Hinta-palinta

Tami kitalálta, hogy ha a gyűrűre kötözi a sálamat, majd egy párnát illeszt a mélyedésbe, remek szobahintát tud létrehozni, amely unalmas perceit megszínesítheti, ráadásul közben még a macska is jól szórakozik. Hogy az én sálam többé már nem fog működni rendeltetési módja szerint, az senkit sem érdekel, új funkciója sokkal szórakoztatóbb, mint holmi nyakmelegítés, főként, hogy itt a jó idő, sálak, sapkák, kesztyűk úgy is szekrény mélyére kerülnek, hacsak nem hinta lesz belőlük.

Tami az óvodában heti egy alkalommal angolul tanul. Egyre inkább szeretnék találkozni a tanárnőjével, mert néha nagyon meglep a lány, mikor előadja tudását. Ma azzal kápráztatott el, hogy azt mondta: güd. Kértem, írja körül, hogy mikor használja Judit néni, hátha rájövök a jelentésére. Mivel Tami nagyon szépen fejezi ki magát magyarul, hamar kitaláltam, hogy a güd nem más, mint a good. Kicsit elcsodálkoztam és próbáltam megváltoztatni a kiejtését, de nem nagyon hagyta, ragaszkodott hozzá, hogy a jó, csak is güd lehet. A tanárnőtől kapott egy cd-t is, amin angol dalok, párbeszédek vannak. Nagyon kellemes a hangulata, fülbemászó dallamokkal, kb. 40 szó gyakorlására. Csak azt az egyet nem tudom megérteni, hogy a day szót miért úgy mondják, hogy dáj, mért nem déj, mint az egyébként hallható angol emberek szájából.
Anti elutazott Olaszországba, amiért én kicsit irigy vagyok, bár megnyugtat az a tudat, hogy északon van, és nem is megy délebbre. Tulajdonképpen szalmaözvegy lettem, meg is néztem a programokat, vár rám egy Kaukázus koncert, van egy meghívásom paintball partyra, és a Vadasparkban is rég jártunk, úgyhogy nincs semmi gond, de azért meglepő fotókat küldök magamról Anti telefonjára, nehogy elcsábuljon az olasz lányok láttán, akik a fiatal Terence Hillt szeretnék felfedezni benne. Tapasztalatból beszélek. Persze kicsit aggódom is érte, bár már megérkezett, nem érheti baj, de még vár rá egy visszaút, igaz majd csak szombaton. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már az első nap nagyon hiányzott. Sosem gondoltam volna, hogy félve megyek ki a teraszra, hogy megnézzem, ki kopogtatja kívülről az ablakot. Persze tudhattam volna, hogy megint a cserebogarak szórakoznak, de eddig azonnal eszembe jutott, most meg csak később.Huncut már egész jól viselkedik éjszakánként és reggel sem kelt fel bennünket, megvárja, míg csörög a vekker, csak lefekvéskor okoz egy kis gondot, mert olyankor ő még nem álmos. Ám ez sem zavarna, csak mikor Tamit ébreszti fel. A lány félálmában azonnal felemeli a takaróm és betuszkolja, hogy engem boldogítson tovább. Ezt meg is teszi azonnal: először gyengéden karmol, aztán erőteljesebben harapdál, takaróm alatti utolsó másodperce viszont az, mikor a hónom alját nyalogatja.Huncutot minden nap kivisszük továbbképzésre a nyulakhoz, ahol kedvére futkoshat. Már nem takarjuk le a vacok bejáratát, nyugodtan bemehet, mivel a nyulak azonnal úgy kipenderítik, hogy a lába nem éri a földet. Szerintem van egy titkos fúrópajzsuk, és hamarosan itt megy el a metró, olyan tágas odút készítettek, Tami legnagyobb örömére, mert így a kihordott földből vulkánokat tud építeni. Igaz van homokozója, melyen pillanatnyilag fű terem, hiszen tudjuk a tárgyak, eszközök rendeltetési módja szerint használva nem olyan szórakoztatóak, mint egyéb célra.

Ne vesztegesd idődet...

Köszönöm mindenkinek a névnapi jókívánságot, nagyon jól esett, legalább ettől kicsit kizökkentem a napi rutinból, bár szerintem egyik nap sem takarítottam annyit, mint a nevem napján. Jó érzés, hogy az embernek vannak barátai. Nagy kincs egy barát. Általában nincs is belőle túl sok, mármint olyan, amelyik igaz és őszinte, mert a felületes barátságot még jó szándékkal sem nevezhetjük annak, maximum mélyebb ismeretségnek, úgyhogy meg kell becsülni, hisz a barátság szép és nemes dolog, írtak róla annyian szebbnél szebb gondolatot, hogy én csak kliséket halmozhatok.
Egy barátnál még az sem olyan fontos, hogy naponta találkozzunk, mert akkor is tudjuk, mi van vele, hisz feltalálták már a telefont és a telepátiát is. Elég ha azt tudjuk, hogy van valaki, akire számíthatunk, ha bajban vagyunk, vagy ha nem is vagyunk, csak szükségünk van valamire, és itt a valami, akármit jelenthet. Attól lesz szép a társas érintkezés eme formája, ha azt érezzük megbíznak bennünk és mi is bizalmat ébresztünk, ha kiönthetik nekünk a lelküket, mert tudják, hogy meghallgatjuk őket és nem minden esetben adunk tanácsot. Ha elmesélhetjük valakinek a bennünket foglalkoztató gondolatokat, megoszthatjuk a másikkal a titkokat, mindezt nyíltan, őszintén, nem félve, akkor igazi barát a barát.
Sok minden összehozhat két embert: a megbántottság, az egyedüllét, a közös sors vagy éppen a nagyon különböző. A féltékenység, a sajnálat, a közös lakótér vagy a hasonló érdeklődés. Teljesen mindegy, hogy mitől alakul ki két ember közt barátság, ha egy hullámhosszon vannak.
Nem vagyunk egyformák. A természetén senki sem változtat, ha már annyira hozzánőtt, hogy igazán nem is akar változtatni, de ez nem is szükségszerű. Amit születésével hozott és amit gyermekkorában kapott, azt viszi tovább, akár akarja, akár nem. De egy barát ezt is megérti és elviseli, még ha szóvá is teszi, mert egy ember hibáit nem kell szeretnünk, de az embert vele együtt kell elfogadnunk. Egy barát nem orrol meg, nem akar összeveszni, hiszen fontos neki a másik. Inkább kérdez és magyarázatot kíván, mintsem rácsapja a másikra az ajtót. Persze, ha igaz barát. Azt is elfogadja, ha a másiknak rossz napja van, és nem kéri számon minden egyes tettét, vagy mondatát, mert tudja, hogy nem akarhat rosszat, hisz akkor nem lenne a barátja.
Ha két barát között félreértés alakul ki, természetszerűleg mindketten a másikat hibáztatják, mert az emberi természet már csak ilyen, de ezen felül lehet emelkedni és jó lenne előbb önmagunkba nézni, hogy talán mi követtünk el valamit, amitől amaz megbántottnak érezheti magát, és nem ront a másikra azonnal, hogy számon kérjen és sértődöttségét indulatból levezesse.
Előfordulhat, hogy egy barát dühből, dacból vagy számunkra ismeretlen okból valami olyat tesz, ami úgy tűnik: visszavonhatatlan. Nem hiszem, hogy örökké bűnhődnie kéne, csak meg kell találnia a módját, hogy bocsánatot nyerjen. Ha igazán akarja, a barát biztos megbocsát neki, persze csak akkor, ha megérdemelte a barátságát. Amennyiben nem, akkor talán nem is volt annyira igazi ez a barátság, mint amilyennek gondolták, talán jobb is megszakítani, hisz a mondás is úgy tartja: Ne vesztegesd idődet arra, aki nem tart Téged érdemesnek arra, hogy Veled töltse!

Kerti mulatságok

A hétfői verőfényes, meleg délutánt kihasználva - és hogy nem volt a számítógép előtt sem túl sok dolgom – kerti munkára adta a fejét az egész család. Anti a fűnyírás terhét vette magára, ami azt is takarta, hogy a gép hol nyírt, hol nem, tehát Anti hol szerelt, hol nem. Én arra vállalkoztam, hogy kiszabadítom a gaz gazok által benőtt borostyánokat és amelyik próbál meglógni, azokat visszatekerem a kerítésre, hogy felfelé bokrosodjon, ne talajtakaró legyen, mert arra óhatatlanul is rámegy a fűnyíró, főleg, ha Anti kezében van. Tami egyszer odajött hozzám, és megkérdezte, hogy tudna-e valamiben segíteni. Nem akartam hinni a fülemnek, nem mintha léhűtő vagy rest lenne, de azért ennyire nem szokta a kedvünket lesni. Hamarosan azonban fény derült a titokra, hogy az óvó néni mondta neki – és a többieknek -, hogy segítsenek otthon. Megköszöntem a felajánlást, de mielőtt kiosztottam volna a feladatot, megosztottam vele azt is, hogy ha valaki miatt akar segíteni, akkor a kérdés nagyban veszít az értékéből, mintha saját magának jutott volna eszébe. Talán megértette, mindenesetre elment megöntözni a virágokat, a két decis locsolójával.Ha Huncutkát hívom, még mindig gondolkodnom kell a nevén, állandóan Szaffit akarok mondani és ez nagyon rossz érzés. Lóg egy papír is a konyhaszekrényen, melyre fel van írva, hogy mikor kell legközelebb becsöppenteni a kullancselleni szerrel, állandóan elszomorodom, ha odatéved a pillantásom, de nincs szívem letépni a cetlit sem.Huncut megint volt a nyúlketrecben. Tami ígérte, hogy vigyáz, nehogy belemenjen a vacokba, de többször volt figyelmetlen, sokszor kellett szólnom, hogy ne vigye már arra, aztán már csak azt láttam, hogy legszebb ruhájában vetődik a macska után a kihordott, nedves földre. Szerettem volna hangosan kacarászni a burleszkbe illő jeleneten, de akkor a következetes anyai tekintélyemen esett volna csorba, amit pedig nem engedhettem meg magamnak, így is egyre sűrűbben fordul elő, hogy kettőnk közül én maradok alul. Huncut viszont élvezte a fogócskát, akár csak a nyulak jelenlétét, a lyukat befoltoztam egy fadarabbal, úgyhogy minden akadály elhárult a rohangálás elől, de erről nem is írok többet, sokkal beszédesebbek a videofelvételek, melyeket készítettem.

Hamarabb feladtam a borostyánok útbaigazítását, mint az indokolt lett volna, de muszáj volt, mivel kesztyű nélkül dolgoztam és a rengeteg szúrós, ragadós gaz, borzasztóan összekarmizsálta mindkét karomat. Pihenésképpen ettem egy almát azok közül, melyeket még szombaton vettem a piacon. Kicsit meglepődtem, mikor kivettem a szatyorból. Már az őstermelőben sem bízhat az ember.Miután túltettem (túlettem) magam ezen fogáson, gondoltam kimegyek a kerítésen kívülre is, hogy megnézzem mi a helyzet arrafelé a sövénynek szánt lassúnövésű örökzölddel. Ahogy bóklásztam az elszáradt fűkötegek között, egyszer csak fél lépésnyire tőlem, hangos csérogással felszállt egy fácán. Ijedtemben sikoltottam egyet, de többre nem is futotta időmből, mert már el is repült a közeli szántóföld legtávolabbi sarkára rémületem okozója. Mikor levegőt is tudtam venni, megnéztem, hogy mi okból tartózkodott ezen a nem túl biztonságos helyen ez a riogató szárnyas. Ahogy sejteni lehetett: a tojásain ült. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel az úthoz és az udvarhoz rak fészket, hisz kutyák is sűrűn járnak erre, bár biztosan tudta mit csinál, ezért vett magára pont olyan gúnyát, mint az elszáradt gaz, én sem vettem észre, pedig már elég közel voltam hozzá.Most aggódom a tojásokért, hogy visszajön-e, hogy folytassa a költést, vagy a vége az lesz, hogy 15 fácántojásból készült rántottát eszünk vacsorára. A költéssel is megpróbálkozhatnék, csak nem biztos, hogy elbírja a súlyomat a vékony héj, de azért érdemes eljátszani a gondolattal. Végül is visszajött, másnap délben már ott ült rajtuk ismét, csak az volt a baj, hogy megint észrevett, és újból elszállt, pedig nagyon óvatosan közelítettem meg. Többet nem megyek arra, ígérem!
Bolondka is kivette a részét a munkából, ismét rajtakaptuk, hogy fogott egy egeret. Gyorsan lencsevégre akartam kaptam, amint játszik az egérrel, mint egy macska, ehelyett viszont szép komótosan befalatozta, ami látványnak nem volt igazán ínyemre, de nem is az én ínyemre kellett.Estére még palacsintát sütöttem, ami szintén sikerélménynek számított, mert végre meg tudtam forgatni a levegőben, úgy, hogy egy sem esett le a földre. Tegnap pedig vajajja várt a családra, bár Tami közölte, hogy neki túl sós lett, szerintem viszont finom. Nem tudom, hogy meg bírom-e állni, hogy ne faljam be egyszerre az egészet, nagyon szeretem, de az egyik leghizlalóbb étek, szerintem. Úgy tudom, hogy ez régi paraszti étel, eredetileg valami üst alján maradt maradékból önállósult, amit aztán piacon is árultak, később pedig amikor már csak egy kis vaj meg liszt akadt a kamrában, mert ugye ebből készül kizárólag, főételnek is megtette, mivel nagyon laktató kenyérrel, de anélkül is. Érdekes, hogy gyermekkoromban meg nem tudtam volna enni, még a szagától is rosszul voltam, aztán tel-múlt az idő és hirtelen, egyik napról a másikra, ez lett az egyik kedvencem. Tami pedig egyszerűen imádja, jó a farönköt azért jobban, lehet, hogy ő meg felnőttként utálja meg.

Szeszélyes április

Igazán szeszélyes az idei április, de legalább nem hideg. Szeretem, ha egyszerre esik az eső és süt a Nap, a meleg eső egyáltalán nem zavar, akkor sem, ha elázom, bár az utána maradó sár egy kicsit azért zavaró.Huncut kezdi felfedezni a kinti világot, bár csak véletlenül, vagy a felügyeletünkkel. Nagyon nehéz úgy kimenni az ajtón, hogy ne legyen ott rögtön, és ha már ott van, vagy odacsukom a farkát vagy kimegy. Szerencsére eddig nem volt elég fürge, hogy el tudjon rohanni, bár ahogy nekiindul kétségtelen, hogy ez a szándéka. A múltkor Csipogóval futott össze, úgy hogy Csipikét hoztuk be, hadd barátkozzanak kicsit. Hát nem volt túl barátságos a légkör. Csipi elég agresszív más macskák jelenlétében, látszott rajta, hogy nincs ínyére ez a találkozás, Huncut meg nem igazán tudta eldönteni, hogy féljen, támadjon vagy barátságos legyen, egy kicsit meg volt illetődve, úgyhogy inkább felállította minden szál szőrét a hátán.Másnap kivittük a nyúlketrecbe. Gondoltam, onnan nem tud elszaladni, de az csak később jutott eszembe, hogy az üregbe viszont be bír bújni. Szerencsére először a nyulakkal barátkozott, addig én a vacok közelében elhelyezkedtem, nehogy üregi macskává változzon a mi szobacicánk. A nyulak határozottan nem féltek tőle, sőt, kíváncsian szimatolgatták. Huncut viszont remegett, de aztán felbátorodott és teljesen átvette a nyúlszokásokat: szagolgatta a füvet, és úgy ugrált, mint tapsifüles barátai.

Harmadik műszak

Na, ezt is túléltem. Egyébként nem is volt olyan borzasztó. Előző este még tudtam aludni egy órát, míg Tami be nem jött két szál pitypanggal, hogy fújjuk el. Még kértem egy kis gondolkodási időt, de már nem bírtam visszaaludni. Az este úgy telt, ahogy többnyire szokott, 23-kor mindenki nyugovóra tért. Én már nem bírtam elaludni, csak feküdtem, aztán felkeltem, tébláboltam, míg el nem érkezett az indulás ideje.
Majdnem az utolsó voltam, aki beérkezett, persze nem késtem le semmiről. 79 oldalnyi papírral indultunk el a raktárba - amihez Monk még biztos nyomtatott volna egyet, amiért valószínű, arra kárhoztattam volna, hogy jobb kezében kettő, bal kezében három könyvvel ugráljon fél lábon egy mobil wc-ben, nem egész öt percig, miközben Kis Pál utolsó aktusát énekli -, majd több ezer könyvvel jöjjünk be. Mivel én már gyakorlottnak számítottam, öt évvel ezelőtt minden nap csináltam, ezért vállaltam, hogy egyedül szedem a könyveket – mert hogy jobb esetben, egyik diktál, másik adogat -, de most erre nem volt idő. A polcok úgy vannak elrendezve, hogy szépen fel lehet mászni rajtuk (talán így biztonságosabb is, mint a rozoga létrán), úgyhogy kapaszkodtam is bátran, mint egy farkatlan majom, közben motyogtam a könyv számát, nehogy elfelejtsem. A mászással nem volt semmi gond, bár egy idő után kezdtek remegni a lábaim, jobban utáltam az alul lévő könyveket szedni, a térdem ez ellen nagyon ágált.
Hajnal hatra már bent is voltunk az irodában. E rövid távon csak arra emlékszem, hogy rosszul járt az óra az autóban, amit szóvá is tettem és nem fért a fejembe a sofőr válasza, hogy ha meg akarom tudni a a pontos időt, akkor mért kell hozzá adnom 50 percet, majd kivonni hatot, mért nem lehet egyből hozzáadni 44-et. Na és hogy túl meleg volt, ami tudvalevő álmosít, erre azonnal letekerte a főnök az ablakot.
Beérve kisebb szieszta következett, úgymond feltöltődés, mely pihenő csak arra volt elég, hogy mindenki, de én biztosan, azon kezdjen el gondolkodni, melyik könyvre is borulhatna: a Vörös és fehérre vagy a Tortúrára? (Ez akadt a kezem ügyébe.) Ebben az esetben Stephen King lett az egyértelmű győztes, lévén puhakötés, nem olyan kegyetlen, fülnyomorgató vászon, mint Stendhal. A folytatás viszont elkerülhetetlen volt. Kicsit kikészültek az ujjaim, mire több száz számlát keresztben meghajtottam, aztán a könyvek pucolása következett, a csomagolás a fiúk dolga volt. Alig fértünk a halomba állított és sorrendbe szedett könyvektől, de a végét még senki sem feltételezte, nemhogy látta volna. Anti közben a játszótérről küldött fotót, hogy felvidítson, ők is jól szórakoznak és minden rendben zajlik nélkülem is. A monotóniát néha megszakította egy-két poén, vagy a főnökség által megrendelt pizza avagy hamburger, de 14 órai munka után már úgy éreztem, hogy ideje haza menni, hogy Tami is lásson kicsit, na és hogy együtt bújjunk ágyba.
Ritkán éreztem ilyet, hogy ennyire gyorsan megszűnjön a világ, mint amikor letettem a fejem az ágyra. Egy pillanat alatt vége volt a külvilág neszeinek, a gondolataim motoszkálásának, és szinte meghaltam. Azt sem észleltem, hogy Tami felébredt. Antinak nagyon sokat köszönhetek, mert egész nap a gyerekkel foglalkozott, csak mikor aludtunk, akkor tevékenykedett odakint, de utána is csöndben voltak, vagy nem is tudom, lehet, hogy a hangoskodást sem hallottam volna meg. 22-kor ébredtem fel, de szinte csak vacsorázni, bár azért eltelt az idő, mert csak 01-kor kerültem újra ágyba. Ekkor ismét azt éreztem, mint az első alvásomnál, hogy vége a világnak és én megszűnök létezni.
Összefoglalva, ki lehet bírni az éjszakázást és át lehet lépni a holtpontokat is, egyáltalán nem olyan szörnyű. Talán akkor van baj, mikor nincs mit csinálni, akárcsak tíz percig is, mert akkor érzi úgy az ember, hogy nem bírja tovább, és el kezd azon agyalni, hogy hová is fekhetne le, hová bújhatna el, hogy a többieknek ne tűnjön fel. De ha munka van, akkor erre nincs ideje figyelni, szinte eszébe sem jut, hogy fáradt, hogy már nem aludt 14 órája, és észre sem veszi, hogy tök egyszerű dolgok, milyen erős koncentrációt kívánnak. Viszont a másnap, de még a harmadnap is, amikor a test és szellem próbálja visszanyerni megszokott ritmusát, az már nehezebben következik be. Minden olyan lassan vánszorgóvá válik, olyan szokatlanná, az ismerős, unásig ismételt dolgok is újnak hatnak, és míg nem térünk vissza a rendes kerékvágásba, addig nem is változnak.

Temetés

Tami megörökítette Szaffi temetését. Még a Nap is sír.

Éjszakai műszak

Azt hiszem említettem már, hogy mennyire nem szeretem az intrikákat, a másik háta mögötti beszélést, és egyáltalán a kibeszélést. Most belefutottam egybe, amikor kiderült, hogy az egyik munkatársam olyan info birtokában van, amiről neki jó esetben nem kéne tudnia. Nem titok, csak egyszerűen nem tartozik rá. Már eleve nem szeretem, hogy ha én beszélgetek valakivel, akkor egy harmadik odajön, de hogy még bele is szól a társalgásba, azt ki nem állhatom. Sajnos elszalasztottam a számonkérést, később pedig már nem volt kedvem felhozni, addigra lenyugodtam, de azért még mindig foglalkoztat a dolog.
Most viszont arra kell koncentrálnom, hogy csütörtök éjfélkor felkeljek és bemenjek dolgozni. A minap bejött a főnök az irodába és megkérdezte, hogy ráérnék-e csütörtökön hajnali egykor. Aztán azt is megmondta, hogy miért. A cégünk akciózik, így hatalmas rendelésre lehet kilátás, amit a szokásos emberkék már nem valószínű, hogy ugyanannyi idő alatt el tudnának végezni, úgyhogy elkél a segítség. Nem is annyira kötelező, mint amennyire ajánlott, hasonlít a leltárra. Nem tudom, hogy fogom bírni, most még bizakodó vagyok, majd beszámolok róla.
Mikor Antival közöltem a hírt, először azt hitte, viccelek, majd azt, hogy nem dolgozni megyek, de aztán meggyőztem, hogy nem én találtam ki. Végül is csak reggel kell Tamit elindítania, mert azt még nem tudom, hogy mikor érek haza, úgyhogy nem sok változás lesz, csak hogy nem alszom velük. Ez mondjuk még nem fordult elő korábban. Én sem szeretem, ha Anti éjszaka megy dolgozni, biztonságot nyújt, ha velünk van, még akkor is, ha a biztonságot már megteremtette.
A nyuszik befejezték az ásást, a dekorálással folytatják. Anti befényképezett a lyukba, amennyire csak tudott, de nem látszik a vége, viszont a nőstény, már hordja be a füvet. Találtam kitépett szőrcsomókat is, úgyhogy készül a kényelmes kis vacok a kicsik érkezéséhez.Tami kicsit ránk hozta a frászt. Azt már említettem, hogy beteg, szerencsére nem szökött fel újra a láza, bár folyamatosan kapja a csillapítót, de a háziorvosunk azt mondta, hogy ennek ellenére belázasodhat, ha komoly a baj. Tegnap viszont nem bírt lábra állni. Kezdtem igen komolyan megijedni, mikor felállás helyett inkább négykézláb közlekedett. Szerencsére beszéltem a sógorommal, aki orvos és ő egyből izomlázra gyanakodott, mivel csak a vádlija fáj. Az új cipője okozhatja, amit a múlt héten kapott és olcsóbb volt, mint kényelmesebb. Bekentem a lábát izomlazítóval és ma reggelre már sokkal jobban volt, úgyhogy megnyugodtam.

Tamiságok

Tami megbetegedett. Tegnap este vittük az ügyeletre, mert felszökött a láza. Megint egy mogorva doktornőt fogtunk ki. Ha nincs ott a gyerek, akkor viszonzásképp felképelem, bár ha nincs ott a gyerek, akkor én sem vagyok ott és ez a gondolat eszembe sem jutott volna. Azzal kezdte a tenyérbe mászást, hogy miután elmondtam neki, mi a baja a lánynak, megkérdezte, hogy mi a baja a lánynak. Ezt inkább én szerettem volna megtudni tőle. Aztán szapulni kezdte Tamit, hogy nem tudja egyedül levenni a sapkáját, hogy csak áll ott, mint aki beteg és meg sem mozdul. Szerencséjére korrektül megvizsgálta, úgyhogy lenyeltem ezt is. Próbált még belém kötni, hogy rossz lázcsillapítót adtam neki, mert a Panadol csak kisebb lázra jó, mert paracetamol tartalmú, tartósan nem húzza le. Szerettem volna bocsánatot kérni, hogy úgy mertem szülni, hogy előtte nem végeztem el az orvosit, de még a gyógyszerészetit sem, de inkább megkérdeztem, hogy akkor melyik lázcsillapító a jó. Utána még ki akart oktatni, hogy túl melegen van öltöztetve, amiben tulajdonképpen igaza volt, de mivel anyukámtól hoztuk a lányt, nem is néztem, mit adott rá, viszont semmi kedvem sem volt már magyarázkodni ennek a munkától frusztrált savanyúképűnek, úgyhogy csak azt mondtam, hogy azért öltözött így, mert fázott. Fel volt háborodva, én nem kevésbé, amit ő is észlelt, úgyhogy csak az orra alá pöntyögött, mi meg eljöttünk. Valami vírusos torokgyulladás-szerűje van egyébként, pontosan nem bírta megállapítani, hárított a háziorvosra. Éjszaka már nem volt lázas a lány és reggelre teljesen rendbe jött.

Nyúlságok

A múltkor korán indultam munkába és nagyon meglepődtem, hogy a baknyúl a terasz előtt sétálgat. Nekem már nem volt időm visszatenni, bár megpróbáltam, aminek az lett az eredménye, hogy úgy lecsapkodott sárral, mintha iszapbirkózáson vettünk volna részt. Ő győzött. Szerencsére Anti is felébredt, és Tamival csapdába csalták. Mikor hazajöttem, fogtam a pórázt és megsétáltattam őket, hadd lakmározzanak kedvükre a bokáig érő fűben, az illatos virágok között, hátha beérik a sétáltatással, és nem akarnak kibújni a kerítés alatt. Azóta nem is jöttek ki, de olyan fúrásba kezdtek, amit még szerintem a vakond is megirigyelhet. Meglepődtem, mikor egy homokozó lapátot pillantottam meg egy jókora lyuk mellett, de aztán kiderült, hogy azt Tami vitte oda, a nyulak önkezükkel ásták ki a méretes (vagy már több méteres) vackot, gondolom családalapítás céljából. Már akkora az alagút, hogy mindkét nyúl eltűnik benne, és csak remélni lehet, hogy a kijárat nem valahol a mellettünk lévő szántóföld közepén lesz. Néha órákra eltűnnek, főként a lány. Úgy látszik ő hordja a nadrágot, aztán éhesen, koszosan bukkannak elő, és még az sem zavarja őket, ha zuhog az eső.

Macskaságok

Hát nem sokáig bírtuk sziámi cica nélkül. Már múlt hét vasárnap találtunk egyet Szegeden, miután Anti körbe telefonálta a fél országot. Miskolcon és Pesten több is volt eladó, de annyira messzire nem akartunk elmenni. Tulajdonképpen még válogathattunk is a szőrgombócok közül, mert három fiú volt és egy lány. Mi kandúrt akartunk megint, vagyis szeretnénk egy kislányt is, csak nem ugyanabból az alomból. Az anyuka cica nagyon pici volt, az apukában pedig felismertem Makkát, az első sziámi cicánkat. A kicsik gyönyörűek voltak, élénkek és barátságosak, nagyon nehéz volt a döntés, de aztán magamhoz öleltem egyet, amelyiknek a legkerekebb volt a feje és már le sem tettem.Tami oda volt a boldogságtól, mikor meglátta. Nagyon furcsa volt Szaffi után. Már kinézetre is, hogy nem kacskafarkú, de a természete is teljesen más. Szaffit, miután hazahoztuk, két hétig nem is láttuk, olyan vad volt. Bebújt a tűzhely mögé és csak sötétben evett, ha evett. Ez a macska pedig játszott velünk, felfedezte az új lakhelyét, minden ízlett neki, a sajttól kezdve a konzervig, azonnal a szívünkbe fogadtuk. Hihetetlen energia van benne, minden érdekli, mindent kipróbál, megkóstol és megszagol.Itt éppen töltődik.
A nevét gyorsan kitaláltuk. Annyira huncut, hogy Huncut lett a neve is. Az első közös éjszakánk nagyon nehezen telt, mert hajnalban arra ébredtem, hogy valaki rágja a fülem. Elhessegettem, de ekkor az orromba harapott a nyavalyás. Hát nem repestem a boldogságtól, de azért türelmes voltam. Neki is meg kell szoknia a mi ritmusunkat és nekünk is tolerálnunk kell az övét. Aztán valahogy, valamikor kompromisszumra jutunk. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy fél hatkor kelt, de már átalussza az egész éjszakát. Gondoltam rá, hogy ha már nem kelt fel, majd én éjjel felkelek és visszaadom neki az ébresztéseket. Mikor alszik, óvatosan odalopódzom és jól beleharapok a fülébe. Ez az ötlet nem valósult meg, örülök, ha alhatok legalább hatig.Egyébként Taminál is kihúzta a gyufát, mikor sikertelenül ugrott fel az ölébe, és hogy ne essen túl nagyot, jól megkapaszkodott. Hurkásra dagadt Tami lába, persze sírt és azt mondta, hogy hívjuk fel az anyukáját, mondjuk meg neki, hogy milyen csúnyán viselkedett, Huncutkának meg azt mondta, hogy még kap öt esélyt, de többet nem. Nem nagyon ijedt meg a cica, tulajdonképpen nem fél semmitől: se a porszívótól, se a működő mosógéptől, de még hajszárításkor is felugrott az ölembe, hogy a lelógó tincsekkel játszadozzon.Napok óta elpusztult rágcsálókat – kövér mezei- és pirókegereket - találunk az udvarunkon reggelente. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de azonnal a mérgezés jutott eszembe, amitől Szaffi is elpusztult. Nálunk ilyen nincs, a növényeket sem permetezzük, a természetre bízzuk a sorsukat, ami eddig jól bevált, bár egy-két barackfánk nem élte túl az emberi be nem avatkozást. Aztán egyik este furcsa nyávogást hallottam odakintről. Olyat, mikor a macska nem tud rendesen nyivákolni, mert van valami a szájában. Zseblámpával kimentem és észrevettem Bolondkát, ahogy egy egérrel játszadozik. Reggel meg is találtam az egeret a ház mellett, holtan, már nem volt értelme játszani vele.Csipogó pedig két hét után kicsit kimozdult a teraszról. Nagyon szép cica lett, sűrűvé vált a bundája, nem olyan csapzott, mint volt, tiszta, zöld szemébe öröm belenézni, főleg amilyen kedvesen és hálásan tekint ránk. Már kezdtem aggódni érte, hogy két napig odavolt, de mikor hazatért feltűnt, hogy milyen kövér. Rohamosan hízik, pedig annyit azért nem kap enni. Valószínű, hogy kiscicái lesznek. Mit kezdünk annyi poronttyal nem tudom, remélhetőleg sikerül gazdát találnunk nekik, mert én biztosan nem bántanám őket.

Nekrológ

Csütörtökön elpusztult Szaffi. Annyira hirtelen történt, hogy szinte még most sem hiszem el, hogy nem jön haza többé. Halála előtt pár nappal már észrevettem, hogy nincs túl jól, nagyon letargiás volt, de el-eljárkált, csak pár falatot evett ugyan, de azt hittem azért nem eszik rendesen, mert nem a kedvencét kapja. Arra gondoltuk, hogy a népes macskahad odakint okoz neki lelki fájdalmat, bár mindig ő volt az első, csak ő jöhetett be a házba, a többieknek kint volt a helyük, de mindig is érzékeny és sértődékeny volt.
Szerdán este bent aludt a szobában, mikor keserves és artikulálatlan hangokat adott ki. Nem nyávogás volt ez, hanem inkább fájdalmas segélykérés. Máskor is hallottam már tőle ehhez hasonló hangokat, azt hittem megint hányni fog, úgyhogy gyorsan felemeltem, hogy kivigyem. Ahogy iparkodtam vele az ajtó felé, bepisilt. Ekkor már tudtuk, hogy komolyabb baja van a lelki sérülésnél vagy gyomorrontásnál. Nem mertem visszahozni, az is eszembe jutott, hogy fertőző és már Tamit is félteni kezdtem. Az ágyra tettem a teraszon.
Reggel ugyanúgy találtam rá, ahogy este letettem, meg sem mozdult és már a fejét sem volt hajlandó felemelni. Nekem dolgozni kellett mennem, ezért Anti vitte el egy közeli állatorvoshoz. Pár órával később hívott Anti telefonon, hogy elmondja: mérgezése van, megnagyobbodtak a veséi és az orvos 10 %-ot ad neki a túlélésre. Kapott vitamin-inekciót, és fecskendőben gyógyszert, amit nekünk kellett volna beadni itthon, de erre már csak egyszer került sor. A fürdőszobában rendeztünk be neki egy kis kuckót.Egész nap a fejemben járt és arra gondoltam, hogy túléli, erős macska, elvégre a macskáknak 9 életük van, és bár elhasznált belőle egyet-kettőt, biztos kiheveri. Délután mikor hazaértem, már nem láttam ilyen fényesen a helyzetet. Hasalt a szőnyegen, és nagyon zilált, mint aki alig kap levegőt. Fel sem emelte a fejét, rám sem nézett, hiába simogattuk Tamival, csak nyöszörgött. Egyre gyorsabban vert a szíve, egyre hangosabban vette a levegőt, ami már fogytán volt neki. Pár óra múlva horkantott kettőt és végképp kilehelte a lelkét. Most is nagyon nehezen beszélek, írok róla, de akkor potyogtak a könnyeim. Bökdöstem kicsit, szuggeráltam a mellét, hogy biztos csak én nem látom, hogy mozog, de nem. Nem lélegzett. Már nem mozdult meg soha többet.
Leültem és bőgtem. Legszívesebben hangosan zokogtam volna, de Tami ott volt a közelemben nem akartam megijeszteni, ám csak meghallott és odajött. Kérdezte, hogy mi történt. Meghalt Szaffi – feleltem. Odaszaladt a cicához, majd odakiáltotta nekem, hogy nem halt meg, nyitva van a szeme. Elmondtam, hogy az nem jelent semmit, sajnos már nem szuszog. Ő is nézte a mellét, majd odaborult hozzám és együtt zokogtunk tovább, most már nem kellett visszatartanom a hangomat sem, Tami túlkiabált.
Ő volt a legjobb macska… - szipogta kétségbeesetten – ilyen még sosem fordult elő a családunkban, még sosem vesztettem el így senkit – mondta, és potyogtak a könnyei. A Jézuska biztos sajnál és felélesztené, ha tudná – folytatta és most semmi kedvem sem volt hitvitába keveredni vele, hogy kiábrándítsam, nincs senki, aki a holtakat fel tudná támasztani, sőt még Jézuska sincs, az ajándékot is tőlünk kapja karácsonykor, és bár a bigott vallásos emberek erre azt mondanák, hogy a rossz dolgoknak is megvan az értelmük és semmi értelmét nem látom a történteknek, csak fájdalmas ürességet érzek. Sokáig nem tudtam megszólalni, csak szorítottam magamhoz a lányt, aztán erőt vettem magamon és próbáltam vigasztaló szavakat mondani, kevés sikerrel.
Anti is bejött, majd Tamival eltemették a házi kedvencünket. Én csak ültem a szobában és mozdulni sem bírtam sokáig, majd utánuk mentem. Tami folyamatosan Szaffi nevét kiáltozta, aztán együtt virágot szedtünk és a sírjára tettük. Mindhármunkat nagyon megviseltek a történtek.
Már éjszaka hiányzott, hogy nem szögezi le a takarómat, hogy nem kell arrébb lökdösnöm, hogy rendesen be bírjak burkolózni. Reggel automatikusan nyitottam neki az ajtót, de csak Csipogó volt a teraszon, Szaffi nem. A tányérja azóta is ott van a megszokott helyén, nem akarom eltenni, mintha még hazajöhetne. Pedig már nem fog.
Anti már nézett a neten eladó sziámi cicákat, de valahogy pillanatnyilag erre gondolni sem tudok. Lehet, hogy segítene egy kis jövevény a felejtésben, talán Taminak is könnyebb lenne továbblépnie, mert még ma is azt mondta, hogy ha boltba megyek, vegyek virágot Szaffi sírjára.