Néha egy kislánynak is lehet igaza

Amikor nincs pénze az embernek, hó vége van, meg egyébként sem dúskál a javakban, akkor ugye logikus, hogy utolsó fillérjét ennivalóra költi, hogy legalább éhen ne haljon. Na mi nem vagyunk logikusak. Kivettem a számlámról azt a csekély összeget, amiből még három-négy napot ki kellene húznunk, hogy mozijegyre költsük. Úgy gondoltam, a gyerek jobban örül egy mesének, mint a sült csirkének, fontosabb a szellemi táplálék, mint a zsíros kenyér.
Beléptünk a moziba, hogy megvegyem a jegyet és akkor derült ki, hogy kis Vuk olyan mélyen elbújt az erdőben, hogy senki sem láthatja. Felnőttesre fordítva a szót, a forgalmazó visszavonta a forgalmazást, nem tudni mi okból, ahogy azt sem, hogy csak Szegeden, vagy egyebütt is, annyira nem érdekel, hogy utána nézzek.
Kicsit csalódott volt a lányom, de hamar talált magának más elfoglaltságot, mikor sétálás közben muzsikaszót hallott. A Széchenyi téren, mint minden karácsony közeledtével, fabódékat állítanak fel, ahol sült gesztenyét, forralt bort, szaloncukrot, sálat, kesztyűt, pulóvert, játékokat, csupa bóvlit árusítanak. Idáig színpad is volt, ahol zenés, vagy táncos fellépésekkel szórakoztatták a közönséget, most viszont színpad helyett nem volt semmi, mégis fellépett egy gyermek-zenekar. Épp a Télapónak énekeltek, hogy hozzon ajándékot. Tami is beállt a gyerekek közé, de ahelyett hogy előhúzta volna a repertoárjából a télapós verseket, dalokat, visszahúzódott, bátortalanul tekintett körbe, és a többieket hagyta érvényesülni. Mikor a Mikulás azt a kérdést tette fel, hogy jó voltatok-e gyerekek, mindenki kórusban kiabálta, hogy IGEN. Tami félénken nézett rám, megerősítést várt, hogy tényleg mondhat igent? Bólogattam, hogy igen, erre már ő is kiabálta, de a szaloncukrot nem fogadta el, talán úgy érezte, annyira azért mégsem volt jó, vagy csak elég édességet evett aznap.
Összeismerkedett egy kislánnyal, akivel a műsor után, mikor megbizonyosodtak, hogy a Télapó tényleg elment, nincs a fabódéban, csak egy bácsi, játszott a parkban. Mi pedig tudtunk beszélgetni a zenészekkel, mivel az egyiket ismertük régről.
Tami végül nem maradt mese nélkül, mert a Mikulás távozása után kezdődött a Grimm-Busz Színház zenés-táncos, aranyos-humoros, cirkuszos-télapós előadása. Én nagyon kedvelem őket, mert az előadásukban gondolnak a szülőkre is, nem csak a gyerekeknek szól, hanem a felnőttek is mulathatnak az odaillő poénjaikon, ráadásul nagyon jól improvizálnak, annyi humort tesznek bele, hogy ha nem fázott volna annyira a lábam, végig nevettem volna az egészet. Szegény Mimózát (Molnár Tünde) sajnáltam nagyon, aki a tériszonyos kötéltáncosnőt alakította egy ujjatlan tüll ruhában, vékony harisnyában, kirázott a hideg, ha csak ránéztem. Tami az előadás után belopakodott hozzá, hogy elköszönjön tőle, bár kicsit félt a krampusztól, de minden bátorságát összeszedte és bemerészkedett a díszletek közé.
Szóval maradt pénzünk is, talán nem halunk éhen, jól is éreztük magunkat és, hogy a címet ne feledjem: hazaérve kértem Tamit, hogy mosson kezet. Mostam – felelte. Nem hittem el, mert nem hallottam vízcsobogást. Nem mostál – vitatkoztam. De mostam! – erősködött. Erre megszagoltam a kezét és tényleg szappanillatú volt. Erre ő: néha egy kislánynak is lehet igaza!