Ficam

Tegnap délelőtt apukám felhívott. Ez nem lenne meglepő, bármikor felhívhatja a lányát az apja, de nálunk ez nem szokás a kora délelőtti órákban, általában este beszélünk telefonon, úgyhogy félve vettem fel a készüléket, vajon mit hallok belőle. Gyanúm beigazolódott: rossz hírt. Anyukám a klinikán van, kihívta a mentőt, mert annyira fájt a lába, hogy már mozdulni sem bírt. Gyorsan felhívtam, hogy mi van vele. Sírós hangon közölte, hogy épp röntgenre vár. Mondtam, hogy bemegyek. Á, miatta ne menjek. De akkor ki miatt menjek be? Mást nem ismerek ott. Indultam.
Anyukám elmondása szerint a mentősök bejáratánál várakozik, úgyhogy én is odamentem. Végighallgattam pár beteg panaszát, a legjobb az volt, mikor a 95 éves, járni nem tudó nénikét kérték meg, hogy várjon egy „kicsit”, a betegszállító 6-8 órán belül megérkezik. Szegény nénit majdnem az intenzívre kellett vinni.
A szegedi új klinika egy útvesztő. Mind a négy sarka teljesen egyformán néz ki, csak a kiírások változnak, melyeket egy halandó képtelen megjegyezni: traumatológia, neurológia, bolondológia stb., ráadásul mindegyik kockából újabb ajtók nyílnak, hol a liftbe, hol egy másik váróba, vagy rendelőbe, úgyhogy egyáltalán nem voltam könnyű helyzetben. Több helyre bekopogtam és kérdezősködtem, hátha valaki tud valamit az anyámról. Egy nő elmondta, hogy ő látta, itt volt, de elvitték röntgenre, várjak, mert ide hozzák vissza. Vártam, vártam, közben telefonon tartottam a kapcsolatot anyukámmal, aki már túl volt az átvilágításon, de aztán nem bírtam tovább, gondoltam megkeresem én azt a röntgent. Nem is kellett sokat menni, csak egyenesen, aztán balra, majd hirtelen jobbra, át egy kétszárnyú ajtón majd egy váróteremben pár száz emberen keresztül és már meg is pillantottam anyám üstökét, aki szenvedve ült egy tolókocsiban, simogatta a térdét, nyöszörgött. Gondoltam majd én felgyorsítom az ügyet, édesanyámnak hiába is mondom, hogy legyen határozott, ahhoz újra kéne születnie. Sajnos az én határozottságom sem volt elég, mert orvosig el sem jutottam, az embergyűlölő recepcióson nem tudtam átvergődni, de egy életre megjegyezte az arcom és a hangom, az biztos. Közben indulnom kellett volna Tamiért az óviba, úgyhogy magára hagytam anyámat, aki most már arra várt, hogy leszívják a gennyet a megdagadt térdéből, ami elmulasztaná a kínzó fájdalmat és odaadják a leletét.
Körülbelül fél óra múlva értem vissza immár Tamival. Felálltam az Opellal a mentősök portájára, hogy anyámnak ne kelljen annyit bicegnie a kocsihoz, mivel a jobb lábára abszolút nem bírt ráállni. Mások is használták e célból a feljárót, úgyhogy nem volt akkora probléma, de azért amennyire csak bírtam, a sarokba húzódtam, hogy még csak véletlenül se zavarjam a betegszállító autók forgalmát, de azért én is be tudjam tenni szülőanyám a kocsiba. Még vártunk fél órát, mire kiengedték, de a lelet addigra sem készült el. Közben jött egy mentőautó és annyira mellém állt, hogy én már nem tudtam beszállni a kormány mögé. Sebaj, majd a másik oldalról bekúszok. Miután betuszkoltam anyámat és a nyújtott lábát hátra, én is elhelyezkedtem a helyemen. Ekkor az autóm elé állt a mentőautó sofőrje, az órájára mutogatott, hogy haladjak már. Legszívesebben kiugrottam volna az autóból és elmagyaráztam volna neki ékes, irodalmi nyelven, hogy nem jókedvemben tartózkodom itt, de balról egy mentőautó, jobbról Tami állta az utam, úgyhogy maradtam a seggemen és szép óvatosan legurultam a lejtőn.
Anyám megjegyezte, hogy milyen jól megy az Opel. Hát igen, megy – feleltem – csak sajnos nincs rajta kipufogó, az index hol működik, hol nem, a napellenző letört… soroltam, mire Tami félbeszakított: azért én nem az autót sajnálom, hanem mamit. Hát igen, a fontossági sorrend nagyon fontos.
Kicsit összeszidtam anyámat, hogy mért nem szólt, hiszen már tegnap is fájt a lába, de csak azt szajkózta, hogy miatta nehogy fogyasszam a drága benzint.
Anyukámat hozzánk vittem, mert nem vállaltam volna, hogy felcipelem a harmadik emeletre, nálunk pedig csak három lépcső van, de az is soknak bizonyult. Mikor megálltam a kapu előtt, édesanyám közölte, hogy miatta be ne álljak a saras udvarba. Rendben, akkor hozom a talicskát és azon tolom be. Beálltam.
Befektettem anyukámat az ágyba, Tami vitte neki a plüssöket, hogy ne unatkozzon, de a legnagyobb medvét a térde alá tette, hogy kényelmesebben feküdjön. Talán nekem sem kellett volna kérdezgetnem, hogy mit kér, mit hozhatok, egyszerűen csak oda kellett volna vinnem tálcán, mert még a gyógyszert is szárazon nyelte le, hogy nehogy kiapadjon a kút, vagy nem tudom miért.
Estére befutott apukám, hogy hazavigye. Kicsit már jobban volt a lába, de azért elkélt a segítség.
Tulajdonképpen nem tudja, hogy mitől dagadt így be. Nem esett el, nem ütötte meg, az orvos azt mondta, hogy el vannak kopva a porcok a térdében és kicsit félrebicsaklott, amitől megpattant egy ér és teli nyomta a térdét vérrel, gennyel. A leszívás nagyon fájdalmas volt, de legalább utána megkönnyebbülhetett, nem feszítette tovább.
Hétfőn kontroll.