Rossz hírt hallani sosem jó, főleg ha olyan embert bántanak, akit kedvelünk. Ha annak okoznak fájdalmat, aki közel áll hozzánk és fontos számunkra. Bármennyire is szeretünk valakit, a hibáit is meg tudjuk érteni, de mikor túl lő a célon már nem olyan egyszerű ezt el is fogadni, és a megbocsátás is nagyon nehéz. Persze sikerülhet, ha kicsit becsukjuk a fülünket, szemünket és arra gondolunk, ami volt, ami még lehet, és nem arra, ami van. Mindenesetre nehéz legyűrni a gombócot, mikor már nem fér belénk több. Ilyenkor tehetetlen düh van bennünk, és bárhogy is akarjuk kiszűrni, elutasítani a külső zajokat, gondolkodunk, érzünk, belátunk, újra meg újra felidézzük az eseményeket, végül magunk is arra a véleményre jutunk, amit nem akartunk meghallani.
Az élet produkál néha olyan dolgokat, amikor két rossz közül lehet csak választani, de olyat is, mikor egyértelmű, melyik a rossz és melyik a jó irány. Hogy mi késztet egy embert arra, hogy inkább a rosszat válassza? Ennek megértése nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, mert a probléma sosem fekete-fehér, túlságosan összetett és bonyolult, és ha nem tudjuk, miért forog a Föld, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem is forog.
Sajnálat keríti hatalmába az embert, nem csak a másik, hanem önmaga iránt is, és felülemelkedhet benne az önmarcangolás, hogy magára vállalja azt, amit nem ő okozott, hogy azt gondolja: ő is hibás. Hogy ő nem vette észre, pedig ott volt az orra előtt és talán megakadályozhatta volna, ha időben felismeri, csak nem volt hozzá elég körültekintő. Az egyértelmű jeleket valóban könnyebb felismerni, mint a burkolt, kétértelmű célzásokat, és sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni, hogy csak átmeneti, nem olyan fontos. Aztán jöhet az önostorozás, hogy mi is okai lehetünk az eseményeknek, de ez csak illúzió. Ezzel csak a szerettünket próbáljuk megvédeni, magyarázatot adni tettének okára, enyhíteni bűnét. A mi lett volna, ha… kérdést többféleképpen meg lehet válaszolni, de nem sok értelme van, mert mindig most van, és ahogy ezt kimondom, már múlt időben tudom csak visszaidézni.
Azt mondják, hogy amikor felnőtté válik valaki, vállalnia kell a felelősséget tetteiért. Azért is, ha örömet okoz, azért is, ha bűnbe esik. Senki sem felelős a másikért, ha az már kinőtt a gyermekkorból. Addigra már mindenkinek meg kell tanulnia, hogy minden egyes cselekedete következménnyel jár, akárcsak azt, hogy kihatással van a többi emberre, nem csak magára, mert ritka az olyan árva, aki senkinek sem tud fájdalmat okozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése