Már nem vagyok szomorú

Kezdtem belenyugodni a megmásíthatatlanba. Nem dühöngtem, nem hibáztattam senkit, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni saját magamnak, mint amekkora ért. Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam, kívülállóként. Sajnáltam ezt a nőt, amiért elhagyta becses ékszerét, drukkoltam neki, hogy megtalálja, de rándítottam is egyet a vállamon, hogy szerencsére nem velem történt meg. A lelkem mélyén azt éreztem, hogy nincs szükség a mérgelődésre, hát nem is bosszankodtam sokáig.
Átnéztem minden olyan helyet, ahová a délelőtt folyamán nyúltam, de nem leltem rá a gyűrűmre. Kimentem a kazánházba, begyújtani. Már délelőtt behordtam a fát, bekészítettem a kazánt, csak a lángot kellett felszítani és két perc múlva már ontotta is magából a hőt. Amikor harmadszorra mentem ki, hogy fát tegyek a tűzre, belebújtam az odakészített kesztyűbe, nehogy szálka menjen a kezembe. Egyszer csak az ujjbegyemmel valami keményet éreztem a belsejében. Lehúztam a kesztyűt és kiborítottam. Megcsillant a fény az ezüst gyűrűm oldalán és csilingelve ért földet a padlón. Nem akartam hinni a szememnek! Tényleg ez volt az egyetlen hely, ahol nem néztem meg, valahogy nem is jutott eszembe, a házban kerestem. Azonnal felhúztam az ujjamra és tovább gyönyörködtem benne, fülig érő szájjal. Még jó, hogy nem esett be a kályhába, mert akkor sohasem vettem volna észre, esetleg salakoláskor a hamuban, ha maradt volna belőle valami. Már nem emlékszem, hogy az ezüstnek hol van az olvadáspontja, de valószínű, hogy nincs olyan meleg a kazánunkban, de azért jó, hogy nem próbáltam ki.
Átrendeztem az ujjaimon a gyűrűket, hogy még egyszer ne járhassak így. Már nem fog lecsúszni, bár egy gyűrűmet le kellett vennem, mert nem bírtam felhúzni a maradék ujjamra, de az nincs úgy a szívemhez nőve, mint ez (és még kettő).
Szóval most megint boldog vagyok. Valahogy így érzem magam:

Gyűrű

Elvesztettem a gyűrűmet. És most nagyon szomorú vagyok. Nem volt értékes, de számomra mégis. Már régóta lötyögött rajtam, többször vissza kellett tolnom a helyére, és most nincs amit visszatoljak. A boltban vettem észre a hiányát, de hiába kerestem nem találtam rá. Még abban reménykedtem, hogy mikor a szennyest tettem a mosógépbe, akkor csúszott le az ujjamról, alig bírtam kivárni, hogy kimosson a gép, de sajnos ott sem leltem rá.





A gyűrűs ujjam most kopasz.





Nem ragaszkodom a tárgyakhoz, de a tárgyak jelentéséhez, amit hordoznak magukban, annál inkább. Ez a gyűrű nagyon fontos volt a számomra, mert attól kaptam, aki sokat jelent nekem és úgy éreztem, hogy a gyűrű is magában hordozza ezt a jelentést. Elég volt csak ránéznem és azonnal visszamentem az időben, lepergett előttem az a pillanat, mikor kaptam. Lehet egy tárgy szép, megkapó, akár még lenyűgöző is, de ha nem jelent számomra semmit, akkor csak egy tárgy. És lehet egy tárgy csúnyácska, ízléstelen vagy jelentéktelen, számomra akkor is szép, ha jelentéssel bír, ha emlékek fűződnek hozzá és nem csupán egy gyűrűt látok, ha ránézek, hanem odaadást, hűséget, szerelmet.
Nagyon szomorú vagyok.

Régi-új munkahely

Arra az elhatározásra jutottam, hogy visszamegyek dolgozni. Egyre kevesebb volt már az itthoni munka, és így a fizetés is, leginkább emiatt hoztam meg ezt a fontos döntést. Ezt az ötletemet már hónapokkal előbb közöltem a főnökömmel, aki azt felelte, hogy per pillanat nem lehet, mert…, de amint elhárítja az akadályokat, szól. Már kezdtem letenni róla, de a héten felhívtak, hogy mikor tudnék kezdeni? Örültem is meg nem is, mivel pillanatnyilag itthon is van egy csomó dolgoznivaló, ami ugyan mindig változik, kiszámíthatatlan, de most igen csak leköti a fölös időmet. Lehet, hogy olyan lesz, mintha két munkahelyem lenne? Nem akarok fölösleges hipotéziseket gyártani, annál rosszabb nincs, mint mikor elképzel az ember valamit, aztán homlokegyenest más valósul meg. Majd kialakul.
Valahol hiányzik a munkatársak közelsége, persze már nagyon kevesen maradtak meg a régiek közül, szinte új arcok fognak körülvenni, de azért egy adag félsz is van bennem. Mindig is utáltam az intrikát és mindig azt hittem, hogy a sok nő együtt összeállítás gerjeszti csak ezt igazán. Az idő során azonban rájöttem, hogy ez ebben a formában nem igaz, mert a férfiak ugyanúgy pletykálnak és kavarnak, mint a nők, sőt néha jobban. Az irodában 80 %-ban vannak nők, tehát az intrika melegágya a maradék 20 % miatt. Én általában olyan vagyok, hogy mindenkit meghallgatok, de nagyon tapintatosan le is tudom építeni a nem kívánatos elemeket, ha szükséges. A tapintat. Azt előre közlöm, hogy a blogomban senkiről sem fogok részletes leírást adni a munkatársaim vagy a főnökeim közül, legalábbis felismerhetően, neveket említve biztos nem. Egyrészt nem vagyok rosszindulatú és pletykás, másrészt nekem másnap is be kell mennem dolgozni és ugye nem tudom, ki olvassa az eszmefuttatásaimat. Egyébként pedig rólam és a gondolataimról szól ez blog, és ha ha velem kapcsolatba kerülnek mások is, vessenek magukra!
Mikor én ott dolgoztam, iszonyú sokat röhögtem különböző helyzeteken. Volt aki azt hitte, hogy drogozom. Mikor terhes lettem, és a gyerekvállalásról beszélgettünk, akkor közölte velem, hogy mit gondolt, mert most már sejti, hogy nem szedek semmit. Nem tudom, valahogy szerettem jókedvűen lehúzni a 8-10 órát. Persze túlórázni kisfőnökként szinte kötelező volt, annyi volt a munka, de mindig szakítottam időt arra, hogy kicsit oldjam a többiekben a feszültséget. Volt, hogy mindenki a gépe elé görnyedve üldögélt, mogorva tekintettel, mire én elkurjantottam magam, hogy egy kis figyelmet kérek! Mindenki rám nézett, várták, hogy valamit mondok, de én csak kivártam félpercnyi hatásszünetet és leültem én is a gépem elé. Sokáig röhögtek. Tulajdonképpen telefonálni szerettem a legjobban. No, nem a barátaimnak, munkaidőben, hanem az ügyfelekkel tartani a kapcsolatot. Mindig megmondtam a nevem, ha akármilyen okból felhívták a céget, ami manapság már nem divat, de én így tartottam korrektnek. Valahogy mindenkivel megtaláltam a hangot, még ha reklamált is, le tudtam nyugtatni. Később már volt olyan, aki csak azért hívott fel, hogy felköszöntsön névnapomon. Ezek nem egetverő dolgok, de azért jól esik egy idegen embertől, aki csak a hangomat hallotta.
Nem tudom, hogy fogom bírni, valószínű egyre kevesebb időm lesz az olyan tevékenységekre, mint blogírás, jó lenne egy kis biztatás, hogy ne hagyjam abba, hiányzik a kontroll, de aki mer az nyer. Remélem, hogy a családom továbbra sem fog hiányt szenvedni belőlem, Taminak néha ugyan bent kell majd aludnia az óvodában, de megpróbálom minimálisra csökkenteni ezt az időszakot. Magamról sem szeretnék teljesen lemondani, talán egy jól kialakított beosztás segíteni fog, hogy beleférjen a futás is, aztán majd meglátjuk. Azt azért remélem, hogy anyagilag kicsit javul majd a helyzetünk, nem lesz hiábavaló az áldozathozásom. Ha nem csak fizetéskor látnak az irodában, talán a prémiumoknál sem feledkeznek meg rólam, mint tavaly karácsonykor.
Furcsa lesz megint alkalmazkodni, időre rohangálni, bár azért még mindig megőriztem egy kis szabadságot a beosztásommal kapcsolatban. Ami jár, az jár.
Hétfőn kezdek.

Forgalmazó

Úgy látszik egy fecske is csinálhat nyarat, ugyanis nem volt hiábavaló a felháborodásom a véres filmelőzetesekkel kapcsolatban. Már másnap jött a levél, hogy megdöbbenéssel olvasták az emilemet, mert ők nem tettek ilyen reklámot a Mézengúz elé, úgyhogy kizárásos alapon a mozi a felelős és fel is veszik velük a kapcsolatot, hogy levetessék az oda nem illő képsorokat.
Valami néha mégis működik.

Mézengúz

Tegnap megleptem a lányomat, mert már ebéd előtt megjelentem az óvodában, hogy elvigyem magammal. Szereti a meglepetéseket, és én is szeretem meglepni, csak olykor átesik a ló túlsó oldalára, és majdnem hogy követeli az újabb meglepiket, na ekkor van a ki nem mondott bekeményítés és direkt meglepetés-elvonás, mely addig tart, míg nem látom rajta, hogy már végképp nem számít semmi váratlanra.
Az ok, amiért korábban mentem érte, hogy elvigyem moziba, a Mézengúz című mesefilmre, mert megérdemli, és egyébként is néha nem árt. Nem csak én vittem el a lányt ebéd előtt, hanem Norbi anyukája is. Tami kapásból meghívta a fiút, hogy jöjjön velünk moziba. Kicsit tipródott az anyukája, de aztán ráállt. Nekem sem okozott gondot, hogy két gyerekkel menjek, bár Norbit nem ismertem annyira, mint az anyját, de gondoltam nem lesz vele probléma.Miután megvettük a jegyeket, feltettem a fontos kérdést: kinek kell pisilni? Taminak nem kellett, de Norbinak igen. Picit aggódva indultam el a mosdó felé, mi lesz, ha segítenem kell a fiúnak, igazság szerint még nem csináltam ilyet, de szerencsére a segítségnyújtásom befejeződött a nadrág ki- és begombolásával, úgyhogy megnyugodhattam.
Beültünk a terembe, ahol csupán egy gyerek volt még a szüleivel rajtunk kívül. Nem is csodálkoztam, korai volt a negyed kettes időpont. Nagy nehezen elhelyezkedtünk, szinte már sorsoltuk, hogy ki hová üljön, végül megegyeztek, hogy én középre, így mindkettőjük kérdéseire tudok majd válaszolni, ha szükség lesz rá. Kezdődtek a reklámok. Máskor is voltunk már Tamival moziban, máskor is végignéztük – általában fület befogva – a film előtti reklámokat, előzeteseket, de máskor egyéb mesék bemutatói peregtek a vásznon, nem pedig tankok robbantak, fegyverek ropogtak és véres arcok jelentek meg a kiskorúak szeme előtt. Teljesen felháborodtam, miközben azzal próbáltam elterelni a figyelmüket, hogy miként bújjanak ki két tenyerem közül, amivel a szemüket takargattam.Végre elkezdődött a Mézengúz című mesefilm. Mézengúz mint az kitalálható egy méhecske, aki nem szeretne a 3 napos egyetem után azonnal beállni dolgozni, mint azt teszik a társai és szülei nagyon lelkesen, hanem inkább kirepülne a nagybetűs életbe, hogy virágot lásson. Sajnos megszegi a legfontosabb méhszabályt: szóba áll egy emberrel. Nem mesélem el a filmet, hátha még valaki meg akarja nézni. Egész aranyos, nem túl nyafogós, mérsékelten humoros és látványos. A film felénél Norbi sokat sejtetően megkérdezte, hogy hol jöttünk be. Megmutattam neki az ajtót. Ezután azt kérdezte, hogy hol megyünk ki? Kezdtem aggódni, mert kérdés közben erősen feszengett, fel-felállt, tekingetett jobbra, balra, csak a vászonra nem. Gyorsan a kezébe nyomtam a kekszes zacskót, de hamarosan visszaadta és tovább kérdezősködött, persze nem a mesével kapcsolatban. Inkább az érdekelte, hogy miért világítanak a lépcsők alatt kis lámpák, hogy ez a vászon, tulajdonképpen tévé és mikor is lesz vége? Már azon voltam, hogy felhívom az anyukáját, hogy jöjjön érte, mert a cselekményből ítélve még elég sok volt a filmből, de aztán megint elkérte a kekszes zacskót, így végig tudtuk nézni a másfél órás filmet.
A sok ülés után szaladgáltunk még egyet, majd hazavittük Norbit és mi is haza tértünk. Én azonnal írtam egy „tájékoztató” levelet a forgalmazónak, bár tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de mégis felháborítónak tartom, hogy egy szülőnek, ha moziba akar menni a családjával, hogy egy korhatár nélküli, animációs filmet megnézzen, már nem csak a meséről kell informálódnia, hanem a forgalmazóról is.

Balfácán

A múltkor láttam egy műsort, amiben a balkezességről volt szó. Hihetetlen, hogy mennyi babonát és előítéletet magyaráztak bele. Akár boszorkányként meg is égették az illetőt, később pedig úgy tartották, hogy a balkezesek közül kerülnek ki a bűnözők. Miattuk születtek azok a kifejezések is, mint például balfácán, balsors, balszerencse, balett (jó, ez utóbbi nem), ami ugye nem sok pozitív életérzést közvetít. Mutattak egy tesztet is, hogy bárki eldönthesse, milyen kezes. Össze kell kulcsolni a kezünket, és ha a bal kezünk hüvelykujja van felül, akkor balkezesek vagyunk, ha a jobbé, akkor jobb. Így:Tehát én a teszt szerint balkezes vagyok, holott eddig úgy tudtam, hogy jobb. Teljesen összezavarodtam és elkezdtem figyelni magam, miként használom a kezeimet. Jobb kézzel eszem, írok és tudomásom szerint sosem erőltették, hogy legyek jobbkezes, bár rémlik egy-két foszlány, mikor azt mondták, hogy a szépkezembe fogjam a kanalat, de alapvetően ezzel a kézzel végeztem ezt a két fontos műveletet. Persze a bal kezemmel is tudok zongorázni, úgyhogy lehetnék két(bal)kezes is, de azért van különbség a két kezem gyorsasága között, bár most mindkettővel csapnivalóan játszhatok, sajnos nincs zongorám, hogy kipróbáljam, de amikor még aktívan zongoráztam, gyorsabban és könnyedebben pötyögtem a billentyűkön a jobb ujjaimmal, akár futamokról, akár trillákról volt szó. Azért azt is megemlíteném, hogy a zongoradarabok többsége is a jobb kezet veszi igénybe, persze akad jó pár kivétel, mégis.
Emlékszem, egyszer ínhüvely-gyulladásom volt a jobb csuklómban. Azt hittem legalább két hétig nem tudok majd zongoraórákra járni. Tévedtem. A tanárnőm előszedett valahonnan egy egykezes darabot, amely ráadásul bal kézre íródott. Magam is meglepődtem, de nagyon élveztem ezt a kihívást és annyira megtanultam egy kézzel két szólamban (sőt néha három, négyben is) játszani, hogy aki nem nézte a kezem, azt hihette volna, hogy mindkét kezemet használom. Ha jól emlékszem Szkrjabin volt a szerző, akiről Richter nagyon találóan azt írta, hogy „Szkrjabin nem az a zeneszerző, akit mindennapi kenyérként lehet fogyasztani, inkább mámorító likőr, amellyel néhanapján lerészegedik az ember…” Nekem ez nagyon tetszik.Tamival is megcsináltattam a tesztet és neki a jobb hüvelykujja volt felül, tehát ő egyértelműen jobbkezes, ahogy sejtettem, hiszen kezdettől fogva a jobb kezét részesítette előnyben, (bár még mindig nem tudja, hogy tulajdonképpen melyik kezét hívjuk jobbnak, melyiket balnak), de én még mindig nem tudom, hogy mi van velem. Vannak dolgok, melyek inkább bal kézzel esnek jól, vannak olyanok, melyeket mindkét kezemmel véghez tudok vinni, de a legfontosabbakat jobb kézzel. Azt mondják, hogy a jobbkezeseknél a bal agyfélteke használata az erősebb és fordítva.
Köztudott, hogy a bal agyfélteke felelős többek között a logikus, analitikus típusú gondolkodásért, ő az, aki analizál, ítél, ellenőriz, érzékeli a félelmet és az időt, a részletekre fekteti a hangsúlyt, a verbális feladatok megoldásáért felelős, énünk férfi része.
A jobb agyfélteke pedig kreatívabb módon működik, csak a teret érzékeli az időt nem, képekkel, színekkel, szimbólumokkal dolgozik, nem ítél, nem ismeri a félelmet, a művészi adottságok hordozója, énünk női része.
Elemzésnek tettem ki a személyiségemet és a lányomét a fent említett kutatásom tükrében. Tamin egyértelműen látszanak a jegyek, melyekből kitűnik, hogy tényleg jobb kezes, vagyis főként a bal agyféltekéjét használja. Hihetetlenül logikus és kritikus, a részletekre fekteti a hangsúlyt, nyelvérzéke kiváló és inkább karatézni szeretne, mint zongorázni, az én legnagyobb bánatomra.
Rám inkább a balkezesek személyiségjegyei illenek, holott a jobb kezemet részesítem előnyben. Abszolút képes vagyok a logikátlan viselkedésre, gyakorlati érzékem annyira csekély, hogy már szinte nincs is, inkább álmodozom, minthogy bármit is tegyek a megvalósítása érdekében, imádom a színeket, szeretem és értek is kicsit a művészetekhez, és már gyerekkoromban is én kísértem ki a bátyámat éjszakánként wc-re, nem ő engem.
Megint belenyúltam valamibe, amiből ambivalens érzések kelnek szárnyra, és nem hogy jobban megismerném magam, újabb és újabb kérdéseket hoznak felszínre, de azt már most leszögezhetem, ha bárki is kételkedett volna idáig – gondolom nem sokan -, hogy nem vagyok normális!

Ficam

Tegnap délelőtt apukám felhívott. Ez nem lenne meglepő, bármikor felhívhatja a lányát az apja, de nálunk ez nem szokás a kora délelőtti órákban, általában este beszélünk telefonon, úgyhogy félve vettem fel a készüléket, vajon mit hallok belőle. Gyanúm beigazolódott: rossz hírt. Anyukám a klinikán van, kihívta a mentőt, mert annyira fájt a lába, hogy már mozdulni sem bírt. Gyorsan felhívtam, hogy mi van vele. Sírós hangon közölte, hogy épp röntgenre vár. Mondtam, hogy bemegyek. Á, miatta ne menjek. De akkor ki miatt menjek be? Mást nem ismerek ott. Indultam.
Anyukám elmondása szerint a mentősök bejáratánál várakozik, úgyhogy én is odamentem. Végighallgattam pár beteg panaszát, a legjobb az volt, mikor a 95 éves, járni nem tudó nénikét kérték meg, hogy várjon egy „kicsit”, a betegszállító 6-8 órán belül megérkezik. Szegény nénit majdnem az intenzívre kellett vinni.
A szegedi új klinika egy útvesztő. Mind a négy sarka teljesen egyformán néz ki, csak a kiírások változnak, melyeket egy halandó képtelen megjegyezni: traumatológia, neurológia, bolondológia stb., ráadásul mindegyik kockából újabb ajtók nyílnak, hol a liftbe, hol egy másik váróba, vagy rendelőbe, úgyhogy egyáltalán nem voltam könnyű helyzetben. Több helyre bekopogtam és kérdezősködtem, hátha valaki tud valamit az anyámról. Egy nő elmondta, hogy ő látta, itt volt, de elvitték röntgenre, várjak, mert ide hozzák vissza. Vártam, vártam, közben telefonon tartottam a kapcsolatot anyukámmal, aki már túl volt az átvilágításon, de aztán nem bírtam tovább, gondoltam megkeresem én azt a röntgent. Nem is kellett sokat menni, csak egyenesen, aztán balra, majd hirtelen jobbra, át egy kétszárnyú ajtón majd egy váróteremben pár száz emberen keresztül és már meg is pillantottam anyám üstökét, aki szenvedve ült egy tolókocsiban, simogatta a térdét, nyöszörgött. Gondoltam majd én felgyorsítom az ügyet, édesanyámnak hiába is mondom, hogy legyen határozott, ahhoz újra kéne születnie. Sajnos az én határozottságom sem volt elég, mert orvosig el sem jutottam, az embergyűlölő recepcióson nem tudtam átvergődni, de egy életre megjegyezte az arcom és a hangom, az biztos. Közben indulnom kellett volna Tamiért az óviba, úgyhogy magára hagytam anyámat, aki most már arra várt, hogy leszívják a gennyet a megdagadt térdéből, ami elmulasztaná a kínzó fájdalmat és odaadják a leletét.
Körülbelül fél óra múlva értem vissza immár Tamival. Felálltam az Opellal a mentősök portájára, hogy anyámnak ne kelljen annyit bicegnie a kocsihoz, mivel a jobb lábára abszolút nem bírt ráállni. Mások is használták e célból a feljárót, úgyhogy nem volt akkora probléma, de azért amennyire csak bírtam, a sarokba húzódtam, hogy még csak véletlenül se zavarjam a betegszállító autók forgalmát, de azért én is be tudjam tenni szülőanyám a kocsiba. Még vártunk fél órát, mire kiengedték, de a lelet addigra sem készült el. Közben jött egy mentőautó és annyira mellém állt, hogy én már nem tudtam beszállni a kormány mögé. Sebaj, majd a másik oldalról bekúszok. Miután betuszkoltam anyámat és a nyújtott lábát hátra, én is elhelyezkedtem a helyemen. Ekkor az autóm elé állt a mentőautó sofőrje, az órájára mutogatott, hogy haladjak már. Legszívesebben kiugrottam volna az autóból és elmagyaráztam volna neki ékes, irodalmi nyelven, hogy nem jókedvemben tartózkodom itt, de balról egy mentőautó, jobbról Tami állta az utam, úgyhogy maradtam a seggemen és szép óvatosan legurultam a lejtőn.
Anyám megjegyezte, hogy milyen jól megy az Opel. Hát igen, megy – feleltem – csak sajnos nincs rajta kipufogó, az index hol működik, hol nem, a napellenző letört… soroltam, mire Tami félbeszakított: azért én nem az autót sajnálom, hanem mamit. Hát igen, a fontossági sorrend nagyon fontos.
Kicsit összeszidtam anyámat, hogy mért nem szólt, hiszen már tegnap is fájt a lába, de csak azt szajkózta, hogy miatta nehogy fogyasszam a drága benzint.
Anyukámat hozzánk vittem, mert nem vállaltam volna, hogy felcipelem a harmadik emeletre, nálunk pedig csak három lépcső van, de az is soknak bizonyult. Mikor megálltam a kapu előtt, édesanyám közölte, hogy miatta be ne álljak a saras udvarba. Rendben, akkor hozom a talicskát és azon tolom be. Beálltam.
Befektettem anyukámat az ágyba, Tami vitte neki a plüssöket, hogy ne unatkozzon, de a legnagyobb medvét a térde alá tette, hogy kényelmesebben feküdjön. Talán nekem sem kellett volna kérdezgetnem, hogy mit kér, mit hozhatok, egyszerűen csak oda kellett volna vinnem tálcán, mert még a gyógyszert is szárazon nyelte le, hogy nehogy kiapadjon a kút, vagy nem tudom miért.
Estére befutott apukám, hogy hazavigye. Kicsit már jobban volt a lába, de azért elkélt a segítség.
Tulajdonképpen nem tudja, hogy mitől dagadt így be. Nem esett el, nem ütötte meg, az orvos azt mondta, hogy el vannak kopva a porcok a térdében és kicsit félrebicsaklott, amitől megpattant egy ér és teli nyomta a térdét vérrel, gennyel. A leszívás nagyon fájdalmas volt, de legalább utána megkönnyebbülhetett, nem feszítette tovább.
Hétfőn kontroll.

Sárba fulladhatna már a nátha, már ma

Engem is utolért a spanyolnátha, vagy mi a szösz, arcüreg-gyulladással egybekötve, amely csak a jobb orcámon jelentkezett. Egyébként ezt Anti kezdte, csak ő a bal arcát fájlalta, de elmúlt neki két nap alatt. Nagyjából én is ennyit szenvedtem, aztán valahogy kilábaltam a betegségből - gondolom sokat segített az a nagy mennyiségű antibiotikum is, amit bekapkodtam -, bár az arcom még sokáig fájt, de már nem volt szükségem az alvásra, legalábbis egészségügyileg, egyébként dehogynem, viszont nem tehettem, mert először Tami mandulája gyulladt be, magas lázzal karöltve, ami természetesen éjszakára hágott a tetőfokára, majd újból Antit verte le a lábáról az influenza, de most már nem két napon belül gyógyult.
A lányom gyorsan regenerálódott, amint elmúlt a láza, jól érezte magát, az orra is alig folyik, köhögni sem köhög, csak kicsit rosszabbul eszik, mint szokott, de a kedélye kiváló. Nagy izgalommal várta Dénes barátja születésnapi buliját is pénteken, ahová a meghívott gyerekek többsége betegen érkezett, de ez alig látszott rajtuk. Már az óvodai csoportjába is csak hárman jártak, mikor Tami is elkapta.
Anti viszont nagyon nehezen nyeri vissza eredeti formáját. Lázas, köhög, annyira göthös, hogy már a gyógyszereket is beveszi. Teljesen legyengült, alig bír fent maradni, három napja szinte csak az ágyban fekszik, kivéve mikor fát kellett vágnia, mert azt nem tudtam helyette. Főzöm neki a teákat, sütöm a rakott tésztát, takargatom, ápolom, segítek, amit csak tudok, de nagyon aggódom érte, ilyen betegnek még nem láttam mióta együtt vagyunk, pedig most már szép az idő is, hétágra süt a Nap, sártengerré változtatva az udvarunkat. Ha eddig nem csúsztunk volna el a jeges talajon – jelentem én kétszer is -, majd most a latyakon.

Kétszínű a világ

Kinézek az ablakon a mínusz akárhány fokba, és nem látom a színeket. Hófehér minden, fekete varjú pöttyökkel. Kétszínűvé vált a világ. Úgy érzem, be vagyok zárva saját börtönömbe, a hideg nem vonz, inkább taszít, a monotonitás pedig elborzaszt. Ki akarok törni, de jégfal vesz körül. Sosem szerettem az egyhangú életet, a változatosság gyönyörködtet, a színek kavalkádja, de mostanában nagyon egyhangú az életem.
Keresek a szekrényemben valami színes ruhát, hogy legalább a külsőségeken változtassak, de rá kell döbbennem, hogy nincs színes téli ruhám. Sehol egy élénk, szívet melengető piros blúz, vagy egy rikító, akár megbotránkoztatóan éles árnyalat. Minden szürke, vagy sötét(kék).
A munkahelyemen volt egy srác, aki nagyon kedvelte a zoknijaim színét. Nem kell semmi rosszra gondolni, egyszerűen feltűnt neki, talán azért, mert ő nem figyelt erre. Én nem tulajdonítottam a zoknim színének túl nagy jelentőséget, de arra ügyeltem, hogy ne legyen fekete vagy fehér. Zöld és narancssárga, kék és piros zoknikat vettem fel és észre sem vettem, hogy ez mennyire jellemez engem, míg a fiú fel nem hívta rá a figyelmem. A részletek sokszor fontosabbak, mint az egész.
Van olyan ember, aki nem képes az utca egyik oldalán sétálni. Én is közéjük tartozom. Csak és kizárólag középen esik jól az andalgás, még ha kirakatokat nézegetek, akkor is. Inkább többször ballagok a bolt üvegéhez, majd vissza középre. Nem tudom, hogy ez miért van, de egyszerűen úgy érzem, hogy ha az utca jobb oldalán sétálnék, akkor túlságosan elhanyagolnám a bal oldalt, és fordítva. Marad az arany középút.Tudom, hogy én nem élek olyan szűk térben, mint sokan, akár a környezetemben is. Nincs fix munkaidőm, tulajdonképpen akkor dolgozom, amikor akarok, persze ha van mit, és akkor nem, amikor nem akarok. Nem kell időre bemennem, nem muszáj túl korán kelnem, és nem kell időben eljönnöm, hogy munka után még folytassam a napi rutint, ami egy nő, egy anya életében sokszor kimerül a főzésben, takarításban, mosásban, gyerek ellátásában. Mégis számos szabályt fel kell állítanom, hogy beleférjen minden a napba, és ne maradjon el semmi, mert akkor csak torlódik, felgyülemlik, és a végén betakar, elnyom.
Valami azonban hiányzik. Nem tudom pontosan mi, de az nagyon. Az izgalom, amikor magam voltam és nem kellett másra figyelnem, mégis figyeltek rám mások? A kihívás? Amikor azon kellett törnöm a fejem, hogy hozzak létre valami újat, valami szokatlant és meglepőt? A sikerélmény? Mikor a döntéseim elismerést váltottak ki a környezetemből és mindig kaptam visszajelzést? Lehet. Most viszont hiába változtatom meg a magam állította programok sorrendjét, ha a menetrend ugyanazokból a dolgokból áll. Ez csak illúzió, mint a színes ruhák, ha belül fekete-fehér vagy.
Szeretném már látni a virágok színkavalkádját. Szeretném lerajzolni a gyümölcsök változatos formáját. Szeretném érezni a havon megcsillanó, vakító napfény helyett a melengető narancssárga sugarakat. Szeretném megpillantani a télből a kiutat. Vagy legalább egy reménysugarat.

Édesanyám

Vannak olyan élethelyzetek az életben, melyekbe a nagy fantáziával megáldott emberek sem képesek beleképzelni magukat. Szerintem ilyen az anyaság kérdése. Korábban nem értettem, mért olyan nagy dolog egy gyermek születése, amíg várandós nem lettem, ahogy azt sem tudtam felfogni, hogy milyen földöntúli érzések kerítik hatalmukba az anyát, mikor a gyermekükre gondolnak és micsoda mozgatórugó egy gyerek kívánsága, míg meg nem tapasztaltam.
Én szinte mindent megkaptam az édesanyámtól, amit gyerek megkaphat az anyjától. Mindig tiszta ruhában jártam, sokszor édesanyám varrta pörgős szoknyákban, de ennél is fontosabb az a rengeteg szeretet, melynek jó része aggódásból állt, hisz egyetlen lány-gyerekként a széltől is próbált óvni, nagy ritkán sikertelenül, amely nem az ő hibája volt. Mindig biztonságban éreztem magam édesanyám mellett és nagyon sok időt töltöttem vele, megismerve és sokszor kihasználva gyengéit, melyet most már tudom, hogy szemtelenség volt, de egy gyerek szemtelen, ha kell, ha nem, főleg ha lehetősége adódik rá. Ma már nem divat az az önfeláldozás, amit ő a családjáért megtett, önmagát teljesen háttérbe szorítva.
Ismert mondás: nézd meg az anyját, vedd el a lányát, amiből számomra nem a házasság következik, hanem az, hogy egy lány mennyire hasonlít az anyjára. Ez valahol természetes, hisz tőle tanulja az első szavakat, mozdulatokat és értékrendeket. Őt utánozza legelőször és legutoljára, a köztes állapotban pedig próbálja nem őt másolni, többnyire sikertelenül. Édesanyámat 29 éves korában ismertem meg és már ez is nagyon érdekes, mivel én is csak egy évvel korábban szültem, mint ő, pedig eszembe sem jutott, hogy ez is lehet követendő példa.
Anyám mosolya és bátorítása nélkül, biztos nem jutottam volna el idáig, ahol most vagyok, márpedig akár erkölcsi, akár érzelmi életemet nézem, szerintem magas szinten állok, és ezt neki köszönhetem. Számos olyan dologra tanított meg, ami nélkül lehet élni ugyan, de minek.
Anyám mindig nagyon éber volt, átvitt értelemben és szó szerint véve is, számomra elfogadhatatlanul keveset aludt. Sosem láttam unatkozni, állandóan dolgozott, ha nem a munkahelyén, akkor otthon, főként a konyhában sertepertélt, akár hajnalban, akár este. Többször előfordult, hogy este, ha nem akartam egyedül lefeküdni, márpedig én lefeküdni sem akartam, kimentem a konyhába, vittem magammal a párnám és paplanom, megágyaztam a padon és figyeltem anyámat, aki olyan szélsebesen és otthonosan mozgott a fazekak világában, mint egy manó. Apró termete nem akadályozta meg abban, hogy nagyot alkosson, ügyessége minden nehézségen átsegítette, és mindig futotta erejéből egy jó szóra vagy mosolyra a padon kuporgóra. Az sem okozott neki gondot, mikor kamaszodva különböző reform-hatások értek a gasztronómia területén. Felvette a versenyt és megalkotta a szója-brassóit épp úgy, mint a rántott banánt. Nem tudtam tőle olyan ételt kérni, amit fél óra alatt el ne készített volna, legyen az répatorta vagy madártej.
Anya és gyermeke között a leggyöngédebb emberi kapcsolat alakulhat ki, ami csak a világon létezik, és ennek mestere volt az én anyám. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor emelte fel a hangját, pedig két kezem sem lenne elég ahhoz, hogy hányszor kellett volna. Türelme a mai napig megvan, látom, mikor Tamival foglalkozik, akár csak velem tette annakidején és tudom, hogy jó kezekben van a lányom. A túlzott aggódását is meg tudom már érteni, nem úgy lázadó korszakomban, de akkor egy fiatal sem gondolkodik józanul, nem hogy én.
Egy jó anya nem csak a gyerek fizikai szükségleteit elégíti ki és táplálja, hanem lelkére és gondolataira is hatást gyakorol, de nem a befolyásolás eszközével. Sosem éreztem úgy, hogy azt kell tennem, amit ő akar, mindig el tudta érni, hogy én gondoljam azt, amit ő szeretne, ha gondolnék, persze ez nem akadályozott meg abban, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csináljam, mint ami a helyes, de ez már egyáltalán nem az ő hibája volt.
Édesanyám szilveszter éjszakáján született, pont 62 évvel ezelőtt, így számunkra a szilveszter összes petárdája és csillagszórója őt ünnepli és még az is kevés.

Szilveszter

Érdekesen indult ez a szilveszteri bulink. Anti már beszámolt kacsacsőrű emlőssé válásának történetéről, melyhez csak annyit tennék hozzá, hogy a rút kis kacsacsőrűből ugyan hattyú nem lett, de kiskakas annál inkább. Félek, hogy a beszámolóm nem lesz kerek egész, lévén annyira szétszórt vagyok, hogy csak csapongok. Ez van.
Baráti társasággal készültünk a Grand Caféba, ahol a Tirke Honolulu zenekar jósolta a kellemes hangulatot. Volt szerencsénk már hallani őket máskor is, ezért reméltük, hogy fergeteges bulit rittyentenek, de sajnos ez elmaradt. Egy szimpla koncerten nagyobbat alakítottak, mint a szilveszteri különkiadáson. Olyan lagymatagok voltak végig, hogy az énekes piros parókája volt a csúcspont. Végigtáncoltunk pár számot, de többhöz nem is nagyon volt kedvünk.
Baráti társaságunk késve érkezett, mert útközben előszilvesztert tartottak, így hosszú lett az út, még a taxi sem vette fel őket. A társaság öt tagjából négyen részegen érkeztek, kettőt pedig nem ismertem.
Nincs két egyforma szilveszter, például arra sem emlékszem korábbi évekből, hogy ilyen nagy hó esett volna az évforduló éjjelén. Antival töltött első szilveszteremre viszont nagyon élesen emlékszem. Véletlenül a szüleimnél ragadtunk és apám is megragadta az alkalmat, hogy kifaggassa páromat további terveiről, szándékairól, véleményét a házasságról, gyermekvállalásról stb. Nem győztünk anyámmal kiszaladgálni a konyhába kuncogni.
Még egy nagyon emlékezetes bulink volt: a bécsi szilveszter. Hogy mennyit fagyoskodtunk, azt el sem tudom mondani. Stoppal mentünk, munkásszállókon szálltunk meg, és a véletlenek sorozata segített minket célhoz érni, ugyanis fogalmunk sem volt, hogy pontosan hová megyünk, csak a várost ismertük. Épp Sopronban vártuk, hogy felvegyen valaki minket, mikor megpillantottuk Elizabethék autóját, ahogy elsuhannak mellettünk Magyarország felé. Szerencsére ők is észrevettek minket, úgyhogy visszafordultak. Teljes volt a meglepődés, ők csak egy képkeretezőhöz jöttek át hazánkba, de már együtt mentünk vissza Ausztriába.
A mostani bulin elég kevesen vettek részt, pedig az ennivaló benne volt az árban, vagy lehet, hogy éppen azért. Svédasztal volt, ötféle salátával, amiből a majonézes krumplit leszámítva a többi majdnem ehetetlen volt. Éjfélkor pedig olyan szétfőtt virslit tálaltak fel fazékban, hogy nem volt gusztusom hozzá.
Többnyire gin-tonic kortyolgatása közben beszélgetéssel töltöttük az időt. Egyszer odajött az asztalunkhoz barátunk egyik ismerőse. Gondoltam bemutatkozom, így illik, bár miután Antinak kezet csókolt, én már félve nyújtottam a kezem, de nem kellett tartanom semmitől, ugyanis közölte, hogy neki van barátnője. Mondtam, hogy nekem is, csak a nevemet szerettem volna elrebegni, mire ő, hogy azt se, mert van barátnője. Nem nagyon akartam vitatkozni vele – főleg mikor megláttam a barátnőjét, aki szintén nem ismerte az illemet, mindenféle fölösleges bemutatkozást elkerülve ült le és szívta egyik cigit a másik után láncban, hogy már majd megfulladtunk a füsttől. A srác pedig belekezdett az álmok ébrenlétbeli transzcendens határvonalának eszmefuttatásába, mire megkérdeztem tőle, hogy egyáltalán beszélgetnie szabad-e velem? Igen – mondta, kár – feleltem és hátat fordítottam neki. Szoktam hallgatni az első benyomásaimra, de azért hagyok egy második esélyt is, mert van, hogy az első megtévesztő, mint amikor összefutottam az utcán egyik kedves barátnőmmel és mondtam neki, hogy de kár, hogy szembetalálkoztunk. A lány kifakadt, hogy én milyen szemét vagyok, hogy ilyet beszólok, eddig azt hitte, hogy jóban vagyunk stb. Mikor abbahagyta a pocskondiázásomat, közöltem vele, hogy félreértett, én azt mondtam, hogy kár, hogy szembe találkoztunk, vagyis nem egy irányba megyünk tovább, ami pedig jó lett volna. Szóval nem mindig helyes azonnal elítélni a másikat, de most bejött az első benyomásom.
Másnap Tamival elmentünk a töltésre szánkózni. Amit az év első napján csinálunk, állítólag azt fogjuk egész évben. A mai hóesést elnézve, lehet, hogy egész évben esni fog, de azért remélem nem, hisz globálisan melegszünk, meg minden, de már akkora a hó, hogy a macska lába teljesen elsüpped benne.