Arra az elhatározásra jutottam, hogy visszamegyek dolgozni. Egyre kevesebb volt már az itthoni munka, és így a fizetés is, leginkább emiatt hoztam meg ezt a fontos döntést. Ezt az ötletemet már hónapokkal előbb közöltem a főnökömmel, aki azt felelte, hogy per pillanat nem lehet, mert…, de amint elhárítja az akadályokat, szól. Már kezdtem letenni róla, de a héten felhívtak, hogy mikor tudnék kezdeni? Örültem is meg nem is, mivel pillanatnyilag itthon is van egy csomó dolgoznivaló, ami ugyan mindig változik, kiszámíthatatlan, de most igen csak leköti a fölös időmet. Lehet, hogy olyan lesz, mintha két munkahelyem lenne? Nem akarok fölösleges hipotéziseket gyártani, annál rosszabb nincs, mint mikor elképzel az ember valamit, aztán homlokegyenest más valósul meg. Majd kialakul.
Valahol hiányzik a munkatársak közelsége, persze már nagyon kevesen maradtak meg a régiek közül, szinte új arcok fognak körülvenni, de azért egy adag félsz is van bennem. Mindig is utáltam az intrikát és mindig azt hittem, hogy a sok nő együtt összeállítás gerjeszti csak ezt igazán. Az idő során azonban rájöttem, hogy ez ebben a formában nem igaz, mert a férfiak ugyanúgy pletykálnak és kavarnak, mint a nők, sőt néha jobban. Az irodában 80 %-ban vannak nők, tehát az intrika melegágya a maradék 20 % miatt. Én általában olyan vagyok, hogy mindenkit meghallgatok, de nagyon tapintatosan le is tudom építeni a nem kívánatos elemeket, ha szükséges. A tapintat. Azt előre közlöm, hogy a blogomban senkiről sem fogok részletes leírást adni a munkatársaim vagy a főnökeim közül, legalábbis felismerhetően, neveket említve biztos nem. Egyrészt nem vagyok rosszindulatú és pletykás, másrészt nekem másnap is be kell mennem dolgozni és ugye nem tudom, ki olvassa az eszmefuttatásaimat. Egyébként pedig rólam és a gondolataimról szól ez blog, és ha ha velem kapcsolatba kerülnek mások is, vessenek magukra!
Mikor én ott dolgoztam, iszonyú sokat röhögtem különböző helyzeteken. Volt aki azt hitte, hogy drogozom. Mikor terhes lettem, és a gyerekvállalásról beszélgettünk, akkor közölte velem, hogy mit gondolt, mert most már sejti, hogy nem szedek semmit. Nem tudom, valahogy szerettem jókedvűen lehúzni a 8-10 órát. Persze túlórázni kisfőnökként szinte kötelező volt, annyi volt a munka, de mindig szakítottam időt arra, hogy kicsit oldjam a többiekben a feszültséget. Volt, hogy mindenki a gépe elé görnyedve üldögélt, mogorva tekintettel, mire én elkurjantottam magam, hogy egy kis figyelmet kérek! Mindenki rám nézett, várták, hogy valamit mondok, de én csak kivártam félpercnyi hatásszünetet és leültem én is a gépem elé. Sokáig röhögtek. Tulajdonképpen telefonálni szerettem a legjobban. No, nem a barátaimnak, munkaidőben, hanem az ügyfelekkel tartani a kapcsolatot. Mindig megmondtam a nevem, ha akármilyen okból felhívták a céget, ami manapság már nem divat, de én így tartottam korrektnek. Valahogy mindenkivel megtaláltam a hangot, még ha reklamált is, le tudtam nyugtatni. Később már volt olyan, aki csak azért hívott fel, hogy felköszöntsön névnapomon. Ezek nem egetverő dolgok, de azért jól esik egy idegen embertől, aki csak a hangomat hallotta.
Nem tudom, hogy fogom bírni, valószínű egyre kevesebb időm lesz az olyan tevékenységekre, mint blogírás, jó lenne egy kis biztatás, hogy ne hagyjam abba, hiányzik a kontroll, de aki mer az nyer. Remélem, hogy a családom továbbra sem fog hiányt szenvedni belőlem, Taminak néha ugyan bent kell majd aludnia az óvodában, de megpróbálom minimálisra csökkenteni ezt az időszakot. Magamról sem szeretnék teljesen lemondani, talán egy jól kialakított beosztás segíteni fog, hogy beleférjen a futás is, aztán majd meglátjuk. Azt azért remélem, hogy anyagilag kicsit javul majd a helyzetünk, nem lesz hiábavaló az áldozathozásom. Ha nem csak fizetéskor látnak az irodában, talán a prémiumoknál sem feledkeznek meg rólam, mint tavaly karácsonykor.
Furcsa lesz megint alkalmazkodni, időre rohangálni, bár azért még mindig megőriztem egy kis szabadságot a beosztásommal kapcsolatban. Ami jár, az jár.
Hétfőn kezdek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése