Tengo famiglia!

Nagyon szerettem volna újra színházba menni, hogy megnézzünk együtt egy darabot, nem csak azért, mert olasz vonatkozású maga a történet, és ha olasz, akkor már rossz nem lehet, hanem mert egyik kedvenc színészem is szerepel benne, Benedek Miklós.

Egy pesti társulat, az Orlai Produkciós Iroda jött Szegedre, hogy előadja A folyón túl Itália című darabot. A ruhatárosok már csak ránk vártak, hogy beadjuk a kabátunkat, a színészek sajnos nem voltak ennyire türelmesek.

Maga a történet akár Magyarországon is játszódhatna, de persze nem véletlen az sem, hogy a kiindulópont Amerika. Abban az országban tényleg léteznek nem mindennapi távolságok, melyek a színdarab szempontjából fontosnak bizonyultak. Bár a történelemkönyvük nem túl vastag, de a több hullámban érkező bevándorlókról valószínű több kötet is megtelne.

Ennek az olasz családnak, ahová bekukkanthattunk, a mindennapjait követhetjük nyomon pár hét, pár hónap leforgása alatt. Ki sem kell mozdulnunk a new-yorki szobából, talán csak a konyhába, hogy megismerjük Nonna és Nonno, valamint Nunzio és Emma, a négy nagyszülő változatosnak ugyan nem mondható, de annál szórakoztatóbb és könnyedségbe burkolt bölcs mindennapjait. Az unoka látogatásai pedig bearanyozzák a vasárnapokat, melyek a hétköznapokat is elviselhetőbbé teszik. Persze erről nem nyilatkoznának nyíltan, ki nem mondanák, de talán nem is kell. A humoros piszkálódások, a kedves szúrkálódások, a gunyoros pillantások mindent elárulnak.

Nem kell elmesélni, hogy a gyerekfejjel gonosznak hitt szülő tulajdonképpen a legnagyobb elismerést érdemli, amiért hajóra tette egyetlen gyermekét, hogy neki már ne kelljen nélkülöznie.

Azt sem kell elmondani a többieknek, hogy az orvosi lelet nem sugall már hosszú életet.

Nem kell befolyásolni ezzel senkit. Lesz ami lesz.

Csak az a fontos, hogy valahogy az unokát itt tartsák maguk mellett, ha már a szülőket nem sikerült. Az a fontos, hogy ne essen szét a család! A távolság megöli a vasárnapokat! Elvesznek. Nem léteznek többé. Hiába van telefon, a személyes találkozást nem pótolhatja semmi!

Erről szól ez a két felvonás. Egy fiatal srácról, Nickről, akit mindenáron maguk mellett akarnak tartani a nagyszülők. Bármilyen fondorlatra képesek a cél érdekében, mindenki oly módon, amilyen eszköznek birtokában van. Nonna akár minden nap elkészítené az ősi recept alapján a báránysültet, ha ezzel itt tarthatná. Emma misét mondat érte és megkísérli összehozni egy kedves lánnyal, Caitlinnel, akivel mindig a közért csemege pultjánál fut össze.

A férfiak ugyan nem szőnek cselt, ők másképp próbálják marasztalni a fiút. Megosztják vele a tapasztalataikat, elmesélik a múltjukat, fotókat nézegetnek és játszanak.

Mindenki játszik. Nem úgy, mint a színészek, nem úgy, mint akik szerepelnek, hanem úgy, ahogy egy család működik, mikor együtt vannak, ünnepelnek, vagy csak meghitten körül ülik az asztalt és esznek, vagy társasjátékot játszanak és megint esznek. Az asztalon zöldség és hús, pasta, parmezán és mozzarella és egy pohár bor. Ízek kavalkádja a nappaliban és az olasz család szívében. A generációk megférnek egymás mellett, tudnak együtt működni, még ha manapság ezt nehezen is hisszük el.

Élnek. Minden pillanatban, harsány eleganciával, tébolyult párbeszédekkel, indulatos empátiával, öniróniával és könnyeden, vagy a pánikrohamig elcsüggedve, a szomorúságtól feldühödve… Élnek. Addig, amíg lehet. És még azután is... egy kicsit. A lényeg az, hogy együtt legyenek. Tengo famiglia!

Sajnos sokszor ez sem elég. Hiába szeretném én, ha a másik nem akarja. Az élet többnyire nem happy end. Ez a színdarab sem. Pedig szinte végignevettem az egészet! Ilyen az élet. Nevetünk, pedig legszívesebben sírni volna kedvünk.

Csoda cica

Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy Pezsgő cicánk vajúdik. Nem akart ő felébreszteni, á dehogy! Nagyon szerényen nyávogott, éppen hogy csak jelezte, hogy mi történik, de azért elég hangosan dorombolt, hogy tisztában legyek a helyzet komolyságával. Valószínű, hogy nem is nekem szóltak ezek a hangok, hanem a lányomnak, hisz én csak megtűrt személy vagyok az ő társaságában, az igazi gazdája Tami, de én voltam a gyorsabb.

Ügyetlenül, még félig álomban, de azért hatékonyan, a hátára fordítva húztam végig a macskát a francia ágyon, hogy mihamarabb és minél kíméletesebben a megfelelő helyre vonszoljam. Szerencsére tegnap egy isteni sugallattal előkészítettem a dobozát. Tami behelyezte a megfelelő helyre, én pedig kibéleltem törölközővel. Azért nem gondoltam volna, hogy másnap már szükség is lesz rá.

Alig múlt fél öt, mikor kibújt az első kiscica. Erre már Tamara is felébredt és mondta, hogy innen átveszi, nyugodtan feküdjek vissza. Nyugodtan visszafeküdtem, de nehezen jött álom a szememre. Tami hősiesen kitartott több órán keresztül, de újabb cica nem bújt elő. Ekkor átvettem a lánytól a felügyeletet. Pezsgő teljesen jól érezte magát, mint aki végzett a szüléssel, gondoskodott a kicsiről, kiment enni, inni, majd visszakuporodott a cicája mellé.

Mikor kivilágosodott, gyorsan megnéztem a neten, hogy lehetséges-e, hogy csak egy cica szülessen. Erre nem kaptam választ, viszont arra igen, hogy akár 24 óra is eltelhet két cica születése között. Rendben. Akkor várunk.

Eltelt egy nap, de nem született újabb macska, úgyhogy ezennel én írom meg az internetre az első bejegyzést, melyben az szerepel, hogy egy sziámi macska nem feltétlenül szül ikreket, netán négyes vagy hatos ikreket, ahogy ez idáig nálunk is volt, beéri egy poronttyal is.

A kiscica dúskál a tejben, nem kell osztozkodnia senkivel, nincs dulakodás a legjobb ciciért, teljes a béke a dobozban. Az már látszik, hogy a farka vége blokkolt csigolyájú, de a nemét én még ilyenkor nem tudom megállapítani és nem is nagyon szeretem piszkálni, lesz még rá alkalom bőven. Jobbról az anyja, balról a nagynénje melegíti éjjel-nappal, úgyhogy igazán semmiben sem szenved hiányt.

Varázslat

Az idei Adventi bazár, melyet az iskolában rendez meg a mindenkori 2. osztály, az összes évfolyam tanulói, szülei és ismerősei számára, nem sokban tért el az előző évektől. Mint mindig idén is kávéházat rendezett Tami osztálya. Annyiban módosult a felállás, hogy ebben az évben nem a szülők vették fel a rendelést és szolgáltak fel, hanem már a gyerekek.

Elég nagyok voltak ahhoz, hogy ne borítsák rá a vendégre a kávékülönlegességeket, akárcsak ahhoz, hogy megjegyezzék a néha igencsak bonyolult megnevezéseket. Néha azért láttam zavart az arcokon, amikor egy négytagú család mindegyik tagja különböző italt rendelt, de ez csak átmeneti volt, mert senki sem felejtette el, aki meg mégis, az felírta.

A szülők pedig végre pihenhettek, kivéve azt a néhányat, akik a kávét főzték, mert ezt nem bíztuk a gyerekekre. Persze az rosszul viselte ezt a felállást, aki szeretett volna középpontban lenni, de lejárt a felnőttek ideje, a gyerekek minden váratlan fordulatot kifogástalanul kezeltek.

Nagy volt a nyüzsgés az egész iskolában, nem csak a mi osztályunkban, mindenki előrukkolt valami fantasztikussal, bár az ételek most nekem nem nagyon jöttek be. Az egyiket túlrozmaringozták, a másik nem sült meg rendesen, a harmadik pedig hideg volt, de azért nem maradtam éhen.

A fő attrakció viszont az Adventi bazár után következett. Az egész osztály elszivárgott, hogy a szülők gyorsan és alaposan kitakarítsák a helységet, hogy este hatkor a szegediek körében csak Kapcának nevezett művelődési házban újra összegyűljenek, immár egy komoly színdarab megtekintése céljából.

Úgy egy hónappal korábban vették kezükbe a gyerkőcök a Varázsfuvola megrövidített, de annál viccesebb változatának szövegkönyvét. Tami nagyon izgult. Ő volt az egyik mesélő, az egyik szolga és „mellesleg” a súgó. Mit tegyünk, ha a gyerekünknek ennyire jó esze van! Nem tehetünk semmit.

Már egy héttel korábban szinte mindenki szövegét fújta, a sajátját pedig fantasztikus átérzéssel és színészi képességgel adta elő. A beszédén kissé érződött az adrenalin megemelkedett mértéke, de mikor nem volt szövege, színészeket megszégyenítő arcjátékok és mozdulatsorok jellemezték.

Nagyon büszke voltam rá! A főszereplők is parádéztak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire színes egy 6. osztályos a Waldorf–iskolában.

Ezen a linken megtekinthető az egész előadás.

Két héttel később módunkban állt a pesti Erkel Színházban is végignézni a Varázsfuvolát. Több autóval mentünk, mivel vonattal nem lett volna biztosított a visszaút és néhány szülő is szívesen elkísérte a gyerekeket. Már az indulás is kalandos volt, mivel Anti otthon felejtette a jegyeket. Az volt a szerencse, hogy az egyik apuka késett, addig Antinak legalább eszébe jutott, hogy egy igencsak fontos dolog nincs nála és hazaszaladt érte.
A megérkezés sem úgy alakult, ahogy azt terveztük, bár mi időben odaértünk – nálunk volt a jegy, úgyhogy illő is volt, de az egyik autó nagyon eltévedt, már csak a nyitány után futottak be.

Az előadás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az Éj királynője gyönyörűen, Pamina is szépen énekelt, de a többiek szerintem középszerűek voltak. A háttérben vetített híradórészletek sem nyűgöztek le, akárcsak a hirtelen ledobott jelmezek alatt lapuló farmer és cicanadrág. Tamival néha dőltünk a nevetéstől, mikor a karzat elkezdett köhögni. Nem tudom ilyenkor mi történt, de sorba köhögött minden gyerek, néha még ritmusra is.

A hazaút már fárasztó volt, mindenki más autóba szállt, mint odafelé, egyre nagyobb volt a kavarodás. Tami sem oda, sem vissza nem velünk utazott, sajnos, bár még Antival minket is szét akartak választani, de ezt az én kedvesem nem hagyta!

Káprázatos holdvilág, avagy az ellentétek vonzzák egymást

Egy újabb Woody Allen filmet néztünk meg egy gyönyörű estén, címe Káprázatos Holdvilág. A film pont illett a hangulatunkhoz, mert nagyon romantikusra sikeredett Woody ezen filmje is, akárcsak az Éjfélkor Párizsban. Még egy rokonszál feltűnt a két film között, mégpedig, hogy itt is visszarepültünk az időben egészen a 20-as, 30-as évekig.

Az események több színhelyen játszódtak, bár maga a történet bárhová illett volna, leginkább Angliába –oda viszont nem utaztunk. A kínai bűvész, aki tulajdonképpen tipikus angol gentleman, Berlinben lép fel, de nem soká Dél-Franciaországban találja magát. Na, nem véletlenül, mert a hírhedt Wi Ling Soo, alias Stanley Crawford (Colin Firth) nem olyan fajta, hogy meggondolatlanul viselkedjen! Ő a megrögzött racionalizmus, az éber figyelő, akit nem befolyásolnak érzelmek, kósza felvetések. Ő a megtestesült londoni arisztokratikus visszafogottság, aki még véletlenül sem ejt ki a száján oda nem illő szavakat, aki céltalanul sem tekint a távoli semmibe, mintegy elmerengve, aki soha sem tesz felesleges mozdulatot, maga a mozdulat öröméért, minden porcikája megfontolt sémát követ, amitől eltérni már képtelen, legalábbis azt hiszi.

Annyira távol áll tőle a földi síktól elrugaszkodó, megmagyarázhatatlan természetfeletti, mint az, hogy zakó nélkül jelenjen meg egy estélyen. Olyan biztos abban, hogy nincs szellemvilág, hogy az élet vége a halál, hogy Isten csak egy fantazmagória, mint abban, hogy az általa eltüntetett elefánt a sokat gyakorolt trükk eredményeképpen ott és akkor fog előbukkanni, ahogy ő azt előre kigondolta. Az élet nem illúzió! – állítja egy bűvész, ki az embereket „csapja be” nap mint nap, profi szinten.

El is utazik Franciaországba, a nagynénjéhez, természetesen inkognitóban, hogy egy médiumot leleplezzen, aki visszaél egy család jóhiszeműségével, hogy kicsalja pénzüket.

A Catledge család – és szűkebb környezete – el van ragadtatva a gyönyörű, fiatal hölgy, Sophie Baker (Emma Stone) ártatlan tekintetétől, aki reményt gyújt a háziasszony szívében, hogy elhunyt férjével kapcsolatba léphet, és aki képes házassági kort éppen elérő fiúgyermek kamaszos vágyainak tüzét oltani, persze ebben nem kis szerepet játszik a hatalmas kastély, a tömött buksza, a gondtalan élet reménye.

Romantikus, vágykeltő környezetben találjuk a két főszereplőt, a Cote D’Azuron, bár leszámítva egy-két autóutat, alig látunk belőle valamit. Főleg szobákban – ahol a szeánszokat tartják, vagy teáznak -, a kastélyokhoz tartozó parkokban ejtőzve, a nyári meleg szellőt élvezve, játszódnak a jelenetek.

Nem a környezet a fontos, hanem a színészek játéka. Tény, hogy nehéz levenni a szemünket Stanley egyenes, magabiztos tartásáról, akárcsak a bájos Sophie hatalmas égszínkék, tiszta tekintetéről.

A páros az első pillanattól kezdve nem közömbös egymás iránt, de először még ragaszkodnak saját szerepükhöz. A nő, hogy elhitesse a férfivel, hogy ő nem csaló, ő tényleg spirituális beállítódású és szellemekkel suttogó. A férfi pedig nehezen lép ki a saját maga felépített szerepkörből, a fellengzős, kissé arrogáns, a „mindig igazam van” típusú, néhol lenéző, néhol finoman goromba, de kíméletlenül őszinte naturalizmusból. De aztán ezek az éles határok kezdenek elmosódni. A nő szinte már arra vágyik, hogy a férfi leleplezze, a férfi pedig félretéve minden büszkeségét, ország-világ előtt kész beismerni tévedését a földöntúli élet létezéséről.

És mikor már odáig vetemedik (sic!), hogy a Mindenhatóhoz imádkozzon, akkor csap a homlokára és ismeri fel, hogy milyen balgán viselkedett! Ő is bedőlt a gyönyörű szempárnak és nem fordított kellő figyelmet a részletekre, melyek majd kiszúrták a szemét!

De vajon mi a fontosabb? Az hogy az igazunkat hangoztassuk és kíméletlenül eltiporjuk a számunkra nem valóságos képzeteket, vagy az, hogy örömmel a karjába dőljünk annak az érzésnek, mely ugyan megmagyarázhatatlan, mégis boldoggá tehet bennünket?

Az egész filmre jellemző az ellentmondás, a választékos, kifinomult felsőbbség és a meggondolatlan, hiszékeny ártatlanság párhuzama. Nagyon jól megférnek egymás mellett, főleg, hogy az átmenetet az az igazi angol humor közvetíti, mely egyedülálló és utánozhatatlan.

Ez a romantikus vígjáték akkor sem okozott volna csalódást, ha nem a 20. házassági évfordulónkon nézzük, de mivel így történt, még inkább tetszett. Ennyi év után mi már nagyon jól tudjuk a film tanulságát, hogy a földi élet egyetlen értelme a szerelem!

A Hoka oka

Egy futócipő maximum 1000 km-ig hordható. Persze függ ez attól is, hogy milyen talajon futunk, és milyen súlyosak vagyunk. Én általában terepen futok, bár ha beköszönt az esős évszak, akkor ez egyre ritkábban fordul elő. Átlagban havi 90 km-t futkosok, ami azt jelent, hogy egy évben 1080-at, tehát évente új cipőre lenne szükségem.

Az utóbbi években Nike Pegazus cipőt viseltem, két párat is elhasználtam belőlük. Akkor még nem igazán figyeltem, hogy mikor jár le az ideje egy cipőnek, úgy gondoltam, hogy érezni fogom. Így is lett. Az elsőnek kilyukadt az egyik talpa, de csak olyan pici mértékben, hogy észre sem lehetett venni, viszont nedves környezetben állandóan vizes lett a lábam és ez nem volt kellemes.
A második Pegazusnál viszont eltűnt belőle a rugalmasság. Kezdetben még vezetni sem tudtam benne, annyira magas volt a talpa, a végén már minden egyes rázkódást megéreztem és a betonon való futás egyre jobban megviselte a térdemet.
Az ideje már rég lejárt, úgyhogy úgy döntöttem, befektetek egy igazán jó, profikat is megszégyenítő cipőbe. Egyre többet gondolok már a maratoni táv lefutására is, nálam minden így kezdődik, hogy sokáig csak gondolok rá, aztán ha úgy érzem, akkor belevágok. Talán ez a cipő segíteni fog ebben, bár az biztos, hogy még nem az idén.

Kinéztem a Hoka típusú futócipőt. Igencsak borsos árral rendelkezik, de nem akartam garasoskodni, inkább spóroltam, hogy megvehessem. Igen ám, de nem is olyan egyszerű beszerezni! Van Szegeden egy Nyúlcipőbolt nevű üzlet. Gondoltam, ha máshol nem is, ott kapok. Rászántam egy szombatomat, hogy egyáltalán megkeressem, vittem a régi cipőmet is, hogy a hozzáértők segítsenek a megfelelő típus kiválasztásában. Aztán kiderült, hogy rosszkor mentem, a bolt zárva. A nyitvatartási idő ugyan azt feltételezte, hogy nem kéne lakatnak lennie az ajtón, de akkor sem jutottam be a rácsokon. Se egy telefonszám, se egy „rögtön jövök” tábla nem volt sehol. Csalódottan hazamentem.
A neten megnéztem a bolt honlapját. Felhívtam őket, de nem vették fel. Ekkor írtam egy hosszú, csalódottságomnak hangot adó levelet. Még aznap jött válasz, melyben elnézést kértek. Természetesen nem akartam haragot tartani, cipőt szerettem volna, így folytattam a levelezést. Kiderült, hogy a szegedi boltban nincs Hoka cipő, csak a pestiben. Kértem, hogy mondja meg, milyen listából választhatok és küldjék le Szegedre, hogy felpróbálhassam. Ez a levelezés szombati napon zajlott. Az utolsó levelemre a válasz csütörtökön érkezett meg. Hiába volt pozitív a levél tartalma, bár csak egy típust tudott felajánlani az üzletvezető, nem vártam ennyi időt.

Kedden megrendeltem a Nomádsporttól a számomra legszebb és legmegfelelőbb cipőt! Csak azért ódzkodtam a neten való rendeléstől, hogy nem lesz jó a méret, hisz a 25 cm-es talpamra választhattam a 249 mm-es és a 253 mm-es között, vajon jól döntök-e? Utóbbit választottam és pénteken meg is érkezett.

A One One Bondi 3 típust vettem meg, pontosan illik a lábamra, hihetetlenül kényelmes és csodaszép! Direkt olyat választottam, amit betonon és terepen egyaránt tudok használni, és most megyek el az első próbafutásomra mindkét talajon tesztelve.

Utóélet

Ahogy egyre öregebbek leszünk, úgy egyre többször ötlik fel az emberben az elmúlás, a halál gondolata. Főleg az jár ilyenkor az ember eszében, hogy mi lesz utána, ha már ő nem lesz? Mi történik? Talán nem is elsősorban az jár a fejében, hogy vele mi lesz, hanem inkább a szeretteivel? Ez az óriási titok, melyre nincs válasz, talán nem is lesz soha, de foglalkoztatja az emberiséget, az egyént, főleg, ha haláleset történik a környezetében, vagy ő érzi kicsit rosszabbul magát.

Rengeteg teória született már a halál utáni életre, vagy nem életre, az újjászületésre, a spirituális, anyagtalan szellemvilág létezésére. Hogy mi az igazság, szerintem sosem fog kiderül, bármennyire is szeretnénk, ez csak hit kérdése, nem a tudásé, de képzeletben eljátszhatunk vele, sőt, érdemes is.

Az Utóélet című moziban ez az ezoterikus, transzcendens megjelenési forma irányítja a filmet kicsit sután, kicsit viccesen, néha groteszk módon, többször befejezetlenül, kérdőn vagy nem odaillően, de mindenképpen érdekesen.

A humor szinte végig jelen van a 95 percben, csak sajnos nem mindig sikerül megnevettetnie. Bár mindvégig kísérletet tesznek, hogy a párbeszédek poénosak legyenek, de inkább erőltetett és sokszor kínos lesz az egész. A helyzetkomikumok, az arcjátékok, a ki nem mondott szavak, a lenyelt gondolatok sokkal viccesebbek, mint a kimondott frázisok. A színészek tekintete többet elárul, a szavak hanglejtése, hangulata sokkal többet közöl, mint amit valójában mondanak.

Egész idő alatt próbáltam a film főszereplőjével, Mózessel (Kristóf Márton) megbarátkozni, elnéző lenni, de sajnos nem sikerült. Nagyon becsültem a kitartását, hogy egy pillanatra sem zökkent ki a szerepéből, drukkoltam neki, hogy meg tudjon győzni, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább kudarcba fulladt. Értem én, hogy a fő irányvonal az abszurditás volt, hogy a komoly álarc alatt a humor bujkált, de akkor sem tudtam elfogadni Kristóf Márton szája szegletében azt az állandóan ott lebegő nyegle mosolyt, ami nem mindig volt odaillő. Tudom, hogy akár valósan, akár csak fogadásból került a pszichiátriára, hogy ez az álarc akár az igazi énje is lehetett, de akkor sem tudtam megbarátkozni a kimozdíthatatlan és bugyuta arckifejezésével, mely sosem változott.

Persze kellett is az állandóság, hiszen ez is az egyik mondanivalója volt a filmnek, de engem inkább az bántott, hogy a többiek ezt gond nélkül kifejezték, a főszereplő pedig nem. A kilátástalan környezetben, ahonnan még a "galamb" sem repül el, ahol megállt az idő, Mózes arca is megfagyott. Ez zavart a legjobban.

Minden olyan steril volt, olyan tiszta, ami szép is lehetett volna, de számomra inkább üres. Sehol egy szösz, sehol egy porszem. Minden a helyén volt, annyira precízen, amitől még inkább kaotikusnak véltem. A legocsmányabb jelenet is olyan éles volt, hogy az már hátborzongató. Ilyen nincs, ahol ennyire a helyén legyen minden, holott pont azt kellett volna érezni, hogy fúj, ez undorító! 

A halál emberi ésszel felfoghatatlan misztériuma pedig annyira a háttérbe szorult, hogy az apa (Gálffi László) már csak egy lődörgő, hangszer nélküli utcazenész képzetét keltette. Azt sem értettem, hogy eleinte miért nem beszélt, miért nem tudott magáról, aztán meg hirtelen mégis! A filmben ez is egy rejtély marad.

Mózes felnőtté válása ugyan nem ment zökkenőmentesen, de mind tanácstalansága, mind bűntudata egyre inkább háttérbe szorult, kezdte látni a célt saját maga előtt, és igyekezett elérni. Sajnos arckifejezése ezt a változást továbbra sem tükrözte.

Szerencsére a cselekmény több szálon futott, úgyhogy egy percig sem unatkoztam. Most ahogy visszagondolok a szereplőkre, úgy látom, hogy a főszereplő kivételével, mindenki meg tudott érinteni. (Talán valami tudatalatti bajom van Kristóf Mártonnal?)

Csákányi Eszter, Gyabronka József vagy Gálffi László parádés szereplése mellett, imádtam – még ha kissé ki is lógott a sorból - a „nem függő, függő lányt”, Angélát (Petrik Andrea), a „más nemzetiségű” kishúgot, akárcsak a dilettáns, ezotériával foglalkozó autószerelőt, Anger Zsoltot, főleg, mikor a kádban állva, fogóval a kezében meztelen hasát mutogatta. Ha Ők nem lettek volna, akkor ez a film kudarcra ítéltetett, de így hál’ Istennek egy percig sem unatkoztam, sőt jól éreztem magam!

Az utolsó jelenet pedig végképp feltette az i-re a pontot, hogy jó szájízzel emlékezzek erre a filmre.

Villám, a cica

A minap betévedtünk Tamival a moziba. Tulajdonképpen nem „tévedés” volt, mert a lány megbetegedett és muszáj volt enyhítenem valamivel a fájdalmát. Mintha pont neki találták volna ki a Villám és a varázsló c. animációs filmet!

Már az nagyon kedvünkre való volt, hogy kezdetben egyedül ültünk az egész teremben, köszönhető ez a korai időpontnak és a hétköznapnak. Az is nagyon tetszett, hogy cica-mese volt, mivel a család kedvence ez az állat, bármilyen bugyutaságot képesek vagyunk megnézni ebben a témában, bár nem hátrány, ha értelme is van.

Ennek a mesének volt értelme! Nagyon szórakoztató volt, kiváló figurák jelentek meg, nem csak macskafélék, de a nyúl és az életre kelt izzó is tökéletesnek bizonyult. Egyből feltűnt, hogy nem Walt Disney mesét nézünk, tehát nem kellett minden öt percben a gyereknek zsebkendőért nyúlnia – bár meg volt fázva -, a poénok váratlanok voltak, az izgalmak pedig még az én szívemet is meg-megdobogtatták. Arról nem is beszélve, hogy a 3D-s látvány lenyűgöző volt!

Mennydörgés vagy Villám egy belga cica, akit kitettek az utcára és egy varázsló házában találja magát, de nem mesélem el, mert tényleg érdemes megnézni. Ajánlom minden gyermekes család figyelmébe ezt a filmet – anélkül, hogy az orvos felírná.

Kalandos szülinap

Megint eltelt egy év, egy rövid, esős nyár után, elérkezett a lányom születésnapja. A kicsi családunkban minden hónapra jut egy szülinap a nyári időszakból és Tami zárja a sort.

Mint már sok éven keresztül, most is két bulit kellett tartani, mert a családi összejövetel egyértelmű, a baráti buli pedig kötelező. Szerencsére a családi szülinapot nem zavarta meg az időjárás, végig nagyon jó meleg volt, bár a strandolás elmaradt, csak egy családtag vetkőzött fürdőruhára és csobbant a medencében. Egy valaki ugyan hiányzott az összejövetelről, de azért jól éreztük magunkat.

Sok fejtörést okozott nekem a baráti buli megszervezése, mert Tami az idén több helyre is meg volt hívva, ahol „ottalvós”, „pizzasütögetős”, „pólófestős” partykat rendeztek a szülők. Én is ki akartam tenni magamért, de az szóba sem jöhetett, hogy itt aludjon tíz gyerek, az idő is hűlt, sátorozásról sem lehetett szó.

Azt találtam ki, hogy Kalandparkba viszem a társaságot. Tami repesett a boldogságtól, mikor felvetettem az ötletet és már írta is a meghívókat. Mire eljött a nagy nap, kicsit beborult, de ez nem tántorított el bennünket, vártuk a vendégeket a kijelölt helyen. Szép lassan meg is érkezett a csapat és némi szabályismertetés után el is indultak egyenlőre a junior pályán. Mikor Tami alatt leszakadt az egyik gumi, feltettem néhány kérdést a szervezőnek, aki közölte, hogy magasabban ilyen biztos nem lesz. Nem lett, de lehet, hogy csak azért, mert arra nem mentek.

A felnőtt pályára már nem mindenki mehetett fel, mert nem mindenki érte el a minimum méretet és olyanok is voltak, akik inkább lent akartak maradni. Az egyik lányt csak úgy engedték fel, ha én is elkísérem, pedig most valahogy nem volt kedvem odafent mászkálni. Biztos éreztem, hogy valami történni fog. Hát történt is! Az egyik biztosító csatot elfelejtették rám kapcsolni, így mikor csúsztam, a kezemmel tartottam magam. Végül beszorult az ujjam, alig bírtam kihúzni és úgy kellett megmenteni. Nem ilyen élményre vágytam! Tami is megijedt kissé, de aztán eleredt az eső, úgyhogy a többieknek is le kellett mászniuk, mert túl csúszóssá vált a talaj.

Nem is baj, mert ekkor került sor az ajándékozásra, a torta és a szendvicsek elfogyasztására, és hogy minden kötöttség nélkül – biztosítókötél, csapok stb. -, jól érezzék magukat.

12 évesen

Egyre sűrűbben jut eszembe, hogy vajon mi lesz a lányomból, ha felnő? Persze nem kérdezgetem tőle nap mint nap, mint azt velem tették gyerekkoromban, amitől borsódzott a szőr a hátamon. Úgy sem lehet erre parancsszóra felkészülni, ha nincs meg az a belső késztetés, mint néhány gyerekben, akik már óvodáskorukban tudják, hogy mik lesznek. Majd eljön az ideje, amikor rájön, hogy mivel szeretne foglalkozni, vagy arra, hogy mivel nem.

Pillanatnyilag nekem is könnyebb megállapítanom, hogy mihez nem fűlik a foga, mint, hogy miben teljesít kiemelkedően, bár abból is adódik szép számmal. Igyekszem ilyenkor nem elfogultan megítélni, mert az csak természetes, hogy számomra ő a világ közepe, aki bármibe is kezd, mindent a legjobban teljesít, de képes vagyok kritikusan is szemlélni, csak hogy ne bízza el magát.

Látom a hibáit is, igyekszem felhívni rá a figyelmét, mert most még könnyebben tud rajta változtatni, és meglepő, hogy tudatosan igyekszik is.

Megpróbálom felsorolni, hogy melyek a gyenge és erős oldalai.

Kitűnő logikával rendelkezik, sokszor engem is meglep, hogy nekem miért nem jutott ez eszembe! Ezért sem értem, miért nem képes könnyedén megoldani a számtanfeladatokat.

Tudom, hogy tiszta hangja és fantasztikus hallása van – talán tőlem örökölte, bár lehet, hogy az övé jobb, mint az enyém -, hallás után bármit lefurulyázik, már két kézzel zongorázik, mégis beéri azzal, amit már elért, és nem akarja megismerni az újat. Persze tudom, hogy a rendszeres gyakorlás elvonja az időt a játéktól, de azt is látom, hogy napi tíz-húsz percnyi ülés is elegendő lenne számára, hogy kiválóan teljesítsen. Pillanatnyilag a kedvemért zongorázik, amitől rosszul vagyok, mert én nem várom el tőle, hogy a kedvemért szeressen valamit. Ha ő nem leli benne örömét, akkor inkább ne vergődjön vele. Csak az a baj, hogy mikor sikerül megtanulnia egy darabot, akkor nagyon boldog, érzi, hogy megérte a fáradtságot, de minden egyes alkalommal újra kezdődik ez a harc.

Látom, hogy milyen mozgékony, egy pillanatra sem áll meg, fáradtságról sosem panaszkodik, mégsem hajlandó kitartóan futni, pedig képes lenne rá, de mint minden, a futás is agyban dől el. Ő már eleve úgy kezd neki, hogy nincs kedve, nem is tudja lefutni a megadott távot, ebből lehet sejteni, hogy tényleg nem fog sikerülni.

Tapasztalom, hogy könnyedén jegyez meg dolgokat, pillanatok alatt megtanul verseket, és hónapok múlva is emlékszik rá, de a szorzótáblát még mindig összekeveri.

Nagyon jó a nyelvérzéke, kiválóan ejti ki az angol vagy a spanyol szavakat, de nem hajlandó bemagolni őket, mert még nem látja, hogy ha ennek az ismeretnek a birtokába kerül, akkor már csak egy lépés, hogy idegenekkel szót értsen.

Gyönyörűen rajzol, a kézügyessége egyre rendezettebb, nem okoz neki problémát, ha kötni, varrni, vagy bármivel kreatívkodni kell, viszont egyre ritkábban veszi a fáradtságot, hogy kitaláljon dolgokat, inkább másol, kopíroz, utánoz. Persze ettől is ügyesedik, nem vész kárba ez az idő.

Fantasztikus kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, bár ellenszenvét sem takargatja. Őszintén próbál viselkedni, ám ez baráti társaságában egyre nehezebb, főleg ha alakoskodnak körülötte, ha rosszindulatúan viselkednek a háta mögött. Próbál megfelelni az elvárásoknak, vállalva azt is, hogy feladja önmagát, csak sajnos ettől rosszul érzi magát és még nem érti, hogy az egyénisége fontosabb, mint mások véleménye.

Hihetetlen empátiával viseltetik mások iránt, legyen az ember, vagy állat. Számtalanszor volt, hogy a sérült plüsst kellett megvenni, mert azt senki sem fogja, ahogy az is, hogy lehet, hogy ő is megütötte magát, de a másiknak talán jobban fáj és a kismadarat, aki kiesett a fészekből csak ő mentheti meg.

Nagyon egyéni a humora, és egyre többször sikerül megtalálni a közlési formát is. Nálunk sosem telik el úgy nap, hogy ne kacagtunk volna.

Tulajdonképpen mindennel meg vagyok elégedve, de mindenből hiányzik egy kis plusz. Hiányzik az, hogy lássam a célkitűzést, bár rövidtávú dolgok adódnak, de az első kudarc után, sutba is vágja őket. Nem elég kitartó és még nem is nagyon tudja, hogy mi számára a fontos.

Most ilyen. Benne van a tehetség, de hiányzik a kitartás. Az biztos, hogy mindennél jobban szeretem és azt hiszem ő is kedvel engem. Kíváncsi leszek hogy egy-két év múlva mit írok majd az üres lapra.

Nagycicák

Igaz még csak 20 naposak ezek a cicák, és már születésükkor sem voltak annyira kicsik, de alig egy hét alatt megduplázták a súlyukat és mostanra kimondottan kövérek, a szó legkedvesebb értelmében.

A szemük már nyitva, de egész nap csukva tartják, békésen alszanak a biztonságot nyújtó dobozban, bár már Pezsgő igyekszik új helyet találni nekik – ezt minden egyes alkalommal eljátsszuk -, benne van a forgatókönyvben, ahogy az is, miként beszélem le róla.

Az egyik legjobb mód, hogy igyekszem minden olyan helyet megszüntetni, vagy legalább számára megközelíthetetlenné tenni, amiről azt gondolom, hogy ha macska lennék, biztos nyerő lenne. Eddig sikerült a fejével gondolkodnom, viszont a szekrényem hátsó táblája részben elvált az oldalától, ami azt jelenti, hogy egy kismacskányi hely tátong ott. Igyekszem ruhákkal eltakarni, lévén az van a szekrényben, de Pezsgőt nem olyan könnyű átverni. Igaz még csak odáig jutott, hogy kihúzogassa a holmimat a résen és a kölykei alá terítse, arra még nem vetemedett szerencsére, hogy a kiscicákat megpróbálja a helyükre csúsztatni, de ami késik, nem múlik.

Három kandúr és egy kislány tartozik a nyári alomba. Messziről meg lehet ismerni a lányt, mert sokkal fehérebb a bundája a kandúrokénál. Ilyenkor még kicsi ufó-szerű, szinte bordó színű szemük van, a fejük oldalán pedig macifülek, nagyon mókásan néznek ki. Természetesen egy-két bolhát is el kellett már távolítanom belőlük, ami szintén az ufó-rejtélyhez tartozik, hiszen egyik macskánk sem hordoz magán élősködőt, a kicsikben viszont születésük után egy héttel már találni lehet.

Ingyen dinnye, de milyen áron!

Véletlenek nincsenek. Minden történésnek megvan a maga magyarázata. Volt már balesetem, aminek állítólag az az üzenete, hogy egy helyben állok, induljak már el egy másik irányba, mert ott ahol vagyok, csak toporgok, nem jutok egyről a kettőre.

Ma újabb lökést kaptam, bár nem tudom, hogy mennyire vegyem komolyan az üzenetét, mert inkább viccesen alakult az eset – szerencsére.

Éppen kanyarodtam az egyik kereszteződésben balra, miközben látom, hogy akinek elsőbbséget kéne adnia, nem áll meg, hanem csorog szép lassan, de egyre közelebb felém. Nem is értettem, hogy mért nem nyomja már meg a féket, hiszen egészen előtte vagyok, ha kinyúlok az ablakon, megérintem a motorháztetőjét, de ő csak jön. Ekkor felgyorsítottam, hátha sikerül elkerülni az ütközést, de sajnos a hátsó lökhárítómat mégis meglökte. Pont a sofőrrel voltam egy vonalban, akinek oda is kiáltottam, hogy „ÁLLJ már meg!”

Azonnal leparkoltam, hogy megszemléljem, mit tett az autómmal. Ekkor láttam, hogy aki nekem jött, egy dinnyével teli transzportert húz maga után. Tulajdonképpen vissza akartak fordulni, úgyhogy mikor mellém értek, az egyik kiabál ki az ablakon, hogy "nincs semmi baja az autódnak!" és szép lassan folytatják az útjukat, mintha mi sem történt volna.

Nekem még nem volt időm megnézni, hogy egyáltalán milyen sérülés lett a kocsimon, csak annyit ordítottam vissza, hogy menjél csak, de felírom a rendszámodat, és már memorizáltam is.

Erre megálltak. A srác, aki kiabált, kiszállt, és miközben összeszedte az autójukról leesett lámpaburát, vagy rendszámot, nem figyeltem mit, folyamatosan az autómat becsmérelte, hogy húsz forintot sem ér, meg ilyenek. Annyira felbőszített, hogy a már egyébként is magasan szárnyaló adrenalin szintem az egekbe csapott és nem érdekelt engem a bőrszíne, csak az, hogy megvédjem a tulajdonomat.

Közöltem vele, hogy bár az enyém nem ér semmit, mégis az ő kocsijáról potyognak le a dolgok. Közben már láttam, hogy tényleg nem esett baja az autómnak, legalábbis látszólag, de már Antit is riasztottam telefonon, hogy hol talál meg.

Ekkor jött oda a sofőr, aki addig csak telefonált, valami nagyon sürgős lehetett. Szerencsére normális hangot ütött meg és tulajdonképpen még segítőkész is volt. Mondta, hogy láthatólag nem történt kár, de mondjam meg, hogy miben segíthet, ha mégis. Ezzel a hangnemmel már én is megbékéltem, úgyhogy közöltem vele, hogy legközelebb álljon meg. Elkezdett valamit magyarázni a telefonbeszélgetéséről, de félbeszakítottam, hogy engem ez nem igazán érdekel. Nem nagyon vette a szívére a dolgot, kérdezte, hogy elfogadok-e egy dinnyét. Mondom ez a minimum.

Ezen már mosolyogtunk mindketten.

Leginkább csak azért kellett a dinnye, mert miután kiválasztott egy óriásit, a kis csávót szalajtotta érte, aki majd’ beleszakadt. Én csak mosolyogva néztem, kinyitottam előtte a hátsó ajtót, mutattam, hogy oda tegye le. Egy szót sem szólt, csak szorította össze a száját, hogy ne halljam a lihegését.

Ezért megérte.

Kékfény

Azt hiszem egy szülőnek az egyik rémálma, ha a rendőrség becsönget és a gyermeke iránt érdeklődik. Hogy olyankor mi fut át másodpercek alatt egy anya fejében, míg felteszi azt a kérdést, hogy „milyen ügyben” vagy valami hasonló banalitást, azt képtelenség leírni.

Valami hasonló eset történt meg a családommal a minap, de ne szaladjunk annyira előre.

Kezdjük ott, hogy idén is felállítottuk a kertben a medencét. Sokáig csak néztük sóvárogva, hogy mikor mehetnénk bele, de annyira kevés volt a szünet két esőzés között, hogy nagyon lassan melegedett fel a víz. Amikor végre elérte a 24 fokot, már egész jól esett megmártózni benne, főleg ha még a Nap is sütött. Persze Tami élvezi a legjobban a pancsolást, ha pedig partnere is akad, akkor felettébb jól szórakozik.

Van úgy, hogy barátnőt hív meg, de többnyire az apukája a legjobb játszótárs a medencés ökörködésben. Kért is a szülinapjára egy felfújható úszó kereket (nem tudom a hivatalos nevét), amit meg is előlegeztem neki, mert mire eljönne az ideje, vége lenne a nyárnak.

Tegnap Anti elég későn ért haza, de Tami kierőszakolta, hogy fejest ugorjanak a számomra még mindig hideg vízbe. Hatalmas hancúrozás vette kezdetét, nem kímélték a hangszálaikat, jó volt hallani, ahogy Tami gurul a nevetéstől és a vízen lebegő játéktól, -ból, ról. Én többnyire a házban voltam és a vacsorát készítettem elő, de néha kihívtak, hogy fotózzam le őket, mert különböző „veszélyes” mutatványokat találtak ki.

Már jócskán besötétedett, mikor vége lett a medencés partinak. Egy gyors tusolás és vacsora után kezdetét vette az újabb játék, pedig már ilyenkor a jobb házakban alszanak :). Azt már többször írtam, hogy mi nem nézünk tévét, nem vagyunk alkalmasak több órán keresztül meredten bámulni egy képernyőre, amiben tulajdonképpen marhaságok vannak, viszont van internetünk, ahol akkor nézünk hülyeségeket, meséket vagy filmeket, amikor csak kedvünk van.

A ma esti program a karaoké volt. Hangosan énekeltük az általunk már többször, Tami által most először hallott dalokat, sőt néha igyekeztünk egymást túlüvölteni, főleg, ha végképp nem tudtunk intonálni.

Egyszer felnéztem az ablakra, mert valami kékes villódzást láttam rajta. Biztos egy autó világított be az útról, gondoltam, nem törődtem vele, danolásztunk tovább. Rá pár percre Tami is felnézett és mondja, hogy valaki bevilágít hozzánk. Ekkor már kinyitottam az ajtót, majd riadtan csuktam vissza és szóltam Antinak, hogy a kapunk előtt diszkófények láthatók.

Az gyorsan eljutott a tudatomig, hogy valószínű a rendőrautóknak vannak ilyen kékes árnyalatú lámpái, úgyhogy nem késlekedtem, kiszaladtam.

Két rendőr állt a kapuban. Fiatalok voltak mind a ketten, az egyikük folyamatosan írt valamit a tenyerébe, míg a másik beszélt.

-         Miben segíthetek? – tettem fel a kérdést, amellyel meglepetésemet akartam álcázni, mert arra gondoltam, hogy valaki mást keresnek, tőlünk csak információt szeretnének.

-         Elnézést a kései zavarásért, de már csöngettünk, sőt dudáltunk is! – mondta a magasabbik, de hangjában egy szemernyi vádaskodás sem volt.

-         Sajnálom, hangosan énekeltünk odabent, nem hallottuk, a csöngőnk pedig rossz – feleltem, miközben kinyitottam a kaput.

-         Nem tudjuk, hogy jó helyen járunk-e – folytatta a rendőr -, de egy 14-15 éves Tamara nevű lányt keresünk.

Na ekkor remegtem meg egy pillanatra, de megőriztem a lélekjelenlétemet, amit biztos elvesztettem volna, ha nem tudom, hogy a lányom odabent van, épségben.

-         A lányomat is így hívják – feleltem kicsit bizonytalanul -, de még nincs 12 sem.

-         Akkor ő lesz az – folytatta a srác.

-         Ki lesz ő? – kérdeztem értetlenkedve.

-         Lakossági bejelentés érkezett, hogy elképzelhető, hogy nincs jól a gyerek. Megnézhetnénk? Kihozná? – kérdezte határozottan, de továbbra is kedvesen.

-         Persze – feleltem és már sejtettem, hogy az estébe nyúló hancúr, a kiabálás okozhatott ekkora felfordulást. – Mi lenne, ha bejönnének? – fordultam vissza váratlanul.

-         Az még jobb – kapott az alkalmon a rendőr, aki egyre szimpatikusabb lett a szememben.

Miközben befelé baktattunk, megtudtam, hogy az egyik szomszéd aggódott a lányom testi épsége miatt, mert folyamatos „anya, anya” kiáltásokat hallott. Pedig nincs is közvetlen szomszédunk, tényleg jó hangosak lehettek.

Tami már a teraszon volt, kíváncsian, tágra nyílt szemekkel ült a lócán, pizsamában és a fogát mosta.

-         Jól vagy? – kérdi tőle a rendőr.

-         Jól – mondja Tami bizonytalanul, mivel nem érti, hogy miért kérdeznek tőle ilyen marhaságot, vad idegenek, ráadásul rendőrök.

Ekkor elmeséltük nekik az esti medencézést, a kiabálást, a karaokét, és még jó pár témát érintettünk, mert nagyon barátságosak voltak. A másik rendőr nem volt a szavak embere, ő az adatainkat írta, Tami diákigazolványát is elkérték, amiből kiderült, hogy tényleg nincs még 14 éves, néha mosolyogva ránk nézett, de egy szót sem szólt.

Azt nem árulták el, hogy ki tette a bejelentést, de tulajdonképpen nem is lényeges. Talán csak azért szeretném megtudni, hogy megköszönjem neki, hogy figyelnek. Nem látok benne semmi rosszindulatot. Messziről tényleg csak a folytonos „anyázás”, visítás hallatszhatott, ami akár bántalmazást is jelenthetett volna. Az már más kérdés, hogy ha tényleg valami baj történik, akkor a rendőrök már nem tehettek volna semmit, olyan későn értek ki. Így viszont feldobták az esténket, bár már nem maradt belőle sok.

Kövér kiscicák

Megint éjszaka került sor Pezsgő újabb szülésére, de most már Tamit is tartotta annyira felelősségteljesnek, hogy őt keltette fel, hogy a segítségére legyen.

Ez nagyon érdekes dolog, hogy megérezte benne, hogy képes rá, hisz ő a gazdája és engem nem is zargatott. Persze azért nem aludhattam én sem, mert a lányom boldogan ébresztett, hogy elérkezett az idő, és nagyon büszke volt, hogy őt jelölte ki Pezsgő a feladat elvégzésére. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy a plüssök közül kivegyem az első jövevényt és én meg Antit zavartam fel legszebb álmából, hogy kintről hozza be az erre az alkalomra félretett banános dobozt.

Szépen elhelyeztem benne a kis cicát és az anyját, majd Tamira bíztam a továbbiakat, én meg ledőltem. Sajnos elaludni még sokáig nem bírtam, figyelemmel kísértem az eseményeket, de legalább kényelmesen feküdhettem az ágyban.

Reggel viszont nehezen ébredtünk mind a ketten. Négy gyönyörű, hófehér és kimondottan gömbölyű kismacska született a sötétben. Pezsgő tökéletesen elintézte, amit el kellett intéznie, nem volt komplikáció – szerencsére.

Csiki is csatlakozott a kis csapathoz, nosztalgiázni.

Mint a mesében...

Taminak igyekszünk egy olyan gyerekkort biztosítani, ahol nem kényszerítjük számunkra fontos dolgok megtételére, nem írattuk be olyan iskolába, ahol versenylónak érezheti magát és mi sem várunk el tőle annál többet, mint amire képes. Nincs értelme hajszolni, mások elvárásnak megfelelni, csak azért, hogy elvegyék a gyerekkorát és egy megkeseredett, szorongó felnőtt váljék belőle.

Ezért is van az, hogy mindenbe belefog, abbahagy, kipróbál, keresi a közlési formáját, amiben igazán megmutathatja tehetségét. Én minden ilyen megnyilvánulása előtt fejet hajtok, támogatom, a végtelenségig büszke vagyok és bár nem mindig sikerül, de igyekszem nem lökdösni arra, amerre nem szívesen menne.

Most ismét kipróbált valami olyasmit, ami illik hozzá, amiben meg tudja mutatni magát, amit magáévá tud tenni, amihez tehetsége van. Ez a talentum abból adódik, hogy nagyon választékosan beszél, igénye van a szép szavakra, önmagát is kijavítja, ha rosszul használja az ikes igét, netán szóismétlésbe keveredik.

Nemrégiben jelentkezett egy meseíró pályázatra. Aznap, amikor kihirdették, már le is ült az asztalhoz és megírta. Kicsit gyorsnak találtam a dolgot, de nem akartam beleszólni. Egy adott mesét kellett folytatni, Tami teli volt ötlettel és lelkesedéssel. Másnap biztattam, hogy írja tovább, de az előző nap kapott eredménnyel megelégedett. Ráhagytam. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam a figyelmét néhány helyesírási hibára. Mire beadta a mesét, már egy gyönyörűen megszerkesztett, illusztrált „mesekönyv” lett belőle.

A minap volt az eredményhirdetés. Aznap elég sok dolgom volt, beleértve azt is, hogy elmenjünk játszani és jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ez annyira jól sikerült, hogy a délutáni program teljesen kiment a fejemből. Nincs mit szépíteni a dolgon, egyszerűen elfelejtettem elvinni az eredményhirdetésre!

Majdnem sírva fakadtam, hogy ilyenből kihagytam a gyerekemet, főleg mikor megtudtam, hogy második helyezést ért el.

Persze a díjat később is átveheti, de a ceremóniát nem fogják megismételni a kedvemért. Szóval mielőtt bármit is elvárnék az én kicsi, tehetséges lányomtól, jobb ha előbb magamban tisztázok le néhány fontos dolgot.

Támadás!

Nem igazán szeretem, ha futás közben bármi is utamat állja, eltereli a figyelmemet, mert ebben az időpontban van csak alkalmam magammal foglalkozni, magamra figyelni, arra gondolni, amire csak szeretnék, álmodozni vagy problémát megoldani, jó zenéket hallgatni vagy a madárcsicsergést.

Szerencsés alkalom ez arra is, hogy fejben megírjak akár egy posztot, vagy egy levelet, valahogy ilyenkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, lévén, hogy az agyam pár kilométer után már lemegy alfába, mégis éber vagyok, egyre több endorfin termelődik, akárha csokit falnék, mégsem hízom.

Ennyi ömlengés után bárki kitalálhatta, hogy szeretek futni! Nem esik nehezemre, hogy kitartsak kilométereken keresztül, egyszerűen beépült a mindennapi életembe, el sem tudnám képzelni, hogy ne fussak.

Kevés kivételtől eltekintve a töltésen szoktam ezt a sportot űzni, ahol erre alkalmas terepet alakítottak ki, vagyis nincs kibetonozva, km kövek vannak az út mellett, nincsenek mély barázdák a talajon, hogy a bokám épségét veszélyeztetnék. A füvet időnként kaszálják, főleg akkor, ha már nagyon csiklandozza a vádlimat és csak néha jár arra autó, saját felelősségére, mert ha utolér, biztos lehet benne, hogy engem ugyan nem kerül ki.

Én ugyanis középen futok. Egyébként nem, de ilyenkor mindig. Merthogy arra nem mehetne autó, a gátőr is biciklivel járja be a környéket, én pedig jogot formálok arra, hogy a tiszta levegőmet ne rontsa el sem a kipufogógáz, sem a jármű után felkavarodó por. Ilyenkor csúnyán szoktak rám nézni, csúnyákat is szoktak mondani, de én hátat fordítok nekik, felhangosítom a zenét a fülemben, hogy még csak véletlenül se.

Hát igen, tábla tiltja az autók járását, de mi van a méhekkel? Most ez izgat a legjobban, ugyanis minap rám támadt egy kisebb raj. Nem mondom, hogy a nyugodt futásom egyenletes maradt. Azt sem, hogy nem vert ki azonnal a víz. Szerencsés alkatom van abból a szempontból, hogy a stressz először talpraesetté tesz, nem fagyaszt le, csak mikor elmúlt a veszély, akkor esem kétségbe.

Az történt, hogy derűsen futkároztam a megszokott tempómban. Egy tábla figyelmeztetett, hogy „Vigyázat, méhek”. Ezt már többször elolvastam és mindig elgondolkodtam, hogy mégis hogyan vigyázzak? Mit kell tenni, ha a közelben méhek vannak. Arra a megoldásra jutottam, hogy csak egy kiút lehet, nem szabad arra menni. Egyéb vigyázás nem nagyon jutott az eszembe, de mivel már többször kocogtam arra és semmi bántódásom sem esett, hát nyargaltam tovább gondtalan.

Egyszer csak a hajamra esett valami. Pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy a fák elég messze vannak, a szél sem fúj, levél, termés, ilyesmi nem nagyon lehet, akkor ez egy méhecske lesz. Még meg is sajnáltam egy pillanatra, hogy most mit élhet át, majd óvatosan kiszedtem a hajamból és hirtelen feldobtam a magasba, mielőtt beleharap az ujjamba. Büszke voltam magamra, hogy ilyen higgadtan letudtam ezt a dolgot és futottam tovább.

Pár lépés után viszont zümmögésre lettem figyelmes. Ismét a másodperc tizedrésze alatt átfutott az agyamon, hogy ezt a zümmögést valószínűleg nem madarak adják ki, akik néha elszállnak a fejem felett, ahogy az is biztos, hogy igencsak hangos, ha már a fülhallgató muzsikája ellenére is kiválóan hallom. És ha már hangos, akkor minden esély megvan rá, hogy nem csak egy kóbor rovartól származik (szoktam így agyalgatni, mint egy csekélyértelmű medvebocs).

Hátranéztem, és azonnal Micimackó bőrében éreztem magam! Nem akarok hülyeséget mondani, mert nem volt időm megszámolni őket, de közel hatvan méh igyekezett a nyomomba érni, gondolom nem azért, hogy versenyezzünk, és a győztes viheti a mézet! Úgy mértem fel, hogy elég jó eséllyel hamarosan le is hagyhatnának, már ha ez volna a céljuk.

Talán meghallották a hajamba gabalyodott méh sikolyát, és társuk segítségére siettek? Vagy látták milyen gorombán dobom el a pajtásukat és ettől felbőszültek? Nem tudom, de mikor felfogtam, hogy mi készül kialakulni, úgy megugrottam, mint egy macska, aki verebet akar fogni. Gyorsan megsejtettem viszont, hogy akármilyen jó futó is lennék, képtelenség, hogy lehagyjam őket. Az volt a mázlim, hogy - a hőségre és a kihalt tájra tekintettel, hisz ott voltam, ahol már csak a méh jár - már korábban levetettem a pólómat és a nadrágom korcába tűztem. Most gyorsan kikaptam onnan és miközben iszkoltam, mint egy riadt vadló, a fejem felett csapkodtam a pólómmal, akárcsak lasszó lenne a kezemben. Úgy száz méter után kezdtem lassítani, mert már nem is bírtam volna az iramot, és mert úgy véltem, sikerült megszabadulnom tőlük.

Óvatosan hátranéztem és megnyugodtam, hogy elmúlt a veszély. Visszafelé már a töltés aljában futottam, ami kissé bokatörő, de nem mertem volna újra keresztülgázolni a méhfelhőn, bár fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit gondolnak ezek az okos rovarok, hogy alulmaradtak. Lehet, hogy várnak, hátha visszamegyek, lehet, hogy csak ennyi volt a céljuk, hogy elzavarjanak, mindenesetre nem akartam megkérdezni tőlük.

Egész úton azon gondolkodtam, hogy a töltésen számtalan futó, de sokszor biciklis gyerekek próbálnak kikapcsolódni, a várostól megszabadulva a természetben feltöltődni. Szabad ilyen veszélynek kitenni őket? Vagy az a hibás, aki arra megy, hisz van kint tábla, hogy "Vigyázz", de hogy kell vigyázni?

Erre még nem jöttem rá.

Másnap visszamentem a helyszínre, hogy készítsek néhány fotót illusztrációként, de meglepetésemre eltűnt a tábla, eltűntek a méhek is. Két hatalmas farkaskutya hűsölt a kaptárok helyén, úgyhogy megállás nélkül továbbmentem, mielőtt velük is összetűzésbe kerülök.