Több a kullancs, mint a tigris

Sajnos eljött a kullancsok ideje, támadnak az átkozottak. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró állattól mennyire félek. Reggel találtam Szaffiban kettőt is, az egyiket a szőrén, a másikat már belefúródva a nyakába, úgyhogy azonnal el is mentem kullancs- és bolha-elleni szert venni, amit a macska nyakára kell csöppenteni. A baj csak az, hogy ez sem elég biztonságos, mert ugyan nem fúródnak bele a cicába, de simán szállítja őket a szőrén, vagyis hozza haza.Emlékszem tavaly volt olyan, hogy 14 apró, fekete rovart vettem ki belőle, csak úgy sétálgattak a macskám hátán, fején, és egyszer Tamira is került, szerencsére hamar észrevettük, nem fúródott bele, de Antin is mászkált egy-kettő, csak engem kerültek el idáig, és tartsák is meg ezt a szokásukat. Nagyon figyelnem kell a lányt, főleg fürdéskor, hogy még véletlenül se kerüljön a bőrébe, mert én frászt kapok tőlük. A macskából kihúzom, de emberből nem valószínű, hogy merném, bár azt mondják, hogy az sem baj, ha beleszakad a feje, de azt is hallottam, hogyha szétnyomódik, akkor a bőr alá öklendezik, és ez nem csak, hogy undorító, de nagyon veszélyes is. Szívesebben simogatnék meg egy tigrist, mint hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek egy kullanccsal, de sajnos errefelé több a kullancs, mint a tigris.

Főnök

Örülök, hogy visszamentem dolgozni, kicsit változatosabb lett a munkám, van benne kihívás és sikerélmény is. Jó érzés találkozni a többiekkel, bár csak a szünetekben látjuk egymást, nem is tudom még mindenkinek a nevét, illetve tudom, csak nem biztos, hogy ahhoz az archoz tartozik. Az idő is melegszik, talán nem fogok megfagyni az irodámban, és két hete már be sem kellett mennem dolgozni, mivel elegendő munkám akadt itthon is.
Hétfőn azonban bementem, mert találkozóm volt a főnökömmel. Úgy hívtak be, hogy év végi megbeszélés lesz. Ez már eleve gyanús volt, mivel öt éve nem volt még csak hasonló sem, de szívesen mentem, örültem, hogy újra találkozunk, mert már vagy egy éve nem láttuk egymást. Jó főnök az ilyen. Elég hirtelen srác, sokan sokféleképpen ítélik meg, de nekem csak pozitív emlékeim vannak vele kapcsolatban. Velem mindig korrekt volt és segítőkész, persze azért úgy, hogy a cég se lássa kárát, de magánemberként többször is felajánlotta, hogy rá számíthatok, ha bajba kerülök, és biztos vagyok benne, hogyha szükségem lett volna rá, akkor nem bántam volna meg. Szívesebben dolgozik az ember olyannak, akit kedvel, és szívesebben teszi meg a szívességet is, ha kérik és nem parancsolják, úgyhogy a leltárnál biztos jelen leszek :).
Manapság már ritkán jön be, mert megvannak az emberei, akik elintéznek mindent, neki csak alá kell írnia. Azt hiszem ez a dolga a vezérigazgatóknak. Amikor én voltam műszakvezető, akkor sűrűbben jött, telefonon is állandóan tartottuk a kapcsolatot. Egy történet nagyon élénken él az emlékezetemben. A napot is meg tudnám mondani, amikor történt, mert aznap szültem. Épp elfolyt a magzatvíz és a szülőszoba melletti helységben vártam, hogy mi lesz velem, mikor felhívott. Már voltak fájásaim, de még ritkák, úgyhogy nem esett nehezemre a beszéd. Hirtelen távoztam a munkahelyemről, majdnem onnan mentem szülni, úgyhogy nem minden folyamatot tudtam befejezni. Kérdi a telefonban, hogy feladtam-e azt a bizonyos csomagot. Mondom: igen, de mindjárt szülök. Tényleg? – kérdezte, de hallottam a hangján, hogy nem fogja fel, amit mondok – de biztos, hogy elküldted a csomagot? - vallatott tovább. Ismét megnyugtattam, hogy biztos, és csak ezek után hallotta meg azt is, hogy mindjárt szülök. Azt hiszem kicsit megijedt, úgyhogy hirtelen elbúcsúzott. Még körülbelül hat órát vajúdtam, úgyhogy nem kellett volna olyan gyorsan letennie.
Most is úgy köszöntött, mintha tegnap találkoztunk volna. Megbeszéltünk egy-két dolgot, de inkább a jókedven volt a hangsúly, mint a komolyságon, persze azért a lényeget nem szem elől tévesztve. Egyáltalán nem hangsúlyozta ki a főnök-beosztott viszonyt, amit pedig nem is nézhettem volna rossz szemmel, közben meg úgy ismerte el a munkámat, ahogy csak a főnök tudja a beosztottal, ami szintén nem szúrta a szemem. Mindig egyenrangú félként kezelt, ami nem jelenti azt, hogy mindig igazat is adott. Egyszer fogadást kötöttünk, már nem emlékszem mire, de azt megjegyeztem, hogy többet nem fogadok vele. Két liter Coca-Cola volt a tét, amit nem én ittam meg.

Mi lett volna, ha...

Rossz hírt hallani sosem jó, főleg ha olyan embert bántanak, akit kedvelünk. Ha annak okoznak fájdalmat, aki közel áll hozzánk és fontos számunkra. Bármennyire is szeretünk valakit, a hibáit is meg tudjuk érteni, de mikor túl lő a célon már nem olyan egyszerű ezt el is fogadni, és a megbocsátás is nagyon nehéz. Persze sikerülhet, ha kicsit becsukjuk a fülünket, szemünket és arra gondolunk, ami volt, ami még lehet, és nem arra, ami van. Mindenesetre nehéz legyűrni a gombócot, mikor már nem fér belénk több. Ilyenkor tehetetlen düh van bennünk, és bárhogy is akarjuk kiszűrni, elutasítani a külső zajokat, gondolkodunk, érzünk, belátunk, újra meg újra felidézzük az eseményeket, végül magunk is arra a véleményre jutunk, amit nem akartunk meghallani.
Az élet produkál néha olyan dolgokat, amikor két rossz közül lehet csak választani, de olyat is, mikor egyértelmű, melyik a rossz és melyik a jó irány. Hogy mi késztet egy embert arra, hogy inkább a rosszat válassza? Ennek megértése nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, mert a probléma sosem fekete-fehér, túlságosan összetett és bonyolult, és ha nem tudjuk, miért forog a Föld, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem is forog.
Sajnálat keríti hatalmába az embert, nem csak a másik, hanem önmaga iránt is, és felülemelkedhet benne az önmarcangolás, hogy magára vállalja azt, amit nem ő okozott, hogy azt gondolja: ő is hibás. Hogy ő nem vette észre, pedig ott volt az orra előtt és talán megakadályozhatta volna, ha időben felismeri, csak nem volt hozzá elég körültekintő. Az egyértelmű jeleket valóban könnyebb felismerni, mint a burkolt, kétértelmű célzásokat, és sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni, hogy csak átmeneti, nem olyan fontos. Aztán jöhet az önostorozás, hogy mi is okai lehetünk az eseményeknek, de ez csak illúzió. Ezzel csak a szerettünket próbáljuk megvédeni, magyarázatot adni tettének okára, enyhíteni bűnét. A mi lett volna, ha… kérdést többféleképpen meg lehet válaszolni, de nem sok értelme van, mert mindig most van, és ahogy ezt kimondom, már múlt időben tudom csak visszaidézni.
Azt mondják, hogy amikor felnőtté válik valaki, vállalnia kell a felelősséget tetteiért. Azért is, ha örömet okoz, azért is, ha bűnbe esik. Senki sem felelős a másikért, ha az már kinőtt a gyermekkorból. Addigra már mindenkinek meg kell tanulnia, hogy minden egyes cselekedete következménnyel jár, akárcsak azt, hogy kihatással van a többi emberre, nem csak magára, mert ritka az olyan árva, aki senkinek sem tud fájdalmat okozni.

Kori

Tamival ma elmentünk korcsolyázni. Én nem vagyok a téli sportok híve, de mivel legjobb barátnőm invitált minket, és miután Tami majd’ kiugrott a bőréből, mikor felvetettem az ötletet, már csak azért is, mert ő is rég találkozott a barátnőjével, már nem mondhattam nemet. Fél órát késtünk, de muszáj volt még vennünk egy-két sajtos kiflit, hogy pótolhassuk az elvesztett energiákat. Tami pótolta is rendszeresen. Vittük a legújabb szerzeményét is, egy plüss lovat, amit Antitól kapott tegnap és egész úton azon filóztunk, hogy vajon lehet-e ilyen apró korcsolyákat kölcsönözni a patkóira. Sajnos nem volt.A palánknál azért biztonságosabb volt.
Emlékeimből rémlett, hogy esetlenül mozgok a jégen, talán azért mert borzasztóan csúszik, talán azért mert genetikailag kódolva van bennem, hogy azonnal kitörjem a karomat, amint eltávolodom a megszokott közegtől, mint az első – és utolsó – síelésem alkalmával, de nagy meglepetésemre egyszer sem estem el, még nagyobb meglepetésemre több kört le is futottam, akarom mondani csúsztam a jeges talajon, lábon.Tami persze profi volt, nem hiába végezte el a görkorcsolya tanfolyamot, a csúszkálás végére teljesen megszokta az élen járást, annak ellenére, hogy most voltunk harmadjára a jégpályán. Csak párszor esett el és bírta tartani a tempót is, amit diktáltunk: többnyire keresztben vonatoztunk, vagyis nem egymás mögött, hanem egymás mellett siklottunk a jégen, aminek az is az előnye volt, hogy így mindenki húzott valakit. Azt hiszem én egész jól helyezkedtem: középtájt. Tami még figurákra is képes volt – egy kis segítséggel, pedig a másfél órás sport után azért kissé elfáradt, de Lillával még tudott szaladgálni a parkolóban.

Farsang

Tamiék tegnap az óvodában elégették a Kiszebábot, ami segít elűzni a telet. Eredetileg a rongyokból összetákolt bábúra különböző cédulákat tűztek, melyekre mindenki ráírta, hogy mitől szeretne megszabadulni úgy egyébként is a mínuszok mellett. Az óvodában nem volt ilyen, gondolom azért sem, mert az óvodások még nem tudnak írni, mindenesetre a télűzés egész jól sikerült, mert már tegnap is kint teregettem a törölközőket, és pár óra múlva be is szedhettem őket, akár csak ma, amikor az ágyneműk voltak soron.
Túl vagyunk a farsangon is és nem denevér lett a lány (csak nem volt időm elkészíteni, hiába szeretem jobban a saját kezűleg készített jelmezeket, a bolti tucatárutól), hanem tündér. Mondhatom tündér-dömping volt az óvodában, de azért megfértek egymás mellett, talán mert nem volt két egyforma meselény.Én voltam a gyümölcsfelelős, ezt a feladatot vállaltam magamra, úgyhogy már hajnali hétkor szeleteltem a banánt, almát, mandarint és narancsot. Terülj-terülj asztalka fogadott minket a csoportszobában, mikor beléptünk. Volt ott minden földi jó, az asztal roskadozott az aszalt gyümölcsöktől, fánktól, és általam a friss gyümölcstől is, csak egy valami szúrta szemem. Direkt megbeszéltük a szülői értekezleten, hogy chips ne legyen, maximum burgonya szirom, ennek ellenére ott volt egy hatalmas tállal. Lehet, hogy csak én ellenzem annyira a chips fogyasztást, bár a szülőin a többiek is egyetértettek, de annyira egészségtelennek tartom a rengeteg zsír és só miatt, hogy sosem veszek a lányomnak. Természetesen alig bírta abbahagyni a majszolását, csak mikor már szóltam, hogy ez a mennyiség elég lesz egy évre.A tornateremben volt egy kisebb jelmezbemutató. Nagyon aranyosak voltak, ahogy sután végigvonultak a leterített rongyszőnyegen, hogy megmutassák szépségüket, ami ruha nélkül, vagy más ruhában is ugyanilyen lett volna, de ez ma különleges nap volt.
Sok ötletes jelmez bukkant fel, de lehetett látni a sebtiben elkészülteket is, gondolom az utolsó pillanatban módosított a lurkó, hogy inkább sárkány akar lenni, mint szamár, akárcsak a gondosan előkészített ruhakollekciókat. Az óvónők nagyon féltették a pókembert, hogy nem kap levegőt, de én inkább a busónak (vagy mamutnak) öltözött gyereket sajnáltam a bundában. Az udvari bolond-kislány azonnal a szívembe lopta magát, pedig igazán nem is ismertem fel, de ő úgy közeledett hozzám, mintha tudná ki vagyok, azonnal a barátjának tekintett, és ez nekem sem volt ellenemre.Akkor viszont kicsit könnybe lábadt a szemem, mikor a Bóbita csoport néhány tagja állt a porondra. Ebbe a csoportba tartoznak a mozgássérült és egyéb szellemi fogyatékossággal küszködő csemeték, akik többsége még az első lépéssel birkózik, keservesen. Most is egy-egy óvónő segítette őket a mozgásban, de az arcuk olyan boldog volt és elégedett, mint egyik egészséges társuké sem. Nem bírtam meghatódottság nélkül nézni őket és tán hangosabban is tapsoltam, mint a saját lányomnál. Kis hősök ők, akik ugyanolyanok szeretnének lenni, mint más csoportban lévők és nem tehetnek arról, hogy nem olyannak születtek. Láttam Tamin, hogy ő benne is megmozdult valami, ahogy nézte őket. Egyszer csak odaszaladt hozzám és szomorúan közölte, hogy nagyon fáradt. Gondolom másképp nem tudta kifejezni, amit érez.Hamarosan vége lett a mustrának és mehettek játszani a saját kis kuckójukba. Tami nem győzte hessegetni a körülötte ólálkodó hercegeket, kalózokat, aki szerintem csak ezért öltöztek királyfinak vagy útonállónak, hogy megmenthessék a tündöklő, ártatlan és sóvárgó tündéreket.

Bolondka, a pék macskája

Már régóta etetem az udvarunkba tévedő macskákat. Néha meleg tejbe aprítok száraz kenyeret, vagy a maradékot tesszük ki nekik, mint szalonnabőr, hurkahéj vagy lerágott csont.
Jöttek szürke, foltos, vörös macskák, de visszajáró vendég volt egy fekete-fehér cica is. Most már csak szinte ő jön. Sokáig tartózkodóan viselkedett, megvárta míg eltávolodunk a tányértól, persze amit előtte feltöltöttünk és akkor óvatosan odamerészkedett, de most már feljön a teraszra és követeli a maga adagját. Megengedi, hogy megsimogassuk, de nagyon vigyázni kell vele, mert gondol egyet és elkezd fújni, majd karmolni, harapni sem rest, pedig ki van éhezve a simogatásra. Hangos nyávogással követeli a cirógatást, de én már csak kesztyűben, vagy nagyon óvatosan merem, hogy a feje sose kerüljön a kezem irányába. Ezzel a viselkedéssel érdemelte ki a Bolondka nevet, de még nem hallgat rá. Képes felmászni a nadrágomon, ha nem kap elég szeretetet, de felült az ölembe is, mikor a kazánházban tettem a dolgom, persze nem sokáig tűrtem, mert úgy dagaszt, mint a pék macskája.

Nem egyeztettem

Nagyon hideg volt a hétvégén és még ma is. A hétfői nap a munkahelyemen is vacogással telik, bár a többi sem izzadságszagú, de ami ma volt az irodámban, azt nem nagyon éltem volna túl, ha nem találom fel magamat. Már amikor beléptem a helységbe, éreztem, hogy jobban járnék, ha le sem venném a kabátom, az egyetlen hősugárzó a kollegámra irányítva teljes gőzzel működött, de még így is reszketett. Miután végigkérdeztem mindenkit, hogy esetleg van-e még egy hősugárzó, a nemleges válaszok hallatán felmentem a padlásra és találtam is egyet, csak éppen nem működött.
Mivel nem nagyon megy a gépelés kesztyűben, ezért egy emelettel lejjebb szétnéztem, hogy mi a helyzet arrafelé a hőmérséklettel. Úgy éreztem, mintha minden lépcsőfokkal kb. két fokot emelkedett volna a hőmérséklet, míg meg nem állapodtam az egyik irodánál, ahol csak egy emberke dolgozott. Először csak átmenetileg ültem le az egyik gép elé, majd szép lassan teljesen leköltöztem arra a helyre, ahonnan elbúcsúztattuk a munkatársamat. Aljas módon meg sem vártam, hogy kihűljön rendesen a helye, máris kihasználtam, hogy elment, de vagy ez, vagy a fagyhalál. Már az is furcsa volt, hogy fény szűrődött be, az ablakot nem torlaszolják el dobozok, főleg mikor a Nap is kisütött, simogatta a karomat, a radiátor ontotta a meleget – radiátor nincs az én irodámban -, úgyhogy hamarosan lemelegedett rólam a pulóver is és úgy éreztem magam, mint aki kellemes, fűtött helyen van, mert hogy világos, meleg helyen voltam.
Próbáltam lecsábítani a kollégámat is, de hajthatatlan volt, ő más úton próbálta megoldani az ügyet. Mikor megérkezett a két főnök, szólt nekik, hogy ilyen hidegben képtelenség dolgozni, én már fel is adtam. Kis szünet után az egyik főnök megkérdezte a másikat, hogy egyeztettem-e vele? Mikor ezt mesélte a kollégám, kibuggyant belőlem a nevetés.
1. Mikor elkezdtem dolgozni még nem voltak bent.
2. Velem sem egyeztettek, hogy olyan szobába kerülök, ahonnan csak tüdőgyulladással távozhatok, az izületeimről nem is beszélve.
3. Nem túrtam ki senkit, egy megüresedett helyet vettem birtokba, azt is átmenetileg (úgy júniusig).
4. Minőségi munkát várnak el tőlem, de én nem várhatok el annyit, hogy ne fagyjanak az ujjaim a billentyűzetre?
Az csak hab volt a tortán, hogy a szobatársam még itt is vacogott, pedig én már azon bosszankodtam, hogy nem vettem fel rövid ujjú pólót.

Ha ló nincs, szamár is jó lesz

Szoktunk olyat játszani Tamival, hogy fogunk két kis játék-állatkát és azokkal megyünk az utcán, közben fáról fára ugrálnak, vagy csúszdáznak a korláton, esetleg előre nyargal valamelyikünk. Mikor az óvodából jöttünk ki, két pici ló volt nálunk. A könyvtárig galoppoztunk, poroszkáltunk, vágtattunk velük. Mikor bementünk, a könyvtáros néni, aki egyébként teljesen olyan, mint egy manó nagy szemüvegben, kedvesen megkérdezte Tamitól, hogy ennyire szereti talán a lovakat? A lányom nem késlekedett a válasszal, közölte, hogy nagyon és majd lesz neki is lova, bár ha nem, akkor szamár is jó lesz. Jót nevettünk, de én azt is tudtam, hogy mi bújik meg a háttérben, nem csak úgy szajkózza a közmondásokat. A valóságalapja a történetnek az, hogy anyukámék tanyája mellett van két csacsi: anya és lánya. Füles pedig ismét terhes, úgyhogy Borkának kistestvére fog születni, és Tami nagyon számít rá, hogy azt a szamarat megvesszük neki, ő fogja nevelni, szerintem még a szoptatásba is belemenne. Egyébként utánanéztem a szamár-kérdésnek és több helyen is azt olvastam róluk, hogy nagyon tanulékony és szófogadó állatok, már ha nem makacsolják meg magukat. Például utálják, ha vizes lesz a patájuk, úgyhogy folyón, patakon nem kelnek át az istennek se, amiért nem biztos, hogy megdicsérték őket, ha éppen teherhordásra használták.)
A munkahelyemen elbúcsúztattuk egyik régi munkatársamat, aki még engem tanított be annak idején. Sajnáltam, hogy elmegy, ő nem annyira, mert állítása szerint jobb helye lesz. Az utolsó napján már nem nagyon találta a helyét, inkább többször feljött hozzám beszélgetni. Azt viszont nem is sejtette, hogy a főnöknő mindenkinek szólt, hogy gyülekezzünk a szobája előtt, mert egy ajándékkosár kíséretében elbúcsúztatnánk. Közeledett a kitűzött időpont, de mi még mindig beszélgettünk, az én szobámban, miközben én az órára tekintgettem. Hirtelen azt találtam ki, hogy lekísérem. Csodálkozott, hogy miért akarom visszaterelni a szobájába, de nem akadékoskodott, úgyhogy én már bent voltam, mikor megérkeztek a többiek.
A lányom megint alakított az óvodában. Egyik barátnőjével került bajba. Ott kezdődött az egész, hogy szó nélkül leszedték a faliújságról a rajzaikat. Ezt furcsállotta az óvó néni, de tudomásul vette, nem szidta le őket. Aztán jött a pakolás, majd a sorakozó, hogy lemenjenek az ebédlőbe. Két fő hiányzott. Természetesen Tami volt az egyik, a pajtása a másik. Körülbelül tíz percig futkosott az óvónő mindenfelé, hogy rájuk leljen, már a szívinfarktus kerülgette szegényt. Mikor már minden helyet megnézett, ahová két nagyobb gyerek beférhet, nem maradt más hátra, mint hogy lemenjen az udvarra, esetleg az utcára. Épp indult, mikor az előtérben meglátott egy könyököt, olyan helyen, ahol nem lehet könyök. Először fellélegzett, majd pedig kiszedte őket az 50 x 30 centis kutyaólból. Itt valóban nem nézte őket, mert álmában sem gondolta, hogy beférhetnek. Úgy látszik két rosszcsont, kis helyen is elfér.
Ezek után próbálta megbeszélni velük, hogy miért nem szabad ilyesmit még egyszer csinálni, de a lányom nem igazán vonta le a tanulságot. Szerintem a mai napig nem tudja, hogy hibát követett el. Én is próbáltam megérttetni vele, hogy mi ezzel a gond úgy, hogy a lényegre magától jöjjön rá. Először azt mondta, hogy nem tudja. Mondtam, hogy gondolkodjon, biztosan rájön. Öt perc szótlanság után megkérdeztem, hogy mire jutott. „Még gondolkodom” – felelte, akárcsak fél óra múlva. Nem szidtam össze nagyon, én is csináltam ilyet gyerekkoromban, azzal a különbséggel, hogy engem már az egész utca keresett és nem messze a házunktól volt egy búzaföld, azt is átfésülték, míg én az udvarunkon, a szőlőlugasban kuncogtam. Engem jobban felbosszantott az, hogy leszedte a rajzait a faliújságról. Lehet, hogy bennem van a hiba?
Tami egyébként nagyon figyelmes, ha egyedül van és nincs mellette, aki rosszra csábítsa, persze nem mondom, hogy a másik kislány hibája volt, ezt az ötletet együtt találták ki és hajtották végre, csak azt mondom, hogy a múltkor mentünk fel a lépcsőn és jött lefelé a dadus. Tami kerekre nyílt szemmel felnézett rá és megkérdezte: megcsináltattad a hajadat? Piroska elpirult, zavartan megborzolta tincseit és mondta, hogy igen, fodrásznál volt.
Máskor a boltban épp elfogyott Tami kedvenc csokija. Mielőtt elköszöntünk volna, odament a boltos nénihez, és a fülébe súgta: feltöltenéd a polcot csokival? Légy szíves. Kifelé menet még visszaszólt: mire legközelebb jövök!

A játékot is komolyan kell venni

Furcsa az emberi természet, ha nincs kimondottan dolga, szoros programja és halaszthatatlan elintéznivalója, akkor hirtelen úgy el tud lustulni, hogy csuda, olyankor képes vagyok csak ásítozni és bután nézni. Nem dolgoztam a hét minden napján, mert Tami állandóan produkált valamit, ami marasztalt. Ma viszont dolgoztam, hogy kicsit behozzam az elmaradásomat. Na és a blogírással is jól lemaradtam, pedig annyi minden történt, hogy minden nap írhattam volna, ha lett volna rá időm, de nem volt, úgyhogy megpróbálom összefoglalni.
Tami gyulladt szemmel kezdte a hetet, így haza sem hoztam a nagyszülőktől, csak látogatóba mentünk hozzá és nélküle távoztunk, amiért igencsak szomorú volt, láttam az arcán, hogy megérti, de azért neheztel, úgyhogy el is határoztam, hogy másnapra valami meglepetést találok ki neki. A mozi jutott eszembe, ott hideg sincs, mesét is néz és talán még jó is lesz. Hát nem lett annyira jó. Az Alvin és a mókusokat néztük, amibe most nem szeretnék nagyon belemenni, mert írhatnék róla egy egész esszét, de akkor sem változtat azon a lényegen, hogy borzasztó unalmas volt és inkább tinédzsereknek szólt, abból is diszkós, rajongói fajtának, mint egy öt évesnek, szóval ha letekerhettük volna a hangerőt, inkább aludtunk volna. Viszont az előzetesekkel semmi baj nem volt, most már bevallom: főként ezért akartam moziba menni, hogy ellenőrizzem, bár ehhez az kellett volna, hogy ismét a Mézengúzot nézzük, de azért ennyire nem vagyok önmarcangoló alkat. Ő egy fenyőrigó, aki az almafánkra költözött, hogy a maradékon kiteleljen.

Kedden már hazahoztam a lányt, miután jól kifárasztottuk egymást a játszótéren. Szerdán már óviban is volt, de estére megint robogtunk az ügyeletre, ugyanis teli lett az egész teste piros, viszkető kiütéssel. Azt hittem, hogy valamilyen himlő, mivel csak a bárányoson estünk át. Míg várakoztunk, Tami annyira megnevettetett, hogy majdnem röhögő-görcsöt kaptam. Tami is folyamatosan kuncogott, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek valami baja van, de azért valami baja volt.
A doktornő megvizsgálta és felírt neki Zyrtecet, kálciumot és szteroid kúpot. Utóbbit ki sem váltottam, nem vagyok megőrülve!
Másnap vittem a háziorvosunkhoz, aki elismerően bólintott, mikor megmondtam, hogy nem adtam be a kúpot. A Zyrtecet is felejtsem el, csak a kálciumot adjam neki, igyon sokat, tusoljam sokat, hogy kívül-belül átmossam a gyereket, mert valami allergia váltotta ki nála ezt a reakciót, jó lenne tudni, hogy mi, de semmi új nem volt a napjában, úgyhogy fogalmam sincs.
Aznap már nem is mentem dolgozni, csatáztunk a lovakkal, sárkányokkal, színeztük a felhőket, de közben az járt az eszemben, hogy nem én vagyok-e az oka a kiütéseinek? Talán kicsit ingerültebb vagyok a kelleténél, főleg reggel kell sürgetnem, hogy el ne késsek, bár nagyon vigyázok, hogy ugyanannyit foglalkozzam vele, mint korábban, de közben azon jár az eszem, hogy az órák csak telnek szépen sorban és ezt az időt nekem be kell pótolnom, csak tudnám, hogy mikor. A hónap összes szombatja sem elég. Ráadásul Tami kitalálta, hogy denevér szeretne lenni a farsangon, pedig már rég megvettem neki a tündérjelmezt, de azóta hallotta Péterffy Bori számát és nagyon megtetszett neki. Még van tíz napom.
A héten kétszer is megtörtént, hogy Tami odaült mellém és mesét mondott nekem, mikor már kezdtem teljesen kimerülni. Természetesen kitalálta, nem könyvből olvasta és közben el is játszotta az állatkáival. Mindig jókedvem lett tőle, annyira szórakoztató és fantáziadús, és legalább annyira feltöltődtem, hogy utána én is tudtam mesélni, igaz csak könyvből. A héten is mennünk kellett könyvtárba, mert két hét alatt kiolvastunk négy mesekönyvet.
Ma beszélgettem az egyik főnökömmel a lányomról – a szombat mindig lazább -, aki azt mondta, hogy szerinte Tami kristály gyerek. Ezt már az óvónőnk is mondta, de akkor elengedtem a fülem mellett. Hallottam már az indigó és kristály gyerekekről, de azért nem vagyok teljesen otthon a témában, úgyhogy inkább utánanézek, mielőtt bármit is kijelentenék.

Munka ezerrel

Kezdek betörni. Ma arra ébredtem, hogy nem is szólalt meg az ébresztő a telefonomban és én mégis kinyitottam a szemem fél hétkor. Próbáltam még egy kicsit forgolódni, hátha utolér az álom, de gyorsabbnak bizonyultam. Aztán Tami hangját is meghallottam: apu, csinálsz nekem kakaót? Az apja hárított: majd később – felelte, mire én felpattantam az ágyból és kimentem a konyhába. A lányom alig hitt a szemének. Lehet, hogy kezd ő is hozzászokni a koránkeléshez, de azért hétvégén nem lenne muszáj egyikünknek sem, mert persze Anti sem tudott már tovább aludni a nyüzsgölődésünktől.
Mikor már elég erőt éreztem magamban, felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam Tami szemét. Az egyik tiszta vér volt. Sejtettem, hogy kötőhártya-gyulladás és nem sokkal később már az ügyeleten voltunk, ahol megerősítést nyert a gyanúm. Aztán pedig elvittem a szüleimhez, én pedig kimentem a piacra és gyönyörű, pirospozsgás jonatán almákat vettem.A munka egyébként kellemes, bár egy kicsit hajtós volt, mivel ezt a hetet jelöltem ki arra, hogy visszazökkenjek, de már a harmadik nap vitába keveredtem a munkatársammal, akivel egy szobában vagyok. Szigorúan szakmai vita volt közöttünk, egyébként jól kijövünk, úgyhogy nem dicsőség az sem, hogy nekem lett igazam.
A leghidegebb szobában vagyok, legalábbis a többihez képest és a legfelső emeleten, ami nem is olyan nagy baj, legalább edződik a combom a járkálástól, bár ez nem túl sűrűn fordul elő, főként a gép előtt ülök és körmölök egy szokatlan, idegen billentyűzeten, amin háromszor kell megnyomni a Shift gombot, hogy egyszer működjön.




A dobozok mögött még az ablak is látszik.





Ez az én szobám, tulajdonképpen mindenem megvan, amire munka közben szükségem van: kávé és könyv. Csak az elveszett szabadidőm hiányzik, de majd megszokom és lassan Tami is beletörődik, hogy nem vagyok olyan fitt, mint idáig, bár minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vegye észre. A hangyák viszont azonnal kihasználták, hogy kevesebb időm jut a házimunkára és elözönlötték a konyhát, meg a fürdőkádat. Kíméletlenül felporszívóztam őket.
Hogy mi lesz jövő héten, nem tudom! Tami beteg, nekem meg dolgoznom kell(ene).