűm, ahogy elfordul, és hozzáér a kisujjam oldalához és belémhasít. Anyától kaptam és egy évig azt hittem, hogy elkallódott, véletlen lecsúszott az ujjamról, mikor begyújtottam a kazánba és odaveszett. Kihamuztam, átnéztem tüzetesen, de nem találtam rá. Szomorú voltam, de nem annyira, mert anyától kaptam egy másik gyűrűt is, amit pedig direkt kidobtam, mert gonosz volt hozzám, mindig megkarmolt és mikor az arcomat hasította végig, akkor elégeltem meg és megszabadultam tőle. Abba a vízbe dobtam, ami mellett gyerekkoromban sétáltunk és anyukám azon gondolkodott, hogy velem vagy nélkülem ugorjon-e bele.

Ez a gyűrű viszont most erőt ad, lehet, hogy azóta már megbocsátott nekem és nem haragszik rám, hogy annyi gondot okoztam neki és nem tudtam megmenteni, mert nem kért segítséget.

Kisütött a Nap, már elmúlt a vihar, azt játszom, hogy belenézek a fénybe és összeszűkül a pupillám, majd hirtelen lesütöm a szemem, és újra kitágul… érdekes látom, ahogy összeszűkül, és nem vakít el a napsugár, bírom a kihívást.

Erős vagyok, de hogy kerültem ide? Ezek szerint gyors is vagyok, hisz a nevem is azt jelenti. Mindegy, ha ilyen könnyen ideértem, akkor vissza is tudok majd menni, de most inkább körülnézek, mert az erdő eső után kicsit ugyan nedves és hideg, de barátságos, csendes.

Hajtogatom az ágakat, de néha arcon csap, picit fáj, de nem nagyon, ilyenkor feljajdulok, de nem hallja senki, hisz egyedül vagyok.

Miért vagyok itt egyedül? Hol vagy Szerelmem? Itt kéne lenned, Te biztos állatokat is látnál, de nekem egyre jobban átvizesedik a ruhám és most már nagyon fázom… majd csak találok valami menedéket, a filmekben mindig van valami lehetőség a kijutásra… igen arra… egy tisztás, és süt a Nap, nagyon melegen, most már csak meg kell állnom és egyenletesen lélegezni és akkor visszatérek oda, ahonnan elindultam…

Nőnapi ajándékok

Igen hideg napra ébredtem egészen korán, ugyanis Cimet, a meggömbölyödött bengáli cicám szólt, hogy szülni szeretne és ehhez az én segítségem is kell. Ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy behozom neki a szülő-banános-dobozt, teszek az aljába egy törölközőt és mellékuporodom, ezzel sugallva, hogy bent maradjon. Többnyire simogatom és akkor megnyugszik, bár folyamatosan kiabál, de legalább a dobozban marad.

Ezen a napon is így történt és két óra virrasztás után meg is indult a szülés, de egy halott kiscica pottyant ki elsőnek. Egy darabig próbálgattam élesztgetni, de nem volt rá sok esély, hogy felébredjen. Legalább 6 cicára számítottam, mert eléggé elhíztak a pöttyök Cimet bundáján, de pillanatnyilag csak egy kiscica látta meg a napvilágot. Ő már élt, virgonc volt, azonnal megkereste a cicit és így már én is biztos voltam benne, hogy nem kóricál el Cimet, marad a helyén és remélhetőleg mire hazaérek a munkából, már teli lesz a doboz. Azért is nyugodt voltam, mert az online oktatásnak hála, Tami is itthon maradt, tudott róla gondoskodni, ha szükséges.

Fél órával később indultam, mint szoktam, de nem sikerült azonnal beszállnom a kocsiba, mert valami fehér szőrös állatot láttam meg alatta. Méretéből ítélve inkább kutya, mint macska - gondoltam. Nem akartam már összekoszolni a kezem, kihívtam Tamit, hogy intézze sorsát ennek is.

Egy takarót terített csak magára, úgy sietett, hogy lesz még egy kutyánk, de mikor kihúzgálta a kocsi alól, kiderült, hogy egy hófehér... kecske!

- 5 fok volt, alig mozgott szegény, de élt és reszketett.

Már napok óta meggyűlt a bajom a kecskéktől, ugyanis van egy tanya úgy egy kilométerre tőlünk, ahol borzasztó körülmények között élnek, nem gondoskodnak róluk, és így nem is kapnak enni az állatok. Láttam ott lovat, kecskét és számos vérszomjas kutyát. A kecskék igen sokan vannak és rászoktak arra, hogy éjszakánként elbandukolnak a kerítésemig és megkopasztják a borostyántól. Nagyon dühös voltam rájuk, mert tulajdonképpen ledaráltak már minden zöldet, semmi sem takarja a rácsokat, a por meg száll be az udvarba, akárcsak a kíváncsi tekintetek.

Most pedig itt hagytak egy kecskét cserébe, aki lehet, hogy itt is született és nem volt ereje visszamenni a tanyára a csordával, vagy úgy gondolta az anyja, hogy nálunk nagyobb esélye van a túlélésre.

Jól gondolta, bár sokáig berzenkedtem ellene. Napokig nem evett semmit, mire nagy nehezen megtanult szopni. Először tehén- és kecsketejet adtunk neki, majd, mikor beindult a fogyasztása, akkor vettünk bárány tejport és imádta!

Tami leleményesen Borostyánnak nevezte el, de én annyit pöröltem vele, mikor rajtakaptam, hogy Borostyán legeli a borostyánt, hogy elneveztem Tücsöknek - mint a mesekönyvem főszereplőjét.

De a cicákról se feledkezzünk meg! Ugyanis aznap nem született több cica és még másnap sem, amin nagyon csodálkoztam, mert még láttam rajta, hogy lakozik benne valaki, de egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Harmadnap sikerült melléülnöm és addig simogattam, míg megszületett egy kislány is.

Azóta már eltelt két hónap, eladósorba kerültek, hihetetlen, hogy mennyire látszik a testvéreken a korkülönbség! Az apuka kiléte ismeretlen, fogalmunk sincs, hogy mikor történhetett a fogantatás. Sajnos azóta is tüzelt már Cimet, és lehet, hogy megint megesett, bár nagyon figyeltünk rá, hogy ne engedjük ki, csak felügyelettel, de a szomszédban pincét ástak, ami azt eredményezte, hogy hatalmas földrakás került a kerítés mellé, amin könnyedén át tudnak járni a kandúrok anélkül, hogy a villanypásztor belécsípne a bundájukba. Volt, hogy öt cica sorakozott a közeli kőrakáson, egy zsebkendő ejtésre várva.

Életmódváltás Hokával

A futás mindig is a szívügyem volt, bár mostanában - főleg a hideg idő beköszöntével - hanyagolom ezt az edzést, viszont helyettesítem mással, hogy azért formában maradjak.

Volt egy éves kihagyásom is, mikor csonthártyagyulladás képződött a sípcsontomban, aminek semmi más gyógymódja nincs, mint a pihentetés. Az nem vált be, hogy hetekig nem erőltettem, de aztán már annyira hiányzott a mozgás, hogy nekiveselkedtem, és így minduntalan vissza-visszaestem, míg aztán tényleg leálltam a futással és kb egy évig nem mentem sehová.

Szerencsére ezután már nem köszönt vissza a fájdalom a lábszáramba, gyógyultnak tekintettem magam, viszont azért nem ugrottam a mély vízbe, szépen fokozatosan terheltem a lábam, míg el nem értem a 4-5 km-es távot. Ennél többet nem szeretnék a jövőben futni, mert úgy érzem, hogy a heti 30 km már sok lenne, ez a csökkentett táv pont elég arra, hogy formában tartsam és jól érezzem magam a bőrömben.

Ugyanis pihenés közben persze felszedtem pár kilót, nem sokat, de éppen annyit, hogy amikor újra kezdtem az edzést, hamar elfáradtam és az egyik térdem is jelezte, hogy túl van terhelve.

Kemény diétába kezdtem, vagyis tulajdonképpen nem, csak elkezdtem odafigyelni, nem csak arra, hogy mit, hanem hogy mennyit.

Letöltöttem egy kalóriaszámláló alkalmazást, amiből kiderült, hogy brutális mennyiségű zsírt viszek be a szervezetembe egy-egy nap. Hiába zsíroztam magam extra szűz oliva olajjal és létfontosságú vitaminokat tartalmazó napraforgó maggal, a megengedett zsírt többszörösen túl léptem, amiből következik, hogy esélyem sem volt, hogy a mérleg kevesebbet mutasson.

Így odafigyelve átvette az étrendemet a kiegyensúlyozott mennyiség a zsír, a szénhidrát és a fehérje területén. Utóbbit mértéktelenül lehet fogyasztani, így beépült a az étrendembe a zsírszegény túró, a sok hal - bár itt vigyázni kell a zsírral -, a gyümölcsöcsök, bár a lényeg tényleg az, hogy semmiből se együnk túl sokat.

Pár hét után már jelentkeztek az első megerősítő méredzkedések, melyek arra ösztönöztek, hogy folytassam. Természetesen volt, hogy átléptem minden határt, és elvesztettem a kontrollt, de ilyenkor olyan lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy másnap még többet edzettem, így kompenzálva a kilengést.

Az éhségérzet egyébként gyorsan elillant, a gyomrom hozzászokott a rendszeres mennyiséghez, ha nasizni támadt kedvem, akkor például mazsolát ettem, vagy túrót, attól függően, hogy édeset, vagy sósat kívántam, mert ezek hamar jóllakottság érzetét keltették. És persze ittam sokat, minimum két liter folyadékot naponta, ami szintén segített a telítettség érzetében.

A program egyik nagy előnye, hogy amikor beállítod a kitűzött célt, akkor ő kiszámolja, hogy a fogyás ne legyen drasztikus, nem engedi, hogy azonnal sokat fogyj, hanem szép fokozatosan, apránként visz a cél felé. Így tulajdonképpen nem voltam soha annyira éhes, hogy felfaljak két heti mennyiséget egy óra alatt.

Közben az időjárás is kezdett sportolásra alkalmassá válni, megenyhült, egyre többet mentem futni, így muszáj volt beszereznem egy új Hoka cipőt. Az előzőt már 2014-ben vettem, kezdte elveszíteni a rugalmasságát, bár még így is messzemenően stabil volt terepen. Az új pedig egyszerűen gyönyörű és annyira rugalmas, hogy alig érzem, mikor a talajhoz ér a talpam. Többmindent változtattak a kivitelezésben, parányit másképp kell benne futni, mint az előzőben, néhány izmot jobban éreztem a vádlimban az első edzés után, de alapjában ugyanazt a biztonságot nyújtja, amikor felhúzom, mint az előző.

Az edzésen annyit változtattam, hogy többnyire biciklizéssel kombinálom, mert Nannerlnek nem elég az 5 kilométeres kocogás, így még hozzátoldok 8 kilométert két keréken, ezzel már ő is ki van békülve, rohanhat mint az őrült mellettem. Persze most télen felszedett egy kis tartalékot, úgyhogy gyorsan kifárad, de azért amikor indulunk, nem kíméli magát, sem engem, annyira boldog az együtt töltött idő lehetőségének.

Búcsúvacsora

Nem mehettem el úgy Rómából, hogy ne egyek valahol polipot. Mindig rosszul vagyok utána, de muszáj ennem, mert imádom. Többször jártam már Rómában, de mindig lenyűgöz, csak egyetlen dolog hiányzott a nyaralásból: a macskák. Régen bármerre ment az ember cicák feküdtek egy-egy oszlopon, műemléken, templomlépcsőn, akik szelídek voltak, meg lehetett őket simogatni, olaszok voltak, vagyis barátságosak és kedvesek. Most viszont elvétve, ha láttunk cicát, sőt, pórázon sétáltattak egyet, hogy a turisták megsimogathassák, azt hiszem a Pantheonnál. Ez az ivartalanítás következménye, ami nálunk is elkezdődött. El fognak tűnni a macskák, ami szerintem nagyon nem jó, és nem csak azért, mert szeretem őket és mókásak és különlegesek, hanem mert el fognak szaporodni a rágcsálók, mert őket nem fogják tudni ivartalanítani.

A reptér felé csupán annyi kalandunk volt, hogy bár jó buszra szálltunk, de rossz irányba. Mikor feltűnt, hogy még mindig nem értünk oda, holott csak öt megállót kellett volna menni, szóltam a sofőrnek, hogy rossz felé megy. Mondta, hogy körbe fog jönni, de ha gondoljuk, szálljunk le, hátha jön hamarabb egy másik busz. Leszálltunk. Egy pálmafákkal teli lakótelepre érkeztünk, ahol nyüzsögtek a papagájok a pálmalevelek között. Végül ugyanarra a buszra szálltunk, a sofőr jót nevetett, velünk együtt.

Kimaradt néhány dolog, amit legközelebb még be kell pótolnunk, csak azt remélem, hogy lesz legközelebb.

Kihagyhatatlan

Másnap délelőtt postát kerestünk, ugyanis vettünk jó pár képeslapot, amit szerettünk volna feladni a barátainknak. A képeslap küldésnek még mindig, vagy inkább ismét olyan hangulata van, ami felülmúlhatatlan, hiszen váratlan. Tényleg meglepődik, aki kapja és találni lehet olyan gyöngyszemeket, melyeket a neten keresve sem. Postát viszont nem találtunk, illetve mire megtaláltuk, a sorban állók közölték, hogy sziesztáig már nem fogadnak több embert, így feladtuk… a belvárosban, szieszta után.

Egy nagyon hangulatos étteremben ebédeltünk, ahol a pincér énekelt és ahol az egyik legfinomabb menta-pisztácia fagylaltot kóstoltam meg. Ezután mehettünk a Colosseumba, mert hogy az is időponthoz volt kötve, hogy mikor léphetünk be és meddig maradhatunk. Nem értettem, mi ez a korlátozás, de miután bejutottunk, már igen. Kiderült, hogy csak az alsó szintet nézhetjük meg, mert a felsőre nem vettünk jegyet – a neten nem ajánlott fel választási lehetőséget. Természetesen más időpontban lehetett volna, de esély sem volt arra, hogy felmehessünk, gondolom, ugyanez fordítva is igaz volt. 40 percet kaptunk, hogy andalogjunk a tíz perc alatt végigjárható keskeny szakaszon, ahová ember léphetett. Ez nagyon nagy csalódás volt.

Utána mentünk a Forum Románumba, ahol szintén az idővel voltak problémák, mert ide viszont kevésnek bizonyult a kiszabott óra. Csodálatos időutazás volt az egész, mintha a múltban jártunk volna, amikor még királyok éltek és Cézárok uralkodtak, ahol a templomokat és palotákat egy ember számára készítették, kézzel rakva az irdatlan mennyiségű követ, a többséget díszesen megfaragva és ha jött egy újabb uralkodó, akkor némileg átalakítva az ő szája íze szerint. Gyönyörű kertekben jártunk, ahol a citromfák roskadoztak a gyümölcstől és ahol a szökőkutak nem díszek voltak, hanem kiegészítők.

Egy napot külön töltöttünk a gyerekektől, mert miért is ne? Már nem kicsik és én nem szerettem volna rollerezni, ők viszont nagyon, én nem szerettem volna múzeumba menni, ők viszont a szixtusi kápolnát szerették volna megnézni, szóval úgyis összefutunk valahol, valamikor. Én emberekkel akartam találkozni, váltani pár szót rómaiakkal, persze nem úgy, hogy leszólítok egy vadidegent, csak megadni az esélyt, hogy lehetőség legyen rá. A Villa Borghese-be mentünk, ahol beszélgetésre éppen nem volt lehetőség, de azért nagyon tetszett a használaton kívüli lóversenypálya, akárcsak a csónakázótó, és a rengeteg szökőkút.

Azt tudni kell, hogy a pincérek lépten-nyomon megállítottak minket – vagyis mindenkit -, hogy térjünk be hozzájuk egy tál ételre, vagy italra. Még nem volt kellemetlen, csak néha voltak erőszakosabbak a kelleténél, mint ahogy Cesare, az egyik vendéglő tulajdonosa, vagy főpincére, nem derült ki. Anti kicsit megéhezett, de amikor utána olvasott az étteremnek a neten, elment az étvágya, mert rengeteg negatív véleményt írtak az idelátogatók. Természetesen, ahogy leültünk, azonnal kaptunk egy grátisz italt, ami egy deci fehérbor volt, nem is rossz. Az étlapot már csak azért kezdtük tanulmányozni, hogy közben kitaláljuk, hogyan tudnánk mihamarabb lelépni úgy, hogy ne sértsük meg a nagy dumás Cesarét. Végül azt mondtuk, hogy majd visszajövünk a gyerekekkel vacsorázni, aminek nagyon örült, bár nem biztos, hogy teljesen hitt a szavamnak.

Születésnap

Hiába a kőrengeteg, a gyönyörű, sokat mesélő szobrok és épületek, nem felejtettük, hogy kb 20 km-re vagyunk a tengertől, úgyhogy kihagyhatatlan, hogy elmenjünk Ostia-ba. Naptej helyett felfújható fánkot veszünk, úgyhogy el nem süllyedünk, viszont iszonyúan leégünk. A szabad strandon, alig van hely, de pár perces várakozás után, olyan szerencse ér minket, hogy elfoglalhatjuk a kihelyezett napágyat az ernyővel.

Ez talán az életünket mentette meg a napszúrástól és a pecsenyévé süléstől. Megismerkedtem egy cseppet sem olasz, de annál feketébb sráccal, aki belement egy fotóba, amit persze Anti készít. Ilyen az, mikor az ember feltétel nélkül megbízik a másikban. A sós tengeri levegő mindentől megvédi az embert, akárcsak a kellemesen hullámzó tenger. Itt nem kell másfél métert tartani, sem pedig maszkot viselni, a szabad strandon teljesen szabadok vagyunk, ahányan csak elférünk!

Hazafelé csak egy valamit veszünk: napozás utáni krémet. Na meg egy picike tortát Antinak, ugyanis ma van a születésnapja. Ezt elmondtam Salvatorénak is, aki a siciliai tengerpartról küldött egy videót Antinak, ahol a népes családja születésnapi dalocskát énekel neki! Azt hiszem meghatódott.

Néhány látnivaló

Az első éjszaka után kiderült, hogy az ágyunk középső lába hiányzik, ezért folyton középre gurulunk mindketten és ez egy idő után kényelmetlenné vált. Írtam Salvatorénak, hogy hozzon sajtreszelőt, vágódeszkát és ágylábat. Természetesen a vacsorameghívás is élt még, készültünk az estére, de aztán a házigazdánk lemondta, mert rengeteget kell még pakolnia és másnap nagyon korán indulnak Palermoba. Azért, amit kértünk, elhozta és nagyon örült, hogy nem neki kell beszerelni az ágylábat, mert Anti átvállalta, viszont amit hozott, abból nem lehetett megcsinálni, mert hiányzott egy vagy két csavar, de persze, Anti megoldotta, bár először úgy állt az ágyunk, hogy két oldalán mindig felpördült a matrac, de aztán addig nyomkodtunk, míg a helyére igazodott.

Szerettünk volna elmenni a Colosseumba, de meglepetésünkre kiderült, hogy csak online lehet jegyet foglalni és persze időpontra. Így módosult a terv és átvette a helyét egyéb látnivaló.

Például a Piramis, ami szegény, annyira jelentéktelen helyen van, a forgalmas út közepén, hogy körbejárni sem lehet rendesen. Elmentünk a Trevi kúthoz is, majd a Spanyol lépcsőre és a Piazza del Popolo-ra. Mindenütt tudtunk olyan képet készíteni, mikor egyedül tartózkodunk a fotón, ami szinte hihetetlen, de mégis igaz.

Sok olyan műemlék mellett haladtunk el nap, mint nap, amiről azt sem tudtuk, micsoda, vagy nem is lehetett közelebbről megtekinteni, mint például Traianus piacát. A Piazza Venezia-n található menyasszonyi tortának és írógépnek csúfolt monumentális palotáról már olvastam és sikerült belülről is megnéznünk.

Egy óriási, lenyűgöző, hófehér kőrakás! 10 euróért még feljebb is lehetett volna menni lifttel, amit már nem szívesen fizettünk ki, igazságtalannak tartottuk, hisz 40 euróból már megvacsorázunk.

Elmentünk a Bocca della Veritá, vagyis az Igazság szájához, ami régen nem volt lezárva, de most őr is figyelt a rendre, amit viszont nem volt nagyon, aki megzavarjon. Azért odaszólt, hogy menjünk egymástól távolabb, mire magamhoz húzva a lányomat válaszoltam, hogy egy család vagyunk, úgyhogy feltette a kezét és bocsánatot kért. Betértünk egy templomba is, ahol mindnyájan gyújtottunk egy gyertyát, ugyannak az embernek az emlékére.

Cittá eterna – Az örök város

A térképen kinéztem, hogy a Trastevere, vagyis a Bohém negyed csupán öt kilométerre van tőlünk és mivel a Tevere partján található, egyértelmű, hogy gyalog kell oda mennünk. Sajnos a partra nem tudtunk lemenni, így a főúton sétáltunk és igazából a képeken látott világból nem kaptunk vissza semmit. A boltok, kávézók többsége zárva volt, az utca inkább koszos, járókelővel alig találkoztunk, a bárokból sem szűrődött ki zeneszó. Néhány gyönyörű épületet leszámítva olyan volt, mintha bármelyik főváros nagykörútján mentünk volna végig. Útközben betértünk egy pizzériába, ahol a szakács és személyzet, vagyis egy fiatal srác elmesélte, hogy ismeri Budapestet, ugyanis az unokaöccse a Honvédban játszik. Aki kicsit is ismeri az olasz nyelvet, tudja, hogy az olaszok nem ejtik a h betűt. Ezért mikor azt mondta, hogy Onvéd, én ugyan semmihez sem tudtam kapcsolni, pedig ő nagyon lelkesen és határozott mondta többször is. Még szerencse, hogy a nagy focirajongó Gyuri kapcsolt.

Végül a Pantheonban kötöttünk ki, ami egyszerűen gyönyörű! Sajnos elfelejtettük, hogy készüljünk valami váll- és lábtakaróval, mert különben nem léphetünk be a szentélybe, így vennünk kellett az erre szakosodott árusoktól egyet. Megérte.

Mikor kijöttünk, Tamara észrevette, hogy egy család próbál szelfit készíteni magukról, de minduntalan kilóg valaki a képből. Odament és felajánlotta a segítségét. Szomorúan ballagott vissza hozzánk, hogy elzavarták. Akkor néztem a család felé, akik szintén minket mustráltak, majd odamentem, és elmondtam, hogy mit szeretett volna a lányom, ők pedig, hogy azt hitték kéreget. Nagyon elszégyellték magukat, nem győztek szabadkozni, majd Tami kezébe nyomták a telefonjukat, hogy készítsen egy örök emléket és már barátságosan vigyorgott mindenki.

Hozzá kell tennem, hogy rengeteg kéregető megfordul a műemlékeknél. Olyan öregasszonyoknak maszkírozzák el magukat, mintha ez lenne az utolsó órájuk, de sokuknál látszik, hogy csak smink az egész, hogy még esendőbbeknek látszódjanak. Azt azért nem értem, hogy a lányomat, hogy téveszthették össze egy ilyen figurával.

A St. Péter bazilika kihagyhatatlan, ha Rómába látogatunk. A covid azt a jó dolgot hozta magával, hogy alig volt ember, és aki mégis, az mind olasz. Bár így is mindenütt sorba kellett állni, mert volt lázmérés, mielőtt beengedtek volna bárhová és sajnos a maszk használata is kötelező volt, ami viszont nagyon sok helyütt már-már elviselhetetlennek bizonyult. A hőségben, többször fuldokoltam miatta és persze fényképeket sem szívesen készítettem titokban maszkos családtagokról, már pedig egy fotónak nincs más értelme, csak ha emlékeket közvetít, mert a bazilikáról sokkal jobb fotót lehet látni a neten, mint amilyet én készítenék, de hogy ott áll a családom a kupolában, olyat csak én tudok! Persze, mint mindig most is gyalog mentünk fel a tetejére és nem csak azért, hogy megspóroljunk 8 eurót, hanem mert ez már hagyomány és nagyon izgalmas, ahogy egyre szűkebb helyen, egyre kisebb csigalépcsőre lép a talpunk. A fenti látvány most egy fokkal izgalmasabb is volt, mert a Vatikán közelében zajló helikopteres tűzoltás szemtanúi lehettünk.

Hazafelé betértünk az első étterembe, amit megpillantottunk, mert már mindenki nagyon éhes volt. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek aznap, pedig már késő délután volt. Pizzát és lasagnet rendeltünk, na meg vizet és sört. Kaptam is egy literes üvegben szerintem csapvizet, azt hittem sok lesz, de meglepően hamar elfogyott és mivel Anti is a legnagyobb korsóval kért birrát, kihoztak neki egy litereset.