Félreértés

- Mondd meg őszintén… kérlek, Te megcsalsz engem?

- Hogy mi van??? – Honnan veszel ekkora baromságot?

- Ne tagadd, tudok a sorok között olvasni… és látom, hogy mi folyik körülöttem…

- De mégis, milyen sorról és milyen folyóról beszélsz?

- Hát nemrég olvastam a legújabb novelládat… és ez egyértelmű, ezek után…

- Várj, valamit nem értek… arról beszélsz, ahol tulajdonképpen senki sem csal meg senkit, csak ezt a másik nem tudja?

- Hát ennek van álcázva, de mondtam, hogy tudok a sorok közt olvasni…

- Na, de ott a férfi csalja meg a nőt… állítólag… akkor én mondhatnám, hogy Te csalsz meg engem, de mivel én írtam, ezért nem mondom és nem is csak ezért.

- Ez csak félrevezetés, megfordítottad a szerepeket, hogy ne legyél gyanús, de minden szavad rólunk szól.

- Nem, ez egy novella, egy kitalált történet, ami valahogy elindult a fejemben és leírtam, mert vicces és érdekes lehet és miközben írtam, tök jól szórakoztam és reméltem, hogy aki olvassa, szintén jót szórakozik. Tudod, mi a novella definíciója? Nagyvonalakban egy kitalált történet, melynek ugyan lehet valóságalapja, de azért mégiscsak egy epikai műfaj, melyet irodalmi alkotásként tartanak számon.

- Na jó, de akkor is, ez rólunk szól, kicsit másképp, akárcsak a múltkori, ahol a kutya talált egy kabátot…

- De hát nekünk nincs is kutyánk!

- Az most mindegy, az az irodalmi része, de…

- … de kabátunk van, akkor már mi is vesszük fel? Ne bolondulj meg! Hidd el, hogy ez is csak egy kitaláció, nem rólunk szól, csak az írónak muszáj a saját környezetéből kiindulnia, hiszen az a legismertebb terep, de aztán a fantázia meglódul és mindenfélét összehord, kizárólag az irodalmi tanítás vagy szórakoztatás céljából. Ez történt most is.

- Biztos? Nem akarsz elhagyni?

- Hogy tennék ilyet, amikor minden nap ellátsz újabb és újabb témával! J

Telefonhívás!

Rájöttem, hogy az én kedvesemnek két nője is van, az egyikkel tegnap találkozott, a másikkal holnap fog. Azt hiszem átnézem a ruhája többi zsebét is...

Meglepetés

Nem szeretek titkolózni előtte, de azt hiszem ezt nem lehet másképp, nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne sejtsen meg semmit, pedig legszívesebben elmondanám neki már most, de nem szabad. Minden egyes szavamra vigyáznom kell, nehogy valami olyasmit mondjak, ami kétértelmű, félreérthető, ne adj’ isten, egyértelműen kétértelmű.

Arra gondoltam, illetve nem csak én gondoltam, mert nekem ilyenek nem jutnának eszembe, de Juditkának remek ötletei vannak és ő annyira belelkesült, hogy el is vállalta az együtt kigondolt forgatókönyv lebonyolítását. Csak ne incselkedne állandóan velem, húzza az agyamat, minden pillanatot megragad, hogy kétértelmű helyzeteket teremtsen, pedig a lányom lehetne, talán ezért is szórakozik velem, rajtam, mert könnyen zavarba tud hozni.

Szóval kitalálta, hogy béreljem ki a helységet egy estére és így kettesben lehetünk, természetesen a pincéreket leszámítva, aki csak Juditka lenne, mert nem hétfogásos vacsorára készülünk, hanem egy könnyű sütizésre, borozásra, pedig alkoholt nem is árulnak ebben a cukrászdában, de kivételesen ezt is felveszik a repertoárjukba.

Juditka vállalta, hogy ízlésesen feldíszíti a helységet, de kértem, hogy át ne essen a ló túlsó oldalára és tiszta giccs legyen az egész, mert azt egyikünk se szereti. Nagyon belelkesült, valamiért a lila színt helyezte előtérbe, pedig mondtam, hogy Z. kedvence a kék, de azt mondta, hogy az túl harsány lenne, tetszeni fog neki a lila is és már húzta is elő a szalvétákat, az üdvözlő kártyákat, melyek kellemes harmóniát árasztottak, de fogalmam sem volt, hogy ennyi féle lila szín létezik a palettán, de kiegyeztünk egy világosabb fajtában. Tényleg arra írta fel, hogy mikor lesz a főpróba, mert a hangulatvilágítást intézi, de a menüt nem választottuk ki, de van még idő! Ha jól emlékszem hétfőn fogunk találkozni és kedden pedig 27-e, a nagy nap, a 15. évfordulónk és a cukrászda csak hatig lesz nyitva, mi pedig 8 órára megyünk, addig Juditka mindent előkészít. Olyan fura, hogy ő sokkal lelkesebb, mint én. Előre látom, hogy milyen meglepetés lesz Z. számára, mert eddig mindig ő szervezte az ünnepséget, hol nagyon kreatívan, hol csak az utolsó pillanatban, attól függően, hogy milyen számot ünnepeltünk és mennyi ideje volt rá, mert arra mindig figyeltünk, hogy aznap tartsuk, bármelyik napra is esik, legyen az egy elfoglalt hétköznap, vagy hétvége.

Ki hív? De jó, hogy felvettem szokásba, hogy itthon csak lehalkítva használom a mobilomat. Az üzleti partnereim csak hozzávetőlegesnek gondolják a munkaidőmet, de így, hogy nem veszem fel, beletörődnek, hogy másnap visszahívjanak vagy megvárják, míg én hívom őket. Ezt nem hiszem el! C. csörög. Már jó ideje nem hallottam felőle, hiszen megbeszéltük annak idején, ennek van már szerintem 8 éve is, hogy vétek lenne eladni azt a mahagóni asztalkát. Tényleg nagyon értékes, semmi giccs rajta, vaknyomásos díszítéssel, jó pénzért tudnám értékesíteni, lenne rajta jutalék bőven, amiből fedezni tudnám a házassági évfordulónkat, már ha azért hív, hogy eladja…

Tényleg a múltkor bejelölt közösségi oldalon is. Csúnyán elhízott, bár sosem volt nádszál vékony, de akkoriban nem volt még az arca felvarrva, ami eléggé visszataszító, a tetovált, csodálkozó szemöldökéről már nem is beszélve! Miért nem tudják a nők elfogadni az öregedést, szépen, észrevétlenül beletörődni, hogy eltelt felettük az idő és bőven elég egy kis odafigyelés ahhoz, hogy megőrizzék a szépségüket. Mert azért szép arca volt, de a gondolkodásmódja még jobban tetszett, bár nem minden információja volt helyes, de a lakása olyan volt, mint egy múzeum és mindegyik bútordarabnak tudta a történetét, és nem csak akkortól, mikor a családjához került, hanem még azt is, hogy ki készítette és mikor. Nagyon fontos volt számára a családja és annak múltja és ez rendkívül szimpatikus volt. Csodálkoztam is, hogy meg akar válni egyiktől, másiktól és azt hittem sikerült lebeszélnem róla.

Z. is féltékeny volt rá kicsit, mert elég sokszor ugrottam át hozzá, hisz a közelben lakott, egyedül élt és lelkesen beszéltem róla. Talán lehetett is volna köztünk valami, ha nem vagyok kapcsolatban, de ez csak a levegőben lógott, mint egy pókháló, melybe mindkettőnk belegabalyodhatott volna, de én észnél voltam, teljesen a tudatomnál, és bár volt némi hasonlóság közte és Z között, azért mégsem ő volt, sőt, nagyon nem.

Oké, felveszem, a régi ismeretség emlékére és G. miatt is, mert biztos ő lesz a következő, akit tárcsáz, ha én kinyomom…

Jutalék ide vagy oda, én nem akarok ezzel a nővel találkozni. Annyira negédes volt a telefonban, annyira rám akart mászni már vonalon keresztül is, hogy borsódzott tőle a hátam. Persze udvarias voltam, amennyire csak lehettem, de én egy picit sem adtam alá a lovat. Azért azt nem vette be, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy nincs időm eladni egy több száz éves, Lajos korabeli, szinte már műemléknek számító asztalkát, aminek a piaci ára vetekszik az autóm árával! És hát tényleg remek üzleti fogás lenne! Ezért is mentem bele, hogy holnap látogasson meg és megbeszéljük a részleteket. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Z. fülel, nem indítja el a mosógépet addig, míg le nem tesszük a telefont, nehogy lemaradjon bármiről is a zörej miatt. Még jó, hogy kihangosítottam, hisz nincs semmi titkolnivalóm! Vagyis van, de az más.

Félrelépés

Annyiszor mondtam már, hogy mikor beteszem a ruhákat a mosógépbe, én már nem fogom átnézni, hogy van-e benne valami, mert erre nincs időm, hogy minden egyes ruhadarab zsebét végigböngésszem. Sokkal egyszerűbb annak, aki leveszi, megnézi és bedobja a szennyestartóba, akkor csak egyet kell kiüríteni, nem százat!

Jó, ha látom, akkor kiveszem, merthogy ez például eléggé feltűnő E. nadrágjának a hátsó zsebében, mivel kilóg. Biztos valami feljegyzés, amit egyébként nem szoktam elolvasni, de ez nem egy sajtpapír, hanem egy színes, kisméretű levélpapír. Ráadásul lila. Na, ilyenek pont nem szoktak se itthon, se az irodája asztalán lenni. Körülötte vagy postit van, vagy boríték, mert leginkább a kiürült boríték hátuljára szeret írni, persze ha nem akarja kiragasztani valahová, hogy szem előtt legyen. Ez viszont diszkréten kétrét van hajtva, és egy parányi gyűrődés sincs rajta, mint amire vigyáztak. Muszáj kivennem, hogy ne mossam ki, és ha már kiveszem, meg kell nézzem, hátha valami fontos. „Hétfő 16:00, Stop, várlak”.

Ma kedd van, tehát ez a találka tegnap volt. Az biztos, hogy nő írta, nem kell grafológusnak lenni ahhoz, hogy ebből a cirkalmas vonalvezetésből kitaláljam. Sajnos nem volt bőbeszédű, de azért egyértelmű. E. 16 órakor végez a munkával, tehát a közelben találkoztak valahol. Stop, stop, stop, hát persze, ez a közelben lévő Stop cukrászda lesz. Szóval ott volt randija valakivel! Akivel bizalmas viszonyban van, hiszen tegezi… és várja… De kár, hogy lecsúsztam róla, szívesen megleptem volna őket, tudtam, hogy hétvégén kellett volna mosnom, hülye, hiába, mert akkor még nem került volna a szennyesbe ez a nadrág… benne a cetlivel… erről mindenképp utólag értesülök.

Most csak ül a gépe előtt és olvassa a leveleit, ugyanolyan arccal, mint máskor, de tegnap, hogy is volt? Én értem haza előbb, de nem sokkal, lássuk csak, mikor is? 17 után kicsivel. Ja, ilyenkor már bőven itthon szokott lenni. Kérdeztem is, hogy ilyen sokáig dolgozott és ő mellébeszélt, hogy mennyire elfoglalt, néha tovább kell maradnia, mert jön egy megrendelő, vagy ajánlatot kell készítenie, esetleg félbe hagyott egy munkát délelőtt és másnapra be kell fejeznie. És ha jobban belegondolok, nem először fordult elő, hogy én értem haza korábban, holott hivatalosan ő egy órával hamarabb befejezi a munkát.

Ki lehet ez a csaj? Odaadjam E.-nek a cetlit és ezzel a tudtára hozzam, hogy mindent tudok, vagy tetessem a hülyét és játsszam el, hogy fogalmam sincs semmiről és inkább nyomozgassak? Az utóbbi jobban tetszene, hogy lássam, ahogy vergődik a keresztkérdéseim nyomása alatt, persze anélkül, hogy észrevenné, hogy keresztkérdésekkel bombázom, de ez annyira méltatlan egy ilyen régóta tartó kapcsolathoz! Már 15 éve együtt vagyunk, úristen jövő héten lesz pont 15 éve! Eddig a gyanú árnyéka se merült fel bennem, hogy megunta volna a kapcsolatunkat, hisz őszinték voltunk egymáshoz mindig, ha kétség is merült fel benne vagy bennem, azonnal megbeszéltük és új szemszögből közelítettünk egymás felé, ami mindig túllendített minket a parányi bizonytalanságon, merthogy ez csak ennyi volt, némi önértékelési probléma, pici unalom, megszokás, semmi több.

Most hogy ezen morfondírozom, eszembe jut egy eset, ami a szemem előtt zajlott le, mert mindenről beszámolt és elmesélt, mivel eleinte ő sem érzékelte, hogy több is lehet a véletlen találkozás mögött, vagyis csak lehetett volna, szerencsére. Egy én korabeli csajszi volt, aki segítséget kért tőle és E. mindig segít, ha tud, természetesen, amit szeretek is benne, bár sokszor bosszant is, hogy a közös időnket így mások rabolják el.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi történt, én nem találkoztam a hölggyel, csak annyit tudtam róla, amit E. elmesélt. Elmondta, hogy egy közös ismerősük által került vele kapcsolatba, G. ajánlotta a hölgy figyelmébe, hogy E. biztos tud segíteni, miben is… annyira régen volt. Ja, igen, eszembe jutott! Volt a hölgynek egy antik bútora, azt hiszem asztal, amitől szeretett volna megválni, persze jó pénzért, és ezt akarta felbecsültetni. E. sosem megy helyszínre, be tudják vinni hozzá, vagy fotó alapján elbírálja, de mivel G. ajánlotta és nem is lakott túl messze tőlünk a hölgyemény, ezért felajánlotta, hogy meglátogatja. Többször is, de mindig tudtam róla, elmesélte, hogy milyen jót beszélgettek, mert fantasztikus története volt annak az asztalnak, amiről E. meggyőzte, hogy ne adja el, legalábbis ne most, mert meg fogja bánni, és az értéke az idővel csak nőhet, így ha nem annyira fontos, akkor várjon vele. A kerek asztal mellett pedig kedélyesen eldiskuráltak. Hogyis hívták a nőt? Ehh, nem jut eszembe… E. később elmesélte, hogy sokban hasonlít rám a nő nevetése, gondolkodása, tán még a kinézete is, egyre többször említett meg, mindig valami részlet jutva az eszébe, aminek az lett a vége, hogy kimondta azt a mondatot, amit sosem felejtek el, bár eddig mélyen elnyomtam magamban, de most ez a cetli felszínre hozta: „Ha te nem lennél, vele el tudnám képzelni az életem!”

Emlékszem, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt, megszólalni sem tudtam és könnybe lábadt a szemem, de tartottam magam, hiszen voltam, ott álltam vele szemben teljes valómban, és tudtam, hogy ennek még nincs vége, ez csak egy futó gondolat, egy váratlan helyzetben adódó menekülési lehetőség és fantazmagória. Láttam a szemében, hogy amint kimondta, azonnal meg is bánta, érezte a súlyát, de már nem tehetett semmit, elhangzott és már csak átölelni tudott, hogy a fülembe súgja, nem úgy gondolta, csak hirtelen kicsúszott a száján, bocsássak meg…

Nem tudom, mi történt ezután, soha többet nem beszélt róla, szerintem nem is látogatta meg többet, talán átadta egy kollégájának az ügyet, vagy a nő tényleg lemondott arról, hogy eladja a családi hozományt, bár furcsa volt, hogy ilyen könnyen lemondott E.-ről vagy nem könnyen, csak tisztességesen viselkedett. Azóta viszont már elmúlt jó pár év. Mi van akkor, ha ez a nő, aki a cetlit írta, ugyanaz a nő? Ha most újra felbukkant és ismét találkozgatnak vagy eddig még nem találkoztak, csak tegnap volt először. Naivan gondolhatnám, hogy emiatt kereste meg ismét, hiszen most már tényleg megérné eladni azt a gyönyörű, festett, múltszázadbeli asztalkát… nahát, hogy emlékszem rá, még arra is, hogy fekete alapon, igen erős színnel rajzolt minták voltak rajta és tán a nagymamájától örökölte, pedig nem is láttam, csak E. mesélt róla. Vajon hogy nézhet ki ennyi év után? A nő! nem az asztal! Én is elég jól tartom magam, talán ő is.

Persze nagyobb a valószínűsége, hogy nem, inkább elhízott, túlsminkeli magát, hogy elfedje a ráncait, esetleg teli van botoxszolva és már-már valószínűtlenül vasalt az arca. Mindeközben harsányan és incselkedően kacag, hogy felhívja magára a figyelmet és minden találkozást igyekszik továbbgondolni, minden kaput nyitva hagyni, legyen az a postás, vagy az autószerelő, vagy az ismerős ismerőse, például E., aki mindenkihez kedves, aki továbbra is segítőkész, aki mindenhez ért, nem csak a régiségekhez, igazán jó parti bárki számára.

Lehet, hogy felhívom G.-t, ő biztos tudja, ha van E.-nek valami titka és van annyira szolidális velem, hogy ha nem is mond önszántából semmit, a kérdéseimre válaszolni fog. Tisztel annyira, hogy ne hazudjon. Persze E.-t is tiszteli, hogy ne mártsa be, ne hozza kellemetlen helyzetbe, de tudok úgy kérdezni, hogy a válaszaiból kiderüljön, hogy titkolnia kell-e előttem valamit, vagy sem. És ez már elég bizonyosság.

Az biztos, hogy tegnap ők találkoztak és én erről semmit sem tudok, eltel azóta már több, mint 24 óra és E. nem mondott róla semmit az égvilágon! Pedig mindent megosztunk egymással, amint hazaérünk, beszámolunk a napunkról, elmeséljük a bosszúságokat, a sikereket, a… mindent! Még a sejtéseinket is. Mert így érdemes együtt élni bárkivel!

Mit kezdjek ezzel a cetlivel? Egyelőre elteszem és figyelek, keresem a további jeleket. Lehet, hogy néha beállítok az irodájába, váratlanul, előzetes bejelentés nélkül, vagy beugrom a cukrászdába, vagy nem, elhívom én őt egy sütire… minden apró jelből, mozdulatból tudok következtetni, látom rajta, ha sumákol…

Dívák

Nagyon nehéz írnom erről a filmről, mert sokszor félelemmel töltött el a látvány, hiszen nekem is van egy pont ilyen idős lányom, akinek a problémáiról, örömeiről azt gondoltam, hogy mindent tudok, és hogy ezek a felmerülő gondok csak a mi családunkban fordulhatnak elő, rendkívül egyediek és megismételhetetlenek és most kiderül, hogy tulajdonképpen, ha más is a háttér, valahol rá lehet húzni egy sémát erre a generációra. És ez egyáltalán nem az ő hibájuk.

A filmen hasonló élethelyzetek köszöntek vissza, mint nálunk otthon, csak most három lányból láttam viszont ezeket a részleteket a gondolkodásmódról, a felmerülő kétségekről, az indokolatlan dühről és az indokolt felháborodásról, a kétségbeesésről, a félelmekről és a felhőtlen boldogságról, a küzdelmekről, a bennük vívódó megválaszolandó kérdésekről és a számukra sokszor értelmetlen felnőtt gondolkodásmódról.

Számomra nem volt dokumentumfilm jellegű az alkotás, mert a rendező rendkívül eredetien oldotta meg, hogy kérdezzen is meg ne is, ettől gördülékeny lett és nem zavaró és erőltetett. Az elején érezhető volt némi feszengés, de aztán, mikor a lányok kezébe adta a kamerát, hogy készítsenek felvételeket arról, amiről akarnak, akkor, amikor ők akarnak, valahogy megváltozott a hangulata a filmnek. Kezdetben ők is feszengtek, fogalmuk sem volt, miről beszéljenek, aztán valahogy egyre nyíltabbá, őszintébbé és egyre mélyebbé váltak ezek a bejelentkezések és olyan dolgok derültek ki az életükből, az őket foglalkoztató kérdésekről, melyekre az ember nem is gondolna, mert lehetetlen kitalálni azt a sok traumát, csalódást, azt a sok gyötrelmet, amit már fiatal életük során átéltek.

Három különböző karakterű, habitusú lány életébe kaptunk bepillantást. Már minden iskolából eltanácsolták őket, jelenleg az érettségi előtt állnak és egy alternatív iskolába járnak. Díváknak nevezik magukat, de ők is röhögnek ezen, mert ez csak a látszat. Szani, Tina és Emese.

Szani a hangadó, ő az, aki gondolkodás nélkül kimondja a véleményét, amit nem is bán meg, még ha sűrűn is van fűszerezve oda nem illő szavakkal. Egyedül él, egy karaoke-bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát, szinte mindig fáradt, de a smink ezen is segít, akárcsak a hangulatán, hogy jobban érezze magát és eltakarja a mások által nem látott bőrhibákat.

Tina csonka családban nőtt fel, amiről senki sem beszélt, csak egyszerűen megtörtént. Drogfüggő lett, de aztán lejött a szerről és nagy lendülettel vetette bele magát, hogy elérje céljait. Mert neki konkrét céljai vannak, ez lendíti előre az élet forgatagában, a küzdelem! Jógaoktató szeretne lenni és főleg gyerekekkel foglalkozni, és ettől senki sem tudja eltántorítani. Jelenleg egy moziban dolgozik, hogy ne terhelje a családi kasszát.

Emese művészlélek, igencsak befelé-forduló, depresszióra hajlamos attitűddel, grafikus múlttal jelenleg fizikából akar érettségizni, de nehezen megy a koncentrálás, mert nem bír aludni. Szedhetné az antidepresszánst, de nem akarja. Tudatosan nem. Az apukája nagyon bízik benne, hogy a lánya bármit elér, amit csak akar, de ez a bizalom nem hogy ösztönözné, inkább feszélyezi és kétségbe ejti, hogy nem képes az elvárásnak megfelelni.

A külsőségek, melyeket magukra aggatnak a lányok, mint smink, műköröm, színes haj, nem arra hivatottak, hogy ne lássuk meg őket, hanem hogy ne azt lássuk, amik valójában. Ne derüljön ki első ránézésre, hogy mi van mögötte.

A Z generáció egy nagyon ambivalens korosztály, teli megválaszolatlan kérdéssel, sokszor tanácstalansággal, néha túlzott elbizakodottsággal. Az egyik biszex, a másik leszbi, az egyiknek van célja, a másiknak semmi. Az egyik depressziós, a másiknak öngyilkos lett az anyja, egyiknek ép a családja, akit támogatnak, a másik rengeteget dolgozik, hogy meg tudjon élni. Az egyik visszahúzódó, a másik hangos, az egyik rengeteget iszik, a másik elítéli a drogot, a harmadik röhög az egészen.

Viszont mindegyikük önmagát adja. Van véleményük a körülöttük lévő világról, benne önmagukról, nincsenek előítéleteik, de felettébb kritikusak, sokszor komolyak, elgondolkodnak magukról vagy a körülöttük lévő dolgokról, és mindennél jobban fáj nekik az igazságtalanság. Nem igazán találják fel magukat ebben a világban, mint külső szemlélő nézik a körülöttük lévő valóságot, benne saját magukat. Ami viszont mindegyikükben egyforma, hogy ki vannak éhezve a szeretetre!

A film végén bennem felmerültek még kérdések, melyeket szívesen feltettem volna, mert anya vagyok, egy aggódó szülő, aki meg akarja menteni a gyermekét ezektől a gyötrelmektől és kínlódásoktól. De ezt a filmet nem én rendeztem, hanem egy fiatal srác, Kőrösi Máté, akiben természetesen nem merültek fel anyai gondolatok és talán jobb is így, hogy nem válaszoltak meg minden kérdést.

Ez a film engem abban erősített meg, hogy beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Nem szabad rájuk hagyni, ha nem akarnak, erőszakosabbnak kell lenni, ha látjuk, hogy valami nem stimmel, de nem szabad agresszívnek sem lenni, mert akkor befordulnak és hagyni kell, hogy ők akarjanak megnyílni! Hogy ez lehetetlen? Hogy kivitelezhetetlen? Hogy egy mondaton belül ellent mondok saját magamnak? Így van. Ezért is rohadt nehéz. Van is recept meg nincs is megoldás, csak küzdelem…

A fotók a trafo.hu honlapjáról származnak.

Kalamajka 2.

Az Etna már megint kitört. Brutális pusztítást végez, 60 kilométerre lövi ki a köveket a gócpontból, Úristen, mint ide Félegyháza. Nem semmi! Hihetetlen! Mi lenne, ha a mi közelünkben is lenne egy hasonló vulkán, biztos, hogy elköltöznénk, sőt még 60 kilométernél is távolabb laknánk, ha ilyen veszély fenyegethet…

1659-ben több várost eltiport egy kitörésekor, sőt a lávafolyam áttörte Catania városfalát is. Még szerencse, hogy volt ideje a lakosságnak elmenekülni, mert a láva lassan folyik, így senkinek sem esett bántódása, de az otthonuk, az addigi életük teljesen felégett, hová mehettek? miből élhettek ezután? Vajon a város vezetése, az ország meg tudta segíteni a hajlék nélkül maradókat, vagy földönfutóvá, nincstelenné váltak? Szerencsére most…

- Semmi…t – azt hiszem így jó a válasz a kérdésre. Nem mondtam semmit. Mondanom kellett volna valamit? Lehet, hogy bajban vagyok, mert mikor azt hittem abbahagyta a monológját, mégsem… folytatta, valóban rémlik is néhány szófoszlány, mik is voltak azok?

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre… - mondta kicsit szemrehányóan.

Hogy mi a véleményem? Az, hogy ne költözzünk működő vulkán közelébe…, de ezt nem mondhatom, mert biztos nem ezt a témát vetette fel, milyen jó lenne, ha mégis, de hát ő híreket is ritkán olvas, nem nagyon érdekli, hogy mi történik a nagyvilágban, bár azért Olaszország más, az itt zajló események fontosak számára, sőt! Szívesen élne ott, persze velem együtt, de hogy ez bekövetkezhessen a jövőben, most ki kell vágnom magam valahogy.

Úristen – nézem az arcát -, hogy tudja ilyen magasra emelni a szemöldökét, már majdnem eléri a haját! A tekintetében pedig ott van a „rajtakaptalak és most nem menekülsz”, a „markomban vagy”, amiből egy könnyen nem fogok tudni szabadulni.

A mosoly mindig beválik, attól meg szokott enyhülni. Kivéve most, mert átlát rajtam, már túlságosan jól ismer, én meg még mindig nem igazodok ki rajta, állandóan meglep, amit imádok is benne, de erősen el is bizonytalanít. Gyerünk gyorsan a tudatalattiba, hátha előbukkan valami szófoszlány, ami túlment a hallójáratomból az agyamig. A francba, csak az Etna jár az eszemben, talán megoszthatnám vele ezt a hírt, elterelhetné a gondolatait… Istenem, milyen felelőtlen vagyok! Ha ezt szóba hozom, felér egy beismerő vallomással, hogy idáig nem rá figyeltem. Mi a fenét csináljak? Átölelhetném, de ahhoz le kéne guggolnom, vagy térdelnem, ami még rosszabb, hiszen ő is ül, közöttünk az asztal és egyébként is fáj a térdem…

- Annyira szép vagy – ez talán beválik, egy kis hízelgés, mert azért igaza van na, figyelnem kellett volna, de nem hiszem el, hogy nem látta, hogy éppen olvasok és ő zavart meg. Mindig ezt csinálja, mintha direkt akkor kezdene el mesélni valamit, amikor én belefeledkezem egy érdekfeszítő olvasmányba. Vagy csak azért csinálja, hogy bűntudatom legyen és megbocsáthasson nekem? Már ha megbocsát, mert azért ez sem törvényszerű, bár túl sokáig nem tud rám haragudni, mert szeret. Ez a szerencsém.

De nincs is oka haragudni! Hisz olvastam, az más, hogy ő egyszerre tud beszélni, olvasni és zongorázni, mert nem is tudom milyen rekeszek lehetnek az agyában, hogy képes ezeket a tevékenységeket egyszerre kivitelezni? Sokszor viszont azt sem veszi észre, ami az orra előtt van, a tájékozódási képességéről már nem is beszélve! Mindegy is, fogalmam sincs miről beszélt…

- Mi volt a kérdés? – tettem fel félve, de azért elég határozottan, mert enélkül nem jutunk közelebb a megoldáshoz.

- Te nem figyeltél! – vádaskodott azonnal, persze kérdésnek álcázva, de ez kijelentés volt a javából!

- Dehogynem! – kértem ki magamnak, hisz már hosszú ideje csak rá figyelek. Az összes mimikáját megfigyeltem az arcán, hisz olyan repertoárja van, ami szavak nélkül is kifejez mindent, amit csak akar. Így tehát nem hazudtam, de lássuk be szívesebben folytatnám Sicilia történelmének múltbéli kutatását, mert lehetetlen, hogy mennyire tudtak alkalmazkodni az ott élő emberek a földrajzi adottságokhoz, melyek többször katasztrófát okoztak.

- Te nem veszel engem komolyan – mondta és felugrott, hogy a konyhába siessen, ahol semmi dolga, még a villany sincs felkapcsolva. Ezzel egyértelműen azt üzente, hogy nekem is mennem kell és nem vacsorát készíteni, hanem őt megvigasztalni, holott az a vétkem, hogy ő félbeszakította az olvasásom… Most látom, hogy még videó is van a mostani kitörésről…

Azért nem esett nehezemre a közelébe menni, bár éreztem, hogy az egész testtartása pillanatnyilag elutasít, de miután a csípőjére tettem a tenyerem, nem kellett sok idő, hogy lazuljanak az izmok és kicsit még rám is dőlt, bár még mindig háttal állt, de könnyedén meg tudtam fordítani. Megsimogattam az arcát, ami még mindig annyira sima volt, mint évtizedekkel ezelőtt, mintha úgy telnének az évek, hogy őt elkerüli az öregedés. Mélyen a szemébe néztem, mely élénk és tüzes volt, de már melegség áradt a barna árnyalatból, amit lassan becsukott, miközben megcsókoltam.

- Akkor igen? – kérdezte mosolyogva azzal a reménnyel a szája szegletében, hogy én beleegyezem, mert nélkülem ő nem vág bele semmibe, mindenhez kell az én jóváhagyásom, hisz így vagyunk egyek, így tudtuk leélni egymással ezeket az éveket, hogy mindent megbeszéltünk.

- Hát persze – mondtam megkönnyebbülve, bármiről is legyen szó, hisz ami neki jó, az jó nekem is. A lényeg, hogy nem egy vulkán közelében lakunk, amiből olyan füstfelhő száll fel órákon keresztül, mely az embert megfojtaná.

Kalamajka 1.

- Mit mondtál? – kérdeztem nyomatékosan, mint akit nagyon meglep az, amit hall, pedig egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján.

- Semmit – felelte logikusan, mégis bizonytalanul, tétován tekintve rám, mert most jutott el a tudatáig, hogy én idáig hozzá beszéltem, ő pedig nem figyelt rám, persze ezt nem merte bevallani.

- De hát kérdeztelek, kíváncsi vagyok a véleményedre. – Tényleg az voltam, mert a felvetésemet jobb lett volna mielőbb tisztázni, valamilyen álláspontra jutni, de tisztában voltam vele, hogy az idáig mondottakat valószínű meg sem hallotta, vagy legalábbis a tudatáig nem jutott el, viszont semmiképpen sem akartam megkönnyíteni a helyzetét.

Láttam az arcán a tanácstalanságot, valamint az agytekervények heves forgását, hogy megpróbálja kitalálni, kikövetkeztetni abból a kevés információból, amire emlékszik, hogy miről is beszéltem idáig, mert ahhoz nagy bátorság kellett, hogy bevallja, fogalma sincs mi a téma, mert ő az egyik levegővételemkor újra elkezdett olvasni és mivel férfi, nem volt képes megosztani a figyelmét és az olvasmány jobban lekötötte, mint az én mondanivalóm, ami persze nem annyira fontos, bár az én véleményem szerint sokkal fontosabb, mondhatni az életünk folyását befolyásoló kérdésekkel teli, amit, ha nem tisztázunk, akkor talán a föld sem forog úgy tovább, ahogy idáig és minden megváltozik körülöttünk.

Húzta az időt, hátha mondok valamit, amivel utalok az előző monológomra, majd bevetette a következő fegyverét. Rám mosolygott. Imádtam ezt a fesztültséget feloldó mosolyát, de nem adhattam meg számára a feloldást, hisz a tét nagy volt: bebizonyítani, hogy nem figyelt rám! Rám, aki fontos gondok megoldásában kérem a segítségét, a bizalmamba avatom és kikérem a véleményt, mert számítok rá, ő pedig úgy hálálja meg, hogy nem is figyel?

Az arcomat fürkészve rájött, hogy a mosoly nem segít. Most nem. Taktikát kell váltania. Ha közelebb lettünk volna egymáshoz, még megpróbálkozhatott volna az öleléssel, hogy gyöngéden magához húz, megsimogatja a fejemet. Ilyenkor nagyobb az esély arra, hogy ha nem is ismétlem meg, de folytatom a mondandóm, ami megint csak biztosíthat számára annyi információ-morzsát, amiből esetleg összegyúrhat egy gombócnyi gondolatot. Ám volt köztünk egy egész asztal, ami ezt lehetetlenné tette, arra pedig nem volt ok, hogy felálljon és letérdelve elém átkaroljon, mert ezzel esetleg beismerte volna, hogy egy apró problémának túl nagy feneket kerít. Mert ugye fogalma sincs, hogy egy apró vagy egy hatalmas valamiről van szó, lehet, hogy csak a holnapi vacsoráról, hogy tészta legyen vagy krumpli, vagy egy ruha vásárlásáról, persze az sincs kizárva, hogy most akarom eladni a házat, amelyben élünk és elköltözni egy szigetre.

Most két dolgot tehet. Blöfföl vagy beismer. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy melyiket választja. Beharapta az ajkát, de csak annyira, hogy alig lehetett észrevenni, akárcsak azt a sóhajt, amit ekkor vett, szinte nem is ért le a tüdejéig a levegő. Meredten néztünk egymásra, a szemöldökömet úgy felhúztam, hogy már a homlokom közepén volt, de tudtam, hogy hamarosan meg kell szólalnia, különben szavak nélkül ismeri be, hogy nem figyelt.

- Annyira szép vagy – mosolygott rám most már teli szájjal. Én viszont erre a váratlan fordulatra tán még magasabbra vontam a szemöldököm úgy, hogy közben hunyorogtam, amit elvileg kivitelezhetetlen létrehozni az arcizmok normális működése közben, de ezzel az arckifejezéssel elértem, hogy most már komolyan vegyen és felismerje, hogy ennek a fele sem tréfa, itt most már valamit fel kell mutatnia.

- Mi volt a kérdés? – tette fel oly ártatlanul, mint akinek kiment a fejéből, mert annyira elbűvölte a szépségem.

- Te nem figyeltél? – válaszoltam egy újabb kérdéssel, amit egyébként teljesen felesleges volt feltennem, hisz ez nyilvánvaló volt, de most már kínozni akartam, ha már olyan tapintatlan volt, hogy a monológom közben fontosabb volt neki folytatni az olvasást. Persze az cseppet sem érdekelt, hogy tulajdonképpen én szakítottam félbe az olvasását, hisz a család mindennél többre való, majd visszatér a félbehagyott mondatokhoz később, amit meg is tett, csak éppen túl korán.

- Dehogynem – védekezett színpadiasan, magasra emelve mindkét karját, hogy ezzel is elhessegesse még a gondolat látszatát is, hogy bármi más elvonta volna a figyelmét, viszont közben a szája sarkában megint ott volt egy apró mosoly, ami azt üzente: csak vicceltem…

- Te nem veszel engem komolyan – feleltem sértődötten és abban a pillanatban felálltam a székről, hátra is rúgtam kissé, hogy karcolódjon a padlón, amitől csúnya, vészjósló hangot adott és a konyhába siettem, mintha épp most vettem volna észre, hogy kifutott a tej. Ez kívülről nézve elég nevetségesen hatott, hisz három lépést kellett odáig megtennem, tehát sietségre semmi ok nem volt, a tűzhelyen sem forrt semmi, viszont az üzenete annál élesebb és határozottabb volt, hogy mielőbb hátat fordítsak annak az embernek, aki nem figyel rám, akinek hiába is beszélek, aki semmibe veszi teljes emberi mivoltomat, akinek kiönthetem a lelkem, de minek?

Persze így ő is magasabb szintre emelkedhetett, hisz felálltam, nem kellett meghunyászkodnia, méretben egyenrangú felek lettünk és közel kerülhetett hozzám, amit azonnal meg is tett, csak ő halkabban.

Háttal álltam neki, gondoltam, hogy elkezdhetnék szipogni is, hogy még szánalomra méltóbb legyek, neki pedig még jobban lelkiismeret furdalása legyen, hogy vajon, mi is hangzott le, amit azonnal meg kell oldani, ebben a minutumban. Nem kezdtem el pityeregni, mert azért ezt már én is túlzásnak éreztem, azért ekkora baj nem történt, de örültem, hogy utánam jött, ráadásul azonnal és megfogta a derekam két oldalát, magához húzott és ahogy érezte, hogy enged a merevségem, megfordított és megcsókolt, miközben az arcomat simogatta puhán.

- Akkor igen? – kérdeztem, mintha tudná, hogy mi igen, láttam megint, hogy erősen gondolkodik, majd megenyhül az arca, hogy tök mindegy, úgy is nekem lesz igazam, bármit is mond, hisz ő is azt szeretné, amit én, ha boldog lennék, úgyhogy tulajdonképpen nincs is vesztenivalója.

- Hát persze – felelte megadóan a tudatlanság birtokában, mert jobb a bizonytalan ám örömteli békesség, mint a feszültséggel teli bizonytalanság.

Fülig szaladt a szám, hogy belegyezett, pedig tudtam, hogy fogalma sincs, mibe, ettől talán még inkább megbocsátottam, szorosan magamhoz húztam és nagyon szerettem volna látni most az arcát, amint végigfut rajta a kétségbeesés, hogy vajon mibe is egyezett bele, aminek én ennyire örülök.

De már késő!

Sütemény

A társaság már itt volt, mire mi is megérkeztünk. Mindenki máshonnan jött és más időpontba indult, tehát egyszerre semmiképpen sem tudtunk volna ideérni, de ez nem is volt elvárás, sőt egy olyan „szigetre” érkeztünk, ahol semmilyen elvárás, megfelelési kényszer, alakoskodás nem kellett ahhoz, hogy elfogadják az embert. Legyünk természetesek, ha már a természetben vagyunk.

Hosszú utat tettünk meg, mire ideértünk. Nem tudom, miért kell ennyire messzire menni ahhoz, hogy az ember eltávolodjon a megszokásaitól, a mindennapi feladataitól, hogy elfelejtse a munkáját, az otthoni gondokat. De muszáj több száz kilométerre elutazni, hogy elhiggyük, a napi rutin ténylegesen a távolba vész, így tudjuk kiventilálni a fejünkből, a reflexeinkből. Talán azért, mert innen nincs lehetőség hazaszaladni, hogy a hirtelen felmerülő problémát a nyakunkba vegyük, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy senki más nem tudja megoldani, nélkülünk nem működik semmi úgy, ahogy kellene, pedig dehogynem! Lehet, még jobban is…

Én a kakukktojás voltam ebben a csapatban, minden szempontból. Az egyedüli nő, az egyetlen, aki nem szokott horgászni, az egyedüli, aki nem ismeri a társaság minden tagját, így a szokásaikat sem. Sosem feszélyezett az új közeg, sőt felkeltette a kíváncsiságomat, bár az ismeretlen dolgokat csak úgy szeretem, ha van rá időm felkészülni, de most volt. Bíztam magamban annyira, hogy bármilyen helyzetben feltalálom magam, nem esik nehezemre beilleszkedni, vagy ha nem tetszik a közeg, amibe kerültem, el tudok különülni, elmélyedni a belső világomban, amire annyira kevés időm jut. Megfigyelő típus vagyok, bár szeretem lecsapni a feldobott labdát, de azt is tudtam, hogy itt vendég vagyok, inkább attól féltem, hogy majd én feszélyezem a többieket.

Természetesen ezen a hosszú úton én vezettem az autót, amit örömmel vállaltam, hisz én voltam – ebben is - az egyetlen, aki nem szokott inni és tudtam, hogy ilyenkor a csapatnál a poháremelgetés megszokott. Az úton jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, egyszer megálltunk kávézni, többször pisilni, hisz útitársaim bőven fogyasztottak. Több alkalommal elhangzott az „Isten, Isten”, a „fenékig” és hasonló felkiáltás, de nem estek túlzásba, akkor még csak szórakoztatóra itták magukat. Az autó teli volt horgászbottal, szákkal, etetőanyaggal, némi élelmiszerrel és rengeteg alkohollal. Én a laptopomat hoztam és a ruháimat, ami férfiszemmel túl soknak bizonyult a három napra.

Ökröstónira mentünk, egy horgásztóhoz egy picinyke faluba. Nagyon vártam, hogy kiszálljak az autóból, mert vágytam a kikapcsolódásra, arra készültem, hogy itt végre kipihenem magam, nem kell törődnöm semmivel, csak amivel én szeretnék, nincsenek teljesítésre váró feladatok, csak vagyok és azt csinálok, amit akarok. És ez be is jött.

Egy picike tó mellé érkeztünk, frissen nyírt füvön hajtottunk az emeletes faházig, ami pár méterre volt a víztől, közte borostyánnal futtatott terasz, sütögetőhely, kemence, párnázott padok, egyik oldalon lépcsőről, másik oldalon feljárón lehetett megközelíteni a tavat.

Mint mondtam, már mindenki a parton volt és egymás szavába vágva újságolták, hogy mennyi halat fogtak, folyton kapás van és kárászok, pontyok ugrálnak a szákba. Annyira szép és csöndes volt a hely, hogy nem győztem betelni vele. A Nap is kisütött, őszies melegséggel futott végig az arcomon, bár estére igencsak lehűlt a levegő így október elején, de akkor a sűrűn csillagzott ég feledtette a hideg fuvallatokat.

Minden nap futottam és írtam, mikor nem éltem társasági életet. Számomra ezt jelenti a kikapcsolódást. Közben gyönyörködtem a tájban, élveztem az egyre gyengülő napsugarakat, hallgattam a kifogyhatatlan történeteket, ettem a gasztronómiai csodákból és úgy döntöttem, hogy most én is sütök egy tortát. Legalábbis írott formában.

A társaság olyan volt, mint egy torta, melynek hozzávalóit különböző receptekből szedték össze, de a végeredmény egész finom lett. Ebben a süteményben volt marcipán, rumaroma, szódabikarbóna, mazsola, eper, mandula és a tetején hab.

Marcipán egy jól megtermett, nagypocakú jóindulat, mosolygós szemekkel, karcos, erőteljes, de nem hangos tónusú orgánummal. Ő volt a csöndes, a megtestesült nyugalom a társaságban, de azért szívesen beszélt, ha hagyták szóhoz jutni, vagy pedig már többet ivott a kelleténél. Mint minden marcipánnak, volt benne némi kesernyés utóíz is, ami az előítéleteiből és a tapasztalataiból táplálkozott. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel igyekezett palástolni. Gyakorta összekacsintottunk, ha kicsit távolabb kerültünk egymástól, integettem neki és ő szélesre húzott szájjal visszaintegetett.

A süteménybe nagyon jól illett egy kis édes rumaroma is. Ő volt a társaság egyik mozgatórugója. Folyamatosan pörgött, mindig azt leste és kereste, hogy járhat az ember kedvében, miben segíthetne, mivel teheti jobbá az ittlétét, ami többnyire az étkezésre, ivászatra irányult, hisz itt kicsi volt a repertoárja. A beszéde is rendkívül gyors volt, akárcsak a gondolkodása, figyelt és azonnal kitalálta, mire lehet szüksége a másiknak, akárki is legyen az, mert nem csak irányomban volt előzékeny, hanem mindenkivel. Mindezt szívesen tette, nem esett nehezére, teli volt jobbnál jobb történetekkel, melyek megerősítették bennem, hogy mennyire odaadó és figyelmes akár a családjáról, akár a barátairól, akár a beosztottjáról van szó. Ha munkát keresnék, nála szeretnék dolgozni, szerintem minden ember ilyen főnökről álmodik.

Indián neve többször előkerült az adomázások közepette, aki az ő alkalmazottja volt, és akit elragadott az ital. Őt is magukkal szokták vinni egy-egy ilyen túrára, de most Rumaroma direkt megkérte, hogy maradjon otthon pihenni, mert mindenét fájlalta. Olyan hihetetlen dolgok történetek vele, melyeknek sajnálom, hogy nem lehettem részese. Volt egyszer, hogy nagyon berúgott, vagyis ez nem egyszer volt, hanem szinte mindig. Akkor is horgászni mentek és ő nem hozott sátorfedelet, amit a szellőzőre kell tenni, hogy ne essen be az eső. Talált egy műanyag zsákot, szétszakította és azt tette a lyukra. Kiderült, hogy az a zsák, amit picit elfújt a szél, Marcipán sátorzsákja volt. Természetesen Marcipán mindezt nevetve mesélte.

Akárcsak azt a történetet, mikor Indián sok szerencsétlenkedés után elesett a vízparton és nem bírt felállni. Mindezt azután tette, hogy a botjával átdobott Marcipán botjai fölött, melyek természetesen összegabalyodtak. Indiánt úgy kellett kihúzni a vízből, mert a lába már belelógott, az eső is eleredt, míg ő feküdt hanyatt és némi jajveszékelés után beletörődött sorsába, hogy esélye sincs szárazon maradni.

De Marcipánnal is történtek dolgok, mint például, mikor nem talált haza a víztől kicsit messzebb lévő szállásra. Időközben besötétedett és nem ismerte fel azt az utcát, amit egy ott álló kocsiról jegyzett meg, merthogy az autó időközben máshová állt. Elvesztette az egyetlen támpontot, amit balga mód kiválasztott. Fel-alá járkált a környéken, a szemétből felvett egy matracot, maga sem tudja miért, de azt ölelve baktatott oda-vissza, míg össze nem futott a többiekkel, akik hazafelé tartottak, így sikerült biztonságba kerülnie.

A süteménybe mindig kell egy kis szódabikarbóna is, de nagyon vigyázni kell az arányra, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, mert akkor elveszíti funkcióját és nem teljesíti az elvárt kötelességét, hanem megböfögtet. Szódabikarbóna mindig kész volt, hogy keresztbe tegyen a másiknak, vagy félrevezesse, persze csak a poén kedvéért, azzal viszont nem törődve, hogy ez a másiknak lehet, hogy nem annyira vicces. Az volt a lényeg, hogy ő jót szórakozzon rajta. Hihetetlen önuralommal rendelkezett, póker arccal volt képes előadni a hihetetlen történeteket, melyeknek igazságtartalma hagyott némi kivetnivalót maga után, de azt már nem lehetett tudni, hogy ő ezzel mennyire van tisztában. Véleménye mellett akkor is kitartott, mikor már ő is tudta, hogy nincs igaza, de ezt képtelen volt beismerni. Mindezek mellett, a logikus gondolkodása és előrelátása nem maradhatott ki a társaságból.

Van a süteményünkben mazsola is, mégpedig nem akármilyen fajta! Tud nagyon édes lenni, félénkségét palástolva előzékeny és őszintén kedves mindenkihez. Kifelé rendkívül erősnek és magabiztosnak mutatja magát, de azért belülről inkább egy szeretetéhes kisgyerek. Remek mesélő és nagyon viccesen adja elő a történeteket, még akkor is talál benne poént, ha nincs is benne és rengeteg sztorit ismer. Nagyon figyel és kitalálja a ki sem mondott titkokat, pillanatok alatt összerakja a puzzle-t, ha kell saját maga rajzolja meg hozzá a hiányzó elemeket. Roppant mód kíváncsi, de az emberek szívesen osztják meg vele a gondolataikat, ha nem, akkor igyekszik a kérdéseivel kipuhatolni. Mazsola nem gondol a távoli jövőre, a mának él, ő egy Carpe diem fajta.

Gyümölcs sem hiányozhat a süteményből, mert tőle lesz üde és könnyen emészthető és ő adja meg az ízét, a jellegét az egész tortának. Ebben a tortában eper van, mely roppanósra érett, tűzpiros és mézédes. Eper az, aki kerüli a konfliktust, de ha mégis kialakul, akkor igyekszik elsimítani, de nem úgy, hogy ebből bárkinek is hátránya származzon. A környezete alakítja olyanná, amilyen az íze lesz, nagyon fontos, hogy megkapja a szeretettel teli tápanyagot, a melegséget, a napsütést, mert különben nem érik meg mosolygós pirosra, hanem fanyar lesz az íze vagy még rosszabb, íztelen. Vidámsága mindenkit magával ragad, mellette nem lehetsz rosszkedvű vagy bánatos, mindenre van egy jó ötlete, ha nincs, akkor pedig képes úgy elterelni a fájó gondolatokat, hogy szinte észre sem veszed és már vele nevetsz.

Kell egy kis mandula is ebbe a különleges süteménybe, hogy még eredetibb legyen. Nem volt benne sok, csak néhány szem, de éppen ezért még nagyobb feltűnést keltett a hozzávalók között. Mandula keményen tartotta magát, hisz tudta, hogy egyedül is megold bármit, amit szeretne. Keveset beszélt, főleg nagy társaságban, de négyszemközt megnyílt, levetette héját, de azért még így sem lett csupasz. Szívesen hallgatott vagy beszélt, attól függően, hogy mit kívánt a szituáció. Ha nem léptek az intim szférájába, akkor boldogan alakította közössé a történeteket, de ezért nem tett erőfeszítéseket.

Na és kell hab is a tortára, vagyis ez már fakultatív, csak külsőség, elhanyagolható, mert lehet, hogy tőle már túl émelyítő lesz. Tulajdonképpen nem tesz hozzá a süteményhez semmi fontosat, leginkább csak elfedi a lényeget, eltakarja a gyönyörű tortát, ami nélküle is kerek egész. De mivel van, rákenjük a tetejére. Hab csak önmagát szereti, nem nagyon érdekli a környezete, csak annyiban, hogy a környezete őt csodálja. Hangja mély és erőteljes, amit szeret is használni, pedig keveset mond. Nem esik nehezére megjátszani magát, se nem eltúlozni az érdemeit, nincs tekintettel a másikra, de nem rosszindulatból, hanem mert nem érdekli. Legjobban a tortadobálási játékot szereti, mikor szétloccsanhat valaki arcán, még akkor is, ha ezért megutálják.

A novella helyszíne és cselekménye kitalált történeten alapul, bár van némi valóságalapja. A képek illusztrációk, a történet szereplői elképzelt alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve lehet.

Hazafelé

Hazafelé még beugrottunk Firenzébe, hogy az utolsó pénzünket is elkölthessük egy különleges szendvicsre, amiért fél órát álltunk sorban és mindenkié nagyon finom lett, kivéve az enyémet, ami vega volt. Gondoltam hús helyett kapok bele jó sok zöldséget, de sajnos csak mutatóban tették bele a hozzávalókat. Nem baj, ettem fagyit, ami mindenért kárpótolt.

Itt jutott eszembe az is, hogy a hűtőmágneseken kívül akartam venni egy olasz könyvet is. Könyvesboltot nagyon nehéz találni Olaszországban, nem tudom, miért, de a belvárosban ez lehetetlennek bizonyult, arra pedig nem volt idő, hogy elkezdjünk keresgélni. Ahogy így sétáltunk az étterem felé, ahol még enni akartunk, Anti meglátott a kuka mellé kiszórva rengeteg könyvet. Nem hittem a szememnek. Nem volt semmi bajuk, még csak koszosak sem voltak, egymásra téve feküdtek szerencsétlenek mindenféle témakörben. Kiválasztottam egy krimit és minden szégyenérzet nélkül eltettem. Szegény ember vízzel főz.

Több órás vezetés után eljött a kávézás ideje és a legjobb helyen álltunk meg, a kedvenc olasz sorozatom névadójánál, Montalbano egyik presszójában. Itt volt kavarás bőven, mert valahogy nem akarták megérteni, hogy hány kávét kérek, lehet, hogy én voltam túl fáradt, lehet, hogy Tami is bekavart a „rizstej nincs, akkor nem kérek” rendeléssel, mindenesetre már tologattuk a csészealjakat, hogy kiderüljön mégis mennyi az annyi, de már nevettünk az egészen.

Még az aprót elköltöttük a Conad típusú bevásárló lánc közeli áruházában, természetesen vettem fagyasztott polipot is, ami azért nem ugyanaz, de mégis eszem, csak már otthon elkészítve. Amint besötétedett, azonnal elaludtam és másnap reggel ébredtem fel, hogy Anti szentségel, hogy merre kell menni, elromlott a gps. Nem a gps romlott el, hanem ő fáradt el annyira, hogy rossz irányba fordult. Átvettem a vezetést, ő pedig békésen szunyókált mellettem órákon keresztül.

Hazaérve még volt pár napunk a szabadságból, hogy regenerálódjunk, és azért nagyon örültem, hogy újra látom az itthoni kedvenceimet, akik már nagyon hiányoztak.

Montegemoli - Case di gello - Montecatini

Montecatinit is többször körbejártuk, annyi volt a látnivaló, akárcsak Montegemoliban, ahová legszívesebben este visszamentem volna, mert mindenütt villanyfüzérek lógtak, gondolom nem véletlenül. Itt volt a művészek kertje is.

Körbejártuk Case di gello-t is, ami már tényleg egy parányi cittadina, függőágyakkal a kertben, friss olivafa ültetvénnyel, a távolban hallottunk játszani egy focicsapatot, bőgni egy tehenet, egy telefonáló embernek intettünk és arra gondoltunk, hogy itt érdemes előre gondolkodni és nem torkoskodni, hogy a következő beszerzőkörútig kitartson az élelmiszer. Bár azt is tapasztaltam, hogy kis furgonnal járnak házról házra, becsöngetnek, a nénike kitopog, átveszi az árut és elbúcsúznak.

Persze a nagyobbacska városokban, melyek azért akkorák nem voltak, hogy egy szupermarket megélhetett volna, másképp találták ki a beszerzést. Montecatiniben két pici élelmiszerbolt volt minden alapvető szükséglettel ellátva, egy bár, ahol fagyizni is lehetett, és két étterem a főtéren. Ezen kívül minden nap más árusok jöttek és érződött a fogadtatásból, hogy ez itt bevett szokás, rendszeresen járnak, gondolom hetente. Első nap a zöldséges jelent meg, gyönyörű és széles választékkal, mint paradicsom, spárga, káposzta és paprika, de volt ott a szilvától kezdve a fügén keresztül az ananászig, kókuszig mindenféle finomság. Másnap a sajtos jött, el nem tudom mondani, hogy milyen illatot árasztva a környezetében, majd a szalámik és kolbászok lógtak az erre kialakított mozgó árusoknál, de megérkezett a műanyagos és papírárus is a főtérre, hogy kiszolgálja az ott lakókat és átmeneti megszállókat, szóval mindenki be tudott szerezni mindent, amire szüksége volt.

Utolsó előtti napon beültünk a helyi vendéglőbe, illetve csak szerettünk volna. Mikor megkérdeztük a pincért, hová ülhetünk, hisz láttuk, hogy rengeteg szabad hely van, visszakérdezett, hogy van-e foglalásunk. Nincs – feleltük. Akkor nagyon sajnálja, de nem tud számunkra helyet biztosítani. Ezen meglepődtünk, mert emberrel alig találkoztunk a nap folyamán és nem gondoltuk volna, hogy ez a kevés is étteremben vacsorázik. Átmentünk a másik trattoriaba, ahol a kérdésünkre ugyanezt a választ kaptuk, viszont felajánlották, hogy ha megfelel, akkor megterítenek nekünk az utcán. Picit ugyan lejt, de hoznak asztalt, terítéket és nagyon szívesen. Mi pedig nagyon köszöntük!

Én vágytam ugyan a polipra, de azt a tengerparton ehettem volna, ott viszont nem jutott eszembe, hisz mindig az utolsó napon szoktam, mivel számíthatok rosszullétre. Itt viszont a helyi specialitás a vaddisznó volt és a polenta, a szarvas és az őz, melyeket viszont nem fogyasztok, úgyhogy maradtam a spenótos, ricottás tagliatellénél, ami nem okozott csalódást, jól megszórva a helyi fűszerrel, vagyis parmezánnal.

Mazzolla

Mint már korábban említettem, kicsit elegünk lett a nagyvárosi forgatagból, még ha annyira gyönyörű is, de a tömegtől már kirázott a hideg, így elkezdtük nézegetni a kisebb településeket, melyek egyáltalán nem maradtak alul nagyobb társaiknál, hacsak nem sűrűség tekintetében.

Mazzolla-ba pont szieszta idején érkeztünk. Összesen 4 idős emberrel találkoztunk, akikkel természetesen szóba is elegyedtünk abban a reményben, hátha meghívnak bennünket egy kávéra, de ez sajnos nem következett be. Később utánanéztünk a helységnek és hiába kevés itt a lakos - összesen 41 - a La Pecora Nera szállóban igencsak borsos áron lehet megszállni, már ha van szabad hely. Egy hatalmas torony is található itt, mely természetesen magánterület, úgyhogy csak elképzelhetjük eddigi tapasztalataink alapján, hogy a kívülről puritán fal mögött valószínűleg minden képzeletet felülmúl és általában gyönyörű park tartozik hozzá, sok esetben medencével és pihenőkkel együtt.

Mazzolla-t Mazsolának hívtuk, mert tényleg egy parányi, édes aszalt gyümölcsre emlékeztetett, ahol békésen sétált Mindenki Kutyája, én pedig leültem a panorámát csodálni az erre kialakított korlát elé, ahol két pad és egy asztal helyezkedett el, gondolom nem véletlenül. Itt teljesen megszállt az évszázados falakból és a lankás tájból áradó nyugalom, egyszer csak úgy éreztem, hogy megérkeztem és nem hiányzik már semmi. Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lehet itt felnőni, ahová jön az iskolabusz és viszi a nebulókat, akik persze mostanra már nem itt élnek és csak látogatóba jönnek az öregekhez, akik naphosszat beszélgetnek a kispadon, érdeklődve és barátságosan fogadják az idegeneket, vagy a saját szórakozásukra csipketerítőt hímeznek, ahogy az egyik fellibbenő ajtó függönye mögött megláttam egy nénikét.

Cecina

A sok városnézés után ismét eljött a tengerpart iránti igényünk, amit sürgősen csillapítanunk kellett. Jennifer Cecinát ajánlotta, és mi hallgattunk rá, amit utólag egy percig sem bántunk meg. Cecina azt jelenti, hogy csicseriborsópite, ami nagyon vicces, de a tengerpartjának semmi köze az ételhez, viszont lenyűgöző!

A tenger mellett közvetlenül találtunk ingyenes parkolóhelyet, a szabadstrand pedig nem csak egy sáv volt a fizetős mellett, hanem hosszú kilométereken elnyúló lungomare. A fenyőerdővel övezett partszakasz az árnyékban hűsölőknek kedvezett, a feketének tetsző vulkáni homokos part pedig a Nap szerelmeseinek. Innen benyúlt néhány sziklás, nehézkesen megközelíthető móló, melynek végén isteni volt napozni, ha az ember fel van készülve a hirtelen rázúduló hullámcsapásokból jövő sós permetre.

Sajnos az úszás itt sem jött össze, mert úgy látszik ebben az időszakban folyamatos volt a fergeteges szélfúvás, amitől óriási hullámok kerekedtek, de világossá vált az is, hogy miért van majdnem minden hegycsúcson szélkerék. Nem nagyon lehet leírni ezt a szépséget, talán ez a pár kép részben visszaadja, hogy miről beszélek.

San Gimignano - Siena

A futócipőmet természetesen hoztam magammal, de az előző szállásnál elővenni sem mertem, annyira meredek volt a hegyoldal, de itt azért előhúztam. Első alkalommal csak feltérképeztem a helyet, hogy mit is bírok és rá kellett jönnöm, hogy a városban lehetetlen a kocogás, annyira meredek minden utca. Végül rátaláltam az ideális helyszínre, ami a városból kivezető mellékutat jelentette nem annyira meredek emelkedőkkel és lejtőkkel, annál csodálatosabb kilátással.

A mai terv 2 közeli város volt. Az első San Gimignano, ahol csak azért nem éreztük magunkat túl jól, mert iszonyú tömeg volt. Parkolóhelyet is csak igen messze találtunk, ami egyébként nem probléma, mert szeretünk és tudunk is gyalogolni. Egyébként egy nagyon érdekes város, teli látnivalóval, finom pisztácia fagyival és egy olasz szendvicsárussal, aki megérezte az olasz kiejtésemen az idegen akcentust, és mikor nem figyeltem oda, angolul kiáltotta az árat, hogy nine, amitől majd’ frászt kaptam és halkan kijavítottam, hogy nove, ami után dőltünk a röhögéstől és elnézést kért, hogy megijesztett.

Sienát már nagyon régóta látni szerettem volna, amióta olvastam az egyik olasz nyelvkönyvben a kagyló alakú teréről, az évente megrendezett lovasversenyéről és a panforte nevű édességről, melyet már többször elkésztettem itthon, de az eredetit még nem kóstoltam. Sokkal kisebbnek képzeltem ezt a várost, pedig hatalmas, a városfalon kívül egy dupla akkora cittá veszi körül, természetesen már modern jelmezben, míg a városfalon belül ismét beléphettünk az ókori történelem színfalai közé.