Megasztár

Nemrég autóval mentünk a lányommal. Közben szólt a rádió és épp egy nagyon jó kis szám ment az Abbától, mindketten hangosan énekeltük. Tami halandzsázva a dallamát dúdolta, én néha beletrafáltam a szövegbe, de a refrént akcentus nélkül énekeltem. Mikor vége lett a számnak, Tami közölte velem, hogy amikor a Megasztárban fog szerepelni, akkor ezt a számot is el fogja énekelni. Kérdem tőle, hogy mégis hol néz ő ilyen műsort, bár a választ tudtam, csak tőle akartam hallani. Hát a maminál – volt a felelet. Nem azt beszéltük, hogy nincs tévézés? – kérdem kis ingerültséggel a hangomban. Nem tudtam, hogy ezt sem szabad – feleli és lesüti a szemét. Elmagyaráztam, hogy ha azt mondom: tévét nem nézhet, akkor mindegy mi megy benne. Kicsit magába fordultan elgondolkodott. Hogy elvegyem az élét a dolognak, elmagyaráztam neki, hogy mért káros a televízió, hogy értelmetlen dolog mások kitalációját nézni, melyek nagy valószínűséggel sohasem fog megtörténni velünk, ráadásul teli van butasággal és ostobasággal, magamutogatással és rosszindulattal. Hogy a reklámok hazudnak, csak úgy tesznek, mintha valami nagyon jó lenne és szükségünk lenne rá, csak azért, hogy el tudják adni, és a Lüszi is szegény most otthon sír, mert kiesett, mert egy gyereknek nincs helye a felnőttek világában és nagyon sok felnőttnek sincs köze hozzá, hogy szemfényvesztés az egész, és ehhez hasonló dolgokkal próbáltam megszilárdítani véleményem fontosságát. Szó nélkül végighallgatott. Mikor leállítottam a motort, ránéztem és megkérdeztem, hogy egyet ért-e velem, vagy másképp gondolja. Szerintem igazad van – felelte nem túl meggyőző hangsúllyal.Az eset után úgy öt nappal, megint szóba hozta a Megasztárt. Most már fifikásabban kezdte. Elmondta, hogy ha ő fellépne, egyik kedvenc számomat adná elő, és biztos nem esne ki, és amikor a Hairt énekelné, ő felállna az asztalra is – ismeri a kedvenceimet, sok zenét hallgatunk együtt. Erre már nem mondtam semmit, nem valószínű hogy értelme lett volna, amikor hízelegve és nekem bizonyítva próbálja meglágyítani a szívem és a véleményem. Pillanatnyilag sikerült neki, de itthon akkor sem nézhet tévét. A maminak meg már nem szólok, tudom, hogy az időseknek sokszor ez az egyetlen szórakozásuk, csak azt nem értem, miért nem lehet átmenetileg felfüggeszteni, míg ott van az unoka.
Minap szerettünk volna elmenni Antival egy buliba. Tamit elvittük a mamihoz, a lány mondta is, hogy szívesen marad, de mire az indulásra került a sor meggondolta magát, elkezdett sírni, hogy inkább velem jönne. Nem mondtam, hogy mi nem haza mennénk. Picit még biztattam, hogy milyen jó lesz itt, de mikor azt mondta, hogy „ha ennyire akarod, itt maradok, bár nem szeretnék, de te döntesz”. Azonnal öltöztettem. Még azt is mondta, hogy jó lenne, ha magánál tarthatna egy fényképet rólam, és amikor hiányzom neki, akkor nézegetné. Ebben a pillanatban még azt sem bántam, ha tévét néz. Kit érdekel, amíg ilyen lelket simogató szavakkal fejezi ki az érzéseit. Csak az a baj, hogy minél többször látja a dobozba zárt villogást, annál jobban kiveszik belőle ez az érzékenység, és ezt nagyon nem szeretném.

A Szeretet Ünnepe

A hivatalos karácsony napja és másnapja a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, vagyis egyik nap Anti szüleihez, másik nap az én szüleimhez voltunk hivatalosak.
Bár nem szeretem az ebédmeghívásokat, mert én nagyon válogatós vagyok, és biztos, hogy nem pont délben éhezem meg, márpedig ha ebédről van szó, akkor nem illik késni. Nem is késtünk és erőt is vettem magamon, hogy asztalhoz üljek. Finomságoktól roskadozott az asztal, de nekem nagyon nehezen csúszott le a falat a torkomon, mert az eszem teljesen máshol járt.
Kicsit megijedtem, hogy nálunk elmarad a karácsonyi ünnepség, mert anyukám csak az utolsó pillanatban szólt. Nem mertem rákérdezni, hogy most akkor mi lesz, nem akartam, hogyha pénzhiány miatt marad el, majd miattam verjék költségbe magukat, esetleg anyukám fájós lába az oka – ami egyre rosszabb állapotban van -, hogy idén nem akarja megrendezni. Csak éreztem némi feszültséget a hangjában, mikor meghívott és csak sejtettem, hogy a valóság teljesen más, olyan amiről nem illik beszélni, még csak célozgatni sem rá, de mindenki tudja a ki nem mondott szavakból, hogy mi a helyzet, lehet érezni a levegőben, mint egy kellemetlen szagot, és úgy tenni, mintha rózsaillatot szippantgatnánk, de azért közben sűrűn szellőztetünk.
Végignéztem a terített asztal mellett ülő kapott rokonaimon és boldog arcokat láttam. Csak abban a pillanatban és pillanatnak éltek, nem gondoltak az év közben keletkezett súrlódásokra, pedig sejteni lehet, hogy egy közösségnél mindig vannak ilyenek. Én mint bennfentes tudok ezekről, de erre az egy napra mindenki félre tudta tenni a személyes sérelmeit, a megbántottságát, átmeneti haragját, ha még volt egyáltalán ilyen és nem felejtették el már sokkal korábban. Nekem általában sikerül - sőt attól érzem magam rosszul, hogy haragszom valakire -, másoknak is sikerül, akkor az én családom miért nem tud átlépni a saját árnyékán? Jobb a végtelenségig haragudni? Kényelmesebb? Szerintem szánalmasabb. Mégis inkább prüszkölnek egymásra, mint megbocsátanának, netán beismernék tévedésüket, pedig előbb-utóbb a szél is tovafújja a sötét fellegeket az égről.Talán az olasz vérvonalnak köszönhetem, nem tudom, de szeretem a nagycsaládot, amikor hangos a szoba a beszélgetésektől, a gyerekzsivajtól, a nevetésektől. Amikor ki-ki elmondja a történeteit, amin nevetni lehet, vagy ha nem, addig csűrjük-csavarjuk, míg mindenki hangosan nem kacag. Mert hogy mindennek van jó oldala. Na jó, nem mindennek, de keresni azért lehet.
Az év többi napján mindenki éli a saját kis világát, és nem számol be minden egyes eseményről, esetleg telefonon, de az nem olyan. Akkor sietve mondja, mert pénzbe kerül, mert éppen vezet a hívott fél, vagy idegenek veszik körül. Ezeken az ebédeken viszont van idő, hogy megtudjuk a másiktól a részleteket, mert ilyenkor ráérünk megbeszélni, de az sem baj, ha csak lényegtelen dolgokról váltunk eszmét, kíváncsiságból, időtöltésből, ez tulajdonképpen mindegy, hisz csak és kizárólag azért jöttünk össze, hogy együtt legyünk.
Emlékszem, hogy régen nálunk is ilyen volt a családi összejövetel. Egymást érték a szavak, mindenki beleszólt mindenbe, kötözködött és cukkolta a másikat, csak azért, hogy kacaghassunk, hogy ne a bánat, ne a gond legyen a napirendi pont, hanem a jókedv. Borozgatva, sörözgetve adomáztunk, kifordítottuk a kifordíthatatlant, fehérre festettük a feketét, csak úgy, minden cél nélkül.

Másnap a szüleimnél édesanyám gyerekei közül csak én jelentem meg, pedig van még két bátyám. (Van még két bátyám?) Mi jól éreztük magunkat így is, de nekem fájt és tudom, anyukámnak is, hogy egyik fia sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön. A szeretet ünnepén.

Szenteste

Az ünnepi hangulat nálam szentreggel kezdődött. Végre úgy éreztem, hogy minden a kezem ügyében van, nem kell kapkodni, jut idő mindenre, csak szépen sorjában kell hozzáfogni. Így is történt. Próbáltam minél tovább ejtőzni az ágyban, de Tami mindent megtett, hogy talpra állítson. Nem bántam, "ideje van a szakgatásnak, ideje a megvarrásnak".
Nem tudom, milyen nagymama leszek én, ha egyáltalán megérem, de nagy ebédekre ne számítson senki. Azért úgy éreztem, hogy valami süteményt csak sütnöm kéne, ha már egyszer így szokás. Ki is választottam kedvenc blogomról egy csokis édességet, amihez – a fahéjat leszámítva - minden volt itthon. Tami lelkesen segített… elnyalogatni a tálakat, eltüntetni a maradékokat.
A következő napirendi pont: fenyőfából karácsonyfát varázsolni. Már rég felhagytunk az igazi fenyő beszerzésével, mivel a kiültetés után egy sem maradt életben, a vágott fenyőt meg elvből nem. Szóval műfenyő, a szebbik fajtából, illat nélkül, de valamit valamiért. Tami lelkesen nekiült a lámpafüzér kibogozásának, de alig tíz perc elteltével kijelentette, hogy nem bírja tovább. Viccesen csúfolódtam is, hogy ilyen hamar feladja, és én ültem le a földre a gombóccá gyűrt, egyébként több méter hosszú zsinegnek. Az elején elég jól haladtam, de aztán olyan boggal találtam szembe magam, hogy Tami kócos haján edződve sem sikerült előrébb jutnom. Ráadásul ahogy tekergettem, még az is összegubancolódott, amit addig kiegyenesítettem. Hát nem mondom, hogy pár szent neve nem hagyta el a számat, de csak suttyomban, hogy a lány meg ne hallja. Tami már tűkön ült, hogy mikor teheti a fára a díszeket, de mondtam, hogy csak a lámpák után mehet, legyen türelemmel, én is azzal vagyok. Pedig dehogy! A padlólapon egyre hangosabban koppantak a kis színes izzók, félő volt, hogy a többség ripityára törik, mire a fára kerülne. Alig másfél óra elteltével viszont éljent kiabáltam és a kör közepére álltam. Tami tapsolt örömében, vagy az áramvonalas táncom látványától, nem tudom. Gondosan rátekertük a fára a füzért, amitől gondolom ismét összebogozódott, de már nem érdekelt. A díszítés gyorsan haladt, a szalonnacukrokat már délelőtt felmadzagoztam, a díszek szinte maguktól röppentek a fára. Kész csoda, hogy utóbbiakat nem kellett keresni, sőt az idén még a tavalyelőttieket is megtaláltuk, de nem tettük fel. A kevés sokszor több. Üröm az örömben, hogy rengeteg fotót készítettem az előkészületekről, de a fényképezőgép csődöt mondott és ebből az időszakból egy kép sem sikerült.
Most jött a legnagyobb feladat! Hogyan vonjuk ki a lányt a forgalomból, míg az ajándékokat a fa alá csempésszük? Alvásról hallani sem akart, már ünneplőben illegett és követte minden egyes lépésemet. Anti még fát vágott, megbeszéltem vele, hogy építsen egy kis mászókát, míg én kicsalom a lányt, aztán én is jövök, nehogy gyanúba keveredjek. Így is történt. Tami befejezte a Jézuskának szánt rajzot és kijött velem. Visszalopakodtam a házba és gyorsan a fa alá tettem a csomagokat. Aztán Anti is bejött átöltözni, majd játszottunk még pár percet odakint, és belestünk az erkélyajtón, ahonnan jól látszódott a fenyő. Tami azonnal észrevette, hogy még a fa is másképp csillog az alá pakolt ajándékok tükrében.Sajnos a Jézuska elfelejtette elvinni a karácsonyfa alá tett rajzot, ezért kétszer is a falba vágta a fejét, de már nem volt mit tenni. Tami kicsit csalódott volt, de aztán feledtette bánatát az ajándék mennyisége és változatossága, bár a csomagok kibontása előtt mindig reménykedett, hogy póni-alkatrész van benne és nekünk kell összeszerelni a röpülő lovat. Én is boldog voltam, mert lesz mit olvasgatnom jó sokáig és talán Anti is örült, egy kicsit, de erről írjon ő, ha akar. Az nagyon érdekes volt, hogy egész nap sütött a Nap, nem is csak világított, hanem ereje is volt, de mikor leszállt az este, elkezdett peregni az égből a fehér permet és végül fehér karácsonyunk lett, de ez a lényegen nem változtatott, hogy együtt voltunk a szeretet ünnepén és egymásnak okoztunk örömet. Ennél több nem is kell.A macskák csak másnap fedezték fel a jó melegbe hozott természetet és örömmel praclizták a lógó mütyüröket:

Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Nyúl-lázadás

Nyulaink megunták a bezártságot, leverték rabláncaikat és kitörtek a kerítés szűk határaiból. Tette ezt először egy-két nyúl, majd reggelente egyre több nyargalászott az udvarban. Kezdetben próbáltuk visszapakolgatni őket, de egyre kisebb volt az esély az elkapásukra. Anti tett egy sikertelen kísérletet újbóli bebörtönzésükre és villanypásztorral kerített be egy sokkal nagyobb területet, mint ami idáig rendelkezésükre állt, de a nyuszikat ez sem akadályozta meg, hogy messzebbre merészkedjenek. Mikor a fenekükbe csípett az áram, olyan lendülettel pattantak át a dróton, hogy majdnem hátra maradt a szőrük. Szerintem azóta vissza nem mernek menni. Mindenesetre megszüntettük a pásztort, nehogy a gyereknek, vagy a macskáknak baja essen. Tulajdonképpen nem lenne baj, hogy kint vannak, csak azt nem tűröm, mikor borostyánágakkal integetnek felém. A múltkor az ablakon kinézve rajtakaptam egyet, amint a kerítés mellett legelészte a zöld leveleket. Fejembe nyomtam a sapkám és kirohantam, hogy elkergessem. A dühtől homályosan láttam, és nem vettem észre, hogy az almafának fejmagasságban is vannak hajtásai, így a cél előtt lefejeltem egy jó vastag ágat, a sapkám a földre esett, én majdnem hanyatt, a nyúl meg addig megtömte a pofáját borostyánlevéllel és békésen elgaloppozott, épp csak utána bírtam vágni a fejfedőmet. Tami meg jót nevetett a burleszkbe illő jeleneten. Már több szomszéd is jelezte, hogy van náluk egy-két nyúl, mit csináljanak velük. Ha meg bírják fogni, jó étvágyat, ha nem, majd visszajönnek. Vagy nem.Hát egyre kevesebb nyúl tapsikol az udvarunkban, pedig úgy két hete születtek kicsik is, vagyis már nem is voltak annyira kicsik, mikor előbújtak az üregből. Nyolcan voltak, szürkék, feketék, tarkák, egy - szinte a levegőre érve - elpusztult. Nem volt időnk azonnal eltemetni, és másnapra a tetem eltűnt. Aztán nyoma veszett még négy kicsinek és jó pár nagynak is. Az üregnél viszont rókalábnyomokra bukkantunk. Szóval tizedeli őket a vörös farkú. Szerencsére az ősszülők, Vihar és Villám még megvannak és az oroszlánfejű, meg Gallér is, őket nagyon sajnálnám, ha elvesznének, főleg hogy Anti szerzett nekik egy rakás káposztát, még annak is el kell fogynia, a macskák nem szeretik.Csiki nagy nehezen kilábalt a hasmenéses járványból. Most már teljesen jól van, csak sokszor Huncutot nem bírja lerázni a hátáról. Huncut már szeretne apa lenni, Csiki még nem ért meg az anyaságra, úgyhogy mikor sikerül egérutat nyernie, bosszúból azonnal a kandúrra ugrik. Szeretem nézni őket, amikor játszanak. Huncutból hatalmas macska lett és olyan esetlen, mikor szalad, Csiki pedig iszonyú fürge és mikor kergetőznek a házban, a csúszós parketten csak kopog a körmük, képtelenek bevenni a kanyart. Nagyon muris.Ma megint iszonyú szél fúj errefelé, de legalább a beígért eső elmaradt. Sárkányt kéne eregetni, csak sajnos nincs nekünk olyan, nem is tudom mit eszik egy tűzokádó? Viszont van egy új háziállatunk. Nagyon aranyos. Állandóan lábatlankodik a kalitkájában, egy percre sincs megállása, forog, tátogatja a száját. Mikor fát vágtam, na jó csak gyújtóst hasogattam, akkor találtam. Behoztam és azonnal megszerettük. Az első pár napban kicsit lefogyott, mert nem adtunk neki enni, teljesen kiment a fejünkből, hogy éheske a Férgecske. Tiszta ránc lett a bőre, mire észrevettük, hogy éhezik. Gyorsan hoztam neki élelmet, úgy falta szegénykém, mint más a rántott húst, de hamarosan vissza is nyerte eredeti henger formáját. A mérete alapján úgy tippeljük, hogy 3-4 éves lehet, és talán hőscincér lesz belőle.Ebben a nagy szélben tulajdonképpen hajókázni kéne egy hatalmas vitorlással. Fürkészni a hullámok titkát, minden kikötőben megállni és körülnézni, a világot bejárni.Ja majd elfelejtettem! Tami kívánság-rajzát kidobtuk és vettünk neki egy igazán színpadikus hajót. Igaz, nem vitorlás, nem is tengerjáró, pillanatnyilag csak a Dunán közlekedik, de remekül szeli a habokat. A lány szereti az uszályokat, hát uszályosat kapott.

Kívánságlista

Hirtelen felindulásból levágtam Tami haját, hogy ne legyen annyi sírás, mikor fésülnöm kell, vagyis ha rövidebb, fésülni sem kell és én mindent elkövetek, hogy kíméljem magam a fölösleges fáradozásoktól, melyek ráadásul fájdalmat okoznak a lányomnak. Szerencsére ő is egyet értett a nyiratkozással és még ennél is rövidebbre szerette volna, de azért nem akartam kisfiút csinálni belőle, hisz mindig is ilyen kislányt szerettem volna. Már új udvarlója is van! A múltkor a zsebében találtam ezt a szerelmes levelet, bár nem volt előttem titok a vonzalmuk, ott még nem tartunk, de ezt valahogy elfelejtette megmutatni.A válaszlevelet viszont én hamarabb láttam, mint a fiú.Tamit megint megkértem, hogy kezdjen el rajzolni a Jézuskának, hogy mégis mit szeretne kapni karácsonyra. Az idén még jobban elrugaszkodott a valóságtól, mint tavaly, de már sokkal szebben és nagyobb örömmel rajzol, mint idáig és ennek nagyon örülök.Az első számú ajándék egy életnagyságú szárnyas póni, mely felrepíti a levegőégbe és még kormány is van rajta. Szeretne egy CD-t is Gryllus Vilmos dalaival, ami anno megvolt nekünk a számítógépen és nagyon sokat hallgattuk, de nem volt elmentve CD-n és egy hirtelen gyalulás után megsemmisült. A palettát egy szárnyas cica is bővíti, amit nevezhetnénk cicazusnak is.
Ezek a rajzok pedig a mostani kedvenceim, de ez napról napra változik:Itt Tami áll a karácsonyfa előtt, bár szerinte ül.
Itt más színösszeállításban a gyönyörű pegazus kormánnyal.
Egy igazán jól sikerült macska, más mint a többi, de ha jól emlékszem másolás útján született.
A bicikliző Tamara, akit üldöz egy bicikliző bicikli.
Egy nagyon szomorú, tűz elöl menekülő cica-hercegnő, akit megment a szemerkélő eső.
Ez pedig én lennék, bár a valóságban a hasam ennyire kockás, nem a vállam, és nem is ilyen kék a barna szemem.

Karácsonyi angyal

A lányom minden nap egy angyal, de tegnap elvittem a munkahelyemre, ahol igazi karácsonyi angyalkává változott. A munkatársaim szemén láttam, hogy örülnek a meglepetésnek, amit a lányom okozott – vagy csak a finom szaloncukornak. Persze nekem is volt benne részem, úgyhogy én is boldog voltam, hogy örömöt szereztem nekik. Szeretem, ha jókedvűek körülöttem az emberek. Szeretek adni, szeretem felvidítani a környezetem, mert a jutalmam a tekintetekben látszódik, és azt hiszem - egy kivétellel - éreztem is a felém és Tami felé áramló szeretetet.
Sokan még nem ismerték a lányomat, vagy nagyon régen találkoztak vele, mivel nem túl sűrűn viszem magammal, mert akkor képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, és tudom, hogy a többieket is zavarja egy gyerek jelenléte, mikor bekukucskál egy kislány az ajtó nyílásában és elkiáltja magát: hahó!, de talán egy évben egyszer megengedett az ilyesmi – a főnökeimet ugyan nem interjúvoltam meg ez ügyben, számukra is meglepetés volt. Taminak sem volt ellenére az önzetlenség, hisz ő is „csak” a mosolyokat kapta jutalmul, de nagyon élvezte a helyzetet, és hogy velem lehet, a dolgozóban - bár már régóta nem így mondja. Először kicsit visszafogottan viselkedett, de hamarosan levetkőzte a gátlásait és nélkülem is barangolt az ismeretlen szobákba, közvetítette a kéréseket, hogy ki kér még kókuszos szaloncukrot, ki vajkaramellásat, bár utóbbi nem ízlett annyira, de azért elfogyott.Míg dolgoztam, leült mellém rajzolni. Az első rajzát én kaptam, majd jöttek sorban a többiek. Először télapókat mázolt, aztán gondolta, inkább személyre szabott műalkotásokat készít, úgyhogy mielőtt nekilátott volna, megtudakolta, hogy kinek melyik a kedvenc színe és állata, majd papírra vetette a kéréseket. A színnel nagyon körültekintő volt. Nem igazán tudott mit kezdeni azzal a válasszal, hogy zöld. De milyen zöld? Első alkalommal hosszú perceket vett igénybe, míg kiválasztották a mohazöldet. Oké. Ekkor a lányom felmutatta, hogy tulajdonképpen neki csak egyfajta zöldje van, az pedig fűzöld. A következő delikvensnek is a zöld volt a kedvenc színe. Tami már nevetve kérdezte, hogy mohazöld? Bújócskázott is kicsit, ami a legideálisabb játék a munkahelyemen, annyi rejtekhely van a dobozok miatt, de gyorsan feladta, mivel nem volt, aki megkeresse, és így – lássuk be - nem sok értelme van ennek a játéknak.Néha elment valahová beszélgetni, vagy csak lépcsőzni, netán segíteni és alig akart hazajönni. Mostantól szabadságon vagyok, úgyhogy ebben az évben már csak akkor megyek be dolgozni, ha valami halaszthatatlan munka merül fel. Persze azért itthon dolgoznom kell, hogy ne legyen olyan jó nekem. Aláírtam a papírjaimat is: bérjegyzék, szabadság, stb., bár utóbbit majdnem nem, mert a főnököm pont úgy tartotta a számlatömböt, hogy a dolgozó neve fölött csak annyit láttam: Évi. Kérdem, ki az az Évi? Ekkor elvette az ujját és a takarásból előtűnt a folytatás: Évi szabadságolás. Ja akkor az én vagyok – mondtam és levettem a szőke parókámat.

Mikulás

A Mikulás nálunk is járt, de direkt nem akartam túl nagy feneket keríteni neki. Mivel előző este elfelejtettük a cipőket bekészíteni, hirtelen ötlettől vezérelve a szerteszét hagyott zoknikba, harisnyákba töltöttem az édességeket.
Tami reggel sokáig észre sem vette, csak mikor felhívtam a figyelmét a ruhaneműk furcsa elhelyezkedésére, hisz annyira azért nem szokott rendetlenség lenni nálunk, hogy a konyhaszekrény fogantyúján lógjanak (bár lehet, mert egyáltalán nem volt szokatlan a látvány). Tami nagyon megörült a meglepetésnek, de azonnal feltette a kérdést, hogy mégis miként jutott be a Télapó? A kéményen nem jöhetett, mivel nincs összeköttetésben a házzal, úgyhogy abban maradtunk, hogy biztos a macskák nyitották ki neki az ajtót, bár akkor meg az jutott eszébe, hogy miért nem éreztük a hideget? A további kérdéseket feledtette a csoki édes íze.
Már hónapok óta foglalkoztat a kérdés, mivel egyre sürgetőbb a válasz megtalálása, hogy melyik iskolába írassam be a lányomat. Eddig csak annyira kerültem közelebb a válaszhoz, hogy melyikbe nem fogom, de sajnos egyre rövidebb a lehetséges oktatási intézmények listája. Nem szívesen íratnám be hagyományos iskolába, mely kiírtja a gyermekből a játékosságot, az álmodozást, a sok szabály megbénítja a kreativitást, mely Tamit annyira jellemzi. Ezért idáig a Waldorf-iskola volt a nyerő, ahol fontos szempont a gyerek személyisége, a gondolkodás szabadsága, az önkifejezés többféle módja, a művészeti érzékenység fejlesztése, ahol az önálló gondolatok fontosabbak, mint a tankönyvekben leírtak (ezért nincs is a Waldorf-iskolának tankönyve), ellentétben a hagyományos iskolák magolásra buzdító, a gondolkodást háttérbe szorító és az ismeretanyag tényként való elfogadását szorgalmazó, tekintélyelvű tanítási módszerrel.
Ezután a bekezdés után mindenki azt hihetné, hogy egyértelmű a lányom hová fog iskolába járni. De nem! Mivel nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ebbe az intézménybe jár, és így első kézből tudna információkkal szolgálni. Olyan felnőttel sem beszéltem, aki kijárta volna ezt az iskolát, és talán még egyetemre is jelentkezett, aminek elvégzése nem okozott neki nehézséget, vagy legalább fel tudja mérni, hogy melyek azok a hátrányos pontok, melyek egy egyetem elvégzését megnehezítik a szokatlan tanítási módszerek miatt.
Ha lenne Waldorf-egyetem persze ezek a dolgok nem aggasztanának, de legalább már középiskola létezik.
Ma lehetőségünk nyílt, hogy kicsit betekintést nyerjünk az iskola belső életébe, bár igencsak színpadi jelleggel, de láthattuk a gyerekek és szülők által készített karácsonyi ajándéktárgyakat, belelapozhattam a tanulók által írt „tankönyvekbe”, melynek látványa hihetetlen érzéssel töltött el, annyira színes volt és kifejező, teli rajzzal, szöveggel, egyéniséggel.
Tamival megnéztük a Varázsfuvola rövidített változatát is, ami viszont nem keltett bennem katarzist. Két narrátor szerepelt, két hegedűs, két fuvolás és a kórus. A mesélők többször bakiztak, pedig egy kottaállványról olvasták a szöveget. A hegedűsök iszonyú hamisak voltak, egyikőjüket az sem zavarta, hogy a feje fölött lévő polcba koccan a vonó vége. A fuvola viszont gyönyörűen szólt és a csengettyűk is időben szólaltak meg, mindig akkor, mikor levitte a narrátor a hangsúlyt, ami pedig nem jelentette mindig a mondat végét. Az viszont visszatetsző volt, mikor az előadás végén a tanár néni, kitette a terem közepére a hegedűtokot, hogy akinek tetszett, gyarapíthatja a csoportpénzt. Hát nem tudom, hogy el tudnak-e menni fagyizni az összegyűjtött pénzből, mi gyorsan távoztunk a lánnyal. Tami azt mondta, hogy neki tulajdonképpen nagyon tetszett a műsor, még ha az arca végig úgy is nézett ki, mint aki már ezerszer hallotta ezt az előadást, és ez volt a leggyalázatosabb.
A folyosókon mindenféle dolgot árusítottak, főként a gyerekek által készített kötött, horgolt angyalkáktól kezdve a gyönyörű grafikákból álló színezőkig. Utóbbiból vettünk is egyet, amit eljövetelünkkor ott is felejtettünk az egyik asztalon. Tami sírva fakadt, mikor megtudta, de én is nagyon sajnálom, mert tényleg gyönyörű rajzok voltak benne. Megálltam egy-két szülők által árusított asztalnál is, de az a tukmálás, amibe azonnal belekezdtek, borzasztó viszolygást váltott ki belőlem, úgyhogy jobbnak láttam odébb állni, mivel nem akartam goromba lenni. Az egyik terembe lépve, büfé működött, ahol forrócsokit, turmixot árultak. Szépen terített alacsony asztalkák előtt, színes lepellel takart szivacsokon lehetett helyet foglalni, de én csak azért jöttem be ide, hogy a korábban szerzett mézes keksz maradványaitól megszabadulhassak, reméltem itt találok egy szemetest, de nem, ami ugye megint csak nem igazán egyeztethető össze a Waldorf-szellem környezetbarát ideológiájával.
Szóval a vegyes érzéseim tovább gyarapodtak, nem hogy egyszerűsödtek volna. Azt is eszembe jutott, hogy mivel ez alapítványi iskola, nem csak anyagilag számítanak a szülők segítségére, de mintegy társadalmi munkában a szülők és tanárok csinosítják a tantermeket, legyen szó virágokról, vagy festésről. Ahogy elnéztem a folyosón a plafont, szerintem még vakolókanalat is kézbe kéne vennem, ami nem lenne túl szerencsés ismerve az én ügyességi mutatóimat. Persze az sem biztos, hogy Tamit felvennék - még ha nincs is felvételi -, mert előnyben vannak azok a gyerekek, akik Waldorf-óvodába járnak, nincsenek megfertőzve a Barbie babák világától, amit akármennyire is ki akartunk iktatni a lányunk életéből, az óvodai közösség, a nagyszülők tévénézős beállítottsága nem segítette elő ezen törekvésünket.
Én már rengeteget olvastam ebben a témában, Anti most a fórumokat böngészi, de szívesen venném, ha valaki venné a fáradtságot és első kézből tudna érvekkel avagy ellenérvekkel segíteni a döntésben.