Kori

Tamival ma elmentünk korcsolyázni. Én nem vagyok a téli sportok híve, de mivel legjobb barátnőm invitált minket, és miután Tami majd’ kiugrott a bőréből, mikor felvetettem az ötletet, már csak azért is, mert ő is rég találkozott a barátnőjével, már nem mondhattam nemet. Fél órát késtünk, de muszáj volt még vennünk egy-két sajtos kiflit, hogy pótolhassuk az elvesztett energiákat. Tami pótolta is rendszeresen. Vittük a legújabb szerzeményét is, egy plüss lovat, amit Antitól kapott tegnap és egész úton azon filóztunk, hogy vajon lehet-e ilyen apró korcsolyákat kölcsönözni a patkóira. Sajnos nem volt.A palánknál azért biztonságosabb volt.
Emlékeimből rémlett, hogy esetlenül mozgok a jégen, talán azért mert borzasztóan csúszik, talán azért mert genetikailag kódolva van bennem, hogy azonnal kitörjem a karomat, amint eltávolodom a megszokott közegtől, mint az első – és utolsó – síelésem alkalmával, de nagy meglepetésemre egyszer sem estem el, még nagyobb meglepetésemre több kört le is futottam, akarom mondani csúsztam a jeges talajon, lábon.Tami persze profi volt, nem hiába végezte el a görkorcsolya tanfolyamot, a csúszkálás végére teljesen megszokta az élen járást, annak ellenére, hogy most voltunk harmadjára a jégpályán. Csak párszor esett el és bírta tartani a tempót is, amit diktáltunk: többnyire keresztben vonatoztunk, vagyis nem egymás mögött, hanem egymás mellett siklottunk a jégen, aminek az is az előnye volt, hogy így mindenki húzott valakit. Azt hiszem én egész jól helyezkedtem: középtájt. Tami még figurákra is képes volt – egy kis segítséggel, pedig a másfél órás sport után azért kissé elfáradt, de Lillával még tudott szaladgálni a parkolóban.