Már nem vagyok szomorú

Kezdtem belenyugodni a megmásíthatatlanba. Nem dühöngtem, nem hibáztattam senkit, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni saját magamnak, mint amekkora ért. Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam, kívülállóként. Sajnáltam ezt a nőt, amiért elhagyta becses ékszerét, drukkoltam neki, hogy megtalálja, de rándítottam is egyet a vállamon, hogy szerencsére nem velem történt meg. A lelkem mélyén azt éreztem, hogy nincs szükség a mérgelődésre, hát nem is bosszankodtam sokáig.
Átnéztem minden olyan helyet, ahová a délelőtt folyamán nyúltam, de nem leltem rá a gyűrűmre. Kimentem a kazánházba, begyújtani. Már délelőtt behordtam a fát, bekészítettem a kazánt, csak a lángot kellett felszítani és két perc múlva már ontotta is magából a hőt. Amikor harmadszorra mentem ki, hogy fát tegyek a tűzre, belebújtam az odakészített kesztyűbe, nehogy szálka menjen a kezembe. Egyszer csak az ujjbegyemmel valami keményet éreztem a belsejében. Lehúztam a kesztyűt és kiborítottam. Megcsillant a fény az ezüst gyűrűm oldalán és csilingelve ért földet a padlón. Nem akartam hinni a szememnek! Tényleg ez volt az egyetlen hely, ahol nem néztem meg, valahogy nem is jutott eszembe, a házban kerestem. Azonnal felhúztam az ujjamra és tovább gyönyörködtem benne, fülig érő szájjal. Még jó, hogy nem esett be a kályhába, mert akkor sohasem vettem volna észre, esetleg salakoláskor a hamuban, ha maradt volna belőle valami. Már nem emlékszem, hogy az ezüstnek hol van az olvadáspontja, de valószínű, hogy nincs olyan meleg a kazánunkban, de azért jó, hogy nem próbáltam ki.
Átrendeztem az ujjaimon a gyűrűket, hogy még egyszer ne járhassak így. Már nem fog lecsúszni, bár egy gyűrűmet le kellett vennem, mert nem bírtam felhúzni a maradék ujjamra, de az nincs úgy a szívemhez nőve, mint ez (és még kettő).
Szóval most megint boldog vagyok. Valahogy így érzem magam: